Vándorélet
Zarándokút a végtelenbe
Lassan húsz éve már, hogy Csonka Gábor (Vándorboy) hátizsákkal járja a világot. Zarándokként kutatja bolygónk azon szegleteit, népeit, ahová a globalizáció még nem gyűrűzött be, és az emberi kapcsolatok dominálnak. Tavaly év végén, kétesztendőnyi folyamatos távollét után, kis időre szögre akasztotta a zsákját, de most ismét nyakába vette a nagyvilágot, és egy évre Afrikába indult.
– Az elmúlt 19 évben 5 kontinens 73 országában jártál. Mit jelent számodra az utazás? Milyen céllal indulsz útnak újra és újra?
– Az utazás élményéért utazom. A világjárás számomra arról szól, hogy megéljem a pillanatokat. Érdekel a kulturális antropológia, és mivel a világ egyre inkább globalizálódik és elszíntelenedik, amíg lehet, szeretném megtalálni a színfoltokat. A különböző társadalmi struktúrák működési elveit kutatom: arra törekszem, hogy megértsem, mi mozgatja ezeket, hogyan épülnek fel, miként működnek. Ugyanakkor minden utam önismereti út is egyben, ami egyfajta rálátást ad a saját életemre. Úgy érzem, utazásra lettem teremtve.
– A világ megismerésére tetted fel az életedet. Hogyan kezdődött?
– Már a szüleimmel is utaztam kisgyermekként. Aztán 1989-ben egy barátommal autóstoppal vágtunk neki Görögországnak, akkor kaptam rá a világcsavargás ízére. Később ez a nem statikus lét teljesen részévé vált az életemnek. Elgondolkodtam, hogy vajon tényleg azért vagyunk-e a világon, hogy az év 365 napjából 360-at végigrobotoljunk, s kifizessük a rezsinket? A pénzvilágnak való alárendeltség helyett a világ megismerését és saját lelki békém keresését választottam.
– Ritkán indulsz tíz hónaposnál rövidebb útra. Hogyan lehet így kiszakadni a hétköznapok vérkeringéséből?
– Csak döntés kérdése. Általában föld körüli jegyet veszek, aztán megállok dolgozni Ausztráliában és az USA-ban. Rövid idő alatt viszonylag sok pénzt keresek, így utána elég sokáig megélek belőle. Egy óra alatt úgy 10 dollárt keresek, amiből Ázsiában például két napig is megélek, hiszen naponta mindössze 5-7 dollárt költök. Tény, hogy néha erdőben vagy az utcán alszom, és stoppal utazom. Kapcsolatban állok néhány nemzetközi szervezettel, amelyek gyakran elintézik, hogy családoknál lakhassam. Persze spontán is lehet szállást találni, akár stoppolás közben, hiszen a helyiekkel együtt utazva beszélgetünk, megismerjük egymást. Arról nem beszélve, hogy egy helybéli sokkal többet tud segíteni az adott vidék megismerésében.
– Hogyan választasz úti célt? Egyáltalán megtervezed az útvonalaidat?
– Nekem csak az a fontos, hogy úton legyek. Most például Afrikába készülök, ha majd ott leszek, töltekezem és meglátom, hogyan tovább. De meghatározó számomra, hogy milyen az időjárás és a klíma: télen vagy esőben nem utazom, mert akkor sokkal több csomagot kellene cipelnem, ha így vesszük, van tervezett útvonalam. A mostani, afrikai utamnál egy ideig a Bamako Rallyhoz is csatlakozom, így velük például muszáj volt egyeztetni. Viszont, ha egy mód van rá, nem csillagtúrázom. Ha pedig valahol jól érzem magam, ott tovább maradok.
– Kerültél már bajba, veszélyes helyzetbe utazásaid során?
– Afrika egyes részei veszélyesek, emiatt este hat óra után kiürülnek az utcák. Dél-Afrikában meg is támadtak és kiraboltak. Amerikában háromszor tartóztattak le stoppolás miatt, és úgy bántak velem, mint egy terroristával. Kubában is összeütközésbe kerültem a helyi hatalmi szervekkel, hivatalosan ugyanis nem lehet például a helyieknél lakni. Ilyenkor csak magamra számíthatok. De megtanultam kezelni az egyes helyzeteket. A határozottság sokszor segít.
– Melyik utad hagyott benned nagyon mély nyomokat?
– Nemrég Pakisztánban töltöttem két és fél hónapot, és nagyon a szívembe zártam az országot. Szerintem ott vannak például a világ legszebb hegyei, és nem szükséges sem engedély, sem vezető a bejárásukhoz. Az emberi hozzáállás is tetszett: itt segítik a zarándokot, a vándort, akárcsak Indiában. Persze a politikai helyzet negatívumai érezhetőek. A kedvencem Délkelet-Ázsia és Kelet-Európa, különösen jól éreztem magam például Kurdisztánban, a kurdoknál: miközben buszoztam, az utasok versenyeztek egymással, hogy melyiküknél szálljak meg. Iránban pedig egy rendőr leállított nekem egy buszt, hogy ne kelljen stoppolnom, és azt javasolták, hogy nyugodtan aludjak parkban, mert biztonságos. Ott még működik a morál, és ezt jó testközelből érezni.
– Szereted kipróbálni a helyi ízeket?
– Vegetáriánus vagyok, ezért nem leszek soha „gasztronauta”. Indiában ezt több helyen nehezen értették meg, elképzelni sem tudták, hogyan lehet hús nélkül létezni. Afrikában viszont lehetetlen vegetáriánusként meglenni, ezért ha éppen családoknál lakom, kimegyek a piacra vásárolni, és én főzök nekik, hiszen amúgy is igyekszem szimbiózisban élni a helyiekkel. Igaz, ezt például Iránban nem engedik, az ottaniak mindenáron szeretnének megvendégelni.
– Bizonyára sok pozitív és negatív élmény ért vándorlásaid során. Milyen a világ a Te szemedben?
– Ha itthon olyan jól érezném magam, nem utaznék. Természetesen sok csalódás ért, de a rossz tapasztalatokból is lehet tanulni. A panamai Darienben például három napig eveztem kenuval, mire odaértem a törzshöz, amelyhez készültem. Szinte sokkolt, hogy egy lebetonozott telefonfülke fogadott a dzsungel közepén. Aztán láttam, hogy már kerítés is van, vagyis megjelent a tulajdon fogalma. A pénzkultúra egyre inkább előretör a világ legeldugottabb részein is, ez a turizmus hatása. Ezzel nem tudok azonosulni. A turisták megvesznek mindent, fotózkodnak a helyiekkel, és ottani viszonylatban egész vagyonokat hagynak az addig szinte civilizációtól érintetlen törzseknél. Ez nagyon káros hatású, és megnehezíti az én dolgomat is, hiszen csak beszélgetni szeretnék velük, megismerni őket és nem fizetni azért, ami addig természetes volt nekik is: a beszélgetés, a kapcsolattartás, az emberi érintkezés. Hondurasban, egy másik törzsnél például nem találtam vezetőt, aki kivitt volna a dzsungelből, mert nem tudtam megfizetni őket, ez azért elég elkeserítő. Ezeknek az elszigetelt törzseknek nincs rálátásuk a világra, ők ahhoz idomulnak, amivel találkoznak, ez esetben azzal, ami „házhoz megy” nekik, vagyis a modern civilizáció és a nyugati világ törvényeivel. A busmanok helyzete is tanulságos ebből a szempontból: szinte mezítláb és félmeztelenül élnek, de bankkártyára kapják a munkanélküli segélyüket, és megtiltották nekik a vadászatot, ugyanis ma már csak a turista vadászhat, a busmant ugyanezért börtönbe zárják. Amerikában jártam indiánrezervátumokban, de – akárcsak az ausztrál aboroginok – már ők sem őrzik a múltjukat: alkoholisták lettek és kaszinókat vezetnek. Ha jól belegondolok, Pakisztánban, Iránban, Indiában sokkal több kedves emberrel találkoztam, és errefelé még egy ötéves koldusgyerek is többet tud a világról, mint például egy átlagos amerikai, aki lehet, hogy még egyetemet is végzett. Amíg az ázsiaiak még kénytelenek élni a lehetőségeikkel, addig nyugaton már nem kell megküzdeni semmiért.
Kérdezett: Flatsker Anett
Válaszolt: Csonka Gábor
