A halálhoz való viszonyulás és a halálképzetek megjelenítése a világ nagy kultúráiban
I. Bevezető . . . . . . 2
1. A halállal való foglalkozás elméleti alapelvei . . . 4
2. Vallástörténeti és kultúrantropológiai áttekintés . . . 7
3. Vallásos elképzelések és rítusok kapcsolata . . . . 12
II. Mezopotámia és a zsidó vallás halálszemléletének
összehasonlító elemzése . . . . . . 17
1. Az ókori Közel-Kelet halál- és istenképe . . . . 19
2. Mezopotámiai vallások, túlvilágképük, vallási koncepciók . . 21
3. A halál jelentése a Bibliában, a héberek túlvilágképe . . 29
III. A halálhoz való viszony a vallásokban, filozófiai rendszerekben 35
1. A ‘gnózison’ keresztül túljutást ígérő elképzelések . . 38
2. Tett és hit révén tovább létezést elfogadó halálképek . . 45
3. A halál a jelen kihangsúlyozása szolgálatában . . . 54
4. A túlélést tagadó elképzelések . . . . . 62
5. Általános következtetések . . . . 66
IV. Egyéb elgondolások . . . . . . 69
1. Az európai halálfelfogás alakulása a középkortól napjainkig . 70
2. A halál pszichológiája . . . . . . 78
- V. Végjegyzet . . . . . . . 84
- VI. Bibliográfia . . . . . . 91
„Miért van inkább valami, nem pedig inkább a semmi?„[1]
Bevezető
“…Lassú halál esetén előbb a bőr és ínreflexek esnek ki, de ekkor még erős fájdalomingerekre reagál a szervezet: a szaruhártya érintése is reakciót vált ki, bár az érverés már alig tapintható. Legtovább a légzési reflex marad meg, bár a légutakban és a tüdőben felgyűlő váladékot a haldokló nem képes kiköhögni: emiatt kezdődik a sokat emlegetett halálhörgés. Az igazi haláltusa eszméletlenséggel, mély kómában zajlik, a fakószürke arc mellett néha fájdalmat jelző fintorral, bizonytalan kapkodó jellegű kézmozgásokkal. Ekkor már a légzés ritkul, a szaruhártya kiszáradása miatt a szemek fényüket vesztik, az arcbőr víztelenesedése miatt az orr kiemelkedni látszik, ritkul a hörgő légvételek száma, majd a légzőközpont ingerelhetetlensége miatt beáll a klinikai halál.” [2]
Mi az oka e világban a mindenütt jelen lévő halálnak? A halál oka csak biológiailag magyarázható, a szó legszorosabb értelmében csak az ember hal meg, mert az ember mint önmagára reflektáló lény tisztában van ezzel a felülmúlhatatlan végérvényességgel, tudatában van annak – védekező stratégiái ellenére is -, hogy egyszer meghal. Viszont a biológiai válaszok nem elégítik ki az embert, mert bizonyos fokig a élővilág felett állónak érzi magát, hisz minőségileg egészen mást produkál, mint a természet bármely más organizmusa. Másrészt a halál csak biológiailag jellemezhető és fiziológiailag leírható, ezzel azonban egyáltalán nem kerültünk közelebb az emberi meghalás gondolatához. Az ember persze legkevésbé pont a saját halálával képes materialista álláspontra helyezkedni. Az anyag törvényei ugyanis nem azonosak a tudat és a szellem törvényeivel. A tudat magyarázza ugyan – a tudomány segítségével is – az anyagot, de az anyagból nem magyarázza meg önmagát.
A tudat hogyan értelmezi a halált? A tudat azáltal van, hogy tud önmagáról. A halál pedig – materialista értelemben – azt jelenti, hogy a tudat megszűnik tudni önmagáról. Márpedig a tudat szerkezetéből következően az teljesen a tudat ellen való, hogy ne tudjon önmagáról. A tudat ugyanis végtelen kontinuitású: egyszerre van a múltban, jelenben, jövőben – tehát időtől független, kiterjedése nincsen, következésképp nehéz elképzelni, hogy a tudat éppen az anyag felől nézve volna korlátozva. A tudat, ha megvalósítaná önmaga – ellen – valóságát, akkor az maga lenne a halál. Ám ez egy újabb ellentmondás, hiszen hogyan foglalhatná magába a tudat önmaga-ellenes valóságát. Ha ezt így folytatjuk, rájövünk, hogy semmi sem magyarázza a halált. Létrehozhatjuk azt a tételt, miszerint az általában vett halál mindig másoké, a konkrét, legelemibb értelemben vett halál pedig legteljesebb mértékben a magunké.
A halálra adott racionális, tudományos válaszkészletek nem összefoglalóak, mivel a biológiai eseményt hangsúlyozzák, amely az elmélkedő értelem és tudat számára nem jelent semmit, nem ad átélési alternatívát, márpedig az átélhető alternatívák közötti rendezőeszköz az értelem, illetve megfordítva: az értelem is az átélhető alternatívák lehetőségként való felismeréséből jön valamiképpen létre. A racionális válaszkészletek valójában azt a negatív értelmi mozzanatot hangsúlyozzák, amelyet a tiszta tudat vagy elvont tudat hajt végre akkor, ha a semmi fogalmával kerül szembe. Ezek a válaszkészletek nem értelmesek az én birtoklásával rendelkező, önmagára is reflektáló tudat számára. A vallásos tudat az előzőhöz képest egy pozitív értelmi mozzanat megtételére vállalkozik: értelmessé kívánja tenni a halált. Ehhez viszont a halált – mint fogalmat és mint jelenséget – jelentésekkel kell felruházza. Ezt nevezem halálképnek, illetve halálszemléletnek. E jelentéseknek nincsen köznapi értelemben vett bármiféle tapasztalati megerősítése[3].
Mi a halál maga? A skolasztikus teológia annyiban intézi el a kérdést, hogy a halál törvényszerű, ugyanis nyilvánvaló az ismert következtetésből, hogy minden élő test halállal bír, mely természeti állapotából következik. A halál szükségessége onnét ered, hogy az élőtest növekedése, fejlődése véges, és a halál felé tart. Magáról a halál lényegéről azonban nem közöl semmit. Ez rávilágít a szemlélet lényegére: az ember a halála pillanatában tudja meg, hogy a jóból, a rosszból és mindenféle javakból mennyi jutott neki osztályrészül, és ezáltal élete teljessé és lezárttá lesz. Tehát a halál az emberi, egyéni, személyi történelem beteljesedése. Az ember cselekvéseinek vannak belátható konzekvenciái. A halálban a jövőre nyitottság – mely valamiképpen az emberi történés szilárd kontinuitását is biztosítja – megszűnik, legalábbis tapasztalható értelemben. A halál ezért jelen időben játszódik le, éppen ezért problematikus még nyelvi kifejezése is. Az elmúlásra utaló igének nincsen folyamatos igealakja, a külső szemlélő csak a befejezett tényt képes a megfelelő nyelvtani pontossággal megállapítani. Ebből az derül ki, hogy a halál inkább történés, semmint cselekvés. A halált legtöbbször passzívan szenvedi el az ember, pedig nem így kellene lennie.[4]
A halál lényege szerint az ember személyes, önmaga által történő beteljesülése is lehetne. Saját halála az embernek belülről kiinduló cselekedete – és nem a halállal szembeni külsődleges állásfoglalása – kell legyen! Az emberek a cselekvések mögött elsősorban jól megfogható indítékokat, motívumokat keresnek, és azt az akaratot – azt a belső drive-ot – mely a reális, megtapasztalható cselekvésig elviszi, vagy amely fenntartja a cselekvést. A halálban ezt nehéz felfedezni, mert az elmúlást kényszerként fogjuk fel (elszenvedjük, amint kiszenvedünk), ahogy a születést is. Azonban ahogy valaminek a kezdete is aktus, ugyanúgy a befejezése is az lehet. Az aktus belső tartalma elidegeníthetetlen a meghalótól (mélyen érinti), szerencsés esetben beteljesülő elfogadássá válik.
Dolgozatom a halál gondolatának megjelenésével kezdődik, ahogy azt az úgynevezett ”primitív” kultúrákban értelmezték, majd azt elemzi, hogy ez a tapasztalat miképp került át a társadalmi életbe, illetve milyen magyarázatot adtak erre a mindenkit érintő kérdésre a különféle mitológiák és vallások, majd végül az emberekre való hatását próbálom vizsgálni a modern tudományok és a pszichológia segítségével. Természetesen jelen dolgozat nem vállalkozhat arra, hogy választ adjon a halálhoz való hozzáállás személyes kérdéseire, de talán segít eligazodni ezen témakör dzsungelében, és körvonalazhat egy olyan csapást, melynek nyomán egy mélyebb érdeklődést inspirálhat, ami ébren tart az olvasóban egy állandó kérdésfeltevést jelenlegi (lét)helyzetéről. Ez eredményezhet egyfajta nyitottságot a témára, a kérdésfelvetésekre, amely maga az élet, és ha abban eligazodunk, akkor a további utunk során sem érezzük azt, hogy a halál az valami más, mint mi…
I.1 A halállal való foglalkozás elméleti alapelvei
Jelenlegi munkámban nem elszigetelt vallástörténeti tények, jelenségek vizsgálatára teszek kísérletet. Úgy gondolom, hogy a halálról és a túlvilágról alkotott képek, hiedelmek, ismeretek és szimbólumok alapos elemzése során a vallások és változó vallási alakzatok egy koncentrált, sűrített képének kialakítására nyílik majd lehetőség. E vizsgálódás tartalmaz szociálantropológiai elemeket is, melynek lényege, hogy a vizsgált jelenséget társadalmi-kulturális kontextusában is vizsgálom. A halál az életvilágunkban igen nehezen értelmezhető, a hívők nagy tömege számára nem teljesen érthető, illetve világossá nehezen tehető alapvető hiedelmeket is tartalmaz[5]. Különböző szimbolizációs mechanizmusokkal – sűrítéssel, metaforával, stb. – viszont elfogadhatóbbá teszi, egyszerűsíti számunkra megértését. Itt képződik a vallás nyelvi szótára és a megismerő rendszer helykijelölő folyamatai, mely működtetésére sajátos fogalmi készletet kezd használni.[6]
Milyen összefüggés figyelhető meg a vallás kidolgozott hitbeli és elméleti rendszere és a társadalom aktuális gyakorlata között? Egy vallásfilozófiai rendszerben a halálkép és a túlvilágkép következetesen hat át minden alrendszert, és megnyilatkozásuk az alrendszernek megfelelő fogalmi, nyelvi, logikai sémák szerint történik. Az ő gondolkodásuk és adott nyelvi bázisára épülve fejezték ki elképzeléseiket. Ez vezetett oda, hogy a vallás kialakulását, a vallásos élmény alapjait a halál – az emberek számára nem érthető – kívülről megtapasztalt és előfeltételezett élményében keressék. A halálra adott válaszok így jórészt vallásos jellegűek. Ezért a halálszemlélet és a társadalmi lét, a technikai kultúra és a vallás aktuális alakzata között látens vagy nyilvánvaló összefüggések megfigyelése lehetséges, s erre kísérletet is teszek az elkövetkezőkben. A halál- és életszemléletben sűrűsödő tartalom-komplexumok feloldásához, kibontásához vezető út még járatlan. Tudománytörténetileg Frazer munkája volt úttörő, melynek során az evolucionista feltevésrendszerből indult ki, amely módszer ugyan nem mutat lényeges összefüggéseket a primitív vallások és törzsi társadalmi alakzatok – egymással korreláló…
ha szeretnéd az egészet elolvasni, írjál nekem, elküldöm mail-en..
