Kamerun – Csád, Kamerun Március 4.
Maroua
A kisbuszon minden van, ami az afrikai feelinghez kell, húsz ember a mikrobuszban, és öt gyerek, akikkórusban sírnak. Csirke is az ölekben, na és a színes népek kötelező tartozék. Természetesen a busz sofőr azután áll letankolni, miután megtelt a busz,
útközben a kannás megoldást választja, mert ugyebár Nigéria közelvan s onnan jönnek be a csempész gázolajak. De ide már betört az ipari technológia, mert a petpalackokból öntik ki az üzemanyagot s a szűrőre egy zsebkendőt feszítenek, mely kvázi, ilyen módon szűrőként funkcionál.
Üres pusztákban megyünk, én ezt úgy neveztem el, hogy a Nagy Tehéncsorda régió. Egyébként itt egy antropológus is volt a buszon s valahogy úgy fogalmazta ő, amikor beszélgettünk, hogy a családi rendszer itt olyan, hogy mikor a nők leszülnek, a pasi elhagyja a csajt, s a gyerek a férfi családjánál marad, ily módon a nő újra szabad lehet, hogy újabb, hasonló, ’ígéretes’ kapcsolatokra tegyen szert.
Lerobbanunk a busszal, az utasok teljes természetességgel fogadták az eseményt, kiszállnak leülnek egy fa árnyékába. A váltóval van gond, elmondásuk szerint nem először, amit nagy rutinnal kezdenek el javítani. Az, hogy az ajtó sem működik, az már említésre sem érdemes, hiszen az ablakon is lehet, ki -be szállni az járműből.
Amikor elindulunk azután a pornyelés, már csak egy apró nüansz a történetben. Egyébként innentől kezdve, 20 km/h ás sebességgel haladunk, hiszen a váltóval van gond, és a hármasba már nem lehet vele felkapcsolni. És egyébként is kilóméterenként lerobbanunk valami miatt, de egy baj van, hogy nincs hova menekülnöm, mert nincs forgalom az úton, tehát marad a várakozás.
Viszont ezen a részen gyönyörű telepített fasoron haladunk keresztül, vagy harminc kilóméteren át, míg eljutunk Bogo városáig, amely állítólag egy ötvenezres falu, de elég halottnak tűnik nekem. Lehet, hogy azért mert sziesztáznak, és délidő van.
Semmilyen jármű nem megy Mara (Maga) fele, azaz a határ fele, így elsétálok a falu végéig, ahol a főútba fut az út, hatalmas hőség van 40 fok, mondhatni azt, hogy nulla nyüzsgés, nulla mozgás. Siesta idő.
Végül egy muzulmán motoros vett fel a motorjára. Ő sem beszél franciául, nem hogy angolul. Tíz kilométer után meglátunk egy autót, és ledumálja, hogy Maráig elvigyenek engem. Így ezentúl, ha púpozott autó tetején utazom tovább. Egyébként aranyos volt a sofőr, mert nagyon aggódott, hogy leesem a járgány tetejéről, holott ott már volt két ember. Ő miattuk, ugye nem aggódott.
A táj az száraz, útközben egy- egy helyen megállunk tüzelőt felvenni, tűzifákat, ill. amikor elérünk Mara közelébe, a tóhoz, akkor halat veszünk a helyiektől.
Na, már csak 12 kilométerre vagyok a célomtól, ahol van a törzsi piac, de iszonyat drágán akarnak elvinni a taxisok, kb. 7-8 dollárról indítottak.
A lényeg az, hogy végül stoppoltam és eljutottam a törzsi piacra, ami hetente egyszer van. A piac elsőre nem is tűnik nagynak. Halak és halászati segédeszközöket, háló, fonál, nehezéket, úszok, de mivel éhes vagyok, mert már jól elment az idő, ezért egy éttermet keresek. Egy dollárért lehet kapni valami sovány kis halat rizzsel, nekem ez tökéletes. Evés után nyugodt gyomorral már elindulok felfedezni a valós piacot, ami még jóval odébb van, én csak követem a színes népeket. Nagyon érdekes az öltözködésük, a nőkön arc tetoválások vannak, a férfiaknak vágások az arcukon, mely a törzsi identitásukat jelzik. De ez már nekem nagyon hamar átjött, hogy nagyon fotófélénkek amellett, hogy fotogének.
Hát igen, itt vagyok egy Csád határ mellett, s itt a fényképezők száma nem érte el a kritikus tömeget, ezért amikor próbálom őket fotózni, gyakorlatilag az életemet kockáztatom. Tehát nem éppen egy barátságosak ez ügyben, de van aki persze megengedi.
Ugye dél idő van, nagy hőség, izzadok mint a ló, körülbelül 3 litert izzadtam. Ugye a porban ott van a hagyma, padlizsán, ezek a szezonális termékek, de van klasszikus kő és gyógyárus, tehát különböző köveket morzsolnak s azt eszik, például a terhes nők. Ezek a kuruzslók betegségek fotóival ücsörögnek, s ha valakinek valamilyen problémája van rámutat a képre, hogy mi a baja s kap valamilyen követ vagy gyökeret, amit tud rá alkalmazni.
Aztán rábukkantam egy ilyen söröző vagy italozó részre, ahol zacskóban árulják a whiskyt. 4 dollár egy kicsi csomag.
A lényeg, hogy itt vagyok Kamerunban Pouss piacánál s itt már száz százalékig be vannak kendőzve az asszonyok és turbános férfiakat is látni szép számmal. Szóval igazi afrikai piacra érkeztem végre. Látni hatalmas agyag köcsögöket amiket tényleg még használnak is, saját szövésű kosarakat, fejen viszik ezeket a zsákokat, szatyrokat, rizs zsákokat. A határ innen kb. 2-3 kmre van, ami maga a nagy folyó. De ez a falu szélén van, elindulok gyalog aztán próbálok stoppolgatni, hiszen már a piac is oszlik fel így délután, mindenki megy vissza a falujába. Nekem sikerül egy tehermotort stoppolnom egy darabig.
Ugye erre a piacra nagyon sokan jöttek el Csádból, mert ugye ez a heti piac, s ott a közelben semmi nincsen. Gyakorlatilag a legközelebbi város 70 km re van a folyótól. Ugye ez az a hely, amerre tartok, ehhez át kell kelni a folyón. Szerencsére most száraz évszak van, a legtöbb ember azért a folyón gyalog megy át, de hát azért annál mélyebb a dolog, hogy én ezt megkíséreljem hátizsákommal, ezért én kis motorcsónakot keresek, de egyszer csak lecsap rám egy rendőr a semmiből. De nagyon kedves egyébként és kérdezi, hol van a pecsét az útlevelemből. Hát kérdezem én, hogy lenne pecsét, hiszen nem láttam semmiféle határőr bódét. Akkor mondta, hogy üljek fel a motorjára s akkor elvisz.
Sajnos akkor visszafele indultunk el és ugye egyre inkább az idő szorít engem, mert hetente egyszer van piac, s ezért hetente egyszer van dzsip, ami elvisz abba a 70 kilóméterre lévő Guélengdeng városkába a pusztán keresztül, ahol gyakorlatilag semmi nincsen.
Tehát próbálom sürgetőre fogni a dolgot, de kiderül, hogy nem is ő pecsétel, hanem előbb valakit elő kell keríteni, de mindenesetre otthagy engem a bódéjában egy kis házba. Hívta a főnököt, aki valahol egész máshol elfoglalt. Addig kiírja az adataimat egy papír darabra, megkérdezi, hova szeretném a pecsétet, de csak nem jön a főnök a pecséttel, pedig hívogatja folyamatosan.
A rendőrösön, a szekrény tetején van egy injekciós doboz, amin magyar felirat is van. Ez nem várt fordulat. Aztán megjelenik a főnöke, hipp-hopp lepecsételi az útlevelet s már ülök újra a motorjára, s visz vissza a folyópartra. Tök jó fejek.
Egyébként a folyó széles, több ilyen kis szigeten kell keresztülmenni, és a túlparton még kell gyalogolnom vagy egy kilométert a homokban, míg elérek a dzsip indulási pontig, de hála istennek nem késtem le.
CSÁD
Mondjuk a falu itt kb. annyiból állt, hogy van 4 db sárral tapasztott kör alakú búbos épület. Jó pár klasszikus sár, szalmatető kombinációs épület, ilyen ágakból van összetákolva. A lényeg az, hogy fotóztam ezeket unalmamban, míg ott vártunk.
Állt bent egy pickup, akinek a sofőrjével meg is állapodtunk, hogy 6usd-ért elvisz a következő városkába, ami Klaundere (Guélengdeng) névre hallgat.
A lényeg az hogy fotózgattam, s egyszer csak megjelenik egy rendőr. Mustrálja az útlevelemet, de fingja sincs hogy mi micsoda. Mutatom neki, a Csád vízumot, mert ugye azt kellene néznie. De morcosan mondja, hogy tudja ő! Én erről nem vagyok meggyőződve, egyáltalán, mert fejjel lefelé tartja az útlevelemet, s úgy próbálja értelmezni. Nehéz ügy, de mindenesetre a fotózásról letilt.
Aztán vagy tíz perc múlva egy fegyveres rendőr is megjelenik vele együtt. Elveszik az útlevelemet, kiszállít a járműből, pedig már ki is fizettem a viteldíjat. Kis hajcihő jön, de szerencsére az előző rendőr kiáll mellettem s mondja, hogy rendben vannak a papírjaim, de tilos fotózni.
Aztán elindulunk a nagy semmibe, hatalmas porverés közepette és az egyik rendőr természetesen velünk jön, tehát így útközben is csak titokban tudok pár felvételt készíteni. Pedig egy-két tanya van útközben.
A pusztákon megyünk keresztül, körülbelül 3 óráig tart az rázkódás és a porverés. Teljesen sík terep, félsivatag, aztán amikor szerintem kiérünk a folyó árteréből, akkor már félszavannás övezetté válik. De mondom, addig így mentünk a kocsival fél órája, s egyszer csak egy csónakot találunk a semmibe, aztán megyünk tovább még egy csónak. Nyílván az esős évszakban a folyó ártere 50-szer nagyobbra dagad. Ahogy közeledünk a városka felé, ott már megjelennek a bokrok is, a kisebb fák.
Vicces, hogy néha elmegy, elhaladunk egy-egy falu mellett, de összesen 4-5 ház található. Tehát valószínűleg ezek a szigetek az esős évszakban és ezekkel a csónakokkal közlekednek a családok. Valószínűleg a halászatból vagy horgászásból élnek, abból tartják fent magukat.
A házak egyébként ilyen klasszikus agyagfölddel körbevett négyzetes területek, tehát kvázi az a kerítés és belül vannak ilyen kör alakú bungalók, szintén sárral kikenve.
Itt már fel- feltűnnek nagyobb kecske nyájak, akik rendesen felverik a port, ahogy haladnak. Természetesen út nincsen, hanem különböző pisztéken, azaz nyomvonalakon zötyögünk. Csodálkozom, hogy nem tudja a soför a távolságot, de mondjuk lehet, hogy azért indultunk el napnyugtakor, hogy egyértelmű legyen az irány, gondolom hajnalban meg indult.
Már sötét van mire megérkezünk, tehát este hét óra. Innentől kezdve már aszfaltút van, ami már megváltás. A pickup rögtön az immingration-hivatalhoz visz, de kiderült, hogy itt sincsen pecsétjük, de azért a biztonság kedvéért itt is felveszik az adataimat egy üres papírra, de minek is? Egy zseblámpa fényénél, mert ugye nincsen áram. Az egész város sötétben van, de ugye Csádba érkeztünk, ez már nem Kamerun.
Aztán szélnek eresztenek. Sétálok a főúton, ez egy ilyen egy utcás városka. Veszek halat 300 forintért a kifőzdében.
Vannak videórtermek, ahol filmeket nézhetnek az emberek. És ki van téve egy táblára, hogy a mai film az micsoda. A mai menüben egy kínai verekedős film szerepel. Szerencsére van élet, rengeteg kiülős teázó, kifőzdék s lehet kapni bagettet, kemény tojást.
Érzem, hogy ez egy igazi időutazás lesz! Ez volt az első napom itt Csádban, aztán kisétálok a városkából szerencsére jó irányba és így öt perc alatt a falu szélére érek a pusztába és lefekszem valahol a bokorban és alszom.
