Aki nosztalgiázni akar, Szilágyi Lenke fotográfus fotóival és élvezetes útinaplójával, visszarepülhet a 90-es évekbe..
én kint éltem, nagyon átjött a feeling.. a teljes szöveg itt:
menüben bal oldalt külön a képek is.
Szemezgetek a sztorikból:
„ ..Este kimentünk a pályaudvarra, de ebben az országban nem úgy mennek a dolgok, hogy a pénztárban vesz az ember jegyet, mert ott már kora reggel mindet felvásárolják a nepperek, így csak azokkal lehet alkudozni.
–
Torzsokban többek között megnéztünk egy kolostort, ami idáig börtön volt, felmásztunk a templomtoronyba is. A portás elújságolta, hogy húsz évig lakott itt, ami azt jelenti, hogy rab volt vagy börtönőr.
–
… de persze a repülőtéren a szokásos szovjet bonyodalmak folytak, hogy az utolsó pillanatig nincs hely a repülőre, aztán mégis csak van, de addigra már nincs elég idő, hogy a dollárokkal számolgassanak, így három dollár fejében rubelért is kiadták a jegyeket. Az egész repülőtér egy fejetlen felfordulás. A felnőttek idegesek, hatalmas csomagokkal tolonganak, sírnak a gyerekek, kutyát, macskát, papagájt szorongatnak, akik szintén hallatják hangjukat. A jegyünk az ukrán légitársaságnál lett lefoglalva, de ott verekedés tört ki, és nem lehet senkivel sem beszélni. Az oroszok pedig semmit sem tudnak róla, mert a számítógépeik nincsenek összekötve egymással. Petya nemzetközi botránnyal fenyegetőzik. Megígérik, hogy intézkednek. Végül már csak ránk vár a gép, persze tele üres helyekkel.
–
Ogyesszában felállítottak egy Lenin szobrot, de rosszul készítették el, így egyszer csak leesett a feje. Kiadták a szobrászoknak, hogy csináljanak neki új fejet, azok meg nem nézték meg az eredeti szobrot, így csak a leleplezéskor derült ki, hogy két sapkája van Leninnek: egy a fején, egy a kezében.
–
… öreg kalmüköket fényképeztem a városban, az egyik mondta, hogy a háborúban ő is harcolt Magyarországon, szép a Balaton, a Duna, van Buda meg Pest és a kitüntetései mind ott voltak a zakóján. Itt már déliesebb a hangulat, bár hiányoznak a pálmafák. Induláskor bekapcsolták a katonazenét, a kikötői kutyák és macskák a hajó mellé gyűltek, voltak integetők is,
–
A pincér néni mindenkinek elújságolta, hogy mi milyen gazdagok vagyunk, hogy minden ételből rendelünk, pedig mások itt féladagokat kérnek, alkudoznak. Egy egész adag is elég szűkös persze, nem tudom, hogy még annak is a fele mire elég?
—
A Bulgakovisták között van egy Amerikában élő orosz néni, aki Szamarában született, és az 1922–24 közötti szamarai éhínség idején mondták neki a szülei, hogy nehogy utcai pirogot vegyen, mert az emberhússal van töltve. Így aztán nem volt kedve Szamarába jönni, mert mindig ez jut róla eszébe,
—
Kozmogyemjanszk már a marik földje. Két mari nénivel sikerült egy kicsit beszélgetni, mondtam is az egyiknek, hogy milyen gyönyörű ez az utca meg a faházak is. Na erre azt mondja: Ez? Hát ez ócska, nem itt a szép, hanem arra szép új nyolc- meg tízemeletes házak vannak.
—
A hat órás repülőúton egy pohár vizet kaptak az utasok, mivel Novoszibirszkben nem találtak semmilyen ételt. Utána leszálltak Szocsiban, hogy benzint vegyenek fel, de az oroszok nem akartak adni, mert nem az Aeroflot, hanem idegen (ukrán) légitársaság gépe volt. Végül dollárért mégis adtak, de ez újabb hat órába telt.
–
Ebben az öbölben lakott negyven hattyú, de tavaszra csak tizenkettő maradt, a többit megették az emberek.
—
Ez az Igor nyolcszor felvételizett a Zeneakadémiára. Mindig a legmagasabb pontszámot érte el, meg is kapta levélben az értesítést, hogy gratulálnak, fel van véve, aztán néhány nap múlva jött a szokásos telefon, hogy mégsem vehetik fel, mert megtudták, hogy templomi kórusban énekelt.
—
A szuhumi repülőtéren nincs busz, a hatvan utasnak a csomagjaikkal gyalog kellett a repülőig mennie a reptéri kutyák kíséretében. Futószalag sincs, érkezéskor a feladott bőröndöket talicskán hozták meg.
A klubrádióban beszélgtés Lenkével:
–
A leningrádi Olja ’89-ben utazott a szuhumi trolibuszon, amikor grúzok szálltak fel, és le akarták lőni a sofőrt, mert abháznak látszott. Pisztolyt nyomtak a fejéhez és csak az mentette meg az életét, hogy nála volt az igazolványa, amelyben benne volt, hogy örmény.
–
Néztük a hajón a tévében a híreket, és bemondták, hogy visszaadtak egy kolostort, amit idáig a KGB használt. Az egyik öreg bácsi erre azt mondta a másiknak, hogy ez borzasztó, hetven évig harcoltunk a vallás ellen, és most megint itt vannak! Ez már új nemzedék – válaszolja amaz –, most már másképp gondolkodnak. Erre ez: De hiszen a mi fiaink az új nemzedék: ezek szerint rosszul neveltük a fiainkat!
—
A helyi nénik feljöttek a hajóra abban a reményben, hogy a nagyvárosból jött hajón minden van, és egy darabig álldogáltak a büfé előtt, amiben nem volt semmi és nem is nyitott ki. Csak valami nagyon drága konyak van benne és nyugati cigaretták. Ha valamelyik nagyobb városból futunk ki, van néhány kefír vagy ásványvíz, de sietni kell, mert percek alatt el is fogy. Antyipovkában ugyanez a jelenet ismétlődött meg, az utasok ki, a helyiek be.
s a tilos rádióban
illetve wikipédián
avagy mai Manó weblapján
