Peru – a fényes ösvény

By , 2011. augusztus 2. kedd 11:43

Peru

A határon kitöltöm a szokásos kérdőívet, pecsét, welcome to Peru..  Peru, Inkak, es ami elottuk volt. Táblák figyelmeztetnek, hogy gyümölcsöt, tejterméket tilos behozni. Csak az van nálam. Gyalog indulok a legközelebbi faluig, tele vagyok energiával, uj kalandokra fel..     faluban megélénkült az élet, sok gyerek, triciklik és motoros riksák is vannak. Színesebb, élőbb ország, több lazasággal, könnyebben veszik az életet és érdekes módon, itt művelik a földjeiket is, holott gondolom azonos adottságokkal bírnak, mint a pár km-re lévő Bolívia.

PUNO   Nyüzsgő városba érkeztem, szikrázó napsütés 3600 méteren a fellegekben, a középületek felkokárdázva piros-fehér-piros nemzeti lobogókkal.  Hangulatos hely, sok étkezdével, szállással és gyönyörű templommal, melyek spanyol gyarmati időkből maradtak fenn az utókornak. Délután 3-kor indult volna a busz, de 4-kor még mindig a buszpályaudvaron dekkoltunk, s az emberek türelmetlenségükben elkezdtek ütni az ablakokat és követelik a sofőrtől, hogy induljunk.  O meg mindig var plusz utasokra. Juliaca városában is felveszünk pár utast, s indulnánk tovább, de fiatalok röplabdáznak az utcában és semmi jelét nem, mutatják, hogy levegyék a hálót, amíg a busz áthalad, míg a kisebbek kövekkel is dobálják a buszt. Hat igen ez Peru Chichago-ja.

Egészen kétezer méterrel lejjebbig gurulunk a 6 órás út alatt. A telihold fényénél látom a környező hegyeket, s tény, hogy nincs túllakva ez az ország sem.   Öt órás buszozás után jelennek meg a mélyben Arequipa fényei, de meg mindig távol voltunk a ‘fehér váróstol’..

 

 

 

A város már este 11-kor kihalt, sőt még a szállók is zárva vannak ilyenkor. Egy Titó nevű vendégházban sikerül végül szállást szereznem, habar nem is tudom Joszip B. Tito hogy került ide.

Reggeli körsétámban a rendőrségi tömegoszlató autó és felejthetetlen szépségű templomok halmaza keveredik. A középületeken itt is hatalmas kokárdák jelzik nemzeti ünnepük közeledtét.

Hegymászás.

 

Benevezek egy igazi hegymászosdira, hogy saját erejűleg elérjem életem legmagasabb csúcsát a 6075 m-es Chachani-t. Mivel ilyen magasan már a ruházatom és a szandál nem elégséges, ezért sem ártott benevezni gyakorlottabbakhoz. Indulás előtti este elkezdett fájni a fogam, nem tudok aludni.

Reggel jött értem egy kisbusz és hatod magammal elindultunk az alaptábor felé. Négyórai zötyögés után vége a kéjutazásnak. Kiosztják a felszerelést és bemelegítésképpen nekivágunk  az út első felének. 5300 méteren verjük le a sátrakat kora délután, de ahogy árnyékba kerülünk napnyugta után, már látszik is a leheletünk. Metsző szél kerekedik és jéghideggé fokozódik a délutáni hűvös.  Kapunk sűrű édes levest, narancsot. Már erre a kis mozgásra is lihegek az oxigénhiány miatt. Pisiles komolyabb feladat, mert ott meg fel is kell állni. Közben a fogam miatt még lázam is lett. Mi jöhet meg?

Aludni nem tudok, – mások sem – csak tátogok mint egy partra vetett hal. Nagyokat lélegzem, hogy elég legyen az oxigén. Egy kis magaslati lét megérteti az emberrel az oxigén fontosságát és a környezetvédelmet. Éjjel egyszer melegem van, egyszer meg fázom. Soha nincs jó idő a hálózsákban…

Hajnali 2-kor kelünk, súlyos mínuszok vannak. A kiosztott tea pillanatok alatt hideg lett. Oxigénhiány, fogfájás, légszomj. Hezitálok, hogy ilyen állapotban egyáltalán nekivágjak-e a hatórás mászásnak. Aztán gondolom, ha már itt vagyok, megpróbálom.  Minden lépésnél mintha több tonnát kellene cipelnem.  Indulás. Kb. 20-30 percenként tartanak pihenőt. Én magamnak több kisebb pihenőt engedek inkább.  Jég borította hegyoldal lejtőjén araszolunk, van amikor meredekre vesszük az irányt. Egy órás mászás után a hátizsákomban a lötyögő vizes palack befagyott. A szél néha orkánerejű és természetesen szembefúj, a sapka sem segít. Por, szél, hideg és pár lépés is fárasztó.  Viszont telihold. Gyönyörű, ahogy beragyogja a környező hegycsúcsokat. A kesztyűben az ujjaim elfagytak, mozgatni sem bírom. Araszolunk felfele, miközben elkezd derengeni a hajnal. Mások is gyengék. Kapkodunk az oxigén után.  Gyönyörű látvány, ahogy több kilométer magasból ránézhetünk Arequipára.

Reggel 9 órára elérjük a hegycsúcsot. Fent vagyok a világ(om) tetején!! Az orkán miatt kb. csak egy percig vagyunk fent, majd toronyiránt levágtatunk a mélybe. Lefele már jóval gyorsabb, hiszen nem kell az oxigénért illetve a gravitáció ellen küzdeni.  Faradok, a cipőm egyre nehezebb. Jó lenne enni, de nincs étvágyam, hideg van.

Végül visszaérek az alaptáborig, és bedőlök a sátorba. Életem legnehezebb napját éltem meg. Szemem tele porral, lábamat emelni sem tudom, ellenben lényem tele van sikerélménnyel.  Feldagadt arccal és lázasan is sikerült legyőznöm önmagam.

Újra a mikrobuszban mar megváltás.

Másnap elmentem a fogorvoshoz. Érdekes, hogy  a fogorvos a világ legszegényebb országában is magyarországi árakon dolgozik.  Begyulladt fogamra felírtak antibiotikumot és gyulladáscsökkentőt, hogy esetleg még pár hónapig kihúzzam, amíg hazaérek, mert gyökérhez nem nyúlnak fogorvosék. Meglátjuk kitart(ok)-e..

Colca canyon. – a világ legmélyebb kanyonja

Sikerült elhódítani a világ legmélyebb kanyonja címet, állítólag a mélysége a hegycsúcstól a folyóig 4000 m.  Habár az USA PR-ja következtében mindenki a Grand Canyont tenné az első helyre, de az inkább széltében nagyobb.

Arequipától 4 órányira van, ebből pár órát a busszal földúton teszünk meg, és öröm nézni, a tejfölösszájú turista fiatalokat hogy szenvednek a zötykölődés miatt. Hadd szokják az életet! Megint 4 ezer méteres magasságban utazunk, befagyott vízesések, jeges hegyoldalak jelzik a magasságot.  Már egy kicsit elegem van a hidegből. Bármilyen lenyűgözők a meredélyek, vágyom a trópusokra. Meg egyébként is Ázsia a hazam.. Holott tudom, még hónapokat töltök az Andokban. Hiányzik a zöld.

Chivay-ba érkeztem, a szállások jórészt tele vannak, de sikerült alku után 2,5 $-ért egy tiszta,  pipec, zuhanyozóval ellátott szállodai szobát rekvirálnom. Rengeteg turista indul a Cruze del Condorig, hogy az Andok címer állatát élőben, munka közben csíphesse el.. Mar hajnali ötkor sorban állás a buszért. A folyóvölgy mellett haladva fantasztikus mélységek készítenek fel a látványra. Pirkad.

A busz út fantasztikus versengés a poros úton, de soha nem fogom megérteni, hogy miért kell a másik buszt követve menni órákon keresztül. A pornyelésből mar elegem van. A buszon a postás kézbesít az ismerős arcoknak. Bájos.  Az egyik faluban hajnali hatkor a főtéren még- /már?/ táncolnak a fiatalok élő fúvós zenére. A kemény mag.

Cruze de Condor a hely, ahol a kanyon fölött reggelente megjelennek a kondorkeselyűk és vitorlázva keresik áldozatukat. Lebegés közben csak a fejüket mozgatják, mintha csak a sárkányrepülés öröméért tennék ezt a reggeli mozgást.

A napnak késő délelőttig esélye sincs, hogy bevilágítsa a folyóvölgyet, akkora a mélység.. Mindenesetre lenyűgöző a mélység és magasság szintézise.

Visszafelé németek vesznek fel, de a faluban itt is szamáron közlekednek még  az emberek. Utána egy francia család vesz fel a buszára. Idegenvezetőjük megmutat a völgyben egy 5 ezer teraszos hegyoldalt!! Ha csak 50 centivel számoljuk mar az is 2500 méteres hegyoldal! A kilátóhelyeken népibe öltözött árusok várják a turistákat. A hegyoldalban régen szokás volt a sziklába temetés.

A következő faluban éppen felvonulás volt zenekarral, miközben megsétáltatták a Mária szobrot. Úgy érzem, itt Dél-Amerikában minden nap ünnepnap van. Öröm látni, hogy az asszonyok népi színes ruhában élik meg minden napjaikat.

Igyekszem tovább Cuscó felé, hogy még az ünnepek előtt érjek Peru leglátogatottabb és legszebb városába, mert utána már a buszok és szállások állítólag megdrágulnak. A főúti kereszteződéstől a rendőrposztnál egy kamionost stoppolok, de 5 óra utazás  és zenehallgatás után pechemre lerobbanunk. Sebaj buszok mindig vannak.

Dél- Amerikában, ha az indulás előtt még van hely a buszokon, akkor igen olcsón hozzá lehet jutni a jegyhez. Így kerülök én is egy „luxus” buszra. A buszon egy jóságos asszony osztogatja a szél dzsekiket, mint hajdanán a Törökországban menetrend szerint járó buszok sofőrjei kik csempészték a zizegő tréning-ruhát. Éjszakát végig alszom.

A buszállomáson kapok tippet olcsó szálláshelyre egy családnál, ami Cusco-ban ritkaság.

Cusco – ami Peruban kötelező.

Ebben a völgyben volt hajdanán az inka birodalom központja, melynek szakrális központja Machu Pichu naponta ezreket vonz.  Az inkák a XII. sz. közepén keveredtek ide, pontosabban mindig is itt éltek, de ettől kezdve lettek inkák (nemesek), s kezdtek el birodalmat építeni, mely eleddig szokatlan volt az indián törzsek között. Az egyik inka vezető nagy városfejlesztő volt, vizet vezetett ide és élővé varázsolta a völgyet. A birodalom nagyra nőtt, de az öröklés mar problémásabb volt. 1532-ben két inka testvér között kitört a polgárháború és ezt a helyzetet használta ki Pizarro. Megszűnt az inka birodalom és lépett helyébe a katolikus spanyol királyság. Természetesen az inka birodalom központjában felhalmozott tömérdek arany és ezüst Spanyolországba távozott. Az inka templomokra új keresztény templomok épültek és a régi épületek köveit az új építkezéseken használták fel.   Azért nincs mit keseregni, hiszen ami a spanyol építészetből máig fennmaradt, azok határozottan az európai építészet gyöngyszemei. Lekörözi az óvilágban produkáltakat.

A piac

A piacon szalagfűrészt vetnek be a húsok feldarabolására.

Tojást kilóra adjak, vicces ország ez. Mielőtt Dél Amerikába jöttem azt hittem, hogy a csapból is csokoládé folyik, aztán helyi csokit is problémás  beszerezni.

Nehéz vegetáriánus élelmet találni ebben az országban. A piacon ugyan rengeteg kifőzde található, de legtöbbjük menüje húsleves és sült krumpli hallal vagy csirkével. Nem értik miért eszem fokhagymát a salátának nevezett felvágott zöldséghez, sült krumplihoz és tükörtojáshoz. Nem is tudják a magyarok, hogy milyen jó helyen élnek, hiszen bejártam a fél világot, de csak igen kevés helyen tudnak az emberek értelmezhető táplálékot a fogukhoz verni.

Az utcai éttermek velejárója a Machu Pichu poszter, avagy az emlősök és a tenger élővilága poszter. Edukáció minden szinten. Érdekes, hogy a taxik oldalán pepita kockás szimbólum látható, akárcsak nálunk.

A mikrobuszon R2D2 es Lajka kutya matrica nem zárják ki egymást. Van batman és Zorro járat is.  Kinek a pap kinek a papne.. Jézus és a helyi footbal-csapat zászlója jól elfityeg egymás mellett. Igazi szinkretizmus.

Cuscó

Cuzco kis utcák, inka alapozású kis házakkal, árusokkal, utcazenészekkel, fényképezhető inka ruhába öltözött emberekkel, llámás népiesbe öltözött asszonyokkal, pizzériákkal és szórakozóhelyekkel, hogy otthon érezhesse magát a sok nyugati.

Cusco egy turista hely, így a templomok jó része belépődíjas. Az ember reggel 6 órás misén is be tud menni a templomba, avagy ha esküvő van, akkor is megnyílnak a mennyek kapui, s bemehet az egyszerű halandó is. Tudni kell, hogy egyedül az esküvő telt házas, a temetés csak 50 %-os telítettségű.

A Szt. Teréz monostorba lépve rám nehezedik a kor. Megelevenedik a monasztikus élet és a rózsa neve. A spanyol templomok jó része szétrombolt inka templomokra épült, manapság próbálják az inka kort imitálni és kitalálni, mi lehetett a spanyol pusztítás előtt. Délután különböző népcsoportok táncosai vonulnak fel az utcákon és az esemény egy volt inka romnál végződik, ahol „korhű” inka kosztümben tartottak beszédet a papok és jelképesen áldozatot is bemutattak. Miután jöhettek a nép fiai, néptáncbemutatóikkal.

Itt nemcsak a templomok homlokzata és struktúrája, hanem az enteriőr is izgalmas – fa oltárok, freskók, esetleg ikonosztázba is belebotlunk. Ritka dolog ez a világban Viszont volt már pár hely, ahol nem tolták el az enteriőrt üvegbe zárt Máriákkal. Maria mindenütt, többet látni mint Jézust. Tudni kell ehhez, hogy Dél-Amerikában masszív Mária kultusz van és több Mária kép, és szobor van, mint Jézus. Hát igen, Pacha mamát /földanyát/ nem lehet, csak úgy leváltani.   A kereszténység több száz éves itt tartózkodása alatt is van valami a régi hitvilágból, a régi reflexek még élnek és működnek. Ennek látható formája, hogy ivás előtt pár csepp alkohol a földnek is jár.

Délután beöltözött hangos focirajongók síppal-dobbal veszik birtokba az utcát és vonulnak a stadionba elverni a lejtőbeli ponchósokat – mint kiderült a másnapi sajtóból, Lima kapta a zakót. A meccset a főtéri kivetítőn nézték több ezren a hideg ellenére. Van patriotizmus.

Július 28.

Függetlenségi nap. Már régóta erre készült az ország. Tartott a hisztéria, de kiderült semmi különös, pár katonazenekar vonul el az El Condor Pasa és a Híd a Kwai folyón dallamára, majd nyugalom van. A város szélén lovas kirándulást ajánló fiatalok, így 6 dollárért egy svájci párral együtt lóháton látogatjuk körbe az inka kori romokat 3-4 órán keresztül. Öregecske lovak, de néha sikerül vágtába átcsapnunk és akkor már egész élvezhető műfaj a lovaglás. A romok közül csak egy szemrevaló, de az úgy a helyen van, beleutazhatunk a múltba.

Estére elmentem egy világzenei koncert programra. Az ételek java része mar az előzenekaroknál elfogyott és le is húzták a rolót. A hideg ellenére gyakorlatilag csak sort ittak a látogatok. Nagy nevek leptek fel: Illampu – Chilei öregfiúk, újra összeállt a Piramis típusú zenekar.  Professzionális módra bemutatták, hogyan lehet metál a népzene. A ‘várj, míg felkel majd a nap’ dallamára zártak. Tűzoltónak öltözött biztonságiak a rács túloldaláról együtt énekelték a nézőkkel a slágereket. Vajh, mi mikor énekelünk vajdasági, felvidéki, vagy kárpátaljai dalokat együtt a sztárokkal? A Bolíviában jól ismert lépegetős, körbe-körbe táncformával roptak a nézők, hogy a megfagyástól megmeneküljenek. Mert persze szabadtéri koncertről volt szó. Zárásként a Kjarkas, a bolíviai ász, a helyi Muzsikás lepett fel.  Tánc, füst, mozgalmas és kiváló muzsika tett pontot a nap végére.

Egyébként a buszokon is állandóan szól a perui népzene és a buszon is együtt énekelik a magnóból szóló slágereket. Azt be kellett látnom, hogy hosszú távon nem lehet olyan nagy lángon égni, amit ezek a modern zenek előhívnak.

Valle Sagrado.- a szent völgy.

Kirándulgatok a környéken. Az inka romokat járva azt tapasztalom, hogy bármi ami fal, – az templom volt, bármi ami kő  – az asztronómiai mérőpont vagy áldozóhely. Az átlag lakósokról szó sem esik. A romterületen jó állapotú falak, lépcsők a teraszok között, bővizű források. Falun a helyiek még agyagból és  kézzel állítják elő a tetőcserepeket.

Pisac – a hegyen túl lévő völgyben elterülő kis falú, ébredező vasárnapi piaccal. Itt az asszonyok népviselete a színes poncsón kívül a lapos fejfedő, igaz ezt már nagyon kevés emberen látni. A templomban elcsípem az utolsó dallamfoszlányokat. A falakra érdekes, inka figurákat ábrázoló freskókat festettek. Érdekes.

Innen két óra kaptató fel a hegycsúcsra, ahol igen jó állapotú inka romok fogadnak. Egy idegenvezetőtől tudom meg, – miután megtudja, hogy magyar vagyok – hogy az egyik inka vezér a spanyolok elől Magyarországra menekült. Vicces, hogy a Habsburgok elől  I. Károly Habsburg birodalmába menekült.  Már nem is csodálkozom, hogy a hun, sumér, japán, kelta rokoni kapcsolatok után az inka szálak is előkerülnek a magyar tortenelembol. Nekünk magyaroknak  termeszetesen inkább a magas kultúrákkal van dolgunk és nem az avarokkal és a trákokkal.

Ollantaytambo.- Egy hegyoldalon elterülő inka rom, jó állapotú teraszokkal és a hely nevezetessége, hogy a spanyolok itt egy fontos csatát vesztettek az inkák ellen. Fantasztikus kilátás a környező völgyre és a távolba meredő hegyekre. Igavonó tehenekkel szántják a talajt, igazi időutazás.

Chinchero – faluja inkább már középkori templomáról és a benne lévő freskókról híres..  A templom mögött még jobban, mert pár inka teraszos hegyoldal terül el. Ránk ül a múlt.

Machu Pichu

 

 

 

A No. 1. turista látványosság ahova minden külföldi kötelezően elzarándokol. Erre egy egész iparág épült ki, – többek között itt található a világ legdrágább vasútvonala is, 70$ a kb. 120 km-ért.. S ráadásul a  külföldiek nem használhatják a helyi szerelvényt, csak a turista vonatot. Onnan busszal mennek meg tiz percet 6 dollárért, majd megreggelizhetnek 35 dollárért, plusz a belepő 21 $. Más alternatíva elvileg nincs eljutni az inka birodalom szívébe, azaz mégis, de ez kitartást és információ gyűjtést igényel.

Én szánok rá időt, s busszal megyek, igaz vagy 8 óra megkerülni és megmászni a hegyeket.. A busz 1 óra késéssel indult itt is. Szűkre szabott hely a lábnak, s mellém egy csecsemős anya került. Sebaj, van füldugóm. Mögöttem egy furulyázni tanuló gyerek. Mi jöhet még?    Hát bekakilt a gyerek. Orrdugóm sajnos nincs, így bőrlégzésre térek át.  Így jár aki lázadozik a  kizsákmányolás ellen. Ismét kétezer környékére ereszkedtünk, s elvezhettem a trópusi estét, amelyben két hónapja már nem volt részem.

Az éjszakai út nagy része földúton folytatódott és hajnali 3-ra értem egy faluba, ahol két mikrobusz vart, amelybe egyenként 25 ember zsúfolódott be!

Hajnali 5-re megérkezünk St. Terézáig, de körbe magasodó gigászi hegyek miatt a Napot csak jóval 9 után láthatjuk meg.  Amíg felébred a falu, addig beülök egy étterembe, ahol DVD-ről a 80-a évek dalaira nosztalgiázhatok. (Alpha Ville, Dura Duran, D. Bovie, Flash Dance, Self Control stb.) Itt értem meg, hogy az utazás nem feltétlen helyváltoztatás, sokkal inkább utazás az időben.

A faluban az egyik család tartott egy majomszerű kis állatot, amelyik madárhangot adott ki. Különös.

Itt is igaz az az aranyszabály, hogy ennivaló ügyben rugalmatlanok, hiszen vagy hússal adnak valamit, vagy semmit. Hús nélkül, majdnem ugyan annyiért kapom meg a rizst.  Ilyenkor kísértésbe esek, hogy a hecc kedvéért kérek 5 csirkét rizs nélkül. Másik tipikus eset, amikor megegyezünk, hogy hús nélkül kérem, de aztán csak kiderül a hús a tányérban van.  Nem olyan könnyű a vegetáriánus életmód Amerikában. Mielőtt Peruba értem, azt gondoltam, hogy kukoricával és csokoládéval folyó Kánaánba érkezem, de még a hagyományos burgonyafogyasztás is eltörpül a tésztaleves és a rizs-csirke kombináció mellett.

A Macchu-Picuig 5 óra gyaloglás van hátra ebből a faluból. Így még sötétben kell elindulnom. Az első akadály a széles, zubogó folyón átkelni. Erre egy cable-car nevű drótkötélen gördülő fadobozt használnak, és kézzel húzzák át magukat és a zsákolt zöldségeket a túlpartra. Távolban havas hegycsúcsokat öltöztet bíborba a hajnal. Az egyik hegyoldalban meglátom életem legnagyobb „forrását” ahogy hatalmas erővel zúdul ki a víztömeg a mélybe. Impresszív. Egy katonai ellenőrzési ponton áthaladok, majd a vonat sínpárját követve érek el a Macchu Pichu hegy-varos-rom tövébe. Innen a turisták többsége kifizeti az irreális 6 dollár buszjegyet, a 10 perces busz útért.  Én természetesen gyalog megyek fel az egekbe, ahol a bejáratnál már több ezer turista zsúfolódott össze. Megizzadtam, amíg felértem.

Macchu Pichu  a rövid életű inka birodalom központja volt, mely  virágzó birodalmat hozott létre a XV. században.  Persze ennek kényelmét nem élvezhették ki, mert 100 év múlva a belső testvérharcot kihasználva Pizarro átvette a hatalmat. Ezalatt a száz év alatt, amit az inkák létrehoztak, ma is csodálatraméltó és szemrevaló. Igaz, tették ezt a rabszolgák verejtékével, de mint tudjuk, ami a múltból neves alkotások fennmaradtak, azok jórészt a szorgos népnek köszönhető.

Érdekes, hogy itt is minden kődarabról az derül ki, hogy szakrális célokat szolgált, vagy szakrális épületből való. A romvárossal szemben van egy a képeslapokon jól ismert süveg formájú hegy, melyet megmásztam volna, de pont ma lezárták előlünk az utat.  Macchu Picu egyébként összevetve a többi rommal nem markánsabban jó, viszont markánsabban drága.

Vissza Cusco felé stoppal indulok, de az áruszállító kamion olyan lassan halad és olyan sokszor áll meg órákra, hogy átváltok autóbuszra. Ismét 5 ezer méteres hágókon megyünk keresztül. Ismét hideg. A rendőrposztnál végigszurkálják a zöldséges zsákokat ellenállókat keresve :), ezt az időt az árusok, az utazó nép etetésével végzik, (összejátszás gyanús) hisz még 6 órányi út van hátra a poros úton. Soha véget nem érő kanyarok.

Az Andokban buszozni olyan, mintha a fellegekben repülnénk, csak tovább tart. Egy tévedés miatt 5-800 métert gurulna lefelé a busz a szakadékba. Megjelennek Cusco fényei. A több órán keresztül tartó kanyargás után megérkezni áldás.

A nagy buszállomásra egy 30 éves Ford matuzsálem taxival megyek, igaz kubá-ra nem überelnek. Mivel Cusco-ból drágák a jegyek az óceán partig, először Abancay-ig megyek, de kiderül, hogy onnét meg drágább, pedig már 4 órát buszoztunk.

A busz innen is késve indult. Kétszer lett defektünk, de mindenki nyugodtan viseli. Így a 4 órás utat 7 óra alatt tettük meg. Dél Amerikának van ideje, és az emberek nem a túlterheltség miatt késnek, hanem mert van idejük /várni/. Gazdag ország. Számunkra ez nehezen érthető és itt nem a távolság miatt lassú a közlekedés. kisvártatva a közeli faluból felbukkantak az árusok, akik a defektnek köszönhetően túlteljesítették aznapi üzleti tervüket. Ezen a tájon a házak tetejét kerámia ökör díszek ékesítik. Minél északabbra megyünk, a figurák annál absztraktabbak.

Az éjszakai buszon egy újabb kínai verekedős filmet nézek végig. Kerítenek nekem ülőhelyet, igaz, hogy a két széken négyen ülünk, így nem sok mozgásterem akar, ami 10 órás buszozásnál nem előny. Lesz is kisgyerek az ölemben hamar.  No sebaj, kanyargunk az Andokban lefele, bele a nyárba. Csillagos ég, lábzsibbadás, és 4 óránként egy toalett látogatás. Még éjszaka közepén is aktívak az árusok, és kínálják hústermékeiket, szendvicseiket. Nekem opcióként a narancs és a cukornád marad.

NAZCA

 

Reggel hatkor, amikor leszállok egy gyerek, ajánlja a Nazca vonalak feletti kör-rep-sétát, drágáért. Megszabadulok tőle. Kicsit odább egy hajnalig ívó alkoholista akaszkodik rám, vele már nehezebb az ügy. A helyiek figyelmeztetnek, hogy ez egy rabló. Mindenesetre előnyben vagyok vele szemben, a reflexek terén mindenesetre.

A Nazca fennsík elnevezés kicsit viccesen hat, miután 3-4 ezer m. magasról jöttem le ide 600 m-re. A hely természetesen a titokzatos  sivatagban látható vonalakról híres, amely vonzza az idegeneket. (de nem az ufókat, Daniken teóriájával ellentétben. )

A Nazca kultúra 200-tól 800-ig virágzott . A kerámia rajzaikból következtetünk szokásaikra, isteneikre és a környező flórára. Ezeket fedezték fel 1920-ban, európai kutatók. Ezek a 90-180 m-es sivatagrajzok a kövek elmozdításával jöttek létre, hiszen napszítta kő alatt a kőzet színe más. A rajzokról készült fényképek látványosak. Látni trapézt, háromágú fát, bálnát, majmot, kutyát, papagájt, kondort, pókot stb. De vajon milyen a valóságban?

Ezen rajzok érdekessége, hogy jól, csak repülőről láthatóak. Isteneknek készült talán?  Most mar nekem is. Sikerült 40 dollárra lealkudnom a repülőjegyet, de ma a fennsík ködbe borult, így csak ígérgetik a repülő indulását. Így másnap tudok csak beszállni a 3 személyes kis gépbe és egy félórás kanyargás közben, meglátni ezeket a misztikus rajzokat.  Hajnali fények, a pilóta sorolja mit fogunk látni, de a fejhallgatók nem működnek /s a repülőgép?/ így csak töredék jut a fülembe, no meg a beszivárgó szél. Pillanatok alatt a rajzok felett vagyunk és a legtöbbje egészen jól kivehető, de repülővel csak pár másodpercig látni őket, már tova is haladtunk. Rengeteg egyéb nyom és vonal is van a sivatagban. Többek között a távoli semmibe fokuszáló egyenesek is.  Ezeknek titkát az 50 éve itt élő Maria Reich matematikus próbálta megfejteni. A legújabb kutatások szerint a szakrális vonzata annyi, hogy a vonalak egyfelé mutatnak, mely a sivatag alatti vizek térképe lehetett.  Többen ezeket csillagászati naptárnak vélték, de még nem sikerült ezt bizonyítani.

ICA

3 órányira van É-ra Nazcától. Két hónap után újra megpillantom a Csendes óceánt! No, nem mintha a ködbe burkolózó fizikai megjelenése izgalmas lenne, de újra tengerszinten vagyok, ami esélyt ad újból meleg éjszakákra. Egy zsúfolt kereskedővárosba érkeztem. Nem szép hely, de vásár és hétvége hangulat összege tetszett. A templom kijáratánál fagylaltárus várja a kitérő megtérteket, a ‘dont worry, be happy’ dallamával. A templomban Jézus szívéből kijövő kilövő narancs neoncső sugarak rémisztik el a giccshez nem szokott betérőket. Kik ha kitérnek  a templom bejáratánál fagylaltárus varja őket a ‘dont…. , mire megtérnek és betérnek, hogy aztán kitérjenek és találkozzanak a bejáratnál zenélő fagyl…. 🙂

PISCO– kellemes kisváros a nemzeti park közelében.

Családi panzióban találtam szállást, ahol a vizesblokkban két csap van, de mindkettőből hideg víz folyik. Ilyen az, amikor a hardver megelőzi a szoftvert. Mondanom sem kell, hogy víz, mint szerte az országban sok varosban csak reggel 6 és 8 között van. Utána ki-ki oldja meg magának. Az utcán itt is állandóan figyelmeztetnek a tolvajokra.  Sikerül Dél Amerikának kollektív tudat szennyeződésben élniük.

Az utcán érdeklődnek honnét jövök és mindenkinek Puskás neve, ugrik be. Kor tunet, kór kép világról, hogy nem Semmelweis, Eötvös, Bolyai, Csonka, Irinyi, Vasarely, Brassai, Kossuth, József Attila avagy csupán Attila ugrik be nekik. De meg mindig jobb, mintha Rákosi, Bukarest vagy ilyenek jönnének elő.

Nagy a nyüzsgés a belvárosban és a plazán is megélénkül estére az élet. Az utca tele lesz performerekkel. Itt is nagy szám a női ruhába öltözött férfi majomkodása. Viszont tetszett az amazonas-i indián ruhájába öltözött  gyógyszer díler, aki performensz keretében népszerűsítette az ősi gyógynövényeket.  Este  hangos focirajongó fiatalok vonulnak végig a főutcán  és papír konfettiket dobálnak. Nincs szilveszter, csak a hangulata.   Időutazás.

A Paracas nemzeti park felé veszem utamat hajnalban. Az azonos nevű kultúráról, amely i.e. 300-tól i.sz. 200-ig élte virágkorát, nevezték el a parkot. Főleg szőtteseivel lopta be magát 1925 óra az archeológusok szívébe. A kikötőben kezdtem a napomat, ahol a halászok dobozokba lapátolták az aznapi fogást, majd a hal indul ismeretlen célpontja felé. Rengeteg pelikán gyülekezik össze a parton potyára várva. Előző este összeismerkedtem egy  helybeli utazási iroda alkalmazottjával, aki beprotezsált ingyen az egyik hajóra. Az idő elég párás és hideg, viszont körülöttünk az óceánon véget nem érő csíkokban vonulnak a madarak. (Kormorán, boobi, stb. ) Lenyűgöző az élet végtelensége. Talán Hitchkock is járt erre és ez ihlette a Madarak c. film megrendezésére. Látni sok fókát, pingvint és flamingót is, de néha delfin is látókörünkbe kerül.  Fantasztikus érzés egy valós állatvilágban időzni és látni, hogy még létezik ilyen. Kis Galápagos. Eltávolodva a parttól láthatjuk egy szemközti hegyoldalban hatalmas vonalrajzokat, hasonlóan a Nazca fennsíkhoz.

Isla Ballestas.   Két óra hajózás után értük el a szigetet, ahol milliónyi madár fészkel háborítatlanul, miközben az alsó sziklákon oroszlánfókák lustálkodtak. Olyan a  madársűrűség, hogy állandóan potyog az ürülékük Ezt már az inkák előtti időkben is gyűjtötték trágyának.  Manapság pár évente érkezik expedíció a guanó begyűjtésére.  Sziklaformációk, nagy hullámok, hangos madarak, fickándozó fókák a szigeten. Idillikus kép.

Vissza a partra. A Nemzeti Park szélén elterülő falu  a gazdagok paradicsoma, ahol végre csend van és furcsa mód nincsenek drótkerítések. A kormoránok zuhanórepülésszerűen vagodnak a tengerbe egy egy friss falatért. Kamikaze.

LIMA

 

Egy igazi metropolis metró nélkül, állandó dugókkal, a varos ahol az utcaszámok 4-6000-ig vannak és a lakosság száma 8 millió fölött van, állandó a köd és szmog, a nap csak tudatunkban létezik.. A belvárostól másfél órányira lakom, ahonnan még mindig lehet 1 órát utazni Lima határáig. A főutakon tömeg, nyüzsgés, zaj, kipufogógáz, feszültség és lépésben haladás. Gigászi pokol.

Egy kedves színész tanár családjánál laktam, akinek a mamájával versenyeztünk, ki tud finomabbat főzni. Már rám fért sok  jó evés az egyhangú ételek sokasága után.

Az utcán itt is performenszek, pantomimosok, guruló kifőzdék, mozgóárusok, kéregetők vannak. A kínai negyed érdekessége, hogy nincsenek benne kínaiak.  Van ugyan kínai étterem, és ahogy a világon mindenhol kínai kacatok, de azért furcsa, hogy a negyed bejáratát jelképező kapun kívül semmi sem utal kínára.

Él még a polaroid üzlet is, a parkok és látványosságok körül. Van aki még Zenittel, sot Camera obscurával fotózik.

Nemzeti édességük a King-kong névre hallgató sütemény, amely kinézete ellenére sem ér közelébe a magyar társai izének.

Lima főtere itt is a Plaza Mayor, mely körül felújult a múlt, renovált épületek, de a közelben tanyázó, tömegoszlató járművek a közelmúltat idézik a jelenben. A megszűnt vasútállomás míves épületében a kínai kisebbségek kultúrájáról szóló kiállítás nyílt. Színes, fokuszált, informatív érdekes volt, főleg hogy Kínától nem várná az ember.

San Francisco templom-ban van a világ egyik legnagyobb katakombája, ahol több mint 50 ezer embert temettek a templom alá

Nemzeti Múzeum. Dél-Amerika legérdekesebb múzeuma, ahol igyekeznek képet adni az inkák előtti kultúrákról, de tény, hogy szakértők sem tudnak róluk sokat, de megprobaljak kitalálni a múltat. Így inkább az inkák rövid birodalmi időszaka van túlreprezentálva a kiállításon, hiszen róluk a spanyol hódítás idején több feljegyzés maradt fenn mint a korábbi kultúrákról. Az ásatási romokon fennmaradt szobrok is azt sugallták, hogy a spanyolok előtt is volt kulturális élet. Beleborzongok abba a tudatba, hogy a kulturális Európa sehol sem volt 1500 évvel ezelőtt Ázsiához és Dél-Amerikához képest. A görög és római birodalom remekei után sötétség borult Európára, miközben az ismeretlen világ túloldalán szervezett városok és kultúrák virágoztak. Rengeteg magas kultúra tűnt el előttük szerte az Andokban és az óceán parton, melyeket itt összehasonlíthatunk. Kerámia művészetük ismételten elbűvölt ízléses formájukkal, szelíd színeikkel és ráapplikált figuráikkal..

Limában található a világ legnagyobb kerámia kiállítása. Kb. 50 ezer kerámiaedény van kiállítva. Külön részleget szenteltek a szex jeleneteknek.

Az etnografiai múzeum csak miattam nyit ki hétvégén, majd lámpák fel, rács visszazár. Nem volt nagy forgalom annak ellenére, hogy 8 milliós várósról van szó..

A Kongresszusi palota kertje ráccsal, egyenruhásokkal és vízágyúval van elválasztva a választó polgároktól. Itt található az inkvizíció múzeuma, ahol a spanyol inkvizítorok  korába leshetünk be.  A vízbeöntés, fellógatás, és a kifeszítés volt a három leggyakoribb kínzási forma. Igaz ez csak a lélekkel bíró embereket érintette /zsidók, protestánsok/ mivel az indiánokat a katolikus értelmezés szerint lélekkel nem bíró állatfajnak tekintették.  Így őket más bíróság elé állították, vagy anélkül likvidáltak..

Az inkvizíció kétszáz éve alatt mindösszesen csak 32 embert végeztek itt ki, amely – a szerbiai vérengzésekhez képest, amely mostanság történt Európában – ez csekélységnek tűnik.  Az autodafék jeles események voltak, ahol az uralkodó és a nép együtt szemlélhette a hangos eseményt amikor kihirdették és végrehajtották az ítéletet Isten nevében. Érdekes kontrasztként állítanám szembe az inkák áldozási szokásaival, ahol a népet kizárták az eseményből, s csak a  pap végezte be /ki/ a dolgát.

A Kongresszusi múzeumban követhetjük az ország függetlenedését és demokratizálódásának folyamatát (csak spanyolul), ahogyan a választok körét kiterjesztették a nőkre, majd az analfabétákra is. Illetve nyomon követhetjük, hogyan tűnik el gyönyörű zászlójukból a Titicaca tó, a háttérben magasló hegyeivel, és hogyan válik unalmas piros-fehér-piros zászlóvá. (A legutóbbi módosítás az egyik elnök műve volt, mert nem tetszett és a napot is kivette a zászlóból.)

Érdekes, hogy az ország elnöke nagyon sokáig Fujimori volt. Általában nem nézik le a japánokat, a nindzsák országát, akik a kamikazék, korábban pedig a szamurájok leszármazottai voltak, de nekem fura japánt látni egy Dél -Amerikai ország élén. Valahogy mar nem kötjük Japánhoz a diktátorszerű képződményeket. A múzeumban egy egér feltűnése váltott ki riadalmat, a női alkalmazottak sikítottak, de ugyanilyen hevülettel tudnak reagálni a szappanoperákban történtekre is.  Érzékeny, temperamentumos, mulatságos. Ennél már csak a 24 órát nyitva tartó temetkezési vállalkozó a viccesebb és már is repült a fantáziám tovább.

Santa Rosa – volt Dél-Amerika első szentje, akinek szülőháza itt található és az emberek kívánságokkal teli leveleket dobálnak a kútba.

Az egyik templomban éppen befejeztek egy fesztivált, kicsit odébb latok egy buszt zsúfolásig megtömve zenészekkel és dőlnek ki a rezesbanda hangjai az ablakokon, ahogy a rajzfilmeken is láthatunk ilyet.

Még odább egy keresztet húzó zarándok csapat körül zenélnek, énekelnek, és ezzel hozzák az abszolút Dél-Amerika érzetet.

Egy alternatív cirkuszi társulat előadására mentem el az egyik este. Az előadás élő zenével volt, de modern koreográfia ellenére sem tudták nélkülözni a hagyományos kliséket – a krumpliorrt és a túlgesztikulált mozdulatokat. Volt lóidomár, kötéltáncos, zsonglőr, lelógó lepedőn ügyeskedő tornász stb. ahogy az kell.

Mira Flores egy élhető kerülete a városnak, tengerpart közelében. Végre látok zöld területet. Nincs forgalom, nincs zaj. isteni. A templomtéren festők árulják képeiket, a parkban tai-chi-zó emberek, a parton szerelmes párok ücsörögnek. Mögöttük pedig sárkány repülésre lehet befizetni. Mintha nem is Lima lenne.

Vendéglátómmal kilátogattunk külvárosi rokonaikhoz, majd onnan elstoppolunk Uaral faluig, ahol állítólag egy fesztivál lesz, de mint később kiderült nem ott és nem most. Kárpótlásul egy múzeumba mennénk el, de erről is lemaradtunk, mivel Peruban a múzeumok hétvégéken rövidített nyitva tartással állnak a tisztelt érdeklődők rendelkezésére. Ennyit egy ország kulturális hozzáállásáról.

Busszal elmegyek Lima pereméig, majd a rendőrposztnál stoppolok. Hamar felvettek A következő falu után egy kamion vett fel a következő 500 km-re. Csiszolgatom spanyol társalgási készségemet és közben megtudom tőle, hogy Hollandiában él a gyereke. Tervezi, hogy Spanyolországba megy dolgozni, 400 Euro fizetésért egy hónapra. Peruban heti  7 napot dolgozik és 1 ezer km-t két nap alatt tesz meg. Útközben látni a végtelen pusztaságban  2 m-es kertesztet hátukon húzó zarándokokat, akik több mint 1 ezer kilométert gyalogolnak San Ignazió-ig. A hit ereje. Megállunk melettuk, adunk nekik narancsot, majd indulunk tovább. Egy faluban fiatalok leintik a kamiont, majd a tetejére állványokat pakolnak. Igy megy erre, kell a kiegeszito kereset. Később további két stoppost veszünk fel.

Trujillo.

 

Kellemes kis város, a limai forgatag után. Jellegzetessége a plaza környéki házak kék-sárga homlokzata, amelyet színes rácsos ablakok díszítenek. A közelben található a

Huacas del Sol de la Luna  – Két piramis és egy letűnt kor a Moche kultúra maradványival, mely 0- 700 években virágzott. Ezt a piramist 140 millió anyagtégla beépítésével hozták létre, s gyönyörű frízek, festett domborművek díszítették a falakat sok mitikus figurával. Áldozati szertartással is itt mutatták be. Az egyik piramis a spanyol kincsvadászoknak esett áldozatul, akik elterelték a közeli folyót és elmosták az agyagpiramis harmadát, kincsek reményében.  Ami fennmaradt az is elképesztő, főleg ha belegondolok, hogy Európa akkortájt sehol nem volt építészetileg és itt már milyen csodákat alkottak az időszámítás kezdetekor. Az ásatások még ma is folynak, és sorozatban bújnak elő újabb és újabb műremekek.

La Huaca Esmeralda – A város másik szélén a Chimu kultúra maradványait néztem meg, amely 1000-től 1500-ig élte virágkorát. Mára csak nagyon gyenge állapotában láthatjuk.

Chan-Chan – vályogtéglából épült város, amely 60 ezer lakosnak adott otthont a 14.sz. körül.A falakat sormintás domborművek díszítik a házakat halászhálót imitáló falak választják el egymástól. Láthatjuk a város környezetében lévő élővilágot, /pelikán stb./  Itt éltek a királyok is, és sok temetkezési felajánlás maradt meg az utókornak, melyből rekonstruálni próbálják a korabeli eletet.

Innen 15 km-re található a homokos tengerparti kisváros, amely szalmából készített kenuk révén kacsint össze a múlttal.

Huaca Arco Iris – szinten piramis. Ezt sárkánytemplomnak is nevezik, egy európai archeológusnak köszönhetően, aki a falakon látható vizicsikó domborműveket sárkánynak gondolta.  Ezt a 7,5 m. magas piramisszerű templomot a sivatagi homok borította be egészen mostanáig. Mindig elkápráztat, ha egy templomot látok kinőni a sivatagból. Mi késztet embereket arra, hogy ilyen körülmények közé telepedjenek le.

Aug. 20-án reggel nekivágok  Északnak. Először egy taxisnak álcázott orvos vesz fel, majd csodák-csodája egy kamion állt meg, ugyanaz amellyel Limából jövet utaztam. Kicsi a világ, jókat nevettünk. Amíg én a romokat nézegettem, ő már fordult is egyet.   Egyik benzinállomásnál ajándéktárgyak várnak azokra a tankolókra, akik 200-300 gallonnyi tankoláspontot halmoztak fel. Turmixgéptől, CD. lejátszón keresztül a TV-ig sok ajándék várja a rendszeresen itt tankolókat.

Ferenafe – egy régészeti múzeumban bemutatják a Sipan és a Sican kultúrát, amely piramisairól és temetkezési szokásairól érdekesek az inkák előtti időkből.

Lambayeque – Vendéglátóim megmutatták azt a házat, ahol először kiáltották ki Peru függetlenségét. Itt van az ország leghosszabb fa balkonja.

Országos közlekedési sztrájkra ébredünk, mert a közelgő benzin áremelés ellen indítanak. A városközi közlekedés gyakorlatilag teljesen leállt és csak a városon belül van élet. Persze mikor is akarnék valahova menni, ha nem ma. Marad a stop. Egy platós autó fedélzetén zsúfolódnak az utazni vágyók.

Chiklayo-ba érve egy szakácsfiú vesz fel kocsijára, aki rögtön figyelmeztet a városban tevékenykedő tolvajokra. Míg várok ismerősömre a templom előtt, az arra járók is figyelmeztetnek a rablókra. Furcsa lehet ilyen tudattal leélni az életet.

Chiclayo a tolvajok birodalma. Két alkalommal is nyitották volna a táskámat,

csakhogy hátul is van szemem, és járásom kiszámíthatatlan, így megéreztem, hogy egy kéz  nyitja hátul a zsákomat.

A piac érdekes része a boszorkánykellék árusok, ahol a fekete mágiához szükséges varázsfüvektől kezdve a krokodil és cápakoponyától kezdve minden megtalálható. Délután, amint ülünk egy parkban egy fickó késsel fenyegetett, s pénzt követelt. Én azt hittem, hogy csak egy koldus és adtam neki egy cukorkát, meg is lepődött, de csak nem tágított. Mivel látta, hogy nem sokra megy velem, így beérte ennyivel. Nos egy élménnyel több adódott. Délután visszastoppoltunk egy nyitott platós kocsi hátulján.  La vita bella.

A Pan Amerikana országúton újabb 3 órát utazom egy kamion fedélzetén eszak fele. Peru legszélesebb sivatagján haladtunk keresztül.

Piura – 1532-ben alapította Pizarró és így Peru legrégebbi gyarmati városa. A központból ki vannak tiltva a kétütemű motoros taxik, így relatív csend és nyugalom honol a Plaza de Armas környékén.  Az utcán performensz előadás Marx tőkéjével, katonákkal és modern zenével. Élő este, templom tele elsőáldozókkal, a környéken zene szól. A helyi múzeumban csak gyönyörködöm az ezer évvel ezelőtti kultúrák kifinomult ízlésén és nem is értem, hogy mára az emberiség hogyan is vesztette el ízlését és szépérzékét. Ha bemegyek egy Népművészeti Múzeumba, csupa habcsók giccs köszönt vissza rám a barokk jegyében. Brr.

A buszpályaudvaron nagy tábla hirdeti a Peru és Ecuador között 50 éve dúló háború végét jelentő békét, amelyet 1999-ben kötöttek meg.

Tumbes – határvárosig buszozom, ahol nyüzsgő piaci életet élvezek, és végre tudok jókat enni, de örömömet beárnyékolja, hogy miután elérkeztem a határig, akkor közlik velem, hogy a határőr bódé 2 km-el a határ előtt van. Így bumlizhatok vissza, s utána végre a nyüzsgő piacon átsétáltam Ecuadorba.

Színes aprók Peru hétköznapjaihoz:

Értenek ahhoz, hogy egy hatsávos út közepén alakítsanak ki egy szűk sétányt padokkal.

Inka cola. Felejthető élmény. Agyon reklámozott edes frutti ízű lötty. – ‘kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk’.

Mindig gyűjtenek valamire az utcan, joreszt iskolasokat kuldenek ki erre a celra ujsagpapirgyujtes helyett.

Peruban megjelentek a riksák.

Dél-Amerika-i középosztály, akinek pénzük van reprezentálnak, de közben öreg alumínium lábasban főznek, hideg vízben zuhanyoznak, alapvetően szegényesen étkeznek. Kedvesek, de tájékozottságuk a világról hanyagolható.

Nincsenek postaládák, csengők, köztelefonok is leláncolva, bezárva. Lezárt telefonok a családokban is, de ez általános Dél amerikaban

Nagyon része Perunak az éjjel nappal füttyögő biztonsági őrök az utcán, mely szerintem butaság, hiszen ezzel csak tájékoztatják a betörőt, hogy éppen merre tartózkodnak.

Nose ennyi Perurol

Leave a Reply

*

Panorama Theme by Themocracy

Facebook Like Button for Dummies