Vipassana meditáció, kolostori elvonulásaim, gyakorlati útmutató

A világjáró magazin felkérésére készűlt velem egy beszélgetés 2014-ben a meditációról, ennek tartalmát osztom meg:

Hogyan találkoztál világjárás közben a meditációval?

Vándorboy vagyok, 13 évet utaztam stoppal hátizsákos utazóként a világban, 152 országban megfordultam életem során, sok helyen éltem is, de a spiritualitás mindig is útitársam volt.

A Tan Kapuja Buddhista Főiskolára jártam, sokat tanultunk erről a korai buddhista meditációs praxisról, így mindig is izgatott a téma: milyen is a meditáció a gyakorlatban.?

A főiskola keretei között részt vettem különböző irányzatok pár napos elvonulásain, de valahogy nem kerültem olyan nyugalmi állapotokba, mély megismerési szintekre, mint azt az elméletekben tanultuk.

Így mindig ki szerettem volna próbálni egy igazi, kicsit hosszabb, 10-14 napos elvonulást. Halasztottam egy évet 1999-ben, s nekivágtam Indiának, hogy megtapasztaljam azt, amiről évek óta csak tanulunk és beszélünk a Főiskolán. 

Azt az évemet (1999) szent helyek, asramok látogatásával töltöttem, különböző híres gurukhoz, tanítókhoz is eljutottam, tanultam tőlük, iskoláikban kipróbáltam a szerzetesi életet. Különböző jóga központokat is meglátogattam, hamisítatlan indiai mesterek segítségével kerestem az utamat, de valahogy még hiányérzetem volt. 

Kilenc hónapos utazásom során a Dalai lámával is szerettem volna találkozni Dharamsalában, de ő éppen külföldön volt, ezért
addig amíg visszajön elnéztem életem első komolyabb elvonulására ott a környéken egy vipassana központban, ahol 10 napos elvonulásokat tartottak.

Már több utazótól is hallottam a Goenka féle meditációs helyekről, így jelentkeztem az egyik központban. (dhamma.org). A vipasszana meditáció egy korai buddhista meditációs praxis, amit a történelmi Buddha nevéhez kötünk, habár meditáció Buddha előtt is létezett természetesen.

Korábban a védikus és brahmanikus időkben jógik, risik és egyéb önmegvilágosodásra törekvő szerzetek (emberek) gyakorolták a meditációt, melyek tapasztalatát végül az i.e. 2. században Patandzsáli foglalta össze írott formában a Jóga-szútrában.

Ennek kezdő tétele egy kijelentés, miszerint „a Jóga a tudatfolyamatok kioltása”. Nos, ezt gyakoroltuk 10 napig ezen a meditációs elvonuló helyen Dharamsala felett, messze a Himalája hegyei között, békés és nyugodt körülmények között.

A nyugati világban a jógát elsősorban testi gyakorlatoknak gondoljuk, pedig azok csak testünk felkészítői, hogy elindulhassunk egy komoly belső úton, hogy tudatos jelenlétet érjünk el életünkben. A szó gyöke igázást jelent, vagyis leigázzuk az elménket. A rohanó világunkban ezt nem gyakoroljuk, s általában megszokásink rabjai vagyunk. De erre ráláthatunk

például, ha belassítunk egy folyamatot, például a menést, az evést, s rögtön megértjük mire is gondolok. Az evés nem az étel automatikus belapátolása kell legyen! Részt kell vegyen benne az összes érzékszervünk s abban tudatosnak kell lennünk. Kezdve az illata tudatosításával, majd a vizualitás, és tudatosan kell látnunk  a folyamatokat is pld. a felmerülő indíttatásokat (éhes vagyok), majd nem automatikus reakcióként, hanem tudatomat rajta tartva lassan elindítom a kezemet az étel fele.

Amikor megérintem, tudatosítom, hogy az hőérzetet kelt, majd felemelve érzem, hogy súlya van, ujjaim nyomására kiderül, hogy állaga van. A számig mozdítom a kezem, érzékelem az ízét, s követem tudatommal ahogy rágom illetve lecsúszik a torkomon.

A kolostorban szükséges regisztráció után, elkötelezettséget tettünk, hogy nem hagyjuk abba a kurzust, bármilyen nehézségekkel is fogunk találkozni. Akkor még nem sejtettük, hogy mekkora kihívás egy ilyen hosszú és szigorú önmegismerési út. Eltökéltség és komoly elhatározás nélkül nem megy, mint bármi más sem a való életben.

Az elvonulás fogadalomtétellel kezdődött, melyek alap erkölcsi tételek, és minden vallási irányzatban megtalálhatunk, mint segítő erőt. Tehát meditáció alatt

tartózkodnunk kellett az élet kioltásától, lopástól, hazudástól, tudatmódosító anyagok használatától és a szexualitástól.

Egyéb szigorú szabályokat is be kellett tartanunk az elvonulás során, így például tilos bármiféle beszéd, szemkontaktus, írás, olvasás, dél utáni evés, stb., mert ezek zavaró, gátló tényezők a gyakorláskor, melynek csak akkor értettük meg a jelentőségét, amikor már előre haladtunk, s figyelünk a részletekre.

Véletlenül ételosztáskor vállammal nekiértem a mellettem állónak, s automatikusan mondtam neki, hogy ‘sorry’. Ekkor döbbentem rá arra, hogy a berögzültségeim, reflexeim működtek, s nem a jelen létem, hiszen csak tudatosítanom kellett volna, hogy vállamnál érzet volt, s nem kellett volna tovább gondolni, reagálni… kimondani automatikusan, hogy bocs.  Tehát így egyetlen szó kimondása után még órák múlva is ezen a jeleneten gondolkodtam, ahelyett, hogy a meditációra figyeltem volna. Ekkor nagyon sok dolgot megértettem.

 A technika:

Mi első napokban a koncentrációt fejlesztettük, s a légzésfigyelést (anapana) gyakoroltuk, mert a légzés volt „kéznél”. Éreztük

orrunkban a hőmérséklet különbséget, az orrunkból kiáradó levegőt amint megérinti a bőrünket. Tetszett a módszer, mert nem függött a gyakorlat kivitelezése intelligenciától, tudástól, és nem kell hozzá kulturális kód, mint pld. a tibeti vizualizációs technikáknál.

Tehát egyetemesen hozzáférhető ’nyitott forráskódú’ szoftver ez a tanítás. Vannak más irányzatok, ahol egy hangvibrációra, mantrára, képre, illetve a keresztényeknél egy imára irányul a tudatunk. Itt a vipasszana alatt első körben egy dinamikusan változó tárgyra irányítottuk figyelmünket, a légzésre.

Mert a légzés az ilyen természetű. Mindig van. Itt és most. Ez utóbbi nagyon fontos: hogy a jelenben legyünk. Ezt gyakoroljuk 10 napon keresztül. Ezt tanítja a többi technika is csak más meditációs tárgyat választ.

 Életünkben sok mizériát hoz, hogy a dolgokat nem úgy látjuk, ahogy vannak, hanem úgy ahogy azt gondoljuk, látni szeretnénk, vagy ahogy azt a társadalmi beidegződések engedik gondolni. Ezeket a sablonokat próbáljuk tudatosítani, majd felülírni. Erről szólna a meditáció első körben.

Tehát itt olyan dologgal dolgoztunk ami itt és most van. Ez pedig a saját testünk, saját életünk. Minden más illúzió, képzelgés a jövőről, mélázás a múlton, amelyek nem léteznek itt és most.

A második része az elvonulásnak az, éberséggyakorlat volt (szatipatthána), az elme megfigyelése melynek célja az éber tudat elérése és annak megtartása volt. Figyeltem a légzésemet, de a tudatom mindig elkalandozott, belső dialógusok zajlottak, belső filmek pörögtek. Ez az álmodozás kellemes állapot, de nem ezért ültem ott, így mindig tudatosítottam magamban, hogy ez csak egy gondolat, s visszatértem a légzésfigyelésre. Nem könnyű feladat.

A világ színei, hangjai, illatai, érzetei, s a tudatunk rángatnak minket; a vágyaink, kötöttségeink, érzelmeink rabjai vagyunk. Itt megtanuljuk megfigyelni hogyan működnek, tudatosítjuk ezeket a tartamokat ahogy megjelennek, s így reálisabban tudunk velük dolgozni. Ennek eredményeképpen a későbbiekben szabadok leszünk ezektől a meghatározottságoktól (determináltság, berögzültség, rutin).

Mert ugye ki akarna más véleményen lenni, mást tenni, mint a többség körülöttünk? Pszichológiai kísérletek százai bizonyítják ezt az emberi alkalmazkodó, konfrontációt kerülő magatartást. Viszont itt megtanulunk magunk ura lenni, saját döntéseink

szerint élni, azokat felvállalni, hiszen ha minden jól megy, akkor tudatosan döntöttünk magunkról. Akár a társadalmi konvenciók ellenére is, ha az megalapozott tudatos eleme az életünknek. 

Emlékszem, amikor vegetáriánus lettem 1988-ban, akkor mekkora családi, társadalmi nyomás dolgozott ellenem. De kitartottam, mert eltökélt voltam. Ahogy a meditáció során is. Nem könnyű. Utazásaim alatt is sokszor kínáltak alkohollal, s amikor visszautasítom, akkor furcsán, megvetően néztek rám, s kérdezték: beteg vagy? Nem értik. Én értem, s nekem ez egy döntésem volt, amit

vállaltam. Így könnyű volt tartani magamat magamhoz.

Az utolsó napokban már megtanuljuk figyelmünket is mozgatni. Az érzetfigyelést kiterjesztettük az egész testünkre, szépen lassan mozgatva figyelmünket, a legfinomabb rezdüléseket, változásokat is megfigyelve.

Természetesen a fájdalom markáns része ezeknek az érzeteknek, de egy idő múlva megszokjuk, rájövünk, hogy ez is csak egy érzet, s mint minden – a buddhista alaptanítás szerint – ez is mulandó. Érzetek jönnek, érzetek mennek. Ezeket figyeltük. Később már kontrollálni is tudtuk tudatunkat, a fájdalom a háton, térdünkön a segítőnkké vált, s az idő előre haladtával ennek

természetét is megismertük, hogy: mulandó. Része lett praxisunknak, s egy idő után már nem úgy címkéztük, hogy fájdalom, hanem úgy, hogy egy erős érzékelés, mely se nem jó, sem nem rossz,  – mert az csak egy tudati hozzáadás – hanem csak érzet, ami ugye mulandó.

A legtöbb ember azt mondja a meditációról, hogy azok csak ott ücsörögnek. Természetesen ők ezt nem látják, hogy ez kemény belső munka. Próbáld ki!

Az első pár napban a fizikai fájdalmakkal kellett megküzdenem, lábfájás, hátfájás. A negyedik nap után 2-3 napig a tudatom berzenkedett a kontrol miatt, s folyamatosan késztetések voltak bennem, hogy hagyjam abba, minek ez az egész, csak kínzom magam, nem haladok semmit, szétszórt vagyok.

De a gyakorlásunk pont erről szólt, hogy mi uraljuk a helyzetet, s ne a helyzet rángasson minket. Kitartás, ismételtem magamnak.

Minden este forgott egy kis video tanítás a központban, ahol Goenka gyakorlati erőfeszítéseinket megtámogatta egy kis gondolati háttérrel, ami nyugati mentalitásunknak nagyon jól esett. Mert ugye az európai ember nem csak követni akar, hanem meg is akarja érteni a gyakorlatot. Sok példázat, történet és humor segített minket át a holtpontokon, amelyekből jócskán volt részünk.

Nagyon jól felépített rendszer volt, végig reflektáltak a nehézségekre, s kétnaponta a

vezető személyes segítséget is adott utunkon, amikor interjúra kihívnak egyesével mindenkit.

A környezet is támogató volt, mert csendes, békés helyen volt az elvonuló központ, főztek ránk, így tényleg a feladatunkra tudtunk koncentrálni. Hajnali 4.30-tól, este 21.30-ig tartott a napunk, miközben napi 11-12 órát ültünk. Egy óra ülés, 10 perc szünet váltásokkal, illetve 2 étkezéssel délelőtt.

Amikor befejeztük a 10 nap kurzust, újra lehetett beszélni, de valahogy nem akaródzott, mert éppen mostanra kezdtem megízlelni, milyen az, amikor mocorgás nélkül tudtam ülni egy-egy órát, s végre már hosszabb ideig tudtam figyelni az érzeteimre, mozdulataimra, s gondolataim sem rángattak már el más valóságokba. Ráadásul mellékhatásként már nagyon kevés étel is elég volt, az alvásigényünk 4-5 órára csökkent, mert nem álarcaink fenntartására ment el energiánk, hanem részt vettünk a valós életünkben.

A meditációs központ falán ki volt írva, hogy „real meditation starts after the meditation”. A valós meditáció a kurzus után kezdődik. Azaz az igazi feladat csak most vár rám, amikor visszatérek ebbe a zavart, izgatott, rohanó világba, mert itt a

kolostor falai között támogató közegben ’könnyen’ értünk el eredményeket. De most jön a kihívás, hogy a mindennapi életünkben hogyan tudjuk alkalmazni a technikát. Mennyire ragadnak el indulataink, mennyire veszünk bele a színes, csillogó talmi fogyasztói valóságba, ahol olyan dolgokat veszünk meg, teszünk meg öntudatlanul, amire nincs szükségünk. A világegyetemnek sem. Senkinek! Mennyire tudunk visszatérni önmagunkhoz?

A meditáció akkor sikeres, ha ezt elérjük, hogy lássuk, érezzük, kik vagyunk, mi zajlik bennünk, mik a szükségleteink, s ennek tudatában hozzuk meg életünkről a tudatos döntéseket. S ha így teszünk, egy boldogabb életet élhetünk, s ezért már érdemes volt eltölteni ezt a tíz napot belső munkával.

A következő pár napon a mosolyt nem lehetett leszedni az arcomról, végtelen boldogságérzet töltött el, olyan érzés, amikor megmászol egy 6 ezres csúcsot, s utána azt érzed, hogy bármit meg tudsz tenni. Nincsenek határok, pontosabban az te magad vagy. Azt pedig tudod kontrollálni, befolyásolni, függetleníteni magad attól, hogy külső körülmények befolyásolják hangulatodat,

boldogságodat. Innen kezdve pedig szabad vagy. Megtanultad, hogy „Szabadságod van abban hogy mi zajlik benned… „

Amikor kiléptem a nagyvilágba, érzékszerveim még élesek voltak, ostromoltak az ingerek, kicsit olyan érzésem volt, mint Wim Wenders ’Berlin felett az ég’ című filmjében az angyal. A forgatagon kívülre helyeztem magam, kívülről láttam emberek életét, sorsokat, éreztem belső gondolataikat, problémáikat, illetve a maszkokat amik mögött élnek, s az egész helyzetet amiben vagyunk. Érdekes tudatállapot volt, kicsit rálátni a szamszáránkra, az automatikus reakcióinkra, amely újra magával ránt, ha nem gyakorolunk rendszeresen.

Ezért bátorítanák mindenkit, hogy napi rendszerességgel gyakoroljátok a vipasszanát, mert ha egyszer elértünk egy állapotot ennyi munkával, akkor azt már csak öntözgetni kell, szinten kell tartani napi 30-50 perc üléssel. De ez egy komoly kihívás, hogy hogyan szakítunk időt erre a mindennapokban, amikor ’ annyi minden dolgunk van’, semmire sincs időnk?. Pedig arra van időnk, amire mi szeretnénk, hogy legyen. Akár a

buszon ülve is visszatérhetünk pár percre az érzetfigyelésre, vagy séta közben. Nem felejtem Popper Péter tanárunk történetét, amikor kutyát vett, s ismerősei mondták neki: te megőrültél? Így is olyan elfoglalt vagy, hogy lesz neked erre időd? Ó pedig azt mondta: amióta megvan nekem a Luka kutyám, azóta van időm reggel meg este sétálni a parkban. Hát így kanyarodtam vissza a Buddhista Főiskolához, s a tanításokhoz.

Mivel én 12 éven keresztül folyamatosan utaztam, s amikor Dél- Kelet Ázsiába jutottam mindig kipróbáltam hosszabb elvonulásokat, többek

között Indiában 2x, Thaiföldön, Burmában és Malajziában. Mindegyik iskolának különböző metodikája van, de a lényeg természetesen ugyanaz volt: összeszedettség, koncentráltság, elmélyülés, érzetfigyelés gyakorlása, jelenben levés.

Malajziában egy Burmai szerzetes kolostorában gyakoroltam, ahol a legnagyobb kihívás a 40 fok meleg és a magas páratartalom volt. Egyszerűen lélegeznem sem volt könnyű, nemhogy még koncentrálni valamire, hiába ültem a ventilátor alatt. És természetesen a szúnyogok is érdekes kérdéseket vetnek fel. Egyik reggelihez

rövidnadrágba mentem le, s az étkezde tele volt vérszívókkal. Nos, a nem-ártás  (ahimsza) fogadalma miatt nem volt ildomos őket csapkodnom, viszont észleltem őket a lábamon, szépen elhessegettem őket, de ők folyamatosan többen vannak és ott keringtek. Így pedig az étkezést nem tudtam tudatosítani, pedig az is a meditáció része volt. Csapda.

Az egyik interjún felvetettem ezt a problémát a mesternek: mit tegyek, ha jönnek a szúnyogok, s lecsapni nem lehet? Aki elmosolyodott, s azt mondta, hogy „nem voltam tudatos amikor készülődtem a reggelihez, mert nem vettem fel a hosszú nadrágomat.”  Igaza volt.

Sokszor látogatok meg kolostorokat, s érdekes volt látni milyen is a Buddhizmus itt Ázsiában.

Thaiföldön  beszélgettem egy itt tanuló laoszi szerzetessel, de nem tudtam kiszedni belőle, mit is tanulnak a Buddhista egyetemen. Mindenesetre az kiderült, hogy angolul alig tud, s vipasszana meditációt sem csinált még, hanem általában imádkoznak, énekelnek. Ez azért volt megdöbbentő számomra, mert az én sztereotípiám egy theraváda szerzetesről az volt, hogy önmegvalósít, megvilágosodásra törekszik, s annak eszközeként  meditál. De nem! Ők élik mindennapi normális életüket, sárgába vannak öltözve, s egyszerűen követik a szabályokat. Ahogy a katonaságnál is, csak itt a nem-ártás szellemében. De valós gakorlatot nem folytattak. Nagyon kevés helyen folyik tényleges meditáció.

Találkoztam egy olyan Thaiföldi szerzetessel is, aki a szülei miatt jött szerzetesnek. Az egyetem elvégzése után 3 hétre beöltözött, mert ez jó karmát ad a szüleinek, s így büszkék lesznek rá. De nem saját elhatározásból, nem belső fejlődés elérése céljával. Megfelelni a társadalmi igényeknek. Pont amiből ki kellene lépni.

Persze itt is lehet komoly gyakorlókkal találkozni, de ők vannak kevesen. Sajnos.

De ha valaki egy olyan országba szeretne elmenni, ahol még tényleg élő a Buddhizmus, akkor feltétlen Burmát javasolom neki, mert itt még követik az évezredes hagyományt, s a szerzetesek hajnalban kimennek koldulni az utcákra, piacokra. De nem kérnek, hanem csak megállnak lesütött szemmel egy percre, s ha senki nem ad, tovább mennek. A helyiek adnak nekik egy egy kanál rizst, vagy amit éppen főztek aznapra, de nem azért hogy majd hálás lesz nekik valaki, hanem azért mert ezt így érzik jónak.

Ez a szerzetesi szokás, attitűd egyébként a jelenben levés gyakorlása, mert ha a jelen közegnek nincs szüksége szerzetesekre, megvilágosodásra törekvőkre, azokra akik tudnak gyógyírt a szenvedésekre, ezt megtapasztalták, s bármikor megosztják, akkor egyszerűen éhen halnak.

Ezzel természetesen egy életminőség is eltűnne a földünkről. De

kérdés az, hogy azok az értékek, amelyek mentén halad a modern civilizációnk,  – mely a mohóságon, a vágyak kiélésén alapul, s a dühön, stresszen, frusztráción keresztül kerül felszínre, – kínál-e egy olyan kiegyensúlyozott, boldog életet, mint amit az egyszerű gyakorlók a lemondás útját megtapasztalnak?

Ezt döntse el mindenki saját maga a saját tapasztalatai alapján! Erre bátorított Buddha is halála előtt. Ne engem kövess, hanem próbáld ki, tapasztald meg ezt a módszert, s ha ez üdvös számodra akkor élj e szerint.

May all beings be happy. Minden lény legyen boldog.

Ha egy videon is megnéznéd miket mondok vipassána témában, akkor klikk ide. Vagy egy korábbi inprovizációm itt.

Ha angolul érdekel írásom, akkor ide klikk