Hit és tudás, Isten és ember viszonya a skolasztikában

By , 2010. június 10. csütörtök 19:25

Hit és tudás,  Isten és ember  viszonya  a skolasztikában

A skolasztika nevét a latin schola szóból nyerte. A középkori iskolákban a hét szabad művészet képezte az oktatás tárgyát, nevezetesen: grammatika dialektika, rétorika, aritmetika, geometria, musica, astronomia. A tanítás módszere az előadás (lectio) és a vitatkozás (disputatio) volt. Ez utóbbi a hallgatóság és a magiszter (a megszerezhető legmagasabb tudományos fokozat) között lezajló vitát jelentette. A skolasztikus gondolkodás elsősorban tekintélyelvű, a hit tételeit kötelező szabályoknak tartották, és ehhez igazították a bölcseleti ténykedésüket is. A filozófia feladata a teológia előkészítése, a hittételek magyarázata és védelme az eretnek tanokkal szemben.

A korai skolasztikának első jeles képviselője Alkuin (735-804), aki még az ágostoni hagyomány alapján fejtette ki tanait.

 Szent Ágoston (Aurélius Augustinus 354-430)a pátrisztika (az apostolokat követő keresztény ókor időszaka) legkitűnőbb gondolkodója méltán lehet a skolasztika előfutára. Legismertebb elve: “Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek.” A tudás alapját a tudat benső, önmagáról alkotott bizonyosságában fedezte fel. Így az út befelé irányul. “Ne kívülre, hanem magadba nézz, az emberi bensőben lakozik az igazság.” Ezt nevezik Ágoston féle antropológiai fordulatnak. Az ember elmélyedése önmagába konkrét és személyes, s felfedezi létének egészét, a test és lélek egységét. Az emberi tudatra és az akaratra való ráeszmélésen is túlmegy, és ezen keresztül találja meg minden bizonyosság végső alapját, igazi ősforrását, a személyes Istent. Azzal, hogy egész lényét Istenhez fordítja, megismeri Istent, mint képmását emberi belsőnknek. Az emberi én Istenből meríti bizonyosságát. Minden Istentől származott és Ő felé tartott, és az ember, a tett csupán csak eszköz volt az Ő dicséretére.

A korai iskolák jeles képviselője volt még Joannes Scottus Eriugena (800-877), aki a létezőket osztályozta, és az ész szerepét hangsúlyozta a tekintéllyel szemben. Szent Gellért (marosvári püspök) nem választotta el ilyen élesen egymástól hit és tudás területét. Ebben az időben megindult az iskolák között  a küzdelem. A dialektikusok a filozófia és a világi tudományok elsőbbségét hírdették, míg az antidialektikusok a teológiára fektették a hangsúlyt.

Ebben az időben bontakozott ki az universliavita, mely arról szólt, hogy a ‘nem’ és a ‘faj’ önálló létezéssel bírnak-e, vagy csak nevek. A Platoni álláspontot képviselők az universalék (ideák)  önállóan létező az egyedektől elkülönült voltát hangsúlyozták, s mivel reális létet tulajdonítottak az általánosnak, ezért álláspontjukat realizmusnak nevezték. Velük ellentétes véleményt képviselő irányzatot nominalizmusnak nevezték, mert az általánosnak csak fogalmi létet tulajdonítottak, míg valóságosan csak az egyes dolgok (induviduum) léteznek.

Canterbury Szent Anzelm (1033-1109) a hitből kiindulva jut el az észhez. Az ész feladata a hit mélyebb megértése. “Nem azért törekszem érteni, hogy higgyek, de hiszek, hogy érthessek. Azt kisérelte meg bemutatni, hogy a keresztény tanítás tartalmai a tekintélyek (Biblia) segítsége nélkül, tisztán ésszerű okokból kifejthetők. (ontológiai Istenérv)

Pierre Abélard (1079-1142) munkássága az új tanári módszerek alkalmazásában jelentős. Igen és nem című műve nagy vihart kavart, melyben összegyűjtötte a Bibliában egymásnak ellentmondó tételeket. Ő tulajdonképpen az “értek, hogy higgyek” elvét vallotta. A hit megalapozása csak az ész segítségével lehet, de Istent illető kérdésekben továbbra is elfogadja a tekintély elvét.

Szent Bonaventura (Giovanni Fidanza 1221-1274) ismét az ágostoni eszmékhez tért vissza, ugyanis azt tanította, hogy a lélek önmagát és istent intuitív módon ismeri meg a befeléfordulás révén. A platoni hagyományhoz nyúl vissza, miszerint az idea teremtő valóságként létezik, Istent a Logosz fejezi ki,  az a Logosz, mely a világ Isteni feltétele. A világ Isten teremtménye, melyből  az ember következtethet Isten létére. A véges létezőkből következik a végtelen létező, a lét teljessége, az isteni létezés. Ez az érvelés az okozatbál következtet az okra. Felhasználja az Anzelmi érvelést is, és kijelenti, hogy a legtökéletesebb lény fogalmából annak valóságos létére következtethetünk, hiszen mint mondotta  a világban levő dolgok az ideák hasonmásai.

Roger Bacon (1210-1292) Ferences-rend tagja és egyben polihisztor volt, így érthető, hogy vizsgálódását természettudományos alapokra helyezte. A tudományokat rendszerezte, de ő sem tudott kiemelkedni a kor hivatalos eszmeiségéből, s ezért a tudományok között a teológia kapta a vezető szerepet. (De mindezek ellenére nézetei miatt meghurcolták, s élete utolsó húsz évét kolostori fogságban töltötte.). Szerinte a tekintélytisztelet és az ész mellett a megismerésnek egy harmadik eszközére is szükség van, s ez a tapasztalat. Az érzékeken nyugvó külső tapasztalat mellett a belső tapasztalat is létezik. Mindent a tapasztalat révén kívánt bizonyítani, s így az empirizmus korai hírnökeként ismerjük.

Nagy Szent Albert avagy Albertus Magnus (1193-1280) Domonkos-rendi szerzetes, aki elválasztotta a filozófiát a teológiától. A világi tudományok az értelem révén nyerik igazságaikat, a teológia viszont a hitre alapoz. Azt fejtegette – valószínűleg Arisztotelész hatására, hogy a lélek eredetileg üres tábla ,amire a tapasztalat révén kerülnek lenyomatok. Ez az elmélete egyezik az újkori felvilágosodás gondolatával, annyi megszorítással, hogy ő még csak az érzékeléssel történő megismerésre vonatkoztatja, s mellette elfogadja, hogy az ember saját lelkét és Istent csak megvilágosodás fényénél ismeri meg. Hasonlóan a teremtés problémakörét is a teológia vizsgálódási körébe helyezi, mert az ész által felfoghatatlannak tartja.

Aquinói Szent Tamás (1225-1274) a skolasztika legnagyobb hatású gondolkodója, aki a tudást és a hitet  elválasztja egymástól. Az értelmi igazság és a hitigazság forrása az Isteni lényegben található, így tárgyi ellentét nem lehetséges. “A hittételek észfelettiek ugyan, de nem mondanak ellent az észnek.” A filozófia bizonyosságát az emberi értelemből, a teológia bizonyosságát az isteni tudás fényéből meríti.  Mindössze a módszerben különböznek : a filozófia a teremtett dolgokból indul ki és így jut el Istenhez, míg a teológia Istentől veszi kezdetét. A hierarhia miatt a filozófia feladata a hitigazságok szabatos megfogalmazása, a vitákban az érvek helyes használata és a hit terjesztésének elősegítése. Így Tamás a görög filozófia racionális módszereit oltotta a keresztény dogmatikába. A mérsékelt realizmus álláspontját képviselte. Az általános fogalmak az egyedi dolgokat megelőzően léteznek az isteni értelemben. Az emberi értelem önmagában csak a valóság egy szeletének homályos megismeréséig juthat el. A hit a kinyilatkoztatás teszi lehetővé az ember számára, hogy közvetlenebbül érintkezhessék az örök eszmékkel.

Eckhart Mestert (1260-1327) sem lehet kihagyni a sorból, hiszen korának legnagyobb misztikusa. Elődei nagy hatást tettek gondolkodására. A tudományok közül a metafizikát tartotta a legtöbbre, mivel ez közvetlenül készíti elő az embert az Istennel való egyesülésre. A ráció szerinte elégtelen az érzékeken túli a tapasztalat elöl elrejtett dolgok megismeréséhez, ahhoz szükséges az eksztázis, az Isten kegyelméből elérhető rendkívüli állapot. A Teremtő nem szakadt el az embertől, hanem annak legbensejében fellelhető.

William Occam (1280-1348) a késői skolasztika képviselője nominalizmusáról volt nevezetes. A kiindulópont a megismerésben a tapasztalás, s az érzékelhető dolgok ismeretéből absztraháljuk az általános fogalmakat (csak a szellemben létezik). Így a dolog lényegének megismerhetetlenségét is tanította, vagyis valóóságos létet csak az egyednek tulajdonított.

Természetesen néhány bölcselőt kihagytam dolgozatomból, de nagyvonalakban vázoltam a kor gondolkodásának fő trendjeit. Viszont a skolasztika válaszaival nem adhatott támaszt az önmagát kereső tudatnak. A polgári filozófusok módszereik kidolgozásakor már nem csak önmagukban, mint különálló individuumban gondolkodtak, hanem az egész emberi nemet képviselték. Az emberi elme határait, képességeit mindenkire egyformának tartották, a személyiségtől független tudatot pedig emberi mivoltuk legjellemzőbb sajátosságának tekintették. A polgári gondolkodók számára egyetlen kihívás létezett: megtalálni azt a módszert, melynek segítségével újra megfogalmazhatná önmagát az én, alapot találván egy új, egységes gondolatrendszer felépítéséhez.

Csonka Gábor, (filozófiatörténet  szeminárium)

Leave a Reply

*

Panorama Theme by Themocracy

Facebook Like Button for Dummies