A Fergana völgyről és a 7 Tó vidékéről az előző részben írtam. Most jön a:
Fann-hegység túra
A második napi túra már 14 h felfele-, majd levándorlást jelentett. Nem kevés itt 3 ezres magasságokban napi 1 km (1000m) szinteket felküzdeni. Hajnalban indulok, hogy kihasználjam a napot. Gondoltam, hogy az első szakaszra bérlek egy szamarat, hogy vigye a hátizsákomat, amibe tettem kenyeret, barackot, sajtot, szóval amivel 3-4 napig kihúzom.
Víz az szokott lenni azt külön nem cipelek sokat, csak 2-3 litert a biztonság kedvéért. A 3 órás szamárháton megteendő útért 30-40 dollárt kérnek a helyiek, miközben a havi átlagkereset az országban 100 dollár!! Tadzsikok barátságosak?? Háát? Igen, aki nincs kapcsolatban a turistákkal, az még igen. A többi hiéna.
Kicsit fejbe vágott ez a kontraszt a tegnapi élményem után. Így elálltam a lustaságom általi megkísértéstől, és maradtam a gyalogos kaptatásnál felfele a zsákommal. Ma átkeltem a Tavasang-hágón ( 3400 méter), több órán keresztül felfele, majd meredeken lefele. A rossz térképek alapján csak saccoltam, melyik lehet a hágó. Könnyű eltévedni. Azaz lehet korrigálni, de az 1nap extra gyaloglás. Ezért volt tétje. Aztán a hágón újfent saccoltam, melyik út lehet lefelé… hát ez egy ilyen sport.
Turistáknak való jelölések természetesen nincsenek, ha tévedek, fél-egy napot is veszíthetek, no meg rengeteg energiát, hogy visszamásszak megint 6-700 métert. Pár óra lefelé caplatás, aztán szerencsére belefutottam egy pásztorba, aki meghívott enni (kenyér, kefir, vaj), inni (tea), és eligazított az út helyes folytatásról. Beszélgettem vele, mert tudott oroszul, kiderül, hogy nem is olyan szegények, mert egész jó pénzeket kapnak az állatokértősszel. Gyakorlatilag nem kerül nekik semmibe, hiszen a természettől veszik el a füvet, csak ki kell várniuk, hogy megnőjenek. Igaz 3 hónapjuk van erre a hegyekben. Aztán hó fedi a környéket, s levonulnak a völgyekbe az állatokkal (juhok, kecskék, tehenek).
Aztán a Munora-hágó volt még hátra a mai napon. Újfent 700 méter felfelé, 3500 méteres hágó, így a másik pásztorfaluban csak egy teára maradtam, és már mentem is lefelé, hogy még sötétedés előtt alacsonyabb szinten aludhassak, mert ugye az éjszakák nagyon hidegek.
A csúcson gyönyörűen belátni a környező 5 ezres havas csúcsokat. Teljesen térkép e táj… Pazar, gyöyör. Ezért érdemes erőt kifejteni és izzadni. Ezt csak az tudja, aki már megmászott hegyeket.
Sajnos már sötétben értem le a következő völgybe a 14 órás folyamatos menetelés után, amit a szintemelkedések tettek igazán nehézzé. Megint pásztorokba futottam, ami abból a szempontból szerencsés, hogy nem a farkasokkal és a medvékkel kellett együtt aludnom éjszaka. Mint mondták, van, de ritka. Érdekes, hogy csak a gyerek tudott oroszul, a többiek nem… annyira izoláltan élnek, hogy 170 év orosz befolyás sem jutott el hozzájuk.
Ja és persze kaptam teát, kenyeret, joghurtot és vajat. Jómagam pedig cserébe a csoki, keksz, méz, sajt-készletemet osztottam meg velük. Nagy örömmel. Autentikus élmény volt velük, no meg azért farkassal nem futnék versenyt éjszaka, főleg 14 óra kaptatás, lihegés után.
Gyufájuk volt, de nedves, alig működik, így odaadtam nekik az öngyújtómat. Nagyon örültek neki. Miért nem jut eszükbe inkább azt venni gyufa helyett?? Megválaszolatlan kérdés marad előttem.
Beterelték éjszakára az állatokat a kővel védett karámba, majd kis beszélgetés. Itt csak az egyik 9 éves gyerek tudott oroszul, a többiek csak tadzsikul beszéltek. Ide már a 70 év kommunizmus kísértetének lehelete sem jutott el, elfagyott és elfogyott útközben. Érintetlen világ. Csodálatos köztük lenni! Majd mindenki nyugovóra tért.
Másnap hajnalban frissen fejt tejet kaptam. Érdekes egyébként, hogy Közép-Ázsiában gyakorlatilag nem készítenek sajtot!!!! Pedig kézenfekvő lenne, mert esszencia, eláll, nem kell tárolóedény neki, mint a kefirnek, stb..
Ezután indultam tovább elbúcsúzva vendéglátóimtól, az általuk mutatott úton. Fenyőfák, meredek hegyek, messze a mélyben rohanó folyó kísért utamon. Archa Maidan völgy, Idilli, de az ösvény persze újra eltűnt.
Pontosabban annyi párhuzamos fut a hegyoldalban, hogy könnyű a nem jót választani. Így megint meredek, laza talajon próbáltam küzdeni az életemért, amint szintben próbálok maradni. Szandálom biztos nem bírta volna a megpróbáltatást, így mezítláb másztam-csúsztam. Pechemre volt, hogy esésem közben, kaktusz-szerű növénybe tenyereltem, hogy teljes legyen a szenvedésem.
No, de rossz pénz nem vész el, és az eltévedésemnek egy hozadéka volt, hogy felfedeztem egy térkép által sem jelölt tengerszemet. Persze, hogy a térkép mit jelöl és mit nem, az teljesen esetleges. Hiába van 3 különböző térképmásolatom, mind a három mást mutat, de radikálisan. Szóval élőszóra kell támaszkodom, és megyek, amerre mondják.
A gond csak ott van, hogy pásztorokkal csak 5-6 óránként találkozom. Addig improvizálok. Szóval megint dilemma, hogy bevállaljam-e a következő 3800 m-es hágót, vagy ereszkedjek 2500 m-re és az ott élő pásztorokat kérdezzem? A helyzet az, hogy ha rossz hágót választok, akkor bukok egy napot, meg a hozza tartozó 13 óra gyaloglást és szintemelkedést. Vagy leereszkedem 800 métert, és ha pechem van, akkor vissza kell másznom ugyan ide, mert másik hágóhoz kell menni.
Ezeket megint csak azért írom, hogy legyen elképzelésetek arról, hogy milyen a 3. világban kirándulni terepen, illetve hogy milyen bizonytalansági faktorok vannak. Mennyire vagyunk magunkra és józan eszünkre hagyatva, hogy mennyi képesség kell a természettel való együttéléshez. Szóval, hogy nem is minden fenékig tejfel és nem „post card picture”, hanem izzadság és dilemma faktorai is vannak az utazásnak, kirándulásnak, főleg ha valaki egyedül vág neki…
Ezért szoktam azt mondani a velem utazni próbálóknak, hogy nem ígérhetek mást, mint amit Churchill igért a háborúban a népének: vért, erőfeszítést, könnyeket és verítéket.
Az utolsó 3800 méteres Dukdon-hágó tetején, gleccser maradványon kellett átmennem a szandálomban. Ilyen magason még ősszel is havas a hágó. A hó mellé a szél is felkerekedet, minden ruhám felkerült rám a zsákomból, de az is kevés. S mindezt szandálban. Zoknimat mentettem, hogy ne legyen vizes, mert éjjel még szükségem lesz rá.
Ki kell bírnom, mert innentől már csak lefelé kellett tartanom! Az sem könnyű, főleg ha meredek, különösen, ha már elcsigázott az ember fia. Egész este mentem lefelé folyamatosan, hogy ne fagyjak meg éjszaka. Végűl szelídebb tájra értem, s két folyó torkolatánál beértem egy német csoportot, akiknek ez az 5. napi túrájuk, természetesen szamárral, vezetővel, szakáccsal. Ez nekem 2 hosszú nap volt. Más dimenzió így utazni. Alvás a természetben ismét, már kiürült hátizsákkal.
Iskander kul
3. napra végre 5 órai séta után elértem az Iskander kul-t (Sándor-tó), amely népszerű pihenőhely, mert ezt a hatalmas tengerszemet csúcsos hegyek veszik körbe, ami visszatükröződik a türkizkék vízben. Fotogén táj, nem vitatható. Az elnökük is ide építtette az egyik palotáját, az ő Balatonjuk..
Lábaim megviseltek, élelmem fogyóban. Itt a 2200 méteren már forró meleg van nappal, még pár óra gyalogolás várt rám, majd megkerültem a tavat, hogy minden szögből lássam. Megérkeztem! Huh. Bámulatosan szép. Lovak nyargalásznak, dácsák, nyugi.
Innen is el kell indulnom vissza a fővárosba a kész vízumomért. Itt is persze taxi maffia, elérhetetlen árakat mondanak, de legalább aszfaltút van, ami jelzi, hogy lesz autó is. Így azon indultam el gyalog, hogy stoppoljak. Egy szénát szállító teherautó vett fel az első faluig. Tisztára civilizáció: falu, emberek, bolt. Nagy kontraszt a hegyek után.
Akkor induljunk a Pamírba. A következő fejezet itt
