A weblapomon van egy link, hogyan támogathattok, s csodák csodája, volt egy lelkes ember, aki mp3 –ról begépelte a naplóm egy részletét, köszönöm neki. Így új történetet, elmélkedést teszek fel weboldalamra.
Íme az egyik szösszenet:
Az utazás, a paradicsom keresése
Érdekes, hogy egyes európait Ázsiába szólít a lelke, másokat pedig Afrikába. A legtöbbjüket persze sehova. Egyébként érdekes volt annó egyetemi előadásokat hallgatni régészetről, korsókészítésről, fém öntési és fúvási technikákról, amit 2 és 20 ezer évvel ezelőtt műveltek miközben most itt zajlik a szemem előtt.
És közben azon gondolkodom, hogy a természeti vagy természet közeli népek mit kezdenek az időtengerükkel, s a benne elhangzottakkal, azaz a beszélgetéseikkel. Jut-e ezáltal egy jottányit is a világ (nép)esség közelebb bármiféle bölcsességhez, megértéshez? Vagy csak maradunk ’kultúrállatok’, akik a szavakkal, de nem a tartalmukkal haladják meg a négylábúakat.
Az utazásról megint csak eszembe jutott pár dolog, hogy ilyenkor talán több helye és ideje van az áldott állapotoknak, amikor beugrik, összeáll a kép. Megérik a gondolat. Megértek valamit. Magamat. Az én és a világ kapcsolatát, s a helyemet benne.
De talán ez amiatt is van, hogy utazás alatt jórészt befogadás (és elfogadás) zajlik és nincs a napi kényszer el- és kiadni magunkat. Másoknak. Álarcaink mögül kipillanthatunk. Itt van az az áldott pillanat, amikor megvan a befogadás és mivel van időnk, így beérik a gondolat. A mienk. Mikor az alma érése már nem az esőn múlik, nem a víz felszívásán, hanem csak a napon. A mi dolgunk, hogy ne bújjunk el az árnyékba.
Szóval utazás alatt nem kell kiadni magunkat másnak, mint amik vagyunk, nem kell teljesíteni, megfelelni, s ha még szerencsésebbek vagyunk, akkor még nem is értjük nyelvüket és nem is értik a nyelvemet. Ilyenkor már csak csupán a helyzet, természet van és a jelen lét (jelenlét). Engeded magadba, nem értékelsz, csak átjár az érzés a benyomások.
Az ő (helyzet, természet) nyelve átjár, amint a hideg és a meleg is engem. Csak van, érzékeljük. Tehát ő nem más, mint önmaga. Te is. S amikor mi sem vagyunk mások, csak önmagunk, akkor tudjuk megérteni egymást. Ha átjár, és figyelünk. Egymásra.
Minden egyéb alkalommal el vagyunk választva, s keressük magunkat. Pedig ott van, de mégis van valami köztünk. Az álarcaink. S azt gondoljuk, hogy beszéd révén majd menni fog megérteni egymást, vagy valami mástól. Megtudjuk mástól, ami egyébként bennünk van.
De ez nem azért van, mert meg akarok felelni (pl. köz-véleménynek), és akkor majd elfogadnak, vagy esetleg valakiknek a véleményére adnom kell. Ezen túl vagyok. Teszem, ami belülről jön, s „látá Isten hogy ez jó.”
Az Istenélmény. Én most ezt játszom. Amikor tudom, hogy az ő akarata és az én tettem éppen egy húron pendül. Vannak állapotok amikor az egységet érzem. Lehet, hogy hülyén hangzik, de van amikor tényleg bejön ez az összhang. Hogy nekem pont utazáskor, azt már értitek miért. Ha már utaztatok úgy, ráhangolódva.
Fura egyébként, mert ahogy meg akarom fogni ezt az érzést, rögtön elillan a kezemből. Nem tudom megfogalmazni. Lehet hogy nem akarni kell, hanem csak követni a bensőnket és akkor miénk lesz az élmény teljesen. És akkor egyesülünk a bennünk levő Istenünkkel, magunkkal, s teljessé válunk, teljesség érzése lesz. Egész-ség..
S ez a teljességélmény fejeződik ki úgy, mint Istenélmény. Ezek az érzések hasonlóképpen törtek rám itt Afrikában, hiába snassz, de azért mégis egy csoda, hogy ott van, aztán meg eltűnik.
Ehhez képest a mindennapi létünk, ami egyébként szintén csoda, de valahogy olyan profánnak hat. Ez a sok csacsogás, izgés-mozgás. Mennék odébb a gyerekektől, de csak jönnek utánam. Ezek szerint nincs meg bennük az az empátia, amit egy gyerekről gondolnánk? Vagy bennem a tűr-elem? Vagy nekik a biztonságérzetet adja (ösztön), ami erősebb az empátiánál?
Fura hogy a társadalmi lét mire szocializál. Hogyan formál, reformál és deformál minket. De az biztos, hogy nem az együttélésre, az együttre-hangolódásra. Pedig a modern társadalmakban egyre több szabály van erre, a sok zajban, szabályokban, meg nem halljuk meg az alaprezgést. Vagy eleve félre van hangolva a társadalom? Koyaanisqatsi? Kizökkent világ? (mindenképpen nézzétek meg a filmet, alapmű). Talán lehet, hogy ez a nyelveknek az összekuszálása. A Bábel.
Ez az együttrezgés egyébként lehetett a horda közösségekben, amikor együtt éheztek, együtt étkeztek, mert az még megfoghatóan, átláthatón kicsi?
Az az ember természetes alapállapota? A modern társadalmi lét már egy kivetettség a paradicsomból? A közösségi magány, ahogy erről írtam Hamvas kapcsán?
S az utazás ennek a paradicsomnak a keresése? A bennünk levőé?
