Nyugat Pápua – A kannibálok földjén

Ismét utazom Pápuákhoz. A programott itt látod.  A harcos életmódjukról és kannibalizmusukról elhíresült pápuák az ötvenes években váltak ismerté a világ számára. A misszionáriusok megérkezése óta egyre többet tudunk a Baliem folyó völgyi törzsi kultúrákról, de még mindig eldugott és megközelíthetetlen zuga ez a világnak. Csak kevés külföldinek adatik meg, hogy találkozzék a civilizáció korai szakaszából éppen „áttért” pápuákkal.

Járókelők pénisztartóban
Tizenegy hónapos délkelet-ázsiai utazásom egyik legizgalmasabbnak ígérkező állomására indulunk. Jakartában megvesszük a repülőjegyet, de a reptéren derül ki, hogy nincs helyünk, mert nem igazoltattuk vissza a két nappal azelőtt vett jegyünket. Ázsiában vagyunk. Itt minden lehetséges. Szerencsére idefele jövet összebarátkoztunk egy repülőtéren dolgozó fiatalemberrel, akinek a segítségével rögtön helyesbítik az „elírást”, s így másik két ember lesz a kieső.

Megérkezvén Nyugat-Pápua fővárosába, Jayapore-ba, rögtön

túravezetők serege vesz körül bennünket. Másnap tudunk csak továbbrepülni, mert először – a területre érkezés előtt – engedélyt kell beszereznünk. Egy helyi forgalomirányítónál alszunk, aki elintézi, hogy felkerüljünk a Baliem völgybe tartó 32 személyes kisgépre. Ez az egyetlen megközelítési lehetősége az 1 500 méter magasan, 3 500 méter magas hegyek között elterülő völgynek. A magasból lenyűgöző a táj, párába burkolózó magas hegyek, kacskaringós folyók úsznak el alattunk. Minden zöld és lakatlan.

A húszezer fős Wamena-ban landolunk, a Baliem völgy fővárosában. Ami itt mai civilizáció, az az égből szállt alá. Minden szeg, tégla, cement – a misszionáriusokat és az autókat is beleértve – repülőn érkezett. Egy város épült fel a levegőből, ez avatja Indonézia legdrágább helyévé Irian Jaya-t.

A repülőtérről kilépve nyugodt, csendes utcakép fogad, a járókelők között egy kicsi, fekete, meztelen, pénisztartós emberke nyíllal a kezében, teljes természetességgel jön felém. Ütős élmény. Rögtön „Az istenek a fejükre estek” című film képei jutnak eszembe. A Dani törzs meztelen tagjai – orrukban csont, fejükön toll, nyakukban kagylóból készített melldísz, erősen hiányos fogazattal – azzal ütik agyon az idejüket a városban, hogy turistákra vadásznak, aki lefotózza őket jó pénzért, amit azután alkohol hiányában colára és cigarettára költenek.

Az első misszionárius megjelenése után (1954) a völgy lakói számára elérkezett a pénz hatalma. Az addig önellátó, nomád, zöldségtermelő őslakosok egyszerre csak megfertőződtek a civilizáció áldásaival: új termékekkel, melyeket eddig nélkülözni tudtak, de mostanra szükségszerűség lett, amiért súlyos árat kellett fizetniük. De a kérdés, hogy a cola után telik-e fogorvosra? Kíváncsi lennék, hogy a pénz- és colaéhségen kívül a civilizációval érkezett-e valami pozitív változás is?

Kulturális gyarmatosítás
Wamena-ban megismerkedünk egy tanár családjával, akiknél lakhatunk is. Nyolc gyerekük mellett még nekünk is jut hely a kétszobás, kavicsos padlójú faházukban. Szegény család, vacsorájuk üres rizs, tészta vagy krumpli. Tanári fizetésből ott sem lehet nagy lábon élni, így hiányzó vitaminjaikat mi pótoljuk gyümölcs, zöldség formában. Napnyugtával minden elcsendesedik, mert az áram a jólét álma, de ők még csak nem is álmodhatnak. Áram ugyanis Wamena-n kívül nincs, sőt, ott is csak az „elitnek”. Internetről pedig ne is álmodjon az idevetődő!

Másnap meglátogatjuk vendéglátónk iskoláját, ahol tanít, de legnagyobb megdöbbenésünkre az udvaron hangszórókból üvöltenek a slágerek. A tanárok előtáncolnak, majd a gyerekek utánozzák őket. Az angol nyelv tanítása is ismételtetéssel történik, ezért születnek katasztrofális vizsgaeredmények: három év angoltanulás után gyakran még a hét napjait sem tudják sorba tenni.

Az indonéz gyarmatosítás után tőkével bíró jávai üzletemberek telepedtek le a völgybe kereskedni, s mind a mai napig egyetlen bolt sincs bennszülött kézen. Ezért vallok kudarcot, amikor helyi népzenét készülök venni, mert csak jávai popzenéket árulnak, hiszen a kereskedők onnan valók. A pápuák egyetlen népi hangszere egyébként a bambuszból készült „doromb”, melyre spárgát erősítenek, s azt húzogatva rezegtetik meg az ajkukhoz tett hangszernyelvet. Ma inkább a gitár kíséri ősi dallamaikat, de ami zene található, az is Pápua Új-Guineából vagy Európából érkezett.

A pápuák a mi fogalmaink szerint nem jó üzletemberek, mert még erősen él bennük a közösség fontossága. Ha lenne boltjuk, akkor minden rokonnak ingyen odaadnák, amit az kér tőlük, mert ősi alapszabály, hogy akkor vagy jó ember, ha van valamid, és azt megosztod másokkal. Ha nem, akkor kiközösítenek. Ezért a falu vezetőjének semmije nincs, „csak” a szava. Bennük még él az az ősi tudat, hogy csak közösen lehet túlélni. Az egyéni akciók esélytelenek. Az ősi társadalmakban ezért is volt a legnagyobb büntetés a kiközösítés, mert az egyet jelentett a halállal. Persze ezt mi, a messzi múltban civilizáltak már régen elfeledtük.

Erre vezethető vissza, hogy amikor lefényképezzük őket, akkor azért, mert ezzel adtak nekünk egy élményt, cserébe ők is szeretnének kapni valamit. De hogy ez a kommunikációs közeg ne a pénz legyen, bizony sok találékonyságot kíván tőlünk, hiszen mi, „civilizáltak” már egyre kevésbé „áldozzuk” időnket másokra.

Krumpliország
Wamena környékét körülbelül 20 kilométeres körzetben lehet elérni minibusszal, onnan csak gyalog juthatunk tovább. Rázós futam ez az utak rossz állapota miatt. Bezsúfolódunk a helyiek mellé, akik között meztelen emberkék ölükben szállítják a piacon vásárolt disznóikat. Vidám hangulatban zötyögünk, miközben kíváncsi tekintetek próbálják kifürkészni szememből, hogy milyen is lehet az élet a hegyeken, tengereken túl, ahol ők még sohasem jártak.

A völgyben több helyre is ellátogatunk. A lakosság mindenhol földműveléssel foglalkozik, s teszik ezt közösen, bottal forgatva a talajt. Én is beállok segíteni, de nehéz kenyér, akarom mondani krumpli – mert itt minden és mindig az. Étkezésük egyhangú, krumplin és zöldségeken kívül ritkán esznek sertés húst, mert az az ünnepek eledele. Fűszerként csak sót és chilit használnak. Rizst kizárólag ünnepi alkalmakkor esznek, azt is főleg a városban.

Az asszonyok a piacon próbálják eladni vagy elcserélni a pár szem édes krumplijukat vagy három kupac sárgarépájukat, uborkájukat. Ők nem járművel jutnak el a nagyobb falvakba, hanem mezítláb legyalogolva a maguk 10-20 kilométerét, fejükön kézzel font hálóban cipelve a zöldségeket és a legkisebb gyermeküket. A bevételből gyertyát, petróleumot, sót és cukrot vesznek a kereskedőktől.

A falusiak fűtetővel fedett, alacsony, kör alakú kunyhókban laknak. Középen ég a tűz, azon főznek. A füst a tetőn és a picike ajtón keresztül távozik. Estére ide terelik be disznóikat és a gyerekeket, így van együtt a család. Kristálytiszta, csillagos az ég, egy nagyobb kunyhóból minden este gitárszó hallatszik. Vallásos dalokat énekelnek elmélyülten, hogy még a tűz is kialszik. Megható ez a bensőséges közösségi érzés itt, a világ végén.

Viszont a civilizáció jön, gyalog is. Egyesek a hegyekben két napig is úton vannak egy darab fémtetővel a fejükön, hogy egy távoli faluban modern legyen valakinek a háztetője. Másnap a cserébe kapott tyúkkal indulnak vissza a völgybe. Pedig a kunyhók, amikben a pápuák élnek, szúnyog- és hőállók, tehát az adott viszonyok mellett jobb és élhetőbb lakok, mint a modern faházak. De hát lehet-e ellenállni annak, ami csillog?

Megszelídült kannibálok
A hegyekben is túrázunk Anguruk települése felé tartva. Hátunkon egyheti élelem és takaró, mert 2-4 000 méter magasan az esték igen hidegek. A hegyek között fárasztó és kalandos haladni. Gyakran folyóban kell gázolni, néhol órákig kaptatunk fölfelé. De még ilyen meredek hegyoldalakon is találunk földművelőket. Kissé távolabb vízesések, barlangok teszik színesebbé a tájat. Végtelen térélmény: madártávlatból látjuk a völgyet, sehol egy elektromos vezeték, s a turista is fehér holló. Az erős nap hatására az orrunk előtt képződnek a felhők, melyekből hamarosan aláhull az eső, és síkossá teszi az ösvényt.

A szembejövők hosszú „áííííi” hangot hallatva álmélkodnak rajtunk, szemükben csodálat és meleg szeretet, miközben hosszan szorongatják kezünket. Talán ezek a találkozások a legmarkánsabb érzelmi emlékeim erről a népről, mert ez nem az iskolában betanított „Hello Mister” formula, hanem a találkozás őszinte öröme. Az úton sok meztelen emberke jön szembe. Ha szerencsénk van, akkor nő is akad fűszoknyában, félmeztelenül.

A pápuák a harcaikról híresültek el, de ezek manapság már nem részei mindennapjaiknak. Általában nem területért folyt a küzdelem, hanem a fennálló hierarchia megdöntéséért, azaz, hogy megmutassák a szomszéd falunak, hogy magasabb rendűek, bátrabbak és férfiasabbak. Ezért a harc csak az első halottig tartott, utána ki-ki visszavonult halotti vagy győzelmi torra. A lényeg az volt, hogy legyen ok az ünneplésre, lehessen szertartást rendezni, disznót ölni, jókat enni. Aztán egy hét múlva jött a visszavágó. A csaták komoly játékszabályok szerint zajlottak. Érdekes, hogy „nem ért” felgyújtani a másik házát, de asszonyát elrabolni, megölni azt lehetett.

A disznó a kultúra alfája és omegája. A gazdagság fokmérője és az ünnepségek kulináris szenzációja, amelyért földet, hatalmat, feleséget vehetnek, ellopása esetén háborút indíthatnak. Ha valakit megsértettek, vagy feleségét elcsábították, a kárt kompenzálhatták disznóval.

A kannibalizmus korábban is csak szimbolikus formában létezett, jórészt a szomszéd falu bosszantására. Erre utal az is, hogy az ellenség számára is látható helyen az asszonyok megtaposták az áldozatot, majd a sütés után mindenki csak egy darabkát evett, jelezvén, hogy az ellenség nem más, mint disznó, tehát alacsonyrendű. Ezt persze egy revans követte újabb áldozattal, így tartották életben a harcolósdit. De mindez a férfiak játéka volt, míg a nők a földeken dolgoztak.

Világtól elzárt falvakon ballagunk keresztül, ahol az egyetlen út egy keskeny ösvény a meredek hegyoldalon. A helyiek mindig útbaigazítanak, néha hozzánk csapódnak egy darabon. Útközben hihetetlen helyeken, távol minden falutól pár darab zöldséget áruló asszonyokra bukkantunk. A falvakban mindenütt gyerekek sokasága vesz körül minket. Szinte az egész falu megcsodál bennünket. Kommunikáció gyanánt egy Világjárót mutatok nekik. Az egész falu kézről kézre adja, megfontoltan nézegetik a képeket, s amikor egy kocsi képét meglátják és felismerik, akkor azt mondják: taxi. Számukra elképzelhetetlen, hogy valakinek csak úgy, saját autója legyen.

Vadak, de keresztények
Egyik reggel a 60-70-es évek slágereire ébredünk, ultra-rövidhullámú sistergéssel elegyítve, mert a rádió elért ide is, s heti egy alkalommal dani nyelven sugároznak. Ez a kapocs a külvilággal, no meg Jézus imája. Vasárnap én is csatlakozom egy templomba igyekvő csoporthoz, amely a Pentakosta protestáns templomba tart. Életem egyik legmegkapóbb istentiszteletén veszek részt. Valódi közösségi élményt nyújt. A hétköznapi öltözetű látogatók mellett vannak „koteká”-t (pénisztartót) viselő férfiak is. A férfiak jobb, a nők bal oldalon ülnek a földön, s ha úgy alakul, a nők szertartás közben szoptatják meg csecsemőjüket.

Az imát átszellemülten mormolják, majd gitárkíséret mellett énekelnek, s átéléssel zokognak. A legfelemelőbb az, amikor néhány meztelen bennszülött is tapsol és sír velük. A szertartás végén perselyezés helyett mindenki egy-egy édesburgonyát visz az oltárhoz, majd a templomkertben levezetésképpen egy kis kurkászás következik.

Sok faluban nehéz kikerülni a turista szerepből, de mikor megérkezünk, és látjuk, hogy majd’ mindenkin gennyes sebek sokasága éktelenkedik, melyeket legyek lepnek be, elővesszük a fertőtlenítőszert, és kezeljük keléseiket. Szomorú, hogy az orvosi ellátás teljesen hiányzik ezekből a falvakból, s pici csecsemők szenvednek egyszerű gyógyszerek híján. Sürgős probléma esetén a hegyek között két-háromnapi járóföld elérni a segítséget. Napközben emberek jönnek hozzánk gyógyírért hát- és fogfájásukra, remélve, hogy az idegen csodát tesz velük.

Táplálkozásunk elég egyoldalú. Krumplin kívül répa, zöld levelek, banán, cukornád található a piacon. Hozott rizsünket megfőzetjük valamelyik családdal, vásárolunk hozzá zöldségeket, s együtt esszük meg. Láthatóan nagyon örülnek nekünk, részévé válunk hétköznapjaiknak, szokásaiknak. Olyan szeretettel vesznek körül, melyet nem tudok elfelejteni. A falu lakói őszintén mosolygósak és egymáshoz is kedvesek. Egy kis égi paradicsom ez itt, 3 000 méter magasan. Gyerekek fogócskáznak, fűkarikát fújnak egymásra, golyót dobnak, a nagyobbak nyilaznak, a kisebbek kókuszból készített autót tologatnak. Egyikük játék gitárján pengetget, mindig ugyan azt a dallamot. A „Dead man” című film hangulata csap meg. Valahogy földön túli minden, ami itt történik.

A falu feletti hegyekben egyik este gyerekek egy csoportja lándzsákkal, harci dallal és tánccal búcsúztatja a napot. Ekkorra már, távol utaktól, elektromosságtól, közel a természethez és a csillagokhoz, teljesen átitat a „pápua feeling”. A csend keveredik az URH adók sistergésével. Egy harcos nép békés és boldog pillanatai ezek. Megállítanám az időt.

Egy idegen búcsúja
Egy héttel később elindulunk felfedezni a völgy nyugati lakóit, akik nagy pénisztartóban láthatóak a heti piacnapon. Útközben egy Tiom nevű faluban belefutunk egy igazi krumplisütési szertartásba, amelyen az egész falu részt vesz. Felizzított kövekre füveket helyeznek, majd arra a krumplit, másféle füvet, zöldségeket, melyek végül a füvek gőzében puhulnak meg. Az egész falu vidám hangulatban, együtt tüsténkedik a „rakott krumpli” elkészítésénél.

Szállást az egyik árus boltjában kapunk, aki nagyon büszke arra, hogy nála alszunk. Még az olajlámpát is beizzítja, hogy legyen világunk, s persze itt is kint tülekedik a falu apraja-nagyja, hogy minket láthasson. Mintha UFO-k érkeztek volna személyünkben. Káprázatos, csillagfényes este ez is, a dombtetőn ücsörgő fiatalok gitárral kezükben a „merdaka”-ról (szabadság) énekelnek, álmodoznak. Rokon lelkű nép, akik még a történelem történelmét élik.

Utam során végtelen bizalmat és szeretetet kapok a pápuáktól, reményt látnak bennem helyzetük változását illetően. De a szomorú valóság az, hogy változást csak maguktól várhatnak, én csak egy „turista kultúrantropológus” vagyok, aki néhány hónap múlva tovább áll. Amit én tehetek, hogy hírüket viszem a világban, hogy még létezik egy ilyen nép. De ki tudja, meddig?

Szöveg: Csonka Gábor