Türkmenisztán vízum, határátkelés

Türkmenisztán – Ha tévedésből mégis valaki erre venné az irányt..

Hm, turista vízumot kapni sem egyszerű, ezzel kezdődik az Odüsszea. Először is egy utazási iroda kell a vízumhoz, hogy sorszámot szerezzen (szállásfoglalás, repjegy stb..), majd pár hét múlva azzal a számmal lehet menni a követségre, ahol száz valahány dollárért beragasztják a vízum matricát, és bemehetsz a megadott határon, ahol vár téged a megadott ügynök, és egész utad alatt melletted fog lenni. Nagyszerű. Ráadásul fizetheted az összes költségét az irodai díjon felül, ami szintén minimum napi 100+ valahány dollár.
Szóval én tranzit vízumot kértem. Teheránban. Sajnos ez a vízum csak öt napot enged az országban lenni, de legalább nincs senki a nyakamban. Igaz tart két hétig mire megjön a sorszámom a minisztériumuktól, amellyel fel lehet venni bármelyik követségen a vízumot!!! Bármelyik!

Ez aztán a nem várt rugalmasság. Ez az egész általában 55 dollár, de ha vársz még 3 napot míg a követségen beteszik a nyomtatóba a vizum matricát , akkor 20 dollárral olcsóbban ragasztják be.
Tehát volt 2 hetem Iránban, míg megérkezik a referencia számom, így addig elnéztem a iráni nomádokhoz Esfahantól pár száz km-re délre.
Ezután átvágtam a sivatagon, s Mashadban vettem fel a vízumot. Ott kiderült a követségen, hogy de nem ám, hogy bármelyik határon bemehetsz, kimehetsz! Meghatározzák azt is, hogy melyik átkelőn kell bemenni és kimenni, meg a dátumot is meg kell mondani.!

(Legalább ezt nem ők mondják meg. ) Napra pontosan. Nem logikusan a belépés napjától ketyeg az 5 nap.
Szóval elstoppoltam Mashadból a határig, mert Irán még mindig a szabad ország kategóriája Türkmenisztánhoz képest. Bármit csinálhatsz, ha a rendszer ellen nem lépsz fel hangosan. Ott aludtam a határ közelében egy falu határába hálózsákomban.
A türkmén határ elvileg 9 h- kor nyit, ott vagyok elsőként, hogy az 5 napot minél hatékonyabban töltsem. Persze 2 km-t kell gyalogolni a két határ között, hogy átíveljük azt a gondolkodásbeli szakadékot, ami a két ország között feszül. Visszaértem a szovjet időkbe.

Természetesen 9h- kor még senki sem dolgozik, így egy órát várunk még. Utána egy frusztrált nőhöz küldenek, aki mondja, hogy fizessek 12 dollárt. Amikor kérdezem, miért kell fizetni? – a válasz: hogy siessek, mert mindjárt bezárnak… ?? Hm, de hát még ki sem nyitottak. Valami papírt kiállít, de ott csak 2 dollárt látok.. Erre más átkelő helyi embereket is megkérdezek, akik megerősítik, hogy itt ennyit kell fizetni. (vagy ennyit szoktak??). Ők már nem harcolnak a bürok-diktatúra ellen..
Aztán megint ácsorgunk hosszan, aztán tülekedés, hogy pecsételjenek az útlevélbe.

Ezután várakozunk még egy órát, hogy a csomagot átvilágítsák. Ezt követi az árunyilatkozat, csomagvizsgálat, majd végre kint vagyok. Azaz bent Türkmenisztánban. Hurrá.
Vidáman elindulnék a hegy tetején levő határállomástól a karnyújtásnyi 50 km-re levő fővárosig Ashgabat-ig, stoppolni az útra. De egy katona megállít, visszaküld, hogy gyalog nem lehet távozni, taxival kell menni. Hát dehogy, gondolom, de biztos van busz. Nincs. Rendben, hisz Türkmenisztánban legendásan olcsó a benzin, így általában 100 km-re 1 dollár a tarifa legyen a minibusz.

De amikor megkérdezem mennyi a minibusz, amiben már 10 ember várakozik, azt mondják 10 dollár, (25 km útra!).
Ekkor ezt ignorálom, biztos külföldieket lehúzzák, nem is vitatkozom, elindulok a kamionok felé, de egy katona megint megállít, hogy tilos kamionnal menni. Micsoda???
Mindig frusztrál, amikor ott születnek a törvények a fegyveresek kezében. Reklamálok bent a főnökségen, ott sem képesek megengedni, így beülök kénytelen kelletlen a mini buszba. Ahogy elhagyjuk a határ sorompót, mondom a vezetőnek, hogy álljon meg, mert innen magam megyek.

Nyilván félt (engem?), mert nem engedett kiszállni, mert van még egy check point. De nem reklamált, amikor mondtam, hogy csak 2 dollárom van erre az útszakaszra, amit át is adtam neki további fizetségként a következő ellenőrzési pontig, habár szerintem így is túl lett fizetve. De értem én, hogy neki vissza kell jattolni a határőrök fele…
Hm. Ezt nevezem állami maffiának. Az egész ország erre épül, akárcsak a volt Szovjetunióban. Nem is kéne ezen meglepődnöm, de azért bosszankodni csak szabad? Türkmenisztán nem olcsó kaland, mert mára már megszűnt a feketepiaci átváltás, mint látni fogjuk, de ezt majd később.
A hegy alján újból regisztrálni kell, majd onnan már stoppolok a fővárosig. Persze hamar kiderül, hogy Türkmenisztánban minden jármű taxi. Így inkább kiszállok, és stoppolok egy másik járművet, s tisztázom a kérdést..

persze oroszul. Egy szakállas öregúr, régi Ladával lesz a nyerő befutó, el is visz a fővárosig, habár fogalmam sincs hol érdemes kiszállni.
Asghabat a főváros
Szerencsére örül a külföldinek, és így bevisz a központba – a russian (orosz) bazárba. Vicces. Útközben a széles sugárutak természetesen üresek. Mellette hatalmas szellemházak tornyosulnak, embereket sehol nem látni.
A maga 600 ezer emberével, nem túlzsúfolt a főváros, nem is hihető, hogy a belvárosba vitt. Kérdezgettem embereket, és mindenki megerősítette, hogy ez az.. Hm.. Belvárosnak azért ez halott, mert nincsenek benne emberek… , lakóházak, csak minisztériumok, hatalmas szobrok a Türkmenbasiról. Valamint egyéb absztrakt emlékművek (de erről kicsit később). Franz Kaffka megnyalta volna az ujját, ha erre járt volna. Igaz, hogy gutaütést kapott volna, ha barmit el kellett volna intéznie.
Nos, a piacon minden eladó egyenruhában feszít, még a

mazsolaszemek is haptákban állnak. Rend a lelke Türkméniának (türkmániainak). Még fotózni sem szabad a piacon, hát titokban teszem. A pénzváltó bódé mellé két posztoló rendőr is jut, – nehogy feketeváltás bűnébe essenek az emberek – , ahogy minden kereszteződésre is minimum egy egyenruhás dukál. Rend a lelke mindennek, akarom mondani Türkmenisztánnak. Életem első amerikai követségét látom, ahol nincsenek betontorlaszok, katonaság stb., csak a bódéjában unatkozó rendőr. Na akkor ez egy kézben (szemmel) tartott város.

Folytatás hamarosan következik.. itt: