Út a teljességhez – A betegségek jelentése és jelentősége

Örömmel leltem rá a neten is, én még a 90-es években olvastam, használtam, gondolkodtam erről. Csak ajánlani tudom a 2 szerzőt a pszichoszomatikus betegségekről írott könyveit.

Thorwald Dethlefsen – Rüdiger Dahlke
Út a teljességhez – A betegség jelentése és jelentősége



Aki beteg – orvoshoz fordul. Gyógyulni akar, az orvos pedig gyógyítani. S a közös munkálkodás, a betegség „legyőzésének” harci mámorában egyikük sem teszi föl a kérdést: mit jelent a betegség? Miről árulkodik a tünet? Ez a könyv éppen e kérdésekre keresi és adja meg a maga sajátosan új válaszait. Minden betegség valamilyen lelki konfliktus testi megjelenési formája – állítják a szerzők. Gyötörjön bennünket akár fogfájás vagy bélhurut, asztma vagy reuma, viszketegség vagy magas vérnyomás – mindezek hátterében pszichés zavarok állnak. Sőt, még az országúti balesetek sem
történnek „véletlenül”.
A cél tehát nem csupán a betegség „meggyógyítása”, nemcsak a fizikai-fiziológiai működésünkben bekövetkezett „hiba” kijavítása, hanem a betegség szimbolikájának feltárása és a páciens alapvető problémájának megoldása. Vagyis a teljesség felé vezető utat mutatja meg a könyv; azok számára készült, akik valóban szembe akarnak és mernek nézni önmagukkal – betegségükkel és azzal, amiről ez a betegség árulkodik.


Tartalom
Út a teljességhez _____________________________________________________1
Tartalom ___________________________________________________________4
Előszó _____________________________________________________________9
I. RÉSZ

A betegség és a gyógyulás megértésének elméleti feltételei _________12

  1. Betegség és szimptóma __________________________________ 13
  2. Polaritás és egység ______________________________________ 32
  3. Az árnyék _____________________________________________ 70
  4. Jó és rossz _____________________________________________ 82
  5. Az ember beteg____________________________________________________ 100
  6. Keressük az okokat ____________________________________ 108
  7. Vizsgálódásunk módszerei ______________________________ 126
    Kauzalitás az orvostudományban _______________________________ 128
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 5
    A tünetképzés kapcsolata az idővel _____________________________ 135
    A tünet analógiája és szimbolikája ______________________________ 137
    A kényszerű következmények______________________________________________ 144
    Az ellentétes tünetek közössége ________________________________ 146
    Az eszkaláció fokozatai ______________________________________ 148
    Önámító vakságunk _________________________________________ 157
    Elméleti összefoglalás____________________________________________________ 160
    II. RÉSZ A betegség jelentése és jelentősége (Kórképek és jelentésük)_______162
  8. A fertőzés ____________________________________________ 163
  9. Az elhárítás rendszere __________________________________ 185
  10. A légzés ______________________________________________ 193
    Tüdőasztma (Asthma bronchiale) _______________________________ 199
  11. Adás és kapás ________________________________________ 199
  12. Aki be akar csukódni __________________________________ 201
  13. Dominanciaigény és kiszolgáltatottság _____________________ 203
  14. Az élet sötét aspektusainak elhárítása ______________________ 205
    Megfázás és influenzás bántalmak ______________________________ 208
  15. Az emésztés_______________________________________________________ 212
    A fogak ___________________________________________________ 216
    A nyelés __________________________________________________ 220
    Hányinger és hányás _________________________________________ 222

    A gyomor _________________________________________________ 223
    A vékonybél és a vastagbél________________________________________________ 228
    A hasnyálmirigy ____________________________________________ 233
    A máj ____________________________________________________ 235
    Az epehólyag ______________________________________________ 239
    A kóros lesoványodás (anorexia nervosa) ________________________ 241
  16. Az érzékszervek _______________________________________ 247
    A szem ___________________________________________________ 252
    A fül _____________________________________________________ 259
  17. Fejfájás ______________________________________________ 262
    Migrén ___________________________________________________ 266
  18. A bőr ________________________________________________ 273
    Bőrkiütések____________________________________________________________ 279
    Viszketegség___________________________________________________________ 284
  19. A vese _______________________________________________ 287
    Vesezsugor – művese ________________________________________ 299
    A hólyag __________________________________________________ 300
  20. Szexualitás és terhesség _________________________________ 305
    Menstruációs panaszok___________________________________________________ 308
    Álterhesség (Pszeudograviditás) _______________________________ 313
    Terhességi problémák____________________________________________________ 314
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 7
    Terhességi gesztózis* ________________________________________ 316
    Szülés és szoptatás __________________________________________ 318
    Sterilitás (fogamzásképtelenség)________________________________ 320
    Menopausa és klimaktérium (a változás évei) _____________________ 320
    Frigiditás és impotencia ______________________________________ 322
  21. Szív és vérkeringés________________________________________________ 327
    Alacsony vérnyomás – magas vérnyomás_____________________________________ 327
    A szív ____________________________________________________ 332
    Kötőszöveti gyengeség, visszér, trombózis _______________________ 339
  22. Mozgásszervek és idegek___________________________________________ 341
    A tartás ___________________________________________________ 341
    Porckorong és isiász _________________________________________ 345
    Az ízületek ________________________________________________ 348
    Reumatikus jellegű bántalmak _________________________________ 352
    Motorikus zavarok: ferde nyak, írógörcs _________________________ 358
    Körömrágás _______________________________________________ 360
    Dadogás __________________________________________________ 362
  23. Balesetek ____________________________________________ 365
    A közlekedési balesetek ______________________________________ 370
    Otthoni és üzemi balesetek ____________________________________ 375
    Csonttörés_____________________________________________________________ 377
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 8
  24. Pszichés tünetek ______________________________________ 380
    A depresszió _______________________________________________ 385
    Az álmatlanság _____________________________________________ 387
    Szenvedélybetegségek _______________________________________ 395
    A falánkság ____________________________________________ 397
    Az alkohol_________________________________________________________ 398
    A dohányzás ___________________________________________ 399
    A kábítószerek _________________________________________ 399
  25. Rák (Rosszindulatú sejtburjánzás) ________________________ 402
  26. AIDS _______________________________________________ 417
  27. Mi a teendő? _________________________________________ 430
    A szervek és testrészek pszichés fogalmi megfelelői________________________ 447
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 9
    Előszó
    Ez a könyv nem lesz kényelmes olvasmány, mert megfoszt attól a lehetőségtől,
    hogy a betegséget alibiként használjuk fel megoldatlan problémáinkra. Azt akarjuk
    ugyanis bemutatni, hogy a beteg nem a természet valamiféle tökéletlenségének áldozata, hanem igenis maga a tettes. És itt nem a környezetszennyező anyagokra, a civilizációra, az egészségtelen életre és más hasonló, jól ismert „bűnösökre” gondolunk;
    mi a betegségek metafizikus aspektusát szeretnénk előtérbe állítani. E szemszögből a
    tünetek pszichés konfliktusok testi megjelenési formái, s szimbolikájuk módot nyújt
    a páciens mindenkori problémájának megfejtésére.
    A könyv első részében az elméleti alapokat s a betegség filozófiáját tárgyaljuk.
    Nyomatékosan javasoljuk, hogy ezt az első részt gondosan és pontosan, lehetőség
    szerint többször olvassák el, mielőtt a második részhez hozzákezdenének. Ez a munka előző könyvem, A sors mint esély folytatásának vagy szövegmagyarázatának is
    tekinthető, bár törekedtem arra, hogy az olvasó zárt, egységes művet kapjon a kezébe.
    Ennek ellenére A sors mint esély olvasása – különösen, ha az elméleti rész nehézsé-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 10
    geket okozna – kedvező előfeltételt teremthet a könyv megértéséhez, illetve kiegészítheti azt.
    A második részben a leggyakrabban előforduló betegségeket szimbolikus jelentésükben mutatjuk be, s pszichés problémák megjelenési formáiként értelmezzük őket.
    A könyv végén az egyes tünetek betűrendes jegyzéke segít az olvasónak a keresett
    betegség megtalálásában. Szándékunk azonban elsősorban az, hogy egy olyan új látásmódot hozzunk közel az olvasóhoz, amelynek segítségével megérti és értelmezni
    tudja tünetei jelentését.
    A betegség témája emellett alkalmat ad olyan világszemléleti és ezoterikus eszmék kifejtésére is, amelyek szétfeszítik a betegségtéma szűk kereteit.
    Ez a könyv nem nehéz, de nem is olyan egyszerű vagy banális, mint amilyennek
    azok szemében tűnhet fel, akik koncepciónkat nem értik meg. Ez a könyv nem „tudományos”, hiszen hiányzik belőle a „tudományos leírásokra” jellemző óvatosság.
    Olyan emberek számára íródott, akik hajlandók saját útjukat járni, ahelyett hogy az út
    szélén üldögélve idejüket zsonglőrködéssel vagy semmire sem kötelező elcsépelt
    klisék ismételgetésével töltenék. Olyanok számára, akiknek a megvilágosodás a célja,
    s akiknek a tudományra nincs ideje – a tudásra van szüksége. Könyvünk sok ellenállásba fog ütközni – mégis reméljük, hogy azokhoz (a kevesekhez vagy sokakhoz) is
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 11
    eljut, akik életútjuk során segédeszközként kívánják felhasználni. Kizárólag nekik
    írtuk ezt a könyvet.
    München, 1983. február
    A szerzők
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 12
    I. RÉSZ
    A betegség és a gyógyulás megértésének elméleti feltételei

Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 13

  1. Betegség és szimptóma
    Az emberi elme
    A valódi tanítást nem fogja föl.
    Mégis mily szívesen
    Vitáznátok velem
    Ha kétségeitek vannak
    És semmit sem értetek.
    Yoka Daishi „Shodoka”
    Oly korban élünk, melyben a modern orvostudomány naponta képeszti el a laikust
    csodával határos lehetőségeivel és eredményeivel. Ugyanakkor egyre erősödnek azok
    a hangok, amelyek ezzel a szinte mindentudó modern orvostudománnyal szemben
    bizalmatlanságnak adnak kifejezést. Egyre növekszik azoknak a száma, akik lényegesen nagyobb bizalommal fordulnak a természetgyógyászat ősi vagy modern módszerei vagy a gyógyítás művészetének homeopátiás módja, mint magasan fejlett orvostudományunk felé. A kritikának sokféle alapja lehet – a mellékhatások, a tünetváltás,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 14
    az emberiesség hiánya, a költségek robbanása és számos más probléma –, a bírálat
    tárgyánál sokkal érdekesebb azonban, hogy egyáltalán feltámadt ez a kritika. Még
    mielőtt ugyanis a bírálatok racionális feldolgozásához kezdenénk, támad egy olyan
    homályos érzésünk, hogy valami még sincs rendben, hogy a bejáratott út, dacára annak, vagy éppen amiatt, hogy következetesen van kiépítve, nem vezet a remélt célhoz. Az orvostudománnyal kapcsolatos ellenérzés sokunkban – köztük sok fiatal orvosban is – közös. Hamar szertefoszlik ez a közösség, ha az új, konkrét alternatív
    megoldások kerülnek szóba. Egyesek az orvoslás szocializálásában, mások a kemoterápia természetes, növényi gyógyszerekkel való helyettesítésében vélik meglelni az
    üdvösség útját. Míg egyesek minden probléma megoldását a sugárzás kutatásában
    látják, mások a homeopátiára esküsznek. Az akupunktúrát gyakorlók s a góckutatók
    azt követelik, hogy az orvosi szemlélet forduljon a testi folyamatok megítélésében a
    morfológiai szintről az energetikai szint felé. Az akadémikus orvostudományon kívül
    rekedt irányzatokat és módszereket együttesen szívesen nevezik holisztikus orvostudománynak; ez azon törekvéseket jelenti, amelyek amellett, hogy nyitottak az orvosi
    módszerek sokfélesége előtt, semmiképpen nem akarják szem elől téveszteni a teljes
    embert mint testi-lelki egységet. Időközben ugyanis majdnem mindenki felismerte,
    hogy az akadémikus orvostudomány az embert mint teljességet szem elől tévesztette.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 15
    A kutatás alapkoncepciója, a specializáció és az analízis, a részletek egyre kimerítőbb
    s egyre pontosabb ismeretével, szükségszerűen egyre inkább háttérbe szorította az
    embert.
    Ha az orvostudományban folyó, egyébként meglehetősen frissítő vitákat s mozgásokat figyeljük, hamarosan feltűnik, hogy ezek a viták mennyire csak a különböző
    módszerekre s azok működésére korlátozódnak, s mily kevéssé szólnak az orvostudomány elméletéről, illetve filozófiájáról. Bár az orvostudomány a legnagyobb mértékben a konkrét gyakorlati teendőkből él, minden tevékenységében – tudatosan vagy
    tudattalanul – a mögötte álló filozófia fejeződik ki. A modern orvostudomány nem
    cselekvési lehetőségein bukik el, hanem azon a világképen, amelyre – a legteljesebb
    csendben s minden reflexió nélkül – cselekvéseit építi. A modern orvostudomány
    saját filozófiáján bukik el, pontosabban: a filozófia hiányán. Az orvosi tevékenységet
    mindeddig csak a funkcionalitás és a hatékonyság orientálta; a tartalmi aspektusok
    hiánya feljogosítja a kritikát az „embertelenség” vádjára. Bár ez az „embertelenség”
    sok konkrét, külső szituációban megnyilvánul, ám ez a szituációk további funkcionális változtatásán keresztül nem hárítható el. Az orvostudomány beteg, s e betegségnek
    sok tünete van. Azonban, miként a többi páciens, az orvostudomány sem gyógyítható
    tüneteinek orvoslásával.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 16
    Az akadémikus orvostudomány kritikusainak és az alternatív gyógymódok hirdetőinek többsége mégis – egészen magától értetődően – magáévá teszi az orvostudomány világképét és céljait, s teljes energiáját a formák (módszerek) megváltoztatására fordítja.
    Könyvünkben a betegség és a gyógyulás kérdéskörét új módon közelítjük meg.
    Egyáltalán nem áll szándékunkban az e területen megszokott, hagyományos s mindenki által oly megingathatatlannak hitt alapértékeket átvenni. Ezért is nehéz és veszélyes a vállalkozásunk: ugyanis nem kerülhetjük el, hogy kíméletlenül utána ne
    menjünk olyan kérdéseknek is, amelyeket kollektív tabu óv a vizsgálódástól. Tudatában vagyunk annak, hogy ezzel olyan irányba lépünk, mely nem vág egybe az orvostudomány fejlődésének irányával. Szemléletmódunk jegyében több gondolati lépcsőt
    átugrunk, ennek feldolgozása az orvostudományra vár. Mindennek mély megértése
    előfeltétele annak, hogy a könyvünkben található koncepciót tartalmilag követni tudják majd. Ezért írásunkkal nem a kollektív orvostudományhoz, hanem olyan egyénekhez fordulunk, akik a személyes belátás tekintetében a (kissé rest) kollektív fejlődésnek némileg elébe vágtak.
    A funkcionális folyamatoknak önmagukban sosincs értelmük. Egy esemény értelme az értelmezés során derül ki, amikor is a dolog jelentése megismerhetővé válik.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 17
    Így például elszigetelten szemlélve a higanyoszlop emelkedése egy üvegcsőben tökéletesen értelmetlen; ha azonban ezt az eseményt a hőmérséklet-változás kifejezéseként értelmezzük, a folyamat jelentőségteljes lesz. Ha felhagyunk azzal, hogy a világ
    eseményeit és sorsunkat értelmezzük, létünk jelentéktelenségbe, értelmetlenségbe
    süllyed. Ahhoz, hogy értelmezni tudjunk valamit, olyan vonatkoztatási keretre van
    szükségünk, amely kívül esik azon a szinten, amelyen az értelmezendő esemény manifesztálódik.
    Ennek megfelelően anyagi, formális világunk folyamatai is csak akkor értelmezhetők, ha az értelmezésben segítségünkre van egy metafizikus vonatkoztatási rendszer. Csak akkor lesz jelentőségteljes s értelmes számunkra a formák látható világa,
    ha „hasonlattá válik” (Goethe). Amint a betűk és a számok is csak formális hordozói
    a mögöttük lévő ideának, minden látható, konkrét és funkcionális dolog egy idea
    kifejezése, s így közvetítő a láthatatlan világába is. E két területet röviden formának
    és tartalomnak is nevezhetjük. A formában kifejezésre jut a tartalom, s ezáltal a formák jelentőség-teljesek lesznek. Azok az írásjelek, amelyek nem közvetítenek ideát
    és jelentést, értelmetlenek, üresek maradnak számunkra. Ezen a jelek legtárgyilagosabb elemzése sem változtathat. Teljesen világos és érthető ez a művészetben is. Egy
    festmény értéke nem függ a felhasznált vászon és festék minőségétől, a kép anyagi
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 18
    alkotórészei csak a művész által alkotott belső kép ideájának hordozói, közvetítői. A
    vászon és a festék csak az amúgy láthatatlan láthatóvá tételét szolgálja, ezáltal egy
    metafizikai tartalom fizikai kifejezési formája.
    Egyszerű példáinkkal csak e könyv módszerének megértéséhez kívántunk segítséget nyújtani; ahhoz a módszerhez, amely a betegség és a gyógyulás témáját értelmezve szemléli. Ezzel szándékosan és egyértelműen kilépünk az „orvostudomány” területéről. „Tudományosságra” nem tartunk igényt, kiindulópontunk teljesen más – ebből következik az is, hogy szemléletmódunkat tudományos okfejtés vagy kritika nem
    sértheti. Szándékosan hagyjuk magunk mögött a tudományos kereteket, mivel azok a
    funkcionális szintre korlátozódnak, s ezzel párhuzamosan megakadályozzák, hogy a
    dolgok jelentősége és értelme áttetszővé váljék.
    Eljárásunk nem a megrögzött racionalistákhoz és materialistákhoz szól, hanem
    azokhoz, akik készek az emberi tudat kusza és korántsem mindig logikus ösvényeit
    járni. Az emberi lélek területén tett utazásunkban segítségünkre lehet a képszerű
    gondolkodás, a fantázia, az asszociáció, az irónia és az, ha van fülünk a nyelvben
    rejlő rejtett jelentések megértésére. Ahhoz, hogy utunkat bejárhassuk, képesnek kell
    lennünk elviselni az ambivalenciát, a paradoxonokat, és nem szabad kikényszeríte-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 19
    nünk az egyértelműséget azáltal, hogy az egyik pólust azonnal megsemmisítjük a
    másik javára.
    Mind az orvostudomány, mind a népnyelv különböző betegségekről beszél. A
    köznyelvi szóhasználat igen világosan rámutat arra a szélesen elterjedt félreértésre,
    amely a betegség fogalma mögött húzódik meg. A betegség olyan szó, amelyet tulajdonképpen csak egyes számban használhatunk, a többes szám: betegségek, éppen
    olyan értelmetlen, mint az egészség többes száma: egészségek. A betegség és az
    egészség olyan fogalmak, amelyeket csak egyes számban használhatunk, hiszen az
    ember állapotára vonatkoznak, és nem szervekre vagy testrészekre, amint az mindennapos a mai nyelvhasználatban. A test sosem beteg vagy egészséges, a testben csak a
    tudat információi fejeződnek ki. A test semmit sem tesz magától, erről mindannyian
    meggyőződhetünk, ha megtekintünk egy holttestet. Az élő ember teste működését
    éppen annak a két nem anyagi természetű instanciának köszönheti, melyet tudatnak
    (léleknek) és életnek (szellem) nevezünk. A testben a tudat információi manifesztálódnak, s válnak ezáltal láthatóvá. A tudat úgy viszonyul a testhez, mint a rádióműsor
    a rádióvevőhöz. Miután a tudat nem anyagi jellegű, önálló minőség, természetesen
    független a test bármely termékétől, sőt annak lététől is. Ami egy élőlény testében
    történik, mindenkor egy megfelelő információ kifejezése, illetve egy megfelelő kép
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 20
    összesűrűsödése (a kép görögül eidolon, s ez megfelel az „idea” fogalmának is). Az,
    hogy a pulzus, a szív bizonyos ritmust követ, hogy a test hőmérséklete állandó, hogy
    a mirigyek hormonokat ürítenek vagy a test ellenanyagokat termel, nem magyarázható magából az anyagból. A test működése összességében azoktól az információktól
    függ, amelyeknek kiindulópontja az emberi tudat. A legkülönbözőbb testműködések
    harmonikus összjátéka során jön létre azután az a minta, amelyet egészségnek nevezünk. Ha valamely testfunkció letér a pályáról, ezzel többé-kevésbé ezt a harmóniát
    veszélyezteti, ezért ilyenkor betegségről beszélünk.
    A betegség tehát azt jelenti, hogy letértünk a harmónia útjáról, illetve kérdésessé
    tettünk egy addig kiegyensúlyozott rendet (később látni fogjuk, hogy más szemszögből a betegség tulajdonképpen ennek az egyensúlynak a helyreállítása). A harmónia
    zavara azonban a tudatban, az információk szintjén áll fenn, a testben csak megmutatkozik. A test ily módon csak egy megjelenítési vagy megvalósítási szint, amely a
    tudatban lejátszódó folyamatokat és változásokat tükrözi. Miként az anyagi világ sem
    más, mint színpad, amelyen az ősképek formát öltenek, s ezáltal példázat, analóg
    módon a test sem más, mint az a színpad, amelyen a tudat képei jelennek meg. Így,
    ha egy ember tudati világa kizökken egyensúlyából, ez testi tünetekben lesz látható és
    átélhető a számára. Félrevezető tehát azt állítani, hogy a test beteg; beteg csak az em-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 21
    ber lehet – s betegsége testében jelentkezik tünetként. (Ha egy tragédiát bemutatnak,
    akkor sem a színpad tragikus, hanem a darab!)
    Sokféle tünet létezik – de mindegyik ugyanazt a történést fejezi ki; azt, amit betegségnek nevezünk, s ami mindig is az emberi tudatban játszódik le. Tudat nélkül a
    test nem élhet s így „beteg” sem lehet. Itt szeretnénk tisztázni, hogy szemléletünkben
    nincsen helye a betegségek ma szokásos osztályozásának – szomatikus, pszichoszomatikus, pszichés és elmebetegségekre. E felosztás a betegségek megértését sokkal
    inkább akadályozza, mintsem megkönnyítené.
    Szemléletmódunk leginkább a pszichoszomatikus modellnek felel meg, mindenesetre azzal a különbséggel, hogy mi ezt a látásmódot használjuk minden szimptóma
    esetében, s kivételt nem ismerünk el. A „szomatikus”/„pszichés” különbségtétel legfeljebb arra a szintre vonatkozhat, amelyen valamely tünet manifesztálódik – nem
    használható azonban a betegség lokalizálására. Az „elmebetegség” ókori fogalma
    teljességgel félrevezető, az elme (szellem) nem tud megbetegedni – a betegségek e
    csoportjában olyan tünetekről van szó, amelyek a psziché, tehát az emberi tudat
    szintjén manifesztálódnak.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 22
    Könyvünkben a betegség olyan egységes képének kidolgozására törekszünk,
    melyben a „szomatikus”/„pszichés” különbségtétel legfeljebb a tünet domináns
    megjelenési szintjére vonatkozik.
    Azzal, hogy fogalmi különbséget teszünk a betegség (tudati szint) és a tünet (testi
    szint) között, a betegséggel kapcsolatos szemléletmódunk szükségszerűen eltolódik a
    ma közkeletű módszerekről, azaz a testi történések analíziséről a pszichés területnek
    ebben az összefüggésben ma korántsem közkeletű vagy megszokott vizsgálatára. Úgy
    járunk el, mint az a kritikus, aki a rossz színművet nem a díszlet, a berendezés vagy a
    színészek elemzésén, megváltoztatásán keresztül kívánja megközelíteni, hanem közvetlenül a darabot magát vizsgálja.
    Ha valakinek valamely tünet manifesztálódik a testében, ez (többé-kevésbé) magára vonja az illető figyelmét, s ezzel megszakítja addigi életútja folyamatosságát. A
    tünet jelzés, amely magára irányítja figyelmünket, érdeklődésünket, energiáinkat, s
    kérdésessé teszi testünk addigi egyensúlyát. A tünetre oda kell figyelnünk – akár akarunk, akár nem.
    Életünk e kívülről jövő megszakítását zavarként érzékeljük, s leginkább egy a célunk: megszabadulni ettől a zavaró valamitől (magától a zavartól). Nem akarjuk,
    hogy zavarjanak bennünket – s ezzel kezdetét veszi a tünet elleni küzdelem. Ez a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 23
    küzdelem azonban maga is foglalkozás, odafordulás valamihez – így a tünet mindig
    eléri, hogy foglalkozzunk vele.
    Hippokratész óta az orvostudomány mást sem tesz, mint bebeszéli a betegnek,
    hogy a tünet egy többé-kevésbé véletlen jelenség, melynek okát funkcionális folyamatokban kell keresnünk, s e funkcionális folyamatok kutatása a tudomány feladata.
    Az orvostudomány gondosan kerüli a tünetek értelmezését, s ezzel mind a tünetet,
    mind a betegséget a jelentéktelenség birodalmába száműzi. Ezzel viszont a jelzés
    elveszíti tulajdonképpeni funkcióját – a tünetből jelentés nélküli jelzés lett.
    Hogy mindezt megvilágítsuk, nézzünk egy hasonlatot: egy autó műszerfalán különböző ellenőrző lámpák vannak, amelyek akkor villannak fel, ha a gépkocsi valamelyik fontos funkcióját nem teljesíti előírásszerűen. Ha tehát konkrét esetben egy út
    során felvillan az egyik jelzőlámpa, ennek semmiképpen sem örülünk. A jelzés arra
    késztet bennünket, hogy utunkat megszakítsuk. Érthető nyugtalanságunk ellenére
    ostobaság lenne, ha a jelzőlámpára lennénk dühösek; végül is csak egy olyan eseményről informál bennünket, amelyet egyébként nem vettünk volna ilyen hamar észre, hiszen egy számunkra „láthatatlan” területen zajlik. Így a jelzőlámpa felvillanása
    arra késztet bennünket, hogy kihívjunk egy autószerelőt, s beavatkozásával elérjük,
    hogy a lámpa ne villogjon többé, s így nyugodtan utazhassunk tovább. Ugyanakkor
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 24
    igencsak haragudnánk az autószerelőre, ha célunkat – vagyis hogy a lámpa ne égjen –
    úgy valósítaná meg, hogy kicsavarná az égőt. Bár a jelzőlámpa nem villogna többé –
    s mi tulajdonképpen ezt akartuk –, megítélésünk szerint a módszer, amely az eredményhez vezetett, mégis túlságosan felületes lenne. Ésszerűbbnek tartjuk, ha a lámpa
    felvillanását feleslegessé tesszük, ahelyett hogy megakadályoznánk. Ehhez azonban
    el kell szakadnunk gondolatban a lámpától, s a mögötte lévő berendezésekre kell
    összpontosítanunk, hogy rájöjjünk, tulajdonképpen mi nincs rendben. A jelzőlámpa
    felvillanásával csak figyelmeztetni akart bennünket, hogy ezt a kérdést feltegyük.
    Ami példánkban a jelzőlámpa volt, témánkban az a tünet. Bármi manifesztálódjék
    is tünetként a testünkben, az mindig egy láthatatlan folyamat látható kifejeződése,
    mely jelző funkciója által arra kíván figyelmeztetni bennünket, hogy szakítsuk meg
    utunkat, mert valami nincs rendben, s kérdezzünk rá, mi is az. Itt is ostobaság haragudni a tünetre, s éppenséggel abszurd, ha úgy akarjuk kikapcsolni, hogy megakadályozzuk manifesztációját. A tünetet nem kell megakadályozni megjelenésében, hanem feleslegessé kell tenni. Ehhez azonban tekintetünket el kell fordítanunk a tünetről, s mélyebbre kell néznünk, hogy megtanuljuk megérteni, mi az, amire a tünet figyelmeztet.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 25
    Az orvostudomány problémája éppen az, hogy képtelen erre a lépésre, minthogy
    túlságosan is megigézte a tünet. Ezért aztán azonosnak tartja a tünetet és a betegséget,
    azaz, nem tudja a formát a tartalomtól elválasztani. Így költséges technikáival kezeli
    az emberi szerveket és testrészeket – és sohasem az embert, aki beteg. Alig várja,
    hogy elérkezzék az az idő, amikor minden tünetet csírájában tud elfojtani, s nem kérdi, lehetséges-e, értelmes-e ez a cél. Elképesztő, milyen kevéssé tudja kijózanítani őt
    a valóság e meglehetősen kérdéses célra irányuló hajtóvadászat eufóriájából. Végül is
    a betegek száma az úgynevezett modern, fejlett orvostudomány színre lépésével még
    az egy százalék törtrészével sem csökkent. Időtlen idők óta ugyanannyi a beteg – csak
    a tünetek változnak. E kijózanító tényt olyan statisztikákkal próbálják elködösíteni,
    amelyek csak meghatározott tünetcsoportokra vonatkoznak. Így például büszkén kijelentik, hogy legyőzték a fertőzéses betegségeket, anélkül hogy egy szóval is említenék, melyek azok a tünetek, amelyek mind jelentőségük, mind gyakoriságuk tekintetében ugyanezen időszakban megszaporodtak.
    Egy szemlélet csak akkor lehet őszinte, ha tünetek helyett a „betegséget mint állapotot” vizsgálja, mert ez az állapot bizony nem szorult vissza, s biztonsággal mondhatjuk, hogy a jövőben sem fog visszaszorulni. A betegség állapota, éppúgy, mint a
    halál, mélyen az emberi létben gyökerezik, s ártatlan funkcionális trükkökkel nem
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 26
    lehet az emberi világból kiiktatni. Ha a betegség és a halál nagyságát, méltóságát felfognánk, ennek fényében azt is látnánk, milyen nevetséges és korcs minden erőfeszítésünk, amely a fentiek legyőzésére tör. Természetesen védekezhetünk, amennyiben
    illúzióinkat nem adjuk fel, s továbbra is hiszünk saját nagyságunkban, mindenhatóságunkban, s a betegséget és a halált puszta funkciókká degradáljuk.
    Foglaljuk össze még egyszer: a betegség olyan emberi állapot, amely arra utal,
    hogy az érintett személy tudatában valami nincs rendben, illetve nem harmonizál. A
    belső egyensúly elvesztése a testben tünetként manifesztálódik. A tünet ezáltal jelzés
    s információhordozó, amely fellépésével életünk addigi folyását megakasztja, s arra
    kényszerít bennünket, hogy figyelmet szenteljünk neki. A tünet azt jelzi, hogy emberként, lelkes Lényként vagyunk betegek, azaz, belső lelki erőink zökkentek ki egyensúlyukból. A tünet tudatja velünk, hogy valamire szükségünk van. „Mire van szüksége?” – kérdezték régebben a beteget, de az mindig azzal válaszolt, amije volt: „Fájdalmaim vannak.”
    Manapság már áttértek arra, hogy rögtön azt kérdezik: „Mi a baja?” Ha közelebbről megvizsgáljuk, ez a kétféle kérdésfeltevés – egyszer, hogy „Mire van szüksége?”,
    másodjára, hogy „Mi a baja?” – igen tanulságos. Mindkettő találó a beteg esetében. A
    betegnek ugyanis mindig szüksége van valamire, méghozzá tudati szinten – ha nem
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 27
    lenne szüksége semmire, egészséges lenne, azaz egész és teljes. Ha azonban boldogulásához szüksége van valamire, akkor nem teljes, tehát beteg. E betegség a testben
    abban a tünetben mutatkozik meg, amellyel a páciens bír. Így az, amivel valaki bír,
    kifejezi azt, amire szükség lenne, amivel tehát nem bír. A tudatosság hiánya tünetet
    termel.
    Ha valaki felfogta a betegség és a tünet közötti különbséget, egy csapásra megváltozik a betegséggel kapcsolatos alapállása, viszonya a betegséghez. A tünetben
    többé nem esküdt ellenségét látja, melynek legyőzése, megsemmisítése elsődleges
    célja, hanem felfedezi benne a partnert, aki segítségére lehet abban, hogy megtalálja
    azt, amire szüksége van, s így a betegséget mint állapotot győzze le. A tünet egyfajta
    tanító, aki segítségünkre van abban, hogy saját fejlődésünkkel, tudatossá válásunkkal
    törődjünk, ugyanakkor szigorú s könyörtelen, ha e fenti törvényt figyelmen kívül
    hagyjuk. A betegségnek egyetlen célja van: hogy egészségessé váljunk.
    A tünet közölheti velünk, mi hiányzik ehhez – ez azonban feltételezi, hogy értsünk
    a tünetek nyelvén. E könyv feladata segíteni, hogy ismét elsajátítsuk a tünetek nyelvét. Ismét elsajátítsuk – mondtuk, mert ez a nyelv régóta létezik, s nem kell feltalálni,
    csak megtalálni. Nyelvünk teljes egészében pszichoszomatikus, ami annyit jelent,
    hogy a nyelv ismeri a test és psziché összefüggéseit. Ha újra elsajátítjuk, hogyan kell
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 28
    meghallanunk nyelvünk e kétértelműségét, hamarosan meghalljuk s meg is értjük
    tüneteink beszédét. Tüneteink többet s fontosabbat közölnek velünk, mint embertársaink, mert intimebb partnerek, teljességgel hozzánk tartoznak, s ők az egyedüliek,
    akik valóban ismernek bennünket.
    Azt az őszinteséget viszont, amely ezáltal létrejön, nem könnyű elviselni. Legjobb
    barátunk sosem merné a valóságot oly kendőzetlenül s őszintén szemünkbe mondani,
    amint azt tüneteink teszik. Nem csoda hát, ha a tünetek nyelvét elfelejtettük – az
    őszintétlenség ugyanis mindig kellemesebb! Ám tüneteink nem tűnnek el pusztán
    attól, hogy melléhallunk, vagy nem értjük meg őket. Valamilyen módon mindig foglalkoztatnak bennünket. Ha elég bátorságunk van hozzá, hogy hallgassunk rájuk,
    hogy kommunikációba lépjünk velük, tévedhetetlen tanítóink lesznek a valódi gyógyulás felé vezető úton. Azzal, hogy tudtunkra adják, mi hiányzik nekünk, hogy
    megismertetnek azzal, amit tudatosítanunk és integrálnunk kell, esélyt kínálnak arra,
    hogy tüneteink a tanulás és a tudatosulás folyamatában feleslegessé váljanak.
    És ebben rejlik a különbség a betegség leküzdése és a betegség transzmutációja
    (átváltoztatása) között. A tünet leküzdése sosem vezet gyógyuláshoz, ahhoz kizárólag
    a betegség transzmutációja révén juthatunk el. A gyógyulás, az egészség már nyelvi
    síkon is azt előfeltételezi, hogy egész-ségesebbek, azaz egészebbek, teljesebbek let-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 29
    tünk. (Tehát közelebb kerülünk az egészhez, a tejeshez.) A gyógyulás tehát mindig
    ehhez az egészhez, a tudat eme teljességéhez való közeledést jelenti, amit megvilágosodásnak is nevezünk. Tudatunk tágulása nélkül a gyógyulás nem lehetséges, hiszen a
    gyógyulás mindig valami hiányzó tudati bekebelezését jelenti. A betegség és a gyógyulás olyan fogalompár, mely kizárólag a tudatra vonatkozik, a testre nem alkalmazható – a test nem lehet sem beteg, sem egészséges. A testben csak a megfelelő
    tudatállapotok tükröződnek.
    Egyedül ezen a ponton kapcsolódunk az akadémikus orvostudomány kritikájához.
    Az orvostudomány gyógyulásról beszél anélkül, hogy bármiféle figyelmet szentelne
    annak a szintnek, amelyen a gyógyulás egyáltalán megvalósulhat. Nem szándékunk
    bírálni az orvostudomány kezelési módszereit mindaddig, amíg nem köti össze őket a
    gyógyulás igényével. Az orvosi kezelés pusztán funkcionális intézkedésekre szorítkozik, s mint ilyen se nem jó, se nem rossz, mindössze egy lehetséges beavatkozás az
    anyagi síkján. Ezen a síkon az orvostudomány egyrészt megdöbbentően jó; módszereit teljes egészében legfeljebb magunk részéről és sohasem mások számára kárhoztathatjuk. Emögött ugyanis az a probléma áll, hogy a világot vajon funkcionális intézkedésekkel akarjuk-e megváltoztatni, vagy az ilyen eljárás illuzórikus volta már
    lelepleződött előttünk. Aki egyszer már átlátott a szitán, nem kell feltétlenül tovább
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 30
    játssza a játszmát (bár semmi sem szól ellene!), ahhoz azonban nincsen joga, hogy
    azért, mert ő maga esetleg nem igényli ezt többé, másoktól is megvonja – végső soron az is előrevisz, ha szembesülünk illúziónkkal!
    Bennünket tehát kevésbé érdekel, ki mit tesz, sokkal inkább az, hogy mennyire tudatosan teszi, amit tesz. Aki álláspontunkat megértette, észre fogja venni, hogy bírálatunk ugyanannyira vonatkozik a természetes gyógymódra, mint az orvostudományra, ugyanis a természetes gyógymód is funkcionális intézkedésekkel próbál „gyógyítani”, a betegséget megakadályozni, s egészséges életről beszél. Filozófiája ugyanaz,
    mint az orvostudományé, csupán kevésbé mérgezőek s valamivel természetesebbek a
    módszerei. (Kivételt képez a homeopátia, amely sem az orvostudományhoz, sem a
    természetes gyógymódhoz nem tartozik.)
    Az ember útja a tökéletlenségből a teljességbe – a betegségből a gyógyulásba, a
    kegyelem állapotába vezető út.
    A betegség nem véletlen – s ezért kellemetlen zavar – ezen az úton, hanem maga
    az út, amelyen az ember a teljesség felé közelít. Mennél tudatosabban szemléljük ezt
    az utat, a betegség annál inkább betölti célját. A mi szándékunk nem az, hogy legyőzzük, hanem hogy használjuk a betegséget; ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, folytatnunk kell vizsgálódásunkat.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 31
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 32
  2. Polaritás és egység
    „Jézus ezt mondta nekik: Amikor a kettőt eggyé teszitek és a bensőt olyanná, mint a külsőt, a külsőt mint a bensőt, a fentit mint a
    lentit, s így a férfit mint a nőt egyetlen eggyé, hogy a férfi ne férfi
    és a nő ne nő legyen, amikor szemet szemért tesztek, kezet kézért,
    lábat lábért, akkor mentek majd be a királyságba.”
    (Apokrifek: Tamás Evangéliuma, 22.)
    Úgy gondoljuk, hogy bár A sors mint esély című könyvünkben már tárgyaltuk, itt
    is fel kell elevenítenünk a polaritás problémáját. Egyrészről szeretnénk elkerülni az
    unalmas ismételgetést, másrészt viszont a polaritás kérdésének megértése elengedhetetlen feltétele további gondolatmenetünk megértésének. Végül is nehezen eshetünk túlzásokba, már ami a polaritással való foglalkozást illeti, hiszen a polaritás létünk alapvető problémája.
    Azzal, hogy Ént mondunk, mindarról leválasztjuk magunkat, amit Nem-Énként,
    Teként érzékelünk, s ezzel a lépésünkkel máris a polaritás foglyai vagyunk. Énünk az
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 33
    ellentétek világához köt bennünket, melyben minden, nemcsak az Én és a Te, hanem
    a bent és a kint, a nő és a férfi, a jó és a rossz, a helyes és a helytelen stb. ellentétére
    hasad. Egónk lehetetlenné teszi, hogy az egység, a teljesség bármely formáját észleljük, felismerjük vagy akár csak elképzeljük. Tudatunk mindent ellentétpárokra hasít
    és bont, s ha ezekkel szembetaláljuk magunkat, konfliktusokként éljük át őket. Ezért
    arra kényszerítenek bennünket, hogy különbséget tegyünk s döntéseket hozzunk. Értelmünk mást sem tesz, mint a valóságot állandóan egyre kisebb darabjaira bontja
    (analízis), majd e darabok között különbséget tesz (a megkülönböztetés képessége).
    Így amikor az egyik dologra igent mondunk, nemet mondunk az ellentétére, hiszen
    „köztudott, hogy az ellentétek kizárják egymást”. De minden nemmel, minden kizárással csak létünk tökéletlenségét betonozzuk alá, hiszen ahhoz, hogy egész-ségesek,
    teljesek legyünk, semminek sem volna szabad hiányoznia belőlünk. Talán máris
    érezhető, milyen szorosan összefügg a betegség-gyógyulás témája a polaritással –
    azonban még világosabban is fogalmazhatunk: a betegség polaritás, s a gyógyulás a
    polaritás felett aratott győzelem.
    A polaritás mögött áll az egység, az a mindent átfogó egy, amelyben még megkülönböztetés nélkül nyugszanak az ellentétek. A lét e területét mindenségnek is nevezzük, amely per definitionem mindent magába zár, s ezáltal semmi sem létezik ezen a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 34
    mindenségen, ezen az egységen kívül. Az egységben nem létezik változás, átalakulás
    vagy fejlődés, mert az egység világa sem időnek, sem térnek nincs alárendelve. Ez a
    mindenség maga az örök nyugalom, a formák és aktivitás nélküli tiszta létezés. Fel
    kell tűnjék, hogy az egység világáról szóló kijelentéseink minden esetben negatívak,
    azaz tagadnak valamit: időtlen, tér nélküli, változások nélküli, határtalan.
    Pozitív kijelentéseink kettéhasadt világunkból erednek, az egység világára nem alkalmazhatóak. Poláris tudatunk látószögéből ezért az egység semminek tűnik. Ez a
    fogalmazás helyes, mégis bennünk, emberekben gyakran hamis asszociációkat ébreszt. Különösen a nyugati emberek reagálnak többnyire csalódottan, ha például
    megtudják, hogy a buddhista filozófia által célként aposztrofált tudatállapot, a „nirvána” annyit jelent, hogy semmi (szó szerint: kioltott). Az emberi ego mindig birtokolni akar valamit, ami kívül fekszik rajta, s nagyon nem szívesen fogja fel: ahhoz,
    hogy mindennel egy lehessen, ki kell oltódnia. Minden és semmi az egység világában
    egybeesik. A semmi lemond a lehatárolódás, a manifesztáció bármely formájáról, s
    ezzel elkerüli a polaritást.
    Minden létező ősoka a semmi (a kabbalistáknál ain Soph, a kínaiaknál a Tao, a
    hinduknál a Neti-Neti). Ez az egyetlen, ami valóban létezik, kezdet és vég nélkül, az
    örökkévalóságtól az örökkévalóságig.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 35
    Bár képesek vagyunk utalni erre az egységre, elképzelni nem tudjuk azt. Az egység a polaritás poláris ellentéte, gondolatilag tehát megfogható – sőt, bizonyos fokig
    megtapasztalható és átélhető, ha valaki bizonyos gyakorlatok, meditációs technikák
    útján olyan képességet fejleszt ki magában, melynek segítségével legalább rövid időre tudatának polaritását felfüggeszti. Ugyanakkor ez az egység mindenkor kivonja
    magát a nyelvi leírás, illetve a gondolati elemzés alól, hiszen gondolkodásunknak
    előfeltétele a polaritás. Polaritás, azaz a szubjektum és az objektum, a megismerő és
    a megismert hasadása nélkül megismerés nem lehetséges. Az egységben nem létezik
    megismerés, csak lét. Az egységben megszűnik minden vágy, akarat, törekvés, mozgás – hiszen nincs többé az a külvilág, amely után vágyakozhatnánk. Ez az az ősrégi
    paradoxon, miszerint a bőség csak a semmiben lelhető fel.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 36
    De forduljunk ismét ahhoz a területhez, amely biztonsággal s közvetlenül megismerhető számunkra. Mindannyiunk tudata poláris, s ez gondoskodik arról, hogy a
    világot is polárisnak lássuk. Fontos, hogy belássuk, a tudatunk poláris, amelyen keresztül a világot megismerjük, s nem a világ maga. Vizsgáljuk meg a polaritás törvényét a légzés konkrét példáján keresztül, mely a polaritás törvényének alapvető ta-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 37
    pasztalatát közvetíti számunkra. A belégzés és a kilégzés állandó váltakozása ritmust
    teremt. A ritmus azonban nem más, mint a két pólus állandó váltakozása. A ritmus
    minden élet ősmintája. Ugyanezt jelenti a fizikában az a megállapítás, miszerint minden jelenség a rezgésre redukálható. Ha a ritmust elpusztítjuk, az életet pusztítjuk el,
    mert a ritmus maga az élet. Aki nem hajlandó kilélegezni, nem tud többé belélegezni
    sem. A belégzés a kilégzésből él, mint látjuk, s ellenpólusa nélkül nem életképes. Az
    egyik pólus a másik pólusból él. Ha az egyiket megszüntetjük, eltűnik a másik is. Így
    például az elektromosság a két pólus feszültségéből keletkezik – ha az egyik pólust
    elvesszük, maga az elektromosság szűnik meg.
    Az ábrán egy jól ismert „találós képet” látunk, melynek segítségével a polaritás
    problémáját kívánjuk szemléltetni. A polaritás ebben áll: előtér vagy háttér, azaz
    konkrétan: profilokat látunk vagy vázát. Hogy a két lehetőség közül melyiket észlelem, attól függ, hogy a fekete vagy a fehér felületet tekintem-e háttérnek. Ha a fekete
    felületet határozom meg háttérként, a fehér felület az előtér, tehát egy vázát látok.
    Észlelésem azonban felborul, ha a fehér felületet tekintem háttérnek, mert akkor a
    fekete kerül előtérbe, s két profilt látok. Esetünkben ez az optikai játék arra szolgál,
    hogy megvizsgáljuk, mi történik, ha érzékelésünk során váltakozva tekintünk a két
    képelemre. A két képelem, tehát a váza és a profilok egyidejűleg jelen vannak a ké-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 38
    pen, ám arra kényszerítik a szemlélőt, hogy a „vagy-vagy” értelmében döntsön köztük. Vagy a vázát, vagy a profilokat látjuk. A kép két aspektusát legfeljebb egymás
    után érzékeljük, igen nehéz azonban a kettőt egyenrangúan s egyidejűleg érzékelni.
    A kép tehát a polaritásproblematika jobb megértéséhez nyújt segítséget. A fekete
    pólus a képen a fehér pólustól függ, és megfordítva. Ha az egyik pólust elvesszük
    (mindegy, hogy a feketét vagy a fehéret), az egész kép megszűnik mindkét aspektusával együtt. Tehát a fehér a feketéből, az előtér a háttérből él, ugyanúgy, ahogyan a
    belégzés a kilégzésből, a pozitív pólus a negatívból. Az ellentétek teljes függősége
    azt jelzi, hogy minden polaritás mögött nyilvánvalóan ott áll egy egység, amelyet
    azonban a maga egységében és egyidejűségében tudatunk nem képes érzékelni. Így
    arra kényszerülünk, hogy a valóság egységeit pólusaira bontsuk, s ezeket egymásutániságukban szemléljük.
    Ebből a szemléletből születik az idő csalárd fogalma is, amely létét szintén tudatunk polaritásának köszönheti. A polaritásban egy és ugyanazon valóságegység két
    aspektusa mutatkozik meg, amelynek mi csak egymás utáni szemléletére vagyunk
    képesek. Így aztán mindenkori álláspontunktól függ, hogy a medál melyik oldalát
    látjuk. Csak a felületes szemlélőnek tűnik úgy, hogy a polaritás egymást kizáró ellentétpár – ha közelebb megyünk, világossá válik, hogy a polaritások egységet alkot-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 39
    nak s létük minden tekintetben egymástól függ. A tudomány ezen alapvető tapasztalathoz elsőként a fény kutatása során jutott el.
    A fény természetét illetően két, egymásnak ellentmondó vélemény létezett: az
    egyik a hullámelmélet, a másik a részecskeelmélet, s a kettő látszólag kizárja egymást. Ha a fény hullámokból áll, nem áll részecskékből – és fordítva, vagy-vagy.
    Időközben azonban megtudtuk, hogy a kérdés ilyetén feltevése hibás volt. A fény
    mind hullám, mind részecske. Megkockáztatnám azonban, hogy ezt a kijelentést még
    egyszer átfordítom: a fény sem nem hullám, sem nem részecske. A fény a maga egységében: fény – s mint ilyen, a poláris emberi tudat számára megtapasztalhatatlan.
    Ugyanakkor ez a fény a szemlélő számára, attól függően, hogy melyik oldalról közeledik hozzá, egyszer mint hullám, másszor mint részecske nyilvánul meg.
    A polaritás olyan, mint az az ajtó, amelynek egyik oldalán a „Bejárat”, másik oldalán a „Kijárat” felirat áll – ugyanaz az ajtó, ám attól függően, hogy melyik oldalról
    közeledünk hozzá, létének mindig csupán egyik aspektusát látjuk. Az idő fogalma is
    abból a kényszerből keletkezik, hogy tudatunknak az egységet először aspektusaira
    kell bontania, hogy egymásutániságában szemlélhesse, csak a tudat poláris beállítottsága változtatja a létező egyidejűséget egymásutánisággá. Amint a polaritás mögött
    az egység, az idő mögött az örökkévalóság áll. Az örökkévalóság fogalmánál arra
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 40
    kell ügyelnünk, hogy az időtlenséget jelent a szó metafizikus értelmében, s nem egy
    hosszú, véget nem érő időkontinuumot, amiként azt a keresztény teológia félremagyarázta.
    Azt, hogy megismerési vágyunk, tudatunk hogyan hasítja az eredeti egységet ellentétpárokra, jól nyomon követhetjük az ókori nyelvekben. A korábbi kultúrák emberének szemlátomást jobban sikerült a polaritások mögött meglátni az egységet, az
    ókori nyelvekben még sok szó viseli magán ennek a nyomát. Csak a nyelv további
    fejlődése során, többnyire a magánhangzók eltolásával vagy megnyújtásával rendelték az eredetileg ambivalens jelentésű szót egyértelműen az egyik pólushoz. (E jelenségnek már Sigmund Freud is figyelmet szentel Az ősszavak ellentétes jelentése című
    munkájában! )
    Így könnyedén felismerhető az a közös gyökér, amely például a következő latin
    szavakat köti össze: clamare: kiáltani és clam: csöndes, vagy siccus: száraz és sucus:
    nedv; az altus ma is, csakúgy, mint azelőtt, egyaránt jelenti azt, hogy magas, és azt,
    hogy mély. A görög nyelvben a pharmacon szó mind mérget, mind gyógyszert jelent.
    A német nyelvben a stumm: néma és a Stimme: hang szavak állnak rokonságban, s az
    angol without szó a polaritást teljes egészében magán viseli, szó szerint ugyanis azt
    jelenti, hogy vele-nélküle, azonban csak az egyik pólusnak megfelelő jelentésében
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 41
    használjuk, azaz: nélküle. Tartalmilag témánkhoz még közelebb vezet a német bös és
    a bass szavak rokonsága. A bass ófelnémet, és annyit jelent, hogy jó, míg a bös:
    rossz, gonosz.
    A német nyelvben ennek a szónak még két összetétele is létezik, mint a fürbass,
    ami annyit jelent: igazán, valóban és a bass erstaunt, ami azt jelenti: mélyen meglep.
    Ugyanahhoz a szótőhöz tartoznak az angol bad: rossz, mint a német Busse: bűnbánat
    és büssen: vezekelni szavak is. Az a nyelvi jelenség, hogy eredetileg olyan ellentétpárokra, mint jó és rossz, egy közös szót használtak, szemléletesen rámutat a polaritások mögött rejlő egységre. A jó és a rossz egyenlősítésével még behatóan fogunk
    foglalkozni, s az eddigiekkel csak arra akartunk rávilágítani, milyen roppant jelentőségű következményekkel jár, ha a „polaritás” témáját megértjük.
    Tudatunk polaritását szubjektíve két, egymástól jelentősen különböző tudatállapot
    váltakozásában éljük meg: az ébrenlét és az alvás állapotában. A két tudatállapot
    mintegy a természet nappal-éjjel polaritásának belső megfelelése. Így gyakran beszélünk nappali és éjszakai tudatvilágunkról vagy a lélek nappali és éjszakai oldaláról. Szorosan ehhez a polaritáshoz kötődik a különbségtétel a felszíni tudat és a tudatalatti vagy tudattalan között. Így nappal tudattalanként éljük át tudatunk azon területét, melyben éjszakánként otthonosan mozgunk, s melyből álmaink keletkeznek.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 42
    A tudattalan (unbewusst) szó nem túl szerencsés fogalom, a fosztóképző ugyanis
    tagadja az őt megelőző tudat szót (mint az ártatlan, udvariatlan stb.), s éppen ez a
    tagadás nem felel meg a tényeknek. A tudattalan ugyanis nem azonos az öntudatlannal (bewusstlos). Álmunkban ugyanis csak egy másik tudatállapotban vagyunk. Nem
    beszélhetünk arról, hogy tudatunk nem lenne jelen. A tudattalan tehát nem azt jelenti, hogy tudatunk nincs jelen, hanem nappali tudatállapotunknak abból a meglehetősen egyoldalú osztályozásából indul ki, amely azt állítja; nyilvánvaló, hogy nappali
    tudatunkon kívül létezik még valami, de nincsen bejárása hozzá. De miért azonosulunk olyan magától értetődően nappali tudatunkkal?
    A mélypszichológia elterjedése óta hozzászoktunk, hogy tudatvilágunkat rétegesen
    képzeljük el, s a felszíni tudattól megkülönböztetjük a tudatalattit, illetve a tudattalant.
    Bár ez a felosztás fentre és lentre nem kötelező, mégis megfelel annak a szimbolikus térérzékelésnek, mely az eget és a fényt a tér felső, a földet s a sötétséget a tér
    alsó pólusa mellé rendeli. Ha a tudat e modelljét megpróbáljuk grafikusan ábrázolni,
    a következő ábrához jutunk:
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 43
    A kör azt a mindent átfogó tudatot szimbolizálja, amely határtalan és örök. A kör
    így nem határ, hanem a mindent átfogó szimbóluma. Az embert azonban énje lehatárolja, s ezáltal keletkezik szubjektív, korlátolt felszíni tudata. A felszíni tudat megakadályozza, hogy bejárása legyen a tudat fennmaradó részeibe, azaz a kozmikus
    tudatba – ez ugyanis számára tudattalan (ezt a réteget C. G. Jung a „kollektív tudattalannak” nevezi). Az az elválasztóvonal azonban, amely az én és a „tudat tengere”
    között húzódik, nem abszolút – sokkal inkább úgy írhatnánk le, mint egyfajta memb-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 44
    ránt, amely mindkét oldalról átjárható. Ez a membrán felel meg a tudatalattinak. Ez
    egyaránt tárol olyan tartalmakat, amelyek a felszíni tudatból süllyednek le (a felejtés
    által), és olyanokat, amelyek a tudattalanból szállnak ide föl, mint a sejtések, jelentős
    álmok, intuíciók, víziók.
    Aki erőteljesen, kizárólagosan felszíni tudatával azonosul, az tudatalattija áteresztőképességét egyre jobban meggyengíti, s miután a tudattalan tartalmakat idegenként éli meg, így azok félelmet ébresztenek benne. Az áteresztőképesség fokozása
    viszont egyfajta medialitáshoz vezethet. A megvilágosodás vagy a kozmikus tudat
    csak úgy érhető el, ha a felszíni tudat és a tudattalan közti határról lemondunk, s a
    kettőt hagyjuk eggyé válni. Ennek a lépésnek a megtétele azonban azonos annak az
    énnek a megsemmisítésével, amelynek magától értetődő voltát éppen ez az elhatárolás adja. A keresztény terminológia ezt a lépést a következő szavakkal írja le: „Én
    (felszíni tudat) és atyám (tudattalan) egyek vagyunk.”
    Az emberi tudat testi megjelenése az agy, s ebben a nagyagykéregnek tulajdonítjuk
    a tipikusan emberi megkülönböztetőképességet és az ítélőerőt. Nem csoda, hogy az
    emberi tudat polaritása a nagyagykéreg anatómiájában is megjelenik. A nagyagy
    köztudottan két féltekére (hemiszférium) osztható, s ezeket egy „híd”, az úgynevezett
    kérgestest (corpus callosum) köti össze egymással. Az orvostudomány a múltban
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 45
    különböző tüneteket, például az epilepsziát vagy az elviselhetetlen fájdalmakat úgy
    próbálta elhárítani, hogy ezt a hidat sebészi beavatkozással átvágta, s így megszakította a két félteke idegeit összekötő pályákat (commisurotomia).
    Ahhoz képest, hogy egy ilyen operáció milyen erőszakos beavatkozást sejtet, alig
    volt említésre érdemes eredménye.
    Így jöttek rá, hogy a két félteke két meglehetősen önálló agyterület, s ezek egymástól függetlenül is képesek feladataikat elvégezni. Amikor azonban tesztelték azokat a pácienseket, akiknél a két hemiszfériumot operatív úton elválasztották egymástól, kiderült, hogy a két félteke sajátosságai és illetékessége jelentékenyen különbözik. Tudjuk, hogy az idegpályák laterálisan keresztezik egymást, így a test jobb oldalát a bal agyfélteke, míg megfordítva, a bal oldalát a jobb agyfélteke irányítja.
    Ha egy ilyen operált páciens szemét bekötjük, s a bal kezébe adunk például egy
    dugóhúzót, azt tapasztaljuk, hogy a kezében lévő tárgyat nem tudja megnevezni, azaz
    nem találja azt a nevet, mely a kitapogatott tárgyhoz tartozik, ugyanakkor semmiféle
    nehézséget nem okoz neki, hogy a tárgyat helyesen használja. Fordított a helyzet, ha a
    tárgyat a páciens jobb kezébe adjuk: most ugyan tudja a tárgy helyes nevét, viszont
    nem tudja, hogy mire szolgál.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 46
    A kezekhez hasonlóan a fülek és a szemek is a kontralaterális agyféltekével állnak
    kapcsolatban. Egy másik kísérletben az említett operáción átesett páciens bal, illetve
    jobb szeme elé felváltva különböző geometriai alakzatokat tettek. Ezzel egy időben a
    bal szem látómezejébe egy aktfelvételt vetítettek, így a kép csak a jobb agyfélteke
    számára volt észlelhető. A páciens elpirult, kuncogott, ám a kísérletvezető kérdésére,
    hogy mit látott, azt válaszolta: „semmi különöset, csak egy fénycsóvát”, és tovább
    nevetgélt. A jobb agyfélteke által észlelt kép reakciót vált ki ugyan, ez azonban gondolati vagy nyelvi úton nem észlelhető és fogalmazható meg. Ha bizonyos szagokat
    csak a bal orrlyuk számára teszünk hozzáférhetővé, az kiváltja a megfelelő reakciót,
    ám a páciens mégsem tudja a szagot meghatározni. Ha egy összetett szót, mint például labdarúgás, úgy mutatunk a páciensnek, hogy a bal szem csak az első részt, tehát a
    „labda”, a jobb szem csak a második részt, a „rúgás” szót látja, akkor a páciens csak
    a „rúgás”-t fogja leolvasni, mert a jobb félteke a „labda” szót nem képes nyelvi formájában értelmezni.
    Ezek a kísérletek, melyeket napjainkban kifinomultan s széles körben végeznek,
    arra a felismerésre vezettek, hogy a két agyfélteke működését, teljesítményét és illetékességét tekintve jelentősen különbözik egymástól.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 47
    A bal agyféltekét nevezhetnénk „verbális hemiszfériumnak”, mert ő felelős a
    nyelvi logikáért és struktúráért, az írásért, olvasásért. Ő fejti meg analitikus és racionális módon a világ ingereit, szóval digitálisan gondolkodik. Ezenkívül a bal féltekében helyezkedik el időérzékelésünk is.
    Az ezekkel poláris képességek a jobb agyféltekében lakoznak: az analízis helyett
    itt a komplex összefüggések, minták és struktúrák egységes felfogásának képessége
    foglal helyet. Így ez az agyfélteke teszi lehetővé egy részlet alapján az egész (az alak)
    felfogását is (pars pro toto). Nyilvánvalóan a jobb agyféltekének köszönhető az olyan
    logikai egységek (a filozófiai főfogalmak és absztrakciók) felfogásának képessége is,
    amelyek reálisan nem léteznek. A jobb agyféltekében azonban csak archaikus nyelvi
    formákat találunk, amelyek a szintaxis helyett inkább hangzásképeket, asszociációkat
    követnek. Mind a költészet, mind a skizofrének nyelvhasználata a jobb félteke nyelvét tükrözi. Itt található az analógiás és a szimbólumokban való gondolkodás központja. A jobb félteke illetékes a lélek kép- és álomterületein, s nincs alárendelve a
    bal félteke időfogalmának.
    Aszerint, hogy éppen milyen tevékenységet végzünk, mindig az egyik agyfélteke
    dominál. Így a logikus gondolkodás, írás, olvasás, számolás a bal, míg a zenehallgatás, álmodás, imagináció és meditáció a jobb félteke dominanciáját igényli. Az egyik
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 48
    agyfélteke mindenkori dominanciája ellenére az egészséges embernél az információk
    a szubdomináns agyfélteke számára is rendelkezésre állnak, miután az agyhídon keresztül folyamatos információcsere zajlik. A két hemiszférium poláris specializációja
    igen pontosan fedi az ősi ezoterikus polaritástanokat. A taoizmusban a két ősprincípiumot Jangnak (férfi princípium) és Jinnek (női princípium) hívják, ezekre hasadt
    szét a tao egysége. A hermetikus tradícióban ugyanezt a polaritást a „Nap” (férfi) s a
    „Hold” női szimbólummal fejezik ki. A kínai Jang, illetve a Nap az aktív, pozitív,
    férfi princípiumot szimbolizálja, s ez a pszichológiában a nappali tudatállapotnak
    felel meg (Tagesbewusstsein). A Jin vagy Hold princípium a női, negatív, befogadó
    princípiumot foglalja magában, s az emberi tudattalannak felel meg.
    E klasszikus polaritások szabadon átvihetők az agykutatás eredményeire is. Így a
    bal agyfélteke, a Jang, a férfias, az aktív, a tudatfeletti a Nap szimbólumának s az
    emberi lélek nappali oldalának felel meg. Ez irányítja a test jobb oldalát, azaz az aktív, illetve férfias oldalt. A jobb agyfélteke, a Jin, negatív, nőies. A Holdprincípiumnak, illetve az emberi lélek éjoldalának, a tudattalannak felel meg, s értelemszerűen a test bal oldalát irányítja. A könnyebb áttekintés végett az ábra után az
    analóg fogalmakat táblázatban tüntetjük fel.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 49
    BAL JOBB
    logika alakészlelés
    nyelv (szintaxis, grammatika) az egész felfogásának képessége,
    térérzékelés, archaikus nyelvi formák
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 50
    verbális agyfélteke:
    olvasás zene
    írás illat
    számolás minta
    a környezet megfejtése zárt világkép
    digitális gondolkodás analóg gondolkodás
    lineáris gondolkodás szimbolika
    időfüggőség időtlenség
    analízis holisztika, logikai egységek
    intelligencia intuíció



JANG JIN


  • Nap Hold
    férfias nőies
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 51
    nappal éjszaka
    tudatos tudattalan
    élet halál
    BAL JOBB
    aktivitás passzivitás
    elektromos magnetikus
    savas lúgos
    a test jobb fele a test bal fele
    jobb kéz bal kéz
    A pszichológia egyes modern irányzatai épp most próbálják meg a tudat régi (freudi) topográfiáját 90°-kal elfordítani, s a felszíni tudat és a tudattalan fogalmát a bal
    és jobb féltekével helyettesíteni. Az átkeresztelés azonban formális kérdés, s kevéssé
    változtat a tartalmon, amint azt fejtegetésünkben már bemutattuk. Mind a horizontális, mind a vertikális topográfia csak a régi kínai szimbólum, a „Tai Csi” specifikációja; ez egy kört (a teljesség, egység szimbólumát) egy fehér és egy fekete félre bont,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 52
    melyeknek a közepén ellenpoláris mag (tehát ellentétes színű pont) van. Az egység
    tudatunkban is így bomlik polaritásokra, melyek kölcsönösen kiegészítik egymást.
    Könnyen beláthatjuk, milyen tökéletlen is lenne az olyan ember, akinek csak egy
    agyféltekéje van; valójában ugyanilyen tökéletlen korunk megszokott, tudományosnak nevezett világképe is, ez ugyanis a bal félteke világképe. Ebből a szemszögből
    természetesen csak racionális, ésszerű, analitikus-konkrét, kauzalitástól és időtől függő megjelenési formák léteznek.
    Ez a racionális világkép azonban csak féligazság, hiszen csak tudatunk, illetve
    agyunk egyik felének látásmódját tükrözi. Mindazok a tudattartalmak, amelyeket oly
    szívesen leértékelünk, irracionálisnak, ésszerűtlennek, rögeszmésnek, okkultnak vagy
    fantasztikusnak bélyegzünk, az agyunk, tudatunk előzőekkel ellentétes képességeiből
    adódnak.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 53
    A tudat horizontális topográfiája
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 54
    A tudat vertikális topográfiája
    Hogy milyen különbözőképpen értékelik e két, egymást kiegészítő szemléletmódot, az abban is megmutatkozik, hogy a két agyfélteke képességének vizsgálata során
    a bal teljesítményét hamar felismerték s leírták, a jobb félteke esetében viszont hoszszú ideig találgatások folytak, s úgy látták, hogy az nem is képes ésszerű teljesít-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 55
    ményre. A természet azonban nyilvánvalóan sokkal többre tartja a jobb oldali, ésszerűtlen agyféltekét, ugyanis életveszélyes helyzetekben a bal félteke dominanciájáról
    automatikusan átkapcsol a jobb féltekére, mert a veszélyes szituációk analitikus eljárással adekvát módon nem oldhatók meg. A jobb félteke dominanciája ugyanakkor a
    helyzet teljességének felfogása által lehetőséget kínál a nyugodt és megfelelő cselekvésre. Az életünk filmje jelenség is ezen az átkapcsoláson alapul. Halálközelben az
    ember újra látja egész életét, illetve az életében átélt helyzeteket-jó példa ez arra, mit
    is neveztünk fentebb a jobb félteke időtlenségének.
    Az agyféltekére vonatkozó elméletek jelentősége véleményünk szerint abban áll,
    hogy a tudomány felfogta, milyen sokoldalú és hiányos az a világkép, amelyet eddig
    kialakított. A jobb agyféltekére vonatkozó kutatások egy másik világszemlélet jogosságát és szükségességét bizonyítják. E példán okulva a tudomány megpróbálhatná a
    polaritás törvényét gondolkodása centrumába emelni, ez a kísérlet azonban általában
    elbukik, mert abszolút képtelenek vagyunk az analóg gondolkodásra.
    Példánkon világítsuk hát meg még egyszer a polaritás törvényét: Az emberi tudatban az egység polaritásokra hasad. Az egyes pólusok kölcsönösen kiegészítik (kompenzálják) egymást, így létükhöz az ellentétes pólus léte elengedhetetlen. A polaritás
    következményeképpen képtelenek vagyunk egyidejűleg szemlélni valamely egység
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 56
    két ellentétes aspektusát, s az egymásutániság kényszerében megszületik a „ritmus”,
    az „idő” és a „tér” jelensége. Ha a poláris tudat valamely egységet nyelvi szinten akar
    leírni, kénytelen a paradoxonok segítségéhez folyamodni. Ugyanakkor a polaritás
    biztosította számunkra a megismerés képességének nagy előnyét. A poláris tudat célja
    és vágya nem lehet más, mint az idő függvényében előállt tejesség-hiány leküzdése s
    a teljesség, az egész-ség elérése.
    A gyógyulás, a beavatás útja a polaritás világából az egység világába vezet. A polaritásból az egységbe való átlépés oly radikális minőségi változást jelent, amilyent
    poláris tudatunkkal alig vagy egyáltalán nem tudunk elképzelni. Minden metafizikus
    rendszer, vallás, ezoterikus iskola egyes-egyedül azokkal a kérdésekkel foglalkozik,
    amelyek a kettősségből az egység világába vezető úttal kapcsolatosak. Ebből az következik, hogy mindezek a tanok nem a „világ megjavításában”, hanem „a világ elhagyásában” érdekeltek.
    Éppen ez az a legérzékenyebb pont, amelyen e tanok bírálói, ellenzői támadnak. E
    világ igazságtalanságaira, bajaira hivatkozva azt róják fel a metafizikus tanoknak,
    hogy azok e tekintetben aszociálisak és közönyösek, s hogy semmi más nem érdekli
    őket, mint saját egoista megváltásuk. A kritika vezérszavai: menekülés a világból,
    kibújás a kötelezettségek alól. Sajnos ezek a bírálók sosem veszik a fáradságot, hogy
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 57
    előbb teljességgel megismerkedjenek egy ilyen tannal, s csak azután küzdjenek ellene. Így aztán saját nézeteiket elhamarkodottan összezagyválják az érintett tan néhány
    félreértett fogalmával, majd ezt nevezik „kritikának”.
    Félreértéseik messzire nyúlnak vissza. Jézus is egyedül a kettősségből az egység
    világába vezető utat tanította – s még saját tanítványai sem értették igazán (kivéve
    Jánost). Jézus a polaritást nevezte e világnak, s az egység világát a mennyek birodalmának, atyám lakhelyének vagy egyszerűen csak Atyának. Hangsúlyozta, hogy az ő
    birodalma nem ezen a világon van, s az Atyához vezető utat tanította. Mégis minden
    megnyilvánulását konkrétan és materiálisan fogták fel, s erre a világra vonatkoztatták. János evangéliuma fejezetről fejezetre ezt a félreértést írja le: Jézus templomról
    beszél, melyet három napon belül újjáépít – a tanítványok Jeruzsálem templomát
    értik rajta, Jézus pedig saját testét. Jézus Nikodémusszal a szellem újjászületéséről
    beszél, ő azonban egy gyermek születésére gondol. Jézus egy asszonynak a kútnál az
    Élet Vizéről beszél, az asszony az ivóvízre gondol. S a példákat folytathatnánk, Jézus
    és tanítványai teljesen máshonnan nézték a dolgokat. Jézus az emberek tekintetét a
    teljesség fontosságára, jelentőségére próbálja irányítani, míg a hallgatóság görcsösen
    és félelemmel kapaszkodik saját poláris világába. Nem ismerjük Jézus egyetlen olyan
    mondatát sem, melyben e világ megjavítására, paradicsommá történő átalakítására
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 58
    szólítana fel – de minden mondatával bátorítja hallgatóságát, hogy merje már megtenni a lépést, mely a teljességhez vezet.
    Ez az út azonban eleinte mindig félelmet kelt, mert iszonyaton, szenvedéseken vezet át. Csak úgy kerekedhetünk a világ fölébe, ha magunkra vesszük azt, csak úgy
    semmisíthetjük meg szenvedéseinket, ha magunkra vesszük őket, mert a világ szenvedés is. Az ezoterikus tanok nem azt tanítják, hogy hogyan meneküljünk a világból,
    hanem azt, hogy hogyan „küzdjük le” azt. A világ leküzdése nem más, mint a polaritás leküzdése, s ez az én, az ego feladata. A teljességet csak az érheti el, aki énjével
    nem határolja el magát saját lététől.
    Nem nélkülözi az iróniát az a megállapítás, mely egoisztikus „üdvözülésnek” nevezi azt az utat, melynek célja az Én megsemmisítése és a mindenséggel való összeolvadás. A motiváció erre az útra sosem egy „jobb túlvilág” hitében vagy abban van,
    hogy „valaki elnyeri jutalmát e világi szenvedéseiért” („a nép ópiuma”), a valódi
    motiváció mindig az a belátás, hogy az a konkrét világ, amelyben élünk, csak úgy
    nyer értelmet, ha létezik egy rajta kívül eső vonatkoztatási rendszer.
    Például: ha olyan iskolába járunk, mellyel semmilyen célunk nincsen, mely képesítést nem ad s csak a tanulás kedvéért tanulunk benne, perspektíva, vég és cél nélkül,
    maga a tanulás is értelmetlen lesz. Az iskola és maga a tanulás csak úgy nyer vala-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 59
    milyen értelmet, ha van egy olyan vonatkoztatási pontunk, amely kívül fekszik az
    iskolán. Ha valamilyen foglalkozás lebeg a szemünk előtt, ez nem jelenti azt, hogy
    „menekülünk az iskola elől”, ellenkezőleg, ez a cél teszi éppen lehetővé, hogy aktívan, színvonalasan fordulhassunk a tananyaghoz. Ez a világ s ez az élet is csak akkor
    lesz tartalmas módon dimenzionális, ha célunk az, hogy felülkerekedjünk rajta. A
    lépcső értelme sem az, hogy megálljunk, hanem hogy használata által túljussunk rajta.
    A metafizikus vonatkoztatási pontok elvesztése az oka annak, hogy korunkban oly
    sokak élete vált értelmetlenné, s hogy az egyetlen célt, ami még megmaradt, haladásnak nevezik. A haladás célja azonban a még több haladás. Így lett az útból utazás.
    A betegség-gyógyulás problematika megértéséhez elengedhetetlen, hogy átlássuk,
    hogyan is fogjuk mi fel a gyógyulást. Ha szem elől tévesztjük, hogy a gyógyulás
    mindig közelítést jelent a teljességhez, egységhez, akkor a gyógyulás célját a polaritáson belülre helyezzük – s így kísérletünk biztosan sikertelen lesz. Ha azt az egységfogalmat, melyet csak az ellentétek összekötésével, a „coniunctio oppositorum”-mal
    érhetünk el, átvisszük az agyféltekék területére, az is világossá válik, hogy a polaritás
    legyőzése e szinten az agyféltekék váltakozó dominanciájának végét kell jelentse. Az
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 60
    agy „vagy-vagy”-ának szintén „is-is”-sé kell válnia, az „egymásutániságból” az
    „egyidejűségbe” kell fordulnia.
    Itt látjuk a „híd” a corpus callosum (kérgestest) tulajdonképpeni értelmét: ennek
    olyan áteresztőképességgel kell rendelkeznie, hogy a „két agy” eggyé válhasson. A
    megvilágosodás testi megjelenése a két agyfélteke lehetőségei felett való egyidejű
    rendelkezés lenne. Arról van szó, amit már horizontális tudatmodellünk kapcsán leírtunk: csak akkor érhető el a teljesség, ha a szubjektív felszíni tudat az objektív tudattalannal egyesül.
    A polaritásból az egységbe vezető útról való univerzális tudás számtalan rendszerben megjelenik. Említettük már a taoizmust, a kínai filozófiát, melyben a két világelemet Jangnak és Jinnek nevezik. A hermetikusok Nap és Hold egyesüléséről, Tűz
    és Víz nászáról beszélnek. Az ellentétek egyesülésének titkát paradoxonokban fejezték ki, például: „Az állandó legyen tünékeny, s a tünékeny állandó.” Hermész botjának ősi szimbóluma is ugyanezt a törvényt hirdeti: a poláris erőket szimbolizáló két
    kígyó a botban egyesül. Ugyanez a kép az indiai filozófiában az emberi test női (Ida)
    és férfi (Pingala) energiaforrásaként jelenik meg, melyek kígyóként tekerednek a középső csatornára, a szusumnára. Ha a jóginak sikerül a középső csatorna egyesült
    erejét felhoznia magából, átéli az egység tudatállapotát.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 61
    A kabbalista ugyanezt az összefüggést ábrázolja az életfa három oszlopával, s
    ugyanezt nevezi a dialektikus a „tézisantitézis-szintézis” egységének. Mindazok a
    rendszerek, melyekből itt csak néhányat soroltunk fel, nem állnak kauzális összefüggésben, hanem egy centrális metafizikus törvényt fejeznek ki különböző konkrét vagy
    szimbolikus szinteken. Esetünkben sem valamely rendszerről van szó, hanem arról,
    hogy a formák világában uralkodó polaritás törvényére s annak érvényességére vessünk egy pillantást.
    Tudatunk polaritása állandóan két különböző cselekvési lehetőséget állít elénk, s
    ha nem akarunk apatikusak lenni, arra kényszerülünk, hogy válasszunk közülük.
    Mindig két lehetőség van, s abból mindig csak az egyiket valósíthatjuk meg. Így
    minden cselekvéssel egyidejűleg megvalósítatlanul marad a cselekvéssel ellentétes
    másik cselekvés. Választanunk, döntenünk kell, otthon maradunk, vagy elmegyünk –
    dolgozunk, vagy nem – gyermeket nemzünk, vagy védekezünk – behajtjuk követelésünket, vagy megfeledkezünk róla – lelőjük-e az ellenségünket, vagy életben hagyjuk.
    Minden lépésünkben ott a választás gyötrelme. A döntés elől nem térhetünk ki, ha
    „nem cselekszünk”, ezzel a cselekvés ellen döntöttünk, ha „nem döntünk”, ezzel
    döntöttünk a döntés ellen. Ha már döntenünk kell, szeretnénk legalább ésszerűen
    vagy helyesen dönteni, ehhez viszont értékrendszerre van szükségünk. Ha birtokában
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 62
    vagyunk egy értékrendszernek, viszonylag egyszerű lesz döntenünk: gyermekeket
    nemzünk, mert az az emberiség fennmaradását szolgálja – lelőjük az ellenséget, mert
    gyermekünket fenyegeti – sok zöldséget eszünk, mert egészséges – s az éhezőknek is
    adunk valamit, mert az etikus. Ez a rendszer meglehetősen jól működik, s a döntést is
    megkönnyíti – mindig csak azt kell tenni, ami jó, ami helyes. Sajnos azonban értékrendszerünket, melynek megfelelően döntéseinket hozzuk, mások állandóan kérdésessé teszik, olyanok, akik a miénkkel ellentétes döntéseiket szintén egy értékrendszerrel támasztják alá. Tehát védekezünk a gyermekáldás ellen, mert már amúgy is
    túl sok az ember – nem lövünk ellenségünkre, mert az is ember – sok húst eszünk,
    mert a hús egészséges, és nem adunk semmit az éhezőknek, mert az éhezés sorsukhoz tartozik. Bár meggyőződésünk, hogy mások értékrendszere teljességgel hibás,
    mégis dühítő, hogy nem ugyanazt tartjuk jónak, helyesnek. Így mindenki elkezdi védeni a saját értékrendszerét, sőt másokat is meg akar győzni annak helyességéről.
    Végül is az lenne a legjobb, ha mindenkit meggyőzhetnénk saját értékeink helyességéről, akkor lenne világunk igazán jó és teljes. Így aztán teljes gőzzel működik a helyes nézetek háborúja – hiszen mindenki csak a helyeset akarja tenni. De mi a helyes?
    És mi a téves? Mi a rossz? Sokan vindikálják maguknak a tudást e téren – mivel
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 63
    azonban nem tudnak megegyezni, ismét csak döntenünk kell, kinek higgyünk. Kétségbeejtő!
    Dilemmánkból egyedül az a belátás vezethet ki bennünket, ha elismerjük, hogy a
    polaritáson belül nem létezik abszolút jó és rossz, helyes és helytelen. Minden értékelés szubjektív, s egy szintén szubjektív vonatkoztatási rendszerben működik. Minden értékelés a szemlélő álláspontjának és szemszögének függvénye, s így rá vonatkoztatva mindig helyes. A világot nem oszthatjuk fel arra, aminek szabad lennie, s
    ezért helyes és jó, s arra, aminek nem volna szabad lennie, s ezért leküzdendő és kiirtandó. Az ellentétpárok kibékíthetetlen dualizmusa helyes-hibás, jó-rossz, IstenÖrdög között nemhogy nem vezet ki a polaritások világából, de még mélyebbre visz
    bele.
    A megoldás csak egy harmadik álláspont lehet, ahonnan nézve minden alternatíva,
    minden lehetőség és polaritás egyformán jó és helyes, illetve egyformán rossz és téves, mindnyájan részei az egységnek, s létük jogosultságát bizonyítja, hogy nélkülük
    nem volna teljes a teljesség. Ezért is hangsúlyoztuk a polaritás törvényének tárgyalásakor, hogy az egyik pólus a másik pólus létéből él, s nélküle nem lenne életképes.
    Amint a belégzés a kilégzésből, a jó a rosszból, a béke a háborúból s egészség a betegségből él. Az embereket mégsem lehet eltéríteni attól, hogy minden esetben az
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 64
    egyik pólushoz ragaszkodjanak, s a másikat le akarják küzdeni. Aki pedig az univerzum bármely pólusa ellen küzd, a mindenség ellen küzd – mert minden rész az egészet tartalmazza (pars pro toto). Ebben az értelemben mondta Jézus: „Amit bármely
    testvéremért teszel, azt értem tetted.”
    A gondolat elméletileg egyszerű, s mégis valamilyen, az emberekben mélyen ülő
    ellenállásba ütközik; ugyanis igen nehéz a gyakorlatba átültetni. Ha egy olyan egység
    a célunk, melyben az ellentétek különbözősége feloldódik, akkor nem lehetünk egészségesek, teljesek mindaddig, amíg tudatunkból bármit is kizárunk, bármitől elhatároljuk magunkat. Valahányszor azt mondjuk: „Ilyet sose tennék!”, a legbiztosabb
    úton vagyunk, hogy a teljességet, a megvilágosodást megakadályozzuk. Semmi sincs
    jogosulatlanul univerzumunkban, de sok minden létezik, aminek a jogosultságát még
    nem látjuk. Minden fáradozásunk valójában egyetlen célt szolgál: hogy jobban lássuk
    az összefüggéseket – vagyis, hogy tudatosabbak legyünk –, s nem azt, hogy a dolgokat megváltoztassuk. Saját látásmódunkon kívül semmi sincs, amit meg kellene változtatnunk vagy javítanunk. Régóta élünk abban az illúzióban, hogy cselekvésünkkel,
    tetteinkkel a világot megváltoztatjuk, alakítjuk, megjavítjuk. E hit optikai csalódás,
    mely saját változásaink projekcióján alapul. Ha például nagyobb időkihagyással
    többször elolvassuk ugyanazt a könyvet, mindig új módon kerülünk kapcsolatba vele
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 65
    – éppen akkori fejlődési szintünknek megfelelően. Ha nem lenne olyan bizonyos,
    hogy a könyv maga nem változhatott meg, minden bizonnyal a könyv tartalmi fejlődéséről beszélnénk. Az „evolúció”, a „fejlődés” fogalmát ugyanilyen öncsalással kezeljük. Azt gondoljuk, hogy az evolúció a folyamatokból és a beavatkozásokból nő
    ki, s nem látjuk, hogy csupán egy létező minta egyszerű követése. Az evolúció nem
    azt jelenti, hogy valami új keletkezik, hanem azt, hogy valami meglévőt fokozatosan
    tudatosítunk. A könyvolvasás erre is jó példa: a könyv tartalma és cselekménye bár
    egyidejűleg jelen van, az olvasó mégis csak egymás után képes azt az olvasás során
    integrálni. Az olvasás folyamán a könyv tartalma fokozatosan jut az olvasó tudomására, bár ez a tartalom esetleg már évszázadok óta létezik könyv formájában. A
    könyv tartalma nem az olvasás során keletkezik, de az olvasó a könyv követése folyamatában fokozatosan és az idő függvényében a meglévő mintát integrálja.
    Nem a világ változik – az emberek értik meg egymás után e világ különböző rétegeit és aspektusait. A bölcsesség, a tökéletesség, a tudatosság azt jelenti, hogy minden létezőt a maga érvényességében, kiegyensúlyozottságában ismerünk meg, szemlélünk. Ahhoz, hogy a rendet fel tudjuk ismerni, magunknak is rendben kell lennünk.
    A változás illúzióját a polaritás kelti, ez az, ami az egyidejűséget egymásutánisággá,
    az is-is-t vagy-vagy-gyá bontja fel. Így a keleti filozófiák a polaritás világát „Illúzió-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 66
    nak” vagy „Majának” (szemfényvesztésnek) nevezik, s azoktól az emberektől, akik
    megismerésre és megszabadulásra törekszenek, azt kívánják, hogy a formák világát
    mint illúziót leplezzék le, mert csak így ismerhetik fel, hogy az nem is létezik. Azokat a lépéseket azonban, amelyek ehhez a felismeréshez (az ébredéshez) vezetnek,
    ebben a poláris világban kell megtennünk. Bár a polaritás meggátolja az egység világának megmutatkozását a maga egyidejűségében, ugyanakkor azonban az idő kerülőútján helyre is állítja azt, amennyiben minden pólust kiegyenlít az utána következő
    ellenpólus. Ezt a törvényt nevezzük a komplementerek elvének. Amint a kilégzést
    kényszerűen követi a belégzés, az ébrenlétet felváltja az alvás és fordítva, minden
    pólus megvalósulása az ellenpólus manifesztációját vonja magával. A komplementerek elve gondoskodik arról, hogy a pólusok egyensúlya fennmaradjon, függetlenül
    attól, hogy az emberek mit tesznek vagy mit nem tesznek. A komplementerek elve
    gondoskodik arról, hogy a változások megváltoztathatatlansággá összegződjenek.
    Mivel szilárdan hiszünk abban, hogy az idők során sok minden változik, e hitünk
    meggátol bennünket abban, hogy észrevegyük: az idő csupán ugyanazon minták ismétlését hozza magával. Bár a formák az idők folyamán megváltoznak, a tartalom
    ugyanaz marad.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 67
    Ha nem engedjük, hogy szemléletünket az örökké változó formák eltereljék a lényegtől, képesek leszünk arra, hogy mind a történelmi események, mind saját élettörténetünk megfigyelése során egyszerűen eltekintsünk az időtől, s látni fogjuk, hogy
    az idő felkavarta történések mind egyetlen mintába folynak bele. Az idő a létezőt
    folyamatokká, eseményekké változtatja, ha azonban eltekintünk tőle, ismét láthatóvá
    válik az a lényeg, mely a formák mögött állt s azokba sűrűsödött. (Ez a nehezen
    megközelíthető összefüggés a reinkarnációs terápia kiindulópontja.)
    További fejtegetéseinkhez elengedhetetlenül szükséges megértenünk, hogy az ellentétes pólusok összetartoznak, s azt is be kell látnunk: lehetetlenség megtartani az
    egyiket, ha a másikat eltöröljük a föld színéről. Az emberek tevékenysége mégis
    legtöbbször erre a lehetetlenségre irányul: egészséget akarnak, s harcolnak a betegség
    ellen, meg akarják őrizni a békét és kiirtani a háborút, élni akarnak, s le akarják
    győzni a halált. Megdöbbentő, hogy néhány ezer évnyi eredménytelen fáradozás után
    is mily kevéssé kételkednek koncepciójuk helyességében. Ha megpróbáljuk egyoldalúan táplálni az egyik pólust, láthatatlanul, ám arányosan együtt nő vele az ellenpólus is. Az orvostudomány jó példa erre: egyre többet tett az egészségért, s ugyanilyen mértékben terjedt a betegség is.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 68
    Ha új szemszögből kívánjuk ezt a problémát megközelíteni, meg kell tanulnunk
    polárisan látni. Meg kell tanulnunk, hogy szemléletünkben minden esetben helyet
    kapjon az ellenpólus is. Belső látásunknak oszcillálnia kell ahhoz, hogy egyoldalúságunkból be-látásokhoz jussunk. Bár a nyelvvel igazán nem könnyű ezt az oszcilláló,
    poláris világlátást kifejezni, a bölcsesség irodalmában ősidők óta vannak olyan szövegek, melyek ezen alapvető törvényszerűségeknek érvényes nyelvi formát teremtettek. A rövidségében s pontosságában egyedülálló Lao-Ce a Tao te kingben így fogalmaz:
    „az ég alattiban mindenki tudja
    hogy szép a szép
    és ezzel megvan már a rút is
    mindenki tudja
    hogy jó a jó
    és ezzel megvan már a rossz is
    mert
    Lét és Nemlét egymást teremtik
    nehéz könnyű egymást beteljesítik
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 69
    hosszú rövid egymást valóra váltják
    kiméri egymást mélység és magasság
    énekszó dallam egymásba csendül
    elöl és hátul egymás után lendül
    így hát a szentek elmélkedéseinek
    tárgya a nemcselekvés
    szavak nélkül tanítanak
    fölkél a tízezer dolog nem hagyják cserben őket
    szülnek nem birtokolnak
    munkálkodnak de úgy mint aki maga nem is létezik
    cselekszenek de aztán tovább ott nem maradnak
    s épp mert ott tovább nem maradnak
    el sem hagyatnak”
    (Karátson Gábor fordítása)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 70
  1. Az árnyék
    A teljes teremtés benned létezik, s minden, mi benned van, a teremtésben is
    létezik. Nincs határ közted, s egy tárgy között, mely egész közel van hozzád,
    mint ahogyan közted és a messze levő tárgyak között sincsen távolság. Benned van minden dolog, a legkisebb s a legnagyobb, a legalantasabb s a legmagasztosabb, s minden egyenrangú. A föld minden eleme egyetlen atom. A
    szellem egyetlen mozdulatában benne van az élet összes törvénye. Egyetlen
    csepp vízben benne van a végtelen óceán rejtélye. Léted megjelenési formája
    az élet minden megjelenési formáját magában rejti.
    Kahlil Gibran
    Ha valaki azt mondja: „én”, ezen identifikációk egész sorát érti: „Férfi vagyok,
    német, családapa, tanár. Aktív, mozgékony, toleráns, serény, állatbarát, háborúellenes, teakedvelő, hobbim a főzés stb.” Ezeket az identifikációkat azonban döntések
    előzték meg, melyek során az érintett személy két lehetőség közül választott: az
    egyik pólust identifikációjával integrálta, míg a másikat kizárta. Az az identifikáció,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 71
    hogy „aktív és serény vagyok”, kizárja azt, hogy „passzív vagyok és lusta”. Az identifikációból többnyire gyorsan kinő az értékelés is: „Aktívnak, serénynek kell lenni –
    nem jó dolog, ha valaki passzív és lusta.” Függetlenül attól, hogy az illető személy
    utólag milyen érvekkel és elméletekkel támasztja alá a véleményét, az értékelés önmagában szubjektíve meggyőző. Ez azonban, ha objektívan nézzük, a dolgok szemléletének csupán az egyik lehetősége mégpedig meglehetősen tetszőleges. Ugyan mit
    gondolnánk egy piros rózsáról, amely hangosan azt hirdetné, hogy „jó és helyes pirosan virágozni, a kék virágzás azonban helytelen és veszélyes.” Valamely manifesztáció elutasítása mindig a hiányzó identifikációt mutatja (…ezért aztán az ibolya nem is
    utasítja el a kék virágot!).
    Így minden identifikáció, mely döntésen nyugszik, az egyik pólust kirekeszti. Ám
    ami nem akarunk lenni, amit magunkban nem akarunk látni, amit nem akarunk élni,
    amit identifikációnkba nem kívánunk beereszteni: mindez alkotja árnyékvilágunkat.
    Ha elutasítjuk a lehetőségek felét, ezzel még nem szüntetjük meg, csupán arra kárhoztatjuk, hogy énidentifikációinkon vagy felszíni tudatunkon kívül maradjon.
    Bár e „nem”-mel elűztük látómezőnkből az egyik pólust, jelenlétét nem tudtuk felfüggeszteni. Az elutasított pólus tudatunk árnyékvilágában él majd tovább. A kisgyermek is azt hiszi, hogy ha becsukja a szemét, láthatatlan lesz, ugyanígy a felnőttek
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 72
    is azt gondolják, megszabadulhatnak a valóság egyik felétől, ha nem néznek oda. Így
    az egyik pólust (például a serénységet) beengedjük tudatunk világosságába, míg ellenpólusát, a lustaságot a sötétben hagyjuk azáltal, hogy azt nem látjuk. Abból, hogy
    nem látjuk, hamar arra következtetünk, hogy nincs is, és elhisszük, hogy az egyik
    életpólus életképes lehet a másik nélkül.
    Árnyékvilágnak (a fogalom C. G. Jungtól származik) a valóság azon elutasított területeinek összességét nevezzük, melyet nem lát vagy nem akar látni az ember, s
    ezért ez tudattalan a számára. Az árnyékvilág minden veszélyek közül a legveszélyesebb, mivel a sajátunk, anélkül hogy ismernénk vagy tudnánk róla. Árnyékvilágunk
    gondoskodik arról, hogy szándékaink és erőfeszítéseink az ellentétükbe forduljanak
    át. Mindazon manifesztációkat, amelyek árnyékvilágunkból erednek, valamely anonim rosszra vetítjük ki a földön, mert félünk attól, hogy minden bajok valódi forrását
    önmagunkban találjuk meg. Mindaz, amit nem akarunk és nem szeretünk, saját árnyékvilágunkból árad felénk – árnyékvilágunk magában foglalja mindazt, amit nem
    akarunk a magunkénak tudni. Ám mindhiába remélünk sikert attól, hogy kerüljük a
    szembesülést a valóság egyik részével. A valóság elutasított területei ugyanis kényszerítenek bennünket, hogy különösen intenzíven foglalkozzunk velük. Ez többnyire
    a projekció kerülőútján valósul meg, ugyanis ha egy bizonyos princípiumot elutasí-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 73
    tunk és elfojtunk, az újra meg újra félelmet és elutasítást vált ki, ha az úgynevezett
    kül-világban találkozunk vele.
    Azért, hogy fejtegetésünket követni tudják, ismételten emlékeztetünk rá: „princípiumok”-on a lét archetipikus tartományait értjük, amelyek számtalan konkrét formában jelenhetnek meg. A konkrét manifesztáció a megfelelő tartalmi princípium formai reprezentánsa. Például: a szorzás – princípium. A szorzás absztrakt princípiumával a legkülönbözőbb formai manifesztációkban találkozhatunk (3 x 4, 8 x 7, 49 x
    348 stb.). Ezek a külsőleg különböző kifejezési formák mind a „szorzás” princípiumának reprezentánsai. Továbbá tisztában kell lennünk azzal is, hogy a külvilág
    ugyanazokból a princípiumokból építkezik, mint belső világunk. A rezonancia törvénye azt jelenti, hogy csak azzal kerülhetünk kapcsolatba, amire rezonánsak vagyunk.
    Ez a gondolatkör, melyet az A sors mint esély című könyvünkben részletesen is kifejtettünk, külvilág és belső világunk azonosságát bizonyítja. A hermetikus filozófia
    a külvilág és a belső világ, illetve az ember és a kozmosz azonosságát így fejezi ki:
    Mikrokozmosz = Makrokozmosz. (E problémakört a könyv második részében az
    érzékszervekről szóló fejezetben még egy másik szemszögből is megvizsgáljuk
    majd.)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 74
    A projekció tehát azt jelenti, hogy princípiumaink egyik feléből külső princípiumot csinálunk, mert belsőként nem akarjuk elfogadni. Elmondtuk már, hogy az én
    felelős a létezők teljességének korlátozásáért. Az én megalkotja a te-t, s ezt külsőként
    éli meg. Ha azonban árnyékvilágunk azokból a princípiumokból áll, melyeket énünk
    nem akar integrálni, ebből az következik, hogy árnyékvilágunk és mindaz, ami külsővé tétetett, azonos. Árnyékvilágunkat mindig külső-ként éljük meg. Ha belsővé vált
    volna, ha magunkévá tettük volna, nem lenne már árnyékvilág. Az általunk elutasított, látszólag kívülről jövő princípiumok ellen ugyanolyan szenvedéllyel küzdünk
    most a külvilágban, mint ahogyan azt saját belső világunkban tettük. Így folytatjuk
    kísérletünket, mely a világ általunk negatívan értékelt területeinek teljes kiirtására
    irányul. Mivel azonban ez lehetetlen – lásd a polaritás törvényét, kísérletünk tartós
    tevékenységgé válik, mely biztosítékul szolgál arra, hogy a valóság általunk elutasított részével különös intenzitással foglalkozzunk.
    Ez egy ironikus törvényszerűség, mely alól egyikünk sem vonhatja ki magát: azzal
    foglalkozunk a legtöbbet, amivel egyáltalán nem akarunk foglalkozni. Eközben olyan
    közel kerülünk az elutasított princípiumhoz, hogy végül magunk is azt éljük! Kérjük,
    hogy e két utóbbi mondatot jól véssék az eszükbe. Bármely princípium elutasításából
    kivétel nélkül mindig az következik, hogy az érintett személy ezt a princípiumot meg
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 75
    fogja élni. E törvényszerűség az alapja annak, hogy a gyermekek szüleik gyűlölt magatartásmintáit később átveszik, hogy a pacifisták militánsok lesznek, a moralisták
    kilengéseket engednek meg maguknak, s az egészség apostolai súlyos betegségbe
    esnek.
    Ne feledkezzünk meg arról, hogy az elutasítás és a harc is odafordulást, foglalkozást jelent. Ebben az értelemben a valóság bármely területének határozott kerülése
    mindig arra utal, hogy az illető személynek ezzel a területtel kapcsolatos problémája
    van. Minden ember számára azok a fontos és érdekes életterületek, amelyeket elkerül,
    s amelyek ellen küzd – ugyanis ezek hiányoznak a tudatából, ezek károsítják az egészségét. A külvilágnak csak azok a princípiumai zavarhatnak bennünket, amelyeket
    nem tettünk magunkévá.
    Itt kell tisztáznunk azt is, hogy a valóságban nem létezik olyan környezet, amely
    alkotna, formálna, befolyásolna, megbetegítene bennünket – a környezet tükör,
    amelyben mindig csak magunkat látjuk, és magunkból is különös intenzitással árnyékvilágunkat, ami iránt vakok vagyunk. Amint ha önmagunkat szemléljük, akkor is
    csak egyes részeket látunk fizikai testünkből, és sok minden láthatatlan számunkra
    (például a szemünk színe, az arcunk, a hátunk stb.), s ahhoz, hogy ezeket a részeket
    megnézhessük, a tükör reflexiójára van szükségünk; ugyanígy pszichénk is részben
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 76
    vak, s a számára láthatatlan részeket (árnyékvilágunkat) csak a környezet vagy külvilág reflexiója és projekciója révén ismerhetjük meg. A megismeréshez a polaritás
    világára van szükségünk.
    A tükrözés azonban csak azon segít, aki a tükörben felismeri magát – egyébként
    nem más, mint illúzió. Aki kék szemét nézi a tükörben, de nem tudja, hogy saját
    szemét látja, megismerés helyett öncsalás áldozatává válik. Aki e világban él, de nem
    ismeri fel, hogy mindaz, amit érzékel és átél, ő maga, illúzió, öncsalás foglya. Meg
    kell hagyni, ez az öncsalás hihetetlenül igazinak, reálisnak látszik (…sőt vannak, akik
    bizonyíthatónak is tartják) – de ne felejtsük: az álom ugyanilyen igazi és reális, amíg
    benne vagyunk. Először fel kell ébrednünk ahhoz, hogy az álmot álomként ismerhessük fel. Ugyanez érvényes létünk nagy álmára is. Előbb fel kell ébrednünk, hogy az
    illúziókon átláthassunk.
    Árnyékvilágunk félelmet ébreszt bennünk. Ez nem csoda, hiszen a valóság kizárólag azon részeiből áll, melyeket a leginkább elhárítottunk magunktól, a legkevésbé
    élünk, és egyáltalán nem akarunk magunkénak tudni. Árnyékvilágunk mindazon területek összessége, melyekkel kapcsolatban mély meggyőződésünk, hogy ki kellene
    irtani őket, hogy a világ jó és kerek legyen. Ennek azonban éppen az ellenkezője az
    igazság: árnyékvilágunk mindazt tartalmazza, ami a világ – a mi világunk – teljessé-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 77
    géhez hiányzik. Árnyékvilágunk megbetegít bennünket, mert hiányzik teljességünkből.
    A Grál-legenda is ezt a problémát fogalmazza meg. Amfortas király beteg – a fekete mágus, Klingsor lándzsája – vagy más változatok szerint egy másik hős, sőt egy
    láthatatlan ellenfél – sebezte meg. Ezek az alakok mind egyértelmű szimbólumai
    Amfortas árnyékvilágának – ez a láthatatlan ellenfél. Árnyékvilága megsebzi, és saját
    erejéből nem tud meggyógyulni, mert nem mer sebei valódi oka után kutatni. Mert ez
    a rossz természetének kutatása lenne. Mivel nem vállalja a konfliktust, sebei nem
    tudnak behegedni. Megváltóra vár, aki elég bátor ahhoz, hogy a gyógyuláshoz szükséges kérdéseket feltegye. Parsifal felnőtt e feladathoz, mint neve is mutatja, a dolgok
    közepén, jó és rossz polaritásán hatol át, s így nyeri el a jogot, hogy a gyógyító kérdést feltegye: „Mi bajod van? (Mi hiányzik?), bátyám?”, s a válasz Amfortas esetében ugyanaz, mint minden beteg esetében: „Saját árnyékvilágod!” Elég, ha rákérdezünk erre az emberben lakozó rosszra, sötétre, ennek máris gyógyító hatása van.
    Parsifal életútján bátran szembesült saját árnyékvilágával, lelke legsötétebb mélységeibe szállt le – mígnem az Istent is elátkozta. Aki nem riad vissza a sötétségtől, valódi gyógyító, valódi megváltó lehet. Minden mitikus hősnek előbb a pokol szörnyei-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 78
    vel, sárkányaival, démonaival kellett szembesülnie ahhoz, hogy meggyógyuljon, s
    maga is gyógyító erejű legyen.
    Árnyékvilágunk megbetegít – találkozásunk vele gyógyító hatású! Ez a betegség
    és a gyógyulás megértésének kulcsa. A tünet mindig árnyékvilágunk egyik összetevője, amely az anyagiságba süllyedt. A tünetben az manifesztálódik, ami az érintett
    személy tudatából hiányzik. A tünetben a beteg azt éli meg, amit tudatában nem akart
    megélni. A tünet a test kerülőútján teszi ismét egésszé az embert. Ez a kiegészítő elv,
    amely gondoskodik arról, hogy a teljesség végül is ne vesszen el. Ha valaki tudatosan
    elutasít valamilyen princípiumot, ez a test szintjére süllyed, s ott tünetként jelenik
    meg. Így kényszerül arra az ember, hogy az elhárított princípiumot mégis megélje s
    megvalósítsa. Így a tünet valójában gyógyít – a testben kárpótolja azt, ami a lélekből
    hiányzik.
    S a régi kérdés-felelet most új színben tűnik fel előttünk: „Mi baja? Mi hiányzik?”
    „Ez és ez a tünetem.” A tünet ténylég azt mutatja meg, ami a páciensnek hiányzik, a
    tünet maga a hiányzó princípium, amely a testben anyagivá s láthatóvá vált. Nem
    csoda, hogy oly kevéssé kedveljük tüneteinket, hiszen éppen azoknak a princípiumoknak a megvalósítására kényszerítenek bennünket, amelyeket nem akartunk megélni. Ezért tovább folytatjuk küzdelmünket a tünet ellen – ahelyett, hogy kapnánk az
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 79
    alkalmon, és a gyógyuláshoz használnánk fel őket. Éppen a tünetben ismerhetnénk
    meg magunkat, nézhetnénk lelkünk olyan mélységeibe, melyeket amúgy sosem láthatunk, hiszen árnyék fedi őket. Testünk lelkünk tükre – azt is megmutatja, amit lelkünk szembesítés nélkül nem ismer fel. De mit ér a legjobb tükör is, ha a benne látottakat nem vonatkoztatjuk magunkra? E könyv szemléletünk olyan irányú fejlődéséhez nyújt segítséget, amely alkalmassá tesz bennünket arra, hogy a tünetben meglássuk saját magunkat.
    Árnyékvilágunk őszintétlenné tesz bennünket. Azt gondoljuk, csak azok vagyunk,
    amivel azonosulunk, olyanok vagyunk, amilyennek látjuk magunkat. Ezt az önértékelést mi őszintétlenségnek nevezzük. Az önmagunkkal szemben tanúsított őszintétlenségre gondolunk (és nem mások bármiféle becsapására vagy a hazugságra).
    Minden átverés e földön ártalmatlan játék ahhoz képest, amit az emberek egy életen át önmaguknak hazudnak. Az önmagunkkal való őszinteség a legnehezebb követelmény, melyet önmagunknak felállíthatunk. Ezért is nevezik ősidők óta az igazságkeresők az önismeretet a legnehezebb s legfontosabb feladatnak. Az önismeret azt
    jelenti, hogy önmagunkat kell megtalálnunk, s nem énünket; önmagunk mindent magába foglal, míg énünk lehatárolódásával meggátol bennünket az egész, a teljesség
    megismerésében. Akik önmaguk iránt nagyobb fokú őszinteségre törekednek, azok-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 80
    nak a betegség nagyszerű segédeszköz lehet életútjuk során. A betegség ugyanis
    őszintévé tesz! A betegség tüneteiben láthatóan és világosan megéljük azt, amit
    pszichénk elfojt és magába rejt.
    Legtöbben nehézségekkel küzdenek, ha netán legmélyebb problémáikról (ha
    egyáltalán ismerik őket!) kell szabadon, nyilvánosan beszélni – tüneteik azonban
    mindent elárulnak. Pontosabban, egzaktabban senki sem adhat felvilágosítást magáról, mint ahogy azt tünetei teszik. A betegség őszintévé tesz, s kíméletlenül leleplezi
    a lélek rejtett szakadékait. Ez az (akaratlan) őszinteség az alapja annak, amiért a beteghez rokonszenvvel, figyelemmel fordulunk. Az őszinteség, a betegség szimpatikussá, valódivá teszi az embert. A betegség kompenzálja az egyoldalúságot, visszahelyezi a beteget a középútra. Egyszeriben eltűnnek a felfújt egóra utaló jelek, a hatalmi vágy – egy csapásra szertefoszlanak illúzióink, s kérdésessé válnak az életre
    vonatkozó bejáratott megoldásaink. Az őszinteségnek megvan a maga szépsége, s a
    betegen valami láthatóvá válik ebből a szépségből.
    Foglaljuk tehát össze. Az ember mint mikrokozmosz, az univerzum képe; tudatában latensen ott van valamennyi létprincípium. Életútja azt követeli tőle, hogy a benne létező latens princípiumokat poláris világunkban konkrét cselekvések során valósítsa meg, s ezáltal fokozatosan tudatosabbá váljék. A megismeréshez szükségünk
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 81
    van a polaritásra, ami viszont arra kényszerít, hogy állandóan döntsünk. A polaritást
    minden döntéssel egy elfogadott és egy elutasított részre bontjuk. Az elfogadott részt
    cselekvésbe ültetjük át, s ezzel tudatosan integráljuk. Az elutasított rész árnyékvilágunkba kerül, de kikényszeríti figyelmünket úgy, hogy látszólag a külvilágból közelít
    ismét hozzánk. Ennek az általános törvénynek egy speciális, de igen gyakori formája
    a betegség. Ilyenkor árnyékvilágunk valamely része a testiségbe süllyed, s itt tünetként szomatizálódik. Testünkön keresztül a tünet arra kényszerít bennünket, hogy a
    szabad akaratunkból elutasított princípiumot mégis megvalósítsuk, s ezzel egyensúlyunk ismét helyreáll. A tünet szomatikus összesűrűsödése mindannak, ami tudatunkból hiányzik. A tünet őszintévé tesz, mert az elfojtott tartalmak láthatóvá válnak
    általa.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 82
  2. Jó és rossz
    A benne lakozó fenség átfogja az egész világot,
    Minden teremtményt, jót és rosszat. És ez a valódi egység.
    Hogyan is hordhatná magában jó és rossz ellentétét?
    Valójában nincs is ellentét, a rossz a jónak székhelye.
    Baal Schem Tow
    Olyan területhez közelítünk, amely nemcsak hogy az emberlét egyik legnehezebb
    témáját adja, de különösen alkalmas a félreértésekre is. Igen veszélyes dolog az általunk ábrázolt világképből itt-ott egy-egy mondatot vagy részletet kiemelni, s azt egy
    másik világkép tartalmával vegyíteni. Tapasztalatunk szerint éppen a jó és a rossz
    fogalmáról való elmélkedés ébreszt különösen mély félelmet az emberekben, mert az
    értelem és a megismerés képessége érzelmi úton könnyen összezavarható. Minden
    veszély ellenére tegyük meg most azt, amit Amfortas elkerült: kérdezzünk rá a rossz
    természetére. Mint azt már korábban felfedtük, a betegségeket is árnyékvilágunk
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 83
    okozza, mely létét a jó és a rossz, a helyes és helytelen közti különbségtevésnek köszönheti.
    Mivel árnyékvilágunk mindazt tartalmazza, amit az ember rossznak tart, így magának az árnyékvilágnak is rossznak kell lennie. Így nemcsak jogosnak, egyenesen
    etikusnak és morálisan szükségesnek látszik, hogy árnyékvilágunk ellen akárhol és
    akárhogyan manifesztálódjék is – felvegyük a küzdelmet és kiirtsuk azt. A dolog látszólagos logikája itt is olyan izgalomba hozza az embereket, hogy nem veszik észre,
    nemes céljukat „csak” az hiúsítja meg, hogy a rossz kiirtása egyszerűen nem lehetséges. Ezért aztán mégis érdemes ismételten szemügyre vennünk „jó és rossz” témáját,
    bár kissé szokatlan szemszögből.
    A polaritás törvényével kapcsolatos gondolatainkból le kell vonnunk a konzekvenciát, hogy a jó és rossz nem más, mint ugyanannak az egységnek két aspektusa, s
    létük egymástól függ. A jó a rosszból s a rossz a jóból él – aki szándékosan táplálja a
    jót, tudattalanul együtt táplálja vele a rosszat. Ez a megfogalmazás első látásra talán
    ijesztően hangzik, állításunk helyessége azonban mind elméletileg, mind a gyakorlatban nehezen támadható.
    Viszonyunkat a jóhoz és a rosszhoz kultúránkban erőteljesen áthatja a kereszténység, illetve a keresztény teológiai tanítás – ez azokra a körökre is vonatkozik, ame-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 84
    lyek a vallásos kötöttségektől szabadnak gondolják magukat. Ez okból mi is vallási
    képekhez s elképzelésekhez nyúlunk vissza, hogy megkönnyítsük a jó és a rossz
    problematikájának követését. Ugyanakkor nem áll szándékunkban a bibliai képekkel
    kapcsolatosan bármiféle elméleti vagy értékítéletet alkotni, viszont azt gondoljuk,
    hogy a mitológiai történetek és képek különösen alkalmasak arra, hogy egyébként
    nehezen megfogható metafizikus problémákat érthetővé tegyenek. Bár nem kötelező,
    hogy bibliai történetekhez nyúljunk vissza, de kulturális helyzetünkből ez adódik.
    Továbbá ezekben a történetekben rá tudunk mutatni arra a pontra, ahol a félreértés
    történik, ahol jó és rossz minden vallásban azonos felfogása eltorzul, és a keresztény
    teológiának megfelelő átértelmezést nyer.
    Problémánkhoz adott az ótestamentumi bűnbeesés esete. Emlékszünk még, hogy a
    Teremtés könyve elbeszéli, hogyan került az első – androgin – ember, Ádám az Éden
    kertjébe, melyben a természet birodalmán kívül mindenekelőtt két különös fa található: az Élet Fája, valamint a Jó és Rossz Megismerésének Fája. Ahhoz, hogy e mitológiai történetet megértsük, látnunk kell, hogy Ádám nem férfi, hanem nemtelen,
    azaz androgin. Ő a teljes ember, nincs alávetve a polaritásnak, nem hasította szét
    semmilyen ellentétpár. Ő még mindennel egy – ezt a kozmikus tudatállapotot írja le a
    paradicsom képe. Bár Ádám még a tudat egységét éli, a polaritás a két fával már jelen
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 85
    van. A hasadás a teremtés történetében szintén a kezdetnél megjelenik, hiszen maga a
    teremtés hasadás, kettéválás útján történik. Így már a teremtésről szóló első beszámoló is csak polarizálódásokat sorol fel: fény – sötétség, víz – föld, nap – hold stb.
    Csak az ember teremtetett „mint férfi és mint nő” egységes lénynek. A történet folyamán azonban a polaritás témája egyre sűrűsödik. Ezért támad Ádámnak az a kívánsága, hogy lénye egy részét leválassza, és azt formailag is önállóvá tegye. Ez a
    lépés természetszerűleg veszteséggel jár a tudatosság terén, erre azzal utal a történet,
    hogy Ádám álomba zuhan. Isten ezután Ádámból, a teljes és egész emberből kihasítja
    az egyik oldalt, s abból valami önállót alkot.
    Az a szó, amit Luther „bordának” fordított, az eredeti héber szövegben úgy áll,
    hogy tselah, vagyis: oldal. Rokon a tsel szóval, ami annyit jelent: árnyék. Az egész, a
    teljes ember két, formailag különböző aspektusára bomlott, s ezeket hívják férfinak
    és nőnek. A hasadás azonban még nem terjed ki az emberi tudatra, mert különbségüket még nem ismerik fel, még mindig a paradicsom teljességében élnek. Ugyanakkor
    a formai kettéválás az előfeltétele annak, hogy a kígyó a nőnek, az ember fogékony
    részének fülébe súghasson, megkísérthesse. Megígéri neki, hogy ha eszik a tudás
    fájáról, szert tesz a jó és a rossz közötti különbségtevés, tehát a megismerés képességére.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 86
    A kígyó megtartja ígéretét. Az emberiség látja a polaritás világát, s meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a férfit a nőtől. Ezzel a lépéssel elveszíti az egységet (a
    kozmikus tudatot), s elnyeri a polaritást (a megismerés képességét). Így az ős emberpárnak el kell hagynia az egység kertjét, a paradicsomot, s bele kell vetnie magát az
    anyagi formák poláris világába.
    Ez a bűnbeesés története. Ebben az „esésben” az ember az egységből zuhan a polaritásba. Minden nép s minden kor mitológiája ismeri az emberi lét e központi történetét, s hasonló képekben jeleníti meg. Az emberiség bűne az egységről való leválás.
    A német nyelvben a bűn és a válás szavak rokonságban vannak (Sünde – Sonderung).
    A görög nyelvben a bűn szó valódi jelentése még pontosabban megmutatkozik: hamartéma azt jelenti: „a bűn”, s a megfelelő ige, hamartanein pedig: „nem találni a
    célba”, „elvéteni a pontot”, „bűnözni”. A bűn itt tehát a pont elvétése – a pont viszont
    az egység szimbóluma. Az emberek számára mégis elérhetetlen s elképzelhetetlen,
    hiszen a pontnak sem helye, sem kiterjedése nincsen. A poláris tudat a pontot, az
    egységet nem találhatja el – s ez a bűn. Az, hogy bűnösök vagyunk, csak egy másik
    szó arra, hogy polárisak vagyunk. Így már az „eredendő bűn” keresztény fogalma is
    érthetőbb.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 87
    Az ember tudata poláris – tehát bűnös. Kauzális értelemben ennek nincsen oka. E
    polaritás arra kényszeríti az embert, hogy életútja során az ellentétek világán menjen
    keresztül, míg mindent meg nem tanul s magáévá nem tesz, hogy újra „tökéletes legyen, amint tökéletes az Atya a mennyben”. A polaritásokon át vezető út mindig bűnös. Az „eredendő bűn” különös világossággal utal arra, hogy a bűn nem áll viszonyban a konkrét emberi magatartással. Fontos, hogy ezt tudomásul vegyük, mert a történelem során az egyház a bűn fogalmát elferdítette, s bebeszélte az embereknek,
    hogy bűn az, ha rosszat teszünk, s ez jó és helyes cselekvéssel kerülhető el. A bűn
    azonban nem egy pólus a polaritáson belül, a bűn a polaritás maga. A bűn ezért nem
    kerülhető el – minden emberi tett bűnös.
    A görög tragédiában még hamisítatlanul ott van ez az üzenet, mert az a centrális
    témája, hogy bár az embernek állandóan két lehetőség közül kell választania, de választásától függetlenül mindig bűnös lesz. A kereszténység fejlődésére nézve meglehetősen végzetes volt a bűn fogalmának teológiai félreértése. A hívők állandó törekvése arra, hogy ne kövessenek el bűnt és kerüljék a rosszat, bizonyos „rossznak” értékelt területek elfojtásához s ezáltal erőteljes árnyékvilág-képződéshez vezetett.
    Ez az árnyékvilág felelős azért, hogy a kereszténység lett az egyik legtürelmetlenebb vallás, felelős az inkvizíciókért, a boszorkányüldözésért, népirtásért. A nem
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 88
    megélt pólus mindig megvalósítja magát; többnyire akkor éri utol a nemes lelkeket,
    amikor nem számítanak rá.
    A jó és a rossz, mint ellentétek polarizációja, a kereszténységben – ez más vallásokra nem jellemző – Isten (jó) és Ördög (rossz) szembeállításához vezetett. Azzal,
    hogy az Ördögöt kinevezték Isten ellenfelének, észrevétlenül bevonták Istent is a
    polaritások világába – ezzel azonban Isten elveszítette gyógyító erejét. Isten az az
    egység, amely elkülöníthetetlenül egyesít magában minden polaritást – így magától
    értetődően Jót és Rosszat is – az Ördög viszont maga a polaritás, a kettéválás ura,
    vagy ahogy Jézus mondja: „E világ ura.” Így az Ördögöt, mint a polaritás jogos urát,
    mindig is a hasadás, a kettősség szimbólumaival látjuk el, mint a szarv, a paták, villa,
    pentagramma felfelé álló két csúccsal stb. Ezzel a terminológiával kifejezve azt
    mondhatjuk, a polaritás világa ördögi, azaz bűnös. Megváltoztatni nem lehet – ezért
    tanítják a mesterek, hogy a polaritás világát el kell hagyni.
    E helyütt a vallás és a szociális gondolkodás között éles különbséget találunk. Semelyik valódi vallás nem próbálkozott azzal, hogy ebből a világból paradicsomot
    csináljon, mindegyik az e világból az egység világába vezető utat tanította. A valódi
    filozófia tudja, hogy egy poláris világban nem valósítható meg csupán az egyik pólus
    – e világban minden örömöt ugyanannyi szenvedés egyensúlyoz ki. Ebben az érte-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 89
    lemben például a tudomány „ördögi”, mert a polaritások kiépítésén munkálkodik, a
    sokféleséget táplálja. Az emberi lehetőségek funkcionális felhasználásában mindig
    van valami ördögi, mert a felhasználás az energiát a polaritáshoz köti, gátolja az egygyé válást. Ez Jézus pusztában való megkísértésének is a története: Az ördög tulajdonképpen csak azt kívánja Jézustól, hogy valósítsa meg lehetőségeit ártalmatlan, sőt
    hasznos változtatások céljából.
    Jól jegyezzük meg, ha valamit „ördöginek” nevezünk, ezzel nem megbélyegezni
    akarunk, hanem csak hozzá akarjuk szoktatni az olvasót ahhoz, hogy az olyan fogalmak, mint bűn, bűnösség, ördög, a poláris világ fogalmai, s minden nevezhető ördöginek, ami e poláris világ része. Bármit tesz is az ember – vétkes, illetve bűnös lesz.
    Fontos, hogy megtanuljunk együtt élni bűnösségünkkel, egyébként őszintétlenek leszünk önmagunkkal. A megváltás a bűnből nem más, mint az egység elérése – ezt
    azonban éppen azok nem érhetik el, akik a valóság egyik felét kerülni próbálják. A
    teljességhez vezető utat az teszi oly nehézzé, hogy keresztül kell mennünk a bűnösség állapotán.
    Az evangélium újra és újra ábrázolja a bűn félreértését: a farizeusok azon az egyházi állásponton vannak, hogy a lelki üdvösség a parancsolatok betartása és a rossz
    kerülése útján valósítható meg. Jézus a következő szavakkal leplezi le őket:
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 90
    „Az vesse rá az első követ, aki maga sohasem vétkezett.
    Jézus hegyi beszédében felülemelkedik a mózesi törvényen, és mert elferdítették,
    mert szó szerint értelmezték, viszonylagossá teszi azt, és azt mondja, hogy a gondolat
    ugyanolyan súlyú, mint annak külső megvalósítása. Ne felejtsük el, hogy Jézus a hegyi beszédbeli értelmezésével nemhogy súlyosabbá tette volna a parancsolatokat,
    hanem éppen azt az illúziót leplezte le, hogy a polaritások világában a bűn elkerülhető volna. A tiszta tanok azonban már kétezer évvel ezelőtt is olyan ellenszenvet,
    olyan dühöt váltottak ki az emberekből, hogy mindent elkövettek, hogy eltörölhessék
    őket a föld színéről. Az igazság dühítő, bárki szájából szóljon is. Kettészeli illúzióinkat, melyek segítségével Énünk menekülni próbál. Az igazság kemény és metsző,
    szentimentális álmodozásokra s morális öncsalásra kevéssé alkalmas.
    A Sandokaiban, a Zen egyik alapvető ősi szövegében ezt olvassuk:
    Fény és sötétség
    szemben állnak egymással
    mégis az egyik
    a másiktól függ
    amint a jobb láb lépése
    függ a balétól.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 91
    Az „ősforrások igaz könyvében” olvashatjuk a következő „intést a jócselekedetekről”. Jang Dsu így szólt: „Azt, aki jót cselekszik, bár nem a hírnévért teszi, mégis
    hírnév fogja övezni. A hírnévnek magában nincs köze a nyerészkedéshez, mégis nyerészkedés fogja követni. A nyerészkedésnek magában nincs köze a vitához, mégis
    vita fog tapadni hozzá. Ezért a nemes óvakodik attól, hogy jót cselekedjék.” Jól tudjuk, mekkora kihívás a maga abszolútumában kérdésessé tenni olyan biztosnak tartott
    alapkövetelményeket, hogy tegyünk jót és kerüljük a rosszat. Azt is tudjuk, hogy e
    téma szükségszerűen szorongást kelt – szorongást, melyet úgy háríthatunk el a legbiztosabban, ha görcsösen ragaszkodunk addigi normáinkhoz. Ennek ellenére vegyük
    a bátorságot, időzzünk még el e témánál, s minden oldalról vegyük szemügyre.
    Nem akarjuk téziseinket egyik vallásból sem levezetni, de a bűn fent leírt félreértése a keresztény kultúrkörben olyan mélyen gyökerező értékítéletet szült, amelyhez
    sokkal erősebben kötődünk, mint hinnénk. Más vallásoknak e probléma nem feltétlenül okoz ugyanekkora gondot. A hinduizmus istenhármasában (Brahma – Visnu –
    Siva) Siváé a pusztító szerepe, ő reprezentálja tehát Brahmával, az építővel szemben
    az antagonisztikus erőt. Ez a megjelenítés megkönnyíti az erők szükségszerű váltakozásának felismerését. Buddháról mesélik a következő történetet: Buddhát egy fia-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 92
    talember azzal a kéréssel kereste fel, hadd legyen a tanítványa. Buddha azt kérdezte
    tőle: „Loptál már életedben?” Az ifjú azt válaszolta: „Soha.” Buddha erre így felelt:
    „Akkor menj és lopj, majd ha megtanultad, visszatérhetsz hozzám.”
    A zen-buddhizmus legősibb s alighanem legfontosabb írásában, a Shinjinmeiben
    (a 22. versben) ez áll: „Elég, ha a legcsekélyebb elképzelésünk marad helyesről s
    helytelenről, és szellemünk elpusztul a zűrzavarban.” Az a két-ség, mely a polaritásokat ellentéteire bontja, maga a rossz, s mégis ez a belátáshoz vezető szükséges kerülőút. A megismeréshez szükségünk van a két pólusra, de nem szabad megrekednünk ellentétességükben, hanem a kettősség e feszültségét ösztönzésként, energiaként
    kell felhasználnunk az egység felé vezető úton. Az ember bűnös, vétkes – de ez a
    bűnösség kitüntető, mert szabadságának záloga.
    Fontosnak tartjuk, hogy bűnösségünket el tudjuk fogadni anélkül, hogy a bűnösség
    érzése megsemmisítő (fojtogató, nyomasztó) lenne számunkra. Az emberi bűn metafizikus természetű, nem cselekvésünkkel okozzuk, hanem az az oka, hogy bűnösségünk látható kifejezéseként kényszerűen (szükségszerűen) választanunk és cselekednünk kell. A bűnösség bevallása megszabadít bennünket a bűnössé válás félelmétől.
    A félelem nem más, mint helyzetünk szűkössége, ez a szűkösség pedig éppen a leküzdéséhez szükséges nyitottságot, szemléletünk kitágítását akadályozza. A bűntől
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 93
    nem menekülhetünk úgy, hogy állandóan jó cselekedetekre törekszünk, hiszen ezt
    meg kell fizetnünk az ellentétes pólus (a rossz) elfojtásával. A bűntől jó cselekedetek
    által szabadulni – ez csak őszintétlenséghez vezet.
    Az egység felé vezető út többet kíván tőlünk, mint puszta menekvést vagy nemészrevevést. Azt követeli tőlünk, hogy egyre tudatosabban lássuk mindenben a polaritást, hogy ne riadjunk vissza, s lépjünk túl az emberi lét konfliktusosságán, legyünk
    képesek az ellentéteket magunkban egyesíteni. Ne kerüljük a problémákat, hanem
    átélés útján váltsuk meg őket, ez a feladatunk. Ehhez értékrendszerünk merevségét
    újból és újból meg kell kérdőjeleznünk, s így megértjük, hogy a rossz titka végső
    soron az, hogy nem létezik. Mint mondottuk, a polaritáson túl ott van az egység, s ezt
    nevezzük „Istennek” vagy „Fénynek”.
    Kezdetben volt a fény, a mindent átfogó egység. Ezen a fényen kívül nem létezett
    semmi, hiszen akkor nem lett volna kizárólagos. A polaritásba tett lépésekkel keletkezett a sötétség, de kizárólag csak azért, hogy észlelhetővé tegye a fényt. A sötétség
    tehát a poláris világ művi terméke, mely szükséges ahhoz, hogy a fény a poláris tudat
    szintjén látható legyen. Így a sötétség a fényt szolgálja, táplálja, illetve a fény hordozója, mint arra Lucifer neve is rámutat. Ha azonban a polaritás eltűnik, eltűnik a sötétség is, hiszen nincsen önálló egzisztenciája.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 94
    A fény létezik, a sötétség nem. Ezért a fény erői és a sötétség erői közt folyó gyakran idézett küzdelem nem valódi küzdelem, hiszen kimenetele mindig egyértelmű. A
    sötétség nem tud kifogni a fényen. A fény azonban a sötétséget azonnal fénnyé változtatja – ezért is kell kerülnie a sötétnek a fényt, ha nem akarja, hogy nem-léte lelepleződjék.
    E törvény érvényesülését fizikai világunkban is követhetjük. Tegyük fel, van egy
    fénnyel teli termünk, s e téren kívül sötétség uralkodik. Nyugodtan kinyithatjuk az
    ajtót, ablakokat, beengedhetjük a sötétséget – az nem fogja a termet elsötétíteni, ellenkezőleg, a fény a sötétséget fénnyé fogja változtatni. Fordítsuk meg példánkat.
    Van egy sötét termünk, melyet kivilágított tér vesz körül. Ha kinyitjuk az ajtót, ablakokat, ismét csak a fény fogja transzmutálni a sötétséget, s így a terem fénnyel telik
    meg.
    A rossz poláris tudatunk művi terméke, csakúgy, mint az idő és a tér, s nem szolgál mást, mint a jó észlelését, ez a fény táptalaja. A rossz így egyáltalán nem a jó ellentéte, a rossz a polaritás maga, a bűn, ugyanis a kettősség világának nincsen végpontja, tehát nincsen saját léte (egzisztenciája). A polaritás világa kétségbeesésbe
    vezet, mely azonban azt a fordulatot, azt a belátást szolgálja, hogy megváltást csak az
    egység világában találhatunk. Ugyanez a törvényszerűség érvényes a tudat világában
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 95
    is. Tudatosnak nevezzük egy ember mindazon tulajdonságait, aspektusait, melyek
    tudatossága fénykörében helyezkednek el, tehát látja őket. Árnyékvilágunk az a terület, melyet nem világít meg a tudat fénye, így sötét, azaz tudattalan. Ezek a sötét aspektusok azonban csak addig tűnnek fel rossznak, addig keltenek félelmet, míg sötétség fedi őket. Elég, ha árnyékvilágunk tartalmára rátekintünk, s már ez fényt hoz a
    sötétségbe, és tudatossá teszi a tudattalant.
    Az önmegismerés útjának igazi varázsszava a rátekintés valamire. Ez ugyanis
    megváltoztatja annak a tárgynak a minőségét, amelyre rátekintettünk, mivel fényt,
    azaz tudatosságot hoz a sötétségbe. Az emberek mindig a dolgokat akarják megváltoztatni, s nehezen fogják fel, hogy az egyetlen feladatuk a rátekintés, a figyelem képessége. Az emberiség legfőbb célja – nevezzük ezt bölcsességnek vagy megvilágosodásnak – abban áll, hogy mindenre rá tudjon tekinteni, fel tudja ismerni, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ezt jelenti a valódi önismeret. Amíg valakit valami még zavar, amíg valamit még meg akar változtatni, addig nem ismeri önmagát. Meg kell
    tanulnunk úgy nézni e világ dolgait, eseményeit, hogy egónk ne kergessen bennünket
    rögvest a tárggyal kapcsolatos rokon- vagy ellenszenvbe, meg kell tanulnunk nyugalommal szemlélni Maja sokszínű játékait e földön. Ezért mondja a fent idézett zenszöveg, hogy a legcsekélyebb elképzelés jóról vagy rosszról megzavarja szellemün-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 96
    ket. Minden értékelés a formák világához köt bennünket, ragaszkodáshoz vezet.
    Amíg ragaszkodunk valamihez, szenvedésünktől nem válthat meg semmi, bűnösek,
    hibásak, betegek maradunk. Mindaddig fennmarad vágyunk egy jobb világ után, s
    meg is próbáljuk e világot megváltoztatni. S ezzel ismét rabjai lettünk a tükrözés
    illúziójának, azt gondoljuk, hogy a világ tökéletlen, s nem vesszük észre, hogy csak a
    mi szemléletünk tökéletlen, s ez gátol meg bennünket a teljesség meglátásában.
    Meg kell tanulnunk magunkat felismerni mindenben, s ezután gyakorolnunk kell a
    szenvtelenséget. A szenvtelenség az a polaritások közötti terület, ahonnan a pólusok
    pulzálását szemléljük. A szenvtelenség az az egyedüli tartás, amely lehetővé teszi
    számunkra, hogy a jelenségeket anélkül nézzük, hogy megítélnénk őket, hogy szenvedélyesen igent vagy nemet mondanánk rájuk, hogy azonosulnánk velük. E szenvtelenséget ne cseréljük össze azzal a tartással, amelyet általában közönynek nevezünk; erre a részvétlenség és az érdektelenség keverékéből összeálló indifferenciára
    gondol Jézus is, amikor a „langyosak”-ról beszél. A közönyösök sosem mennek bele
    konfliktusaikba, azt hiszik, hogy az elfojtás és a menekülés útján is elérhető az a kerek világ, amelyért a valóban kereső ember keményen megdolgozik, s léte konfliktusosságát felismerve félelem nélkül, tudatosan bejárja a polaritás világát, hogy aztán
    bánni tudjon vele. Az ilyen ember tudja, hogy az énje által teremtett ellentéteket
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 97
    előbb-utóbb egyesítenie kell. A szükséges döntésektől akkor sem riad vissza, ha tudja, hogy mindig is bűnös lesz általuk – de azon fáradozik, hogy ne rekedjen meg
    döntéseiben.
    Az ellentétek maguktól nem egyesülnek – cselekvően kell megélnünk őket ahhoz,
    hogy egyszer majd magunkévá tehessük őket. Csak amikor a két pólust integráltuk,
    akkor találhatjuk meg azt a középutat, ahonnan nekikezdhetünk az ellentétek egyesítése nehéz munkájának. E cél elérésének legalkalmatlanabb módja a menekvés a világ elől, az aszkézis. Inkább bátorságra van szükségünk, ami lehetővé teszi, hogy
    tudatosan és töretlenül szembesüljünk az élet kihívásaival. E mondatban a döntő szó
    a „tudatos” volt – egyedül a tudatosság teszi lehetővé, hogy cselekedeteinket megfigyeljük, s egyedül a tudatosság akadályozhatja meg, hogy cselekvéseinkben elveszszünk. Nem az a fontos, mit tesz az ember, hanem az, hogyan teszi. A „jó” és a
    „rossz” szerinti értékelés mindig azt vizsgálja, mit tesz az ember. A mi szemléletünkben a fő kérdés az, hogy „hogyan tesz valaki valamit”. Tudatosan cselekszik-e? Egója
    belebonyolódott-e a cselekvésbe? Énjét kihagyta-e a cselekvésből? Az e kérdésekre
    adott válasz dönti el, hogy a cselekedet megköt-e vagy felszabadít.
    A parancsolatok, a törvények és a morál nem vezetnek a tökéletességbe. Az engedelmesség jó – de nem elég, mert tudd, „az ördög is engedelmes”. A külső parancso-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 98
    latoknak, tilalmaknak addig van jogosultsága egy ember életében, amíg tudatában fel
    nem nő, s felelősségét önmagáért fel nem ismeri. Az a tilalom, hogy ne játssz a gyufával, jogos a kisgyermekek körében, de feleslegessé válik a felnőttek között. Ha az
    ember saját törvényeit önmagában megtalálja, ezzel mentesül az összes többi alól. A
    legbenső törvényünk az a kötelesség kell legyen, hogy valódi középpontunkat, önmagunkat megtaláljuk s megvalósítsuk, azaz egyek legyünk mindennel, ami létezik.
    A szeretet princípiuma a kinyílás, és a bebocsátása annak, ami addig kívül volt. A
    szeretet egyesülésre törekszik – a szeretet fel akar oldódni a másikban, s nem akar
    elkülönült létet. A szeretet az ellentétek egyesítésének kulcsa, a te-t én-né és az én-t
    te-vé változtatja. A szeretet megszorítások és feltételek nélküli igent mondás. A szeretet a teljes univerzummal akar eggyé válni – amíg ez nem sikerül, nem valósítottuk
    meg a szeretetet igazán. Amíg a szeretet kiválaszt, nem valódi szeretet, mert a szeretet nem választ szét, a kiválasztás elválaszt. A szeretet nem ismeri a féltékenységet,
    nem birtokolni, hanem áramlani akar. Ezt a mindent átfogó szeretetet szimbolizálja
    az a szeretet, amellyel Isten fordul az emberekhez. Ebbe a képbe nem illenék bele,
    hogy Isten különbözőképpen ossza meg szeretetét. Még kevésbé jutna eszünkbe féltékenynek lennünk Istenre, mert az még mást is szeret rajtunk kívül. Isten – az egység
    – nem tesz különbséget jó és rossz között – ezért ő maga a szeretet. A nap egyenlően
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 99
    sugározza melegét mindenkire, s nem aszerint, ki hogyan szolgálta meg azt. Csak az
    ember érzi hivatva magát arra, hogy köveket dobáljon – így a legkevésbé sem kellene
    csodálkoznia azon, ha mindig magát találja el. A szeretet nem ismer határokat, akadályokat, a szeretet transzmutál. Szeressétek a rosszat – s ezzel megváltjátok azt.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 100
  3. Az ember beteg
    Egy aszkéta meditál barlangjában. Egyszerre csak besurran egy egér,
    és rágcsálni kezdi az aszkéta szandálját.
    Az aszkéta dühösen felnyitja a szemét: – Miért zavarsz meg ájtatosságomban?
    – Éhes vagyok – cincogja az egér.
    – Távozz, ostoba egér – prédikál az aszkéta –, mit oktalankodsz itt,
    mikor éppen az Istennel való egységet keresem!?
    – Hogyan akarsz Istennel egyesülni – kérdezi ekkor az egér –, ha
    még velem sem vagy erre képes?
    Minden eddigi vizsgálódásunk azt a felismerést szolgálta, hogy az ember nem
    megbetegszik, hanem beteg. Ez az alapvető különbség a betegségek orvosi szemlélete
    és a mi szemléletünk között. Az orvostudomány a betegséget „normális állapotunk”,
    tehát az „egészség” bosszantó zavarának tartja, amelyet a lehető leggyorsabban meg
    kell szüntetni, sőt lehetőleg meg kell előzni, s végül ki kell irtani. Mi ellenben arra
    szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a betegség több, mint a természet funkcionális
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 101
    tökéletlensége. A betegség egy olyan átfogó szabályozórendszer része, amely az
    evolúció szolgálatában áll. Az embert nem kell megszabadítani a betegségtől, mert
    szüksége van rá mint az egészség ellenpólusára.
    A betegség azt fejezi ki, hogy az ember bűnös, vétkes és szerencsétlen – a betegség valójában a bűnbeesés következménye. Ezzel egyáltalán nem akarjuk azt mondani, hogy a betegség valamiféle büntetés lenne, hanem csak azt, hogy amíg az ember a
    polaritás részese, addig osztályrésze a bűn, a betegség és a halál. Abban a pillanatban,
    amint ezeket az alapvető tényeket elismerjük, megszűnik minden negatív mellékízük.
    Ha azonban nem akarjuk tudomásul venni, ha állandóan értékeljük őket és harcolunk
    ellenük – szörnyűséges ellenfeleinkké válnak.
    Az ember beteg, mert nem él az egységben. Olyan egészséges ember, akinek
    semmi baja nincsen, csak az orvosi anatómiakönyvekben létezik. Élő állapotában ez
    a példány ismeretlen. Bár vannak emberek, akik évtizedeken keresztül mentesek
    bármilyen különös vagy súlyos betegségtől – ez azonban nem változtat azon a tényen,
    hogy ők is betegek és halandók.
    A betegség állapota a tökéletlenség, az esendőség, a sebezhetőség, a halandóság
    állapota. Ha egy úgynevezett „egészséges” embert jól megnézünk, el fogunk csodálkozni azon, mennyi panasza, mennyi problémája van. Bräutigam erről így számol be
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 102
    A pszichoszomatikus orvostudományról (Lehrbuch für psychosomatische Medizin)
    című tankönyvében: „Egy üzem egészséges dolgozóival és alkalmazottaival készült
    mélyreható exploráció során kiderült, hogy a testi és lelki panaszok ezeknél az embereknél is majdnem olyan gyakorisággal fordulnak elő, mint bármely kórház bennlakóinál.” Ugyanebben a tankönyvben tette közzé Bräutigam a következő statisztikai
    táblázatot E. Winter 1959-es felmérése alapján.
    200 megkérdezett alkalmazott panaszai:
    depresszió 43,5%
    gyomorpanaszok 37,5%
    szorongásos állapot 26,5%
    gyakori torokgyulladás 22,0%
    szédülés, elájulás 17,5%
    álmatlanság 17,5%
    menstruációs zavar 15,0%
    székrekedés 14,5%
    verejtékezési rohamok 14,0%
    szívfájdalmak, szívdobogás 13,0%
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 103
    fejfájás 13,0%
    ekcéma 9,0%
    glóbuszérzés 5,5%
    reumatikus panaszok 5,5%
    A betegség mint krízis és esély című könyvében Edgar Heim a következőket írja:
    „Egy felnőtt huszonöt év alatt átlagosan egy életveszélyes, húsz súlyos és körülbelül
    kétszáz közepesen súlyos betegségen esik át.”
    Meg kellene szabadulnunk attól az illúziótól, hogy a betegségek elkerülhetők vagy
    kiirthatók. Az ember konfliktusos, s így beteg lény. A természet gondoskodik arról,
    hogy élete során egyre mélyebben érintkezzék a betegséggel, s mindezt megkoronázandó, életét a halállal zárja le. A testi lét célja az ásványi lét. A természet szuverén
    módon gondoskodik róla, hogy az ember élete minden lépésével ehhez a célhoz közeledjék. Burjánzó nagyzási fantáziáit megsemmisíti a betegség és a halál, amelyek
    azonban ugyanakkor egyoldalúságait is korrigálják.
    Az ember hatalomvágyó egójából él. Minden „de én azt akarom” ezt a hatalmi
    igényt fejezi ki. Egyre felfuvalkodottabb én-je újabb és újabb, mindig nemesebb álruhákban kényszeríti önmaga szolgálatába a teljes embert. Az én a lehatárolásból él, így
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 104
    fél az odaadástól, a szeretettől, az eggyé válástól. Az ego az egyik pólus mellett dönt,
    s azt valósítja meg, az ezáltal keletkező árnyékvilágot a te-re, kifelé, a külvilágra tolja
    át. A betegség kompenzálja az egyoldalúságot, amennyiben a tünettel olyan mértékben tolja az embert a másik irányba, amilyen mértékben ő a középtől az egyik irány
    felé elhajolt. A betegség olyan mértékben taszít bennünket az alázatba és a kiszolgáltatottságba, amilyen mértékben egónk hübriszéből cselekszünk. Így képességeink
    és rátermettségünk valójában a betegségre tesz hajlamossá bennünket. Minden kísérletünk, amely az egészséges életre irányul, betegséget provokál. Tudjuk, hogy ezek a
    kijelentések manapság igen illetlenek. Végül is az orvostudomány szorgalmasan
    munkálkodik a széles körű megelőző intézkedések kiépítésén, másrészről a „természetes és egészséges” életmódok kampánykorában élünk. A „természetes és egészséges élet” jogosult és üdvözlendő, ha válasz az átlagember mérgekkel kapcsolatos
    tudatlanságára, de a betegségre vonatkoztatva éppen olyan irreleváns, mint az orvostudomány megfelelő intézkedései. Mindkét szemlélet abból indul ki, hogy a betegség
    funkcionálisan megelőzhető, s hisznek az egészséges emberben, mint olyanban, aki
    különböző módszerekkel megóvható a betegségtől. Érthető, hogy az emberek szívesebben hallgatnak reményeket keltő teóriákra, szívesebben hisznek bennük, mint a mi
    tézisünkben, amely dezilluzionáló; mert azt mondja, hogy az ember beteg.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 105
    Ahogyan a halál az élethez tartozik, úgy tartozik a betegség az egészséghez. Tudjuk, kényelmetlen szavak ezek, mégis megvan az az előnyük, hogy helyességükről
    bármely elfogulatlan megfigyelő maga is meggyőződhet. Egyáltalán nem áll szándékunkban új hittételeket felállítani. Azoknak szeretnénk segíteni, akik hajlandók arra,
    hogy látásukat élesítsék, s szemléletük bejáratott irányát egy új, szokatlan iránnyal
    cseréljék fel. Az illúziók felszámolása sosem könnyű, s nem is kellemes, de a szabadság új lehetőségével ajándékoz meg bennünket.
    Az élet nem más, mint csalódások sorozata – egymás után veszi el illúzióinkat –,
    amíg csak el nem viseljük a valóságot. Aki fel meri ismerni és el tudja viselni, hogy a
    betegség, a kórság, a halál elkerülhetetlen s hű kísérője az életnek, az tapasztalni
    fogja, hogy ez a felismerés nem a reménytelenségbe vezet, s az ember e kísérőiben
    segítőkész, bölcs barátokat fog találni, akik támogatják abban, hogy meglelje saját
    valódi s gyógyító útját. Az emberek közt sajnos nagyon ritkán vagy talán soha nem
    találunk olyan őszinte barátot, aki egónk csalásait lépésről lépésre leleplezné, s tekintetünket árnyékvilágunkra irányítaná. Ha valamelyik barátunk mégis erre merészkedne, hamarosan „ellenségünknek” nyilvánítanánk. Pontosan így van ez a betegséggel is. A betegség túl őszinte ahhoz, hogy szerethessük.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 106
    Hiúságunk olyan vakká s esendővé tesz bennünket, amilyen az a császár volt, akinek új ruháját saját illúzióiból szőtték.
    Tüneteink azonban csalhatatlanok – őszinteségre kényszerítenek bennünket. Létükkel mutatják meg, valójában hol vannak hiányosságaink, mit nem engedünk magunkból érvényesülni, mi az, amit árnyéklétre kárhoztattunk, pedig meg szeretne valósulni, miben lettünk egyoldalúak. Tüneteink hűsége, ismétlődő megjelenése arra
    mutat, hogy problémáinkat egyáltalán nem oldottuk meg olyan gyorsan és véglegesen, mint szerettük volna. A betegség mindig olyankor kaparintja markába az embert,
    amikor éppen azt hiszi, hogy hatalma teljében változtathat a világ folyásán. Elegendő
    egy fogfájás, egy derékrándulás, egy influenza vagy egy hasmenés, hogy az élet sugárzó császárából nyomorult féreg legyen. Éppen ezt gyűlöljük a betegségben.
    Éppen ezért vagyunk hajlandóak a legmesszebbmenő erőkifejtésekre, csak hogy
    kiirtsuk a betegséget. Egónk szorgalmasan azt suttogja fülünkbe, hogy problémánk
    jelentéktelen, úgy elvakít bennünket, hogy nem vesszük észre: a betegség leküzdésére
    tett sikeres erőfeszítéseink még inkább a betegség felé mozdítanak el bennünket.
    Említettük már, hogy sem a megelőző orvostudomány, sem az úgynevezett „egészséges élet” nem sok sikerrel kecsegtet a betegség elkerülése terén. Sokkal reménytelibb
    lenne, ha arra az ősrégi bölcsességre gondolnánk, hogy „jobb megelőzni, mint gyó-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 107
    gyítani”. Megelőzni (németül vorbeugen) azt jelenti, hogy önszántunkból meghajoljunk (németül beugen), mielőtt még a betegség erre a meghajlásra rákényszerítene
    bennünket.
    A betegség teszi gyógyíthatóvá az embert. A betegség az a fordulópont, amelyen
    lényünk hiányossága a teljességbe fordulhat át. Ahhoz, hogy ez megtörténhessék,
    abba kell hagynunk a küzdelmet a betegség ellen, s meg kell tanulnunk látni s hallani,
    mit közöl velünk a betegség. A páciensnek belső hangjaira kell hallgatnia, kommunikálnia kell tüneteivel ahhoz, hogy azok üzenetét megismerje. Könyörtelenül meg kell
    kérdőjeleznie nézeteit és saját magáról alkotott elképzeléseit, meg kell próbálnia tudatosan integrálnia azt, amit a tünet testi szinten akar a tudomására hozni. Azzal kell
    feleslegessé tennie a tünetet, hogy bebocsátja tudatába azt, ami addig hiányzott belőle. A gyógyulás mindig a tudat tágulásával, bizonyos éréssel jár együtt. Mivel a tünet
    azért keletkezett, mert árnyékvilágunk egy része a testbe süllyedt, s ott manifesztálódott, a gyógyulás ennek a folyamatnak a fordítottja, azaz tünetünk princípiumát tudatosítanunk kell, s ezzel megváltjuk anyagi lététől.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 108
  4. Keressük az okokat
    Vonzalmaink csodálatos képessége, hogy világszemléletnek álcázzák magukat.
    Hermann Hesse
    Alighanem jó néhányan még mindig értetlenül állnak gondolataink előtt, hiszen
    szemléletmódunk nehezen egyeztethető össze a betegségokok tudományos magyarázatával. Bár bizonyos kórképek esetében a többség általában elfogadja okként a
    pszichikus folyamatokat, de mi legyen a betegségek túlnyomó többségével, amelyek
    testi indítéka egyértelmű bizonyítást nyert?
    Ezen a ponton gondolkodásmódunk alapvető problémájába ütközünk. Magától
    értetődő számunkra, hogy minden észlelhető folyamatot kauzálisan interpretálunk,
    messze ható oksági láncokat konstruálunk, amelyekben ok és okozat egyértelmű kapcsolatban áll egymással. Így Önök azért olvashatják ezeket a sorokat, mert én megírtam őket, mert a kiadó kiadta és mert a könyvkereskedő eladta stb. A kauzális gon-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 109
    dolkodás annyira megvilágító, sőt tényszerű, hogy az emberek többsége az emberi
    megismerőképesség szükséges előfeltételének tartja. Mindenütt, a legkülönbözőbb
    megnyilvánulások esetében keresik a legkülönbözőbb okokat, s nemcsak azt remélik
    ettől, hogy világosabban fogják látni az összefüggéseket, hanem azt is, hogy az oksági folyamatokba célirányosan beavatkozhatnak. Mi az oka az áremelkedésnek, a
    munkanélküliségnek, a fiatalkori bűnözésnek? Mi az oka a földrengésnek vagy egy
    bizonyos betegségnek? S azt remélik, hogy e sok-sok kérdésre valódi választ találnak. A kauzalitás azonban távolról sem olyan problémamentes és kötelező, mint
    amilyennek a felületes szemlélő látja. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy az az emberi
    vágy, amely a világ oksági magyarázatára irányult, az emberi megismerés történetében igen sok vitát és zűrzavart okozott, s olyan következményekhez vezetett, amelyek részben csak most kezdenek lassan világossá válni előttünk. Arisztotelész óta az
    okok négy kategóriáját különböztetjük meg.
    Az első a causa efficiens, azaz a hatóok, a második a causa materialis, amely az
    okot az anyagban, illetve az anyagiságban találja meg, a harmadik a causa formalis, a
    formaadás oka, s végül a causa finalis, a célok, amely a céltételezésből nő ki.
    Kövessük az okok négy kategóriáját a házépítés klasszikus példáján. A házépítéshez először is szükséges a házépítésre irányuló szándék (causa finalis), aztán vala-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 110
    milyen motiváció vagy energia, amely például a befektetésben és a munkaerőben
    mutatkozik meg (causa effciens), továbbá építészeti terv (causa formalis) s végül az
    anyag, a beton, a tégla, a fa stb. (causa materialis). Ha bármelyik ok hiányzik, nehezen képzelhető el, hogy a ház megvalósuljon.
    Ha azonban a valódi „oki” okot keressük, mindig kénytelenek leszünk redukálni a
    négyes felosztású okkoncepciót. A redukció során kétféle, egymással ellentétes
    irányzat jött létre. Az egyik irányzat képviselői minden okok tulajdonképpeni okának
    a célokot tartják (causa finalis). Példánkban tehát a ház építésére irányuló szándék
    volna a tulajdonképpeni előfeltétele minden további oknak. Más szavakkal: a szándék vagy a cél minden esemény valódi oka. Így annak, hogy én ezeket a sorokat írom,
    az az oka, hogy közzé akartam tenni egy könyvet.
    Ez a célokság a szellemtudományok alapja, amelytől a természettudományok szigorúan elhatárolták magukat energetikai kauzalitás modelljükkel (causa efficiens).
    A természeti törvények megfigyelésére és leírására a szándék vagy a cél feltételezése túlságosan hipotetikusnak bizonyult. E téren az erő vagy az indítóok tételezése
    volt ésszerű. Így a természettudományok az energetikai értelemben vett hajtóerő
    kauzalitástörvénye mellett maradtak.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 111
    A kauzalitás e két különböző felfogása mindmáig elválasztja a szellemtudományokat a természettudományoktól, s ez legalábbis nehezíti a kölcsönös megértést, ha
    nem teszi lehetetlenné. A természettudományos kauzális gondolkodás az okot a
    múltban keresi, míg a finális modell az okot a jövőbe helyezi. Ez utóbbi megállapításunk bizonyára sokak számára elidegenítő – hiszen hogyan következhetne az ok időben az okozat után? Ugyanakkor mindennapi életünkben egyáltalán nem riadunk
    vissza attól, hogy az ok-okozati összefüggést a következő módon fogalmazzuk meg:
    „Megyek, mert egy óra múlva indul a vonatom.” Vagy: „Vettem neki ajándékot, mert
    jövő héten lesz a születésnapja.” Ezekben a mondatokban egy jövőbeni esemény időben visszahat az okozatra.
    Ha mindennapi életünk eseményeit vesszük szemügyre, megállapíthatjuk, hogy
    egyesek inkább az energetikai szemléletű múltbeli ok mellett, mások viszont inkább a
    jövőbe helyezett finális ok mellett állnak ki. Így azt mondjuk: „Bevásárolok, mert
    holnap vasárnap van”, és azt is, hogy „leesett a váza, mert meglöktem”. Elképzelhető
    azonban egy kettős szemlélet is: például ha egy házastársi veszekedés során eltörik
    egy edény, ennek okát abban is láthatjuk, hogy földhöz vágták, de abban is, hogy a
    házasfelek valamelyike a másikat bosszantani akarta. Mindezek a példák megvilágítják, hogy a két kauzalitásfelfogás különböző szinteket szemlél, s így mindkettő
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 112
    teljesen jogos. Az energetikai változat a mechanikus hatásösszefüggésekről szól, s
    így mindig materiális szintre vonatkozik, míg a finális kauzalitás motivációkkal, illetve szándékokkal operál, amelyeket már nem tulajdoníthatunk az anyagnak, csak a
    pszichének. Így az általunk bemutatott konfliktus a következő polaritásokat fogalmazza meg:
    causa efficiens – causa finalis
    múlt – jövő
    anyag – szellem
    test – lélek
    Helyénvaló lenne, ha most a gyakorlatban használnánk fel mindazt, amit a polaritásról mondtunk. Ebben az esetben a vagy-vagy-ot felcserélhetjük az is-is-re, s világossá válik számunkra, hogy a két szemléletmód nemhogy kizárja, hanem kiegészíti
    egymást. (Csodálatos, hogy milyen keveset tanult az ember a fény részecske- és hullámstruktúrájából!)
    Itt is minden attól függ, melyik szempontból közelítek valamihez, és nem attól,
    hogy mi a helyes, mi a téves. Ha egy cigarettaautomatából kiesik egy doboz cigaretta,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 113
    akkor ennek okát láthatjuk abban is, hogy pénzt dobtunk be, de láthatjuk abban a
    szándékban is, hogy dohányozni akartunk. (S ez nem játék a szavakkal, hiszen a nélkül a kívánság és szándék nélkül, hogy dohányozni akarunk, nem lennének
    cigarettaautomaták.)
    Tehát mindkét szemléletmód legitim, s egyik sem zárja ki a másikat. Az egyik
    szemléletmód önmagában azonban semmiképpen sem teljes, mert az összes anyagi és
    energetikai okok együttesen még távolról sem elegendőek a cigarettaautomata létéhez, amíg hiányzik a létrehozására irányuló szándék. Éppily kevéssé elégséges magában a szándék vagy a cél valaminek a megjelenítésére. Itt is mindegyik pólus az ellenpólusából él.
    Az a probléma, ami a cigarettaautomata esetében olyan banálisnak tűnik, az evolúció felfogását illetően könyvtárnyi vitát provokált. Kimerül-e vajon az emberlét oka
    a múlt anyagi kauzalitásainak láncolatában, s így ilyenségünk a fejlődés ugrásainak és
    a kiválasztásnak véletlen eredménye a hidrogénatomtól a nagyagyig?
    Vagy pedig az okság törvényének másik magyarázata szerint szükségünk van a
    szándékra is, amely a jövőből visszafelé hat, s ezáltal az evolúció egy meghatározott
    cél felé halad?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 114
    Ez a második nézőpont a természettudós számára „túlságosan sok, túl hipotetikus”, a szellemtudománnyal foglalkozónak pedig az első aspektus „túl kevés, túlságosan szegény”. Ha a kisebb s ezáltal áttekinthetőbb fejlődéseket, „evolúciókat” nézzük, mindig mindkét aspektussal fogunk találkozni. Amíg az emberi tudatból hiányzik a repülés kész ideálja, hiába a technológia, nem lesz repülőgép. Ugyanakkor az
    evolúció semmiképpen sem véletlen döntések és fejlődések eredménye, sokkal inkább egy örök minta anyagi és biológiai követésének tekinthető. Az egyik oldalon az
    anyagi folyamatok lökése, a másik oldalon a céltételezett (finális) forma szívása
    eredményezi, hogy a középen egy manifesztáció jöhet létre.
    S ezzel témánk következő problematikus pontjához érkeztünk. A kauzalitás előfeltétele a linearitás, amelyen az ok-okozat értelmében megjelölhető az előbb és az
    utóbb. A linearitásnak pedig az az idő az előfeltétele, amely a valóságban nem létezik.
    Emlékszünk még, hogy tudatunkban a polaritás okán keletkezik az idő, amely arra
    kényszerít bennünket, hogy az egység egyidejűségét egymásutániságra daraboljuk.
    Az idő tudati jelenség, amelyet kifelé vetítünk, s azután azt gondoljuk, hogy tőlünk
    függetlenül létezik. Ehhez járul még, hogy az idő folyását mindig lineárisan, valamely irányba haladva képzeljük el. Azt hisszük, hogy az idő a múltból a jövő felé
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 115
    halad, s nem vesszük észre, hogy azon a ponton, amelyet jelennek nevezünk, jövő és
    múlt összetalálkozik.
    Ezt az eleinte nehezen elképzelhető összefüggést a következő analógiával tudjuk
    szemléltetni: az idő folyását egy egyenes mentén képzeljük el, melynek egyik végét
    múltnak, a másikat jövőnek hívjuk.
    Jelen
    Múlt Jövő
    Tudjuk azonban a geometriából, hogy a valóságban nem léteznek párhuzamos
    egyenesek, mert a tér szférikus görbülete miatt minden egyenes, ha a végtelenbe
    meghosszabbítjuk, körré zárul. (Riemann geometriája.) Így a valóságban minden
    egyenes vonal egy körív részlete. Ha mindezt az időtengelyre alkalmazzuk, azt fogjuk
    látni, hogy múlt és a jövő irányai egy körben találkoznak.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 116
    Ez azt jelenti, hogy mindig múltunk felé élünk, illetve múltunkat jövőnk határozza
    meg. Ha a kauzalitással kapcsolatos elképzeléseinket erre a modellre alkalmazzuk,
    egy pillanat alatt megvilágosodik a korábban tárgyalt probléma: a kauzalitás ugyanúgy mindkét irányba ugyanazon pont felé fut, mint azt az idő teszi.
    Bár az ilyen elképzelés mindig szokatlannak tűnik, mégsem sokkal nehezebb felfogni, mint azt a tényt, hogyha például a világ körül repülünk, mindig újra a kiindulópontunkra érünk, bár egyre távolodunk tőle.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 117
    Századunk húszas éveiben az orosz ezoterikus, P. D. Uszpenszkij a 14. számú
    Tarot-kártya (A Mértékletesség) vizionárius elemzése során az időproblémát a következőképpen fogalmazta meg: „Az angyal neve Idő, mondta a hang. Homlokán a kör
    az örökkévalóság és az élet jele. Az angyal két kezében két korsó, egy arany és egy
    ezüst. Az egyik a múlt, a másik a jövő. A kettő közt a szivárvány a jelen. Láthatod,
    hogy a jelen mindkét irányba folyik. Ez az idő emberek számára megfoghatatlan aspektusa. Az emberek azt hiszik, hogy minden szakadatlanul egy irányba halad. Nem
    látják, hogy minden örökké találkozik, az egyik a múltból jön, a másik a jövőből, s az
    idő a körök sokasága, s ezek a körök különböző irányban forognak. Fogd fel a titkot,
    s tanuld meg megkülönböztetni egymástól a jelen szivárványának ellentétes áramlatait.” (Uszpenszkij: Az univerzum új modellje.)
    Hermann Hesse is ismételten foglalkozik műveiben az idő témájával. Klein így
    szól halála átélésekor: „De jó, hogy ehhez a megismeréshez is elértem végre, hogy
    nem volt több idő. Mindentől, amire az ember vágyik, csak az idő választja el.” Költeményében, a Siddharthában Hesse több helyütt elemzi az időtlenség témáját. „Tanultál-e – kérdezte őt egyszer –, tanultál-e a titok folyójából, abból, hogy az idő nem
    létezik? Vasudeva arcán szétáradt a mosoly: Igen, Siddhartha, szólt, amire gondolsz,
    nem más, mint hogy a folyó mindenütt ugyanaz: az eredetnél és a torkolatnál, a víz-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 118
    esésnél, a révnél, az áradatban, a tengerben és a hegyekben. És hogy számára csak
    jelen létezik, s nem ismeri a „múlt” és a „jövő” árnyékát. Így van, mondta Siddhartha.
    S ahogy ezt megértettem, saját életemre tekintettem, s azt is folyónak láttam, melyben
    a gyermek Siddharthát a férfi Siddharthától és a férfi Siddharthát az agg
    Siddharthától csak az árnyék választja el, s nem a valóság. Siddhartha korábbi életei
    nem voltak múlt többé, halála s visszatérte Brahmához nem volt jövendő. Semmi
    sem volt – és semmi sem lesz, minden van, mindennek van lényege és jelene.”
    Ha lassan felfogjuk, hogy mind az idő, mind a linearitás csak tudatunkban létezik,
    a kauzális gondolkodási modell egyeduralma igencsak megrendül. Nyilvánvaló lesz
    ugyanis, hogy a kauzalitás is csak egyfajta szubjektív szemléletmód, vagy, ahogyan
    David Hume fogalmazott: „lelki igény”. Bár semmilyen alapunk nincs arra, hogy a
    világot ne kauzálisan szemléljük, arra sincs, hogy kauzálisan interpretáljuk. A tisztázandó kérdés itt sem úgy szól: helyes vagy téves? Hanem az egyes esetekben, azoknak megfelelően: alkalmas-e vagy nem alkalmas?
    S ha így nézzük, kiderül, hogy a kauzális szemléletmód sokkalta ritkábban alkalmas, mint azt manapság rutinszerűen alkalmazzák. Minden olyan területen, ahol a
    világ relatíve kis részletével van dolgunk, s az események számunkra áttekinthetőek,
    hétköznapi idő, linearitás és kauzalitás fogalmainkkal egész jól elboldogulunk. Ha
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 119
    azonban nagyobb a dimenzionalitás és a kérdés magasabb színvonalú választ igényel,
    akkor az oksági gondolkodás inkább hasznavehetetlen kulcsot ad a kezünkbe, semmint valódi megismerést. A kauzális gondolkodáshoz ugyanis a kérdés végpontjának
    meghatározottnak kell lennie. A kauzális világképben végül is minden megnyilvánulásnak megvan a maga oka, s így nemcsak megengedett, de egyenesen szükséges is,
    hogy az ok oka után kérdezzünk. Ez az eljárás, bár természetesen az ok okának oka
    kutatásához vezet, sajnos nem torkollik sehová. Az okok ősokát sosem találhatjuk
    meg. Vagy felhagyunk egy tetszőleges ponton a további kérdezősködéssel, vagy egy
    olyan megoldhatatlan dilemmához jutunk el, mely maga nem színvonalasabb, mint az
    ismert kérdés a tyúkról meg a tojásról. Ezzel azt kívánjuk megvilágítani, hogy a kauzális koncepció legfeljebb a hétköznapi élet problémamegoldásaiban használható
    gyakorlati segédeszközként, de teljességgel elégtelen és használhatatlan tudományos,
    filozófiai és metafizikai összefüggések magyarázatára. A kauzalitásba vetett hit téves,
    mert a linearitásra és a mindennapi időfogalomra épít.
    Ha viszont elismerjük, hogy a kauzalitás egy a lehetséges (így tökéletlen) emberi,
    szubjektív szemléletmódok közül, ezzel legitimáljuk azt, hogy ott használjuk életünk
    során, ahol valóban hasznosnak tűnik.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 120
    Korunk világképében azonban uralkodó az az álláspont, miszerint a kauzalitás létező, sőt kísérletileg bizonyítható – mi csak ezzel a tévedéssel szemben szeretnénk
    fellépni. Az ember a „mindig – ha – akkor” összefüggésnél többet nem képes megfigyelni. Ezek a megfigyelések azonban csak annyit mondanak, hogy két manifesztáció
    időben egymással szinkronban lép fel, s közöttük korreláció van. Ha ezt a jelenséget
    kauzálisan interpretáljuk, akkor ez kifejezi a világszemléletünket, de nem mond
    semmit a jelenségekről vagy azok megfigyeléséről. A kauzális interpretációhoz való
    konok ragaszkodásunk iszonyatosan korlátozottá teszi világlátásunkat s a megismerés
    lehetőségeit.
    A tudomány világában a kvantumfizika volt az a tudomány, amely áttört a kauzális világképen, s azt kérdésessé tette.
    Werner Heisenberg így fogalmaz: „…az egészen kicsiny tér- és időterületeken,
    szóval az elemi részek nagyságrendjének megfelelő területeken a tér és az idő olyan
    sajátságos módon elmosódik, hogy az ilyen kis időrészecskékben az előbb vagy az
    utóbb egyszerűen nem definiálható. Nagyban természetesen az idő-tér struktúra nem
    változtatható meg, mégis számolnunk kell a következő lehetőséggel: a kis téridő területeken végzett kísérletek azt fogják mutatni, hogy bizonyos folyamatok időben
    látszólag fordítva zajlanak le, mint ahogy az kauzális sorrendjüknek megfelelne.”
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 121
    Heisenberg világosan, ám óvatosan fogalmaz, mert mint fizikus kijelentéseivel kizárólag a megfigyelhetőre szorítkozik. Ugyanakkor megfigyelései összefüggő egységet alkotnak mindazokkal a tanokkal, amelyeket e földgolyó úgynevezett bölcsei valaha is tanítottak.
    Az elemi részecskék megfigyelése idő és tér által determinált világunk határterületén játszódik le – „az anyag születési helyén”. Itt még, mint Heisenberg mondja,
    elmosódik a tér és az idő. Ahogy az anyag nagyobb, durvább struktúrái felé haladunk,
    az előbb és az utóbb egyre jelentékenyebb lesz. Ha az ellenkező irányba indulunk,
    először megszűnik az idő és a tér, az előbb és az utóbb világos megkülönböztethetősége, majd teljesen eltűnik a köztük levő választóvonal, s abba a birodalomba érünk,
    melyben az egység, a megkülönböztethetetlenség uralkodik. Itt már sem tér, sem idő
    nem létezik, itt már az örök itt és most uralkodik. Ez az a pont, amely egyszerre tartalmaz mindent, s mégis a „semmi”-nek hívják. Az idő és a tér két koordinátája között feszül a polaritás, a szemfényvesztés, a Maja világa – s ahhoz, hogy az egység
    világába jussunk, előbb át kell látnunk ezeknek negatív egzisztenciáján.
    Poláris világunkban a kauzalitás tehát tudatunk egyik lehetséges perspektívája. A
    folyamatok interpretációja a bal agyfélteke működési területén zajlik. Mondottuk
    már, hogy a természettudományos világkép a bal hemiszférium világképe, nem csoda
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 122
    tehát, ha az ember oly mereven ragaszkodik a kauzalitáshoz. A jobb félteke azonban
    nem ismeri a kauzalitást, analógiásan gondolkodik. Az analógiában találjuk meg azt a
    kauzalitással poláris gondolkodásmódot, mely sem nem helyesebb, sem nem tévesebb, sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint amaz, viszont kiegészíti az oksági gondolkodás egyoldalúságait. Csak a kettő – tehát a kauzalitás és az analógia – között
    feszülhet az a koordináta-rendszer, amelyben poláris világunk színvonalasan interpretálható.
    Ha a kauzalitás segítségével a jelenségek vízszintes vonatkozásai válnak láthatóvá,
    az analógiás gondolkodás az ősprincípiumokat követi függőlegesen, megnyilvánulásuk minden szintjén. Az analógiás gondolkodásnak nincs szüksége az ok-okozati
    összefüggésre, hanem a különböző formák tartalmi identitása felé orientálódik. A
    kauzális gondolkodást az „előbb” és az „utóbb” idővonatkozásai fejezik ki, míg az
    analógiás gondolkodást a „mindig – ha – akkor” értelmében a szinkronitás élteti. A
    kauzális gondolkodás fokozott differenciálódáshoz vezet, míg az analógiás gondolkodás a sokféleséget egységes mintává fogja össze. Az analógiás gondolkodásra való
    képtelenség kényszeríti a tudományos gondolkodást arra, hogy minden szinten egyre
    újabb törvényszerűségek után kutasson. A tudományos gondolkodás sem nem mer,
    sem nem tud úgy absztrahálni egy már megtalált törvényszerűséget, hogy azt analóg
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 123
    módon minden szinten princípiumként alkalmazza. Így például a polaritást különkülön s egymástól is elkülönítve vizsgálja az elektromosság, az atomok területén, a
    sav-lúg háztartásban, az agyféltekékben és ezer más területen. Az analógiás gondolkodás ugyanakkor kilencven fokkal elfordítva a szemlélődés szögét, a legkülönbözőbb formákat analóg összefüggésbe helyezi oly módon, hogy mindegyikben felfedezi ugyanazt az ősprincípiumot. Így egyszerre csak valamiféle összefüggés áll elő a
    pozitív elektromos pólus, a bal agyfélteke, a sav, a nap, a tűz és a kínai Jang között,
    bár kauzálisan semmiféle kapcsolat sincs közöttük. Az analógiás közösség a fenti
    formák esetében azon a közös ősprincípiumon nyugszik, amelyet férfiúi vagy aktivitásprincípiumnak nevezhetnénk.
    Ez a szemléletmód a világot archetipikus részeire bontja, s azokat a mintákat vizsgálja, amelyeket az archetípusok alkotnak belőlük. Ezeket a mintákat analóg módon
    megtaláljuk a jelenségformák minden szintjén mind fent, mind lent.
    Ezt a látásmódot ugyanúgy el kell sajátítani, mint a kauzális szemléletmódot. Ha
    ez sikerül, a világ egészen új oldalról nyílik meg előttünk, s olyan összefüggéseket és
    mintákat fogunk látni, amelyek a kauzális szemlélet előtt rejtve maradnak. A kauzalitás előnye a funkcionalitás, az analógiás gondolkodásé pedig az, hogy belső tartalmi
    összefüggéseket tesz átláthatóvá. A kauzalitásnak köszönhetően a bal agyfélteke sok
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 124
    mindent képes felbontani és analizálni, a világot mint egészet azonban képtelen megragadni. A jobb féltekének le kell mondania arról, hogy szervezze a világ folyamatait,
    viszont képes az egész, a lényeg felfogására, s ezáltal olyan helyzetben van, hogy
    megtapasztalhatja mindezek értelmét is. A dolgok értelme azonban kívül van célon és
    logikán, mint Lao-Ce mondta:
    beszélni beszélhetsz utakról
    csakhogy az sohasem az Örök Út tao
    megnevezhetsz neveket
    de soha nem tudod megnevezni
    az Örök Nevet
    Semminek nevezzük
    Ég és Föld kezdetét
    Létnek nevezzük a
    Tízezer Dolog Anyját
    vagyis hát
    legyen is csak örökre Semmi
    hogy megláthassuk a Csodát
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 125
    legyen örökre Lét hogy
    megláthassuk Körvonalát
    és együtt lakik ez a pár
    de más a nevük színre lépve már
    együtt laknak ők a Mélység
    Mélység egyre mélyebb Mélység
    Minden Csoda Kapuja
    (Karátson Gábor fordítása)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 126
  5. Vizsgálódásunk módszerei
    „Az egész élet másból sem áll, mint olyan formává lett kérdésekből,
    amelyek magukban hordják a válasz magvát – s válaszokból, amelyek
    kérdésektől terhesek. Aki mást lát benne, egyszerűen őrült.”
    Gustav Meyrinck: Golem
    Mielőtt hozzákezdenénk könyvünk második részéhez, amelyben a leggyakoribb
    betegségek jelentését próbáljuk majd megfejteni, néhány szót szeretnénk még szólni
    vizsgálódásunk módszeréről. Nem áll szándékunkban egyfajta értelmező szótárt adni
    az Önök kezébe, amely szükség szerint fellapozható az egyes szimptómáknál, ahol is
    megtudjuk, tüneteink mit is jelentenek, és aztán vagy bólintunk rá, vagy éppen tagadóan megrázzuk a fejünket. Aki könyvünket így kezeli, a lehető legnagyobb félreértés áldozata. A mi szándékunk az, hogy egy olyan látás- és gondolkodásmódot közvetítsünk, amely a valóban érdeklődő olvasó számára lehetővé teszi, hogy saját és
    embertársai betegségét egészen másképp lássa, mint eddig.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 127
    Azért tartjuk szükségesnek bizonyos feltételek és technikák elsajátítását, mert a
    legtöbb ember nem tanulta meg az analógiák és a szimbólumok kezelését. A második
    rész konkrét példáit ezért elsődleges fontosságúnak tartjuk. Ezeken keresztül fejlesztheti ki az olvasó saját magában az efféle látás és gondolkodás képességét. Mindenki
    számára csak az jelenthet nyereséget, ha ő maga halad előre az értelmezések területén, mert a kész értelmezések legfeljebb keretet adhatnak, de az egyedi esetekre teljes
    egészében sohasem alkalmazhatók. Ugyanúgy, mint az álomfejtésnél, az álomfejtő
    könyveket sem azért olvassuk, hogy álmunknak utánalapozzunk, hanem hogy megtanuljuk az álomértelmezés alkalmazását.
    A második rész ugyanezen okból nem tart igényt a teljességre, bár igyekeztünk
    minden testi és szervi területet feldolgozni, hogy az olvasónak kiindulópontja legyen
    konkrét tünete feldolgozásakor. Mindeddig könyvünk világnézeti-filozófiai hátterét
    próbáltuk megvilágítani, itt, elméleti bevezetőnk utolsó fejezetében pedig a konkrét
    tünetek értelmezését lehetővé tevő legfontosabb aspektusokat és szabályokat mutatjuk be. Ez lesz az az eszköz, amely néhány gyakorlattal együtt a valóban komoly érdeklődő számára lehetővé teszi, hogy tünetei jelentését megvizsgálja.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 128
    Kauzalitás az orvostudományban
    A kauzalitás problémája témánk szempontjából azért olyan különösen jelentős,
    mert mind az orvostudomány, mind a természetgyógyászat, a pszichológia és a szociológia egymással versengenek a betegségek valódi okainak felderítésében, s ezen
    okok megszüntetésével akarnak gyógyulást meghozni a világnak. Míg az egyik az
    okot a kórokozókban s a környező világ szennyezéseiben keresi, a másik a kora
    gyermekkori traumatikus eseményekben és nevelési módszerekben vagy a munkahelyi körülményekben. A levegő ólomtartalmától a társadalomig minden és mindenki
    alkalmas arra, hogy a betegség okaivá váljék.
    Míg ezzel szemben a betegség okainak keresése az orvostudományt és a pszichológiát zsákutcába viszi. Bár mindaddig, amíg keresünk okokat, találni is fogunk, a
    kauzális gondolkodásmód azonban megakadályozza, hogy észrevegyük: a megtelt
    okok elvárásaink eredményei. Valójában az ok (Ursache) mindig csak az egyik dolog
    (Sache) a többi dolog között. Az okkoncepció mindig megáll félúton, mert egy tetszőleges ponton mindig félbehagyja a nyomozást. Így bár egy fertőzés oka megnevezhető a kórokozóban, de még mindig nyitva áll a kérdés, hogy az egyedi esetben
    miért idézett elő ez a bizonyos kórokozó fertőzést. Ennek az oka magyarázható a
    szervezet csökkent elhárítóképességével, de akkor ott a kérdés, hogy mi az oka ennek
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 129
    az immungyengeségnek. S kérdezősködésünket a végtelenségig folytathatjuk, még
    akkor is, ha az ősrobbanásig jutunk mint ősokig, ugyanis akkor is felvetődik a kérdés,
    hogy mi volt az oka az ősrobbanásnak…
    A kérdezősködés ezért a gyakorlatban egy tetszőleges ponton természetesen megszakad, s a kérdező úgy tesz, mintha ezen a ponton kezdődne a világ. Az emberek
    általában olyan, lehetőleg semmitmondó gyűjtőfogalmakba kapaszkodnak, mint a
    „locus minoris resistentiae” (csökkent ellenállású hely: szerv, szervrész), vagy a „nagyobb megterhelés”, a „szervi gyengeség” és hasonló jelentőségteljes fogalmak. De
    honnan a bátorságunk, hogy egy lánc tetszőleges tagját „Ok”-ká stilizáljuk? Merő
    őszintétlenség okról vagy kauzalitáselméletről beszélni, amikor – mint láttuk – az
    okságkoncepcióval az ok egyáltalán nem található meg.
    Célunkhoz valamivel közelebb kerülünk, ha azzal a poláris okságkoncepcióval
    dolgozunk, amelyről a kezdetben kauzális szemléletünk tárgyalása során már beszéltünk. E szemszögből minden betegség két oldalról meghatározott, azaz a múltból és a
    jövőből. Ebben a szemléleti modellben a finalitás igényelné a meghatározott kórképet, s a rá ható kauzalitás (efficiens) biztosítaná az anyagi és testi körülményeket,
    amelyek a célképet (causa finalis) megvalósítják. Ebben a felfogásban a betegség
    azon második aspektusára is fény derülne, mely a szokásos szemlélet esetén teljes-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 130
    séggel homályban marad: a betegség céljára, az események értelmére. A mondatot
    nemcsak a papír, a tinta, a nyomdagép, a betűjelek határozzák meg, hanem mindenekelőtt az a szándék, amely az információ továbbadására irányul.
    Elég könnyen követhető, mint vész el az alapvető és lényegi az anyagi folyamatokra, a múltbéli feltételekre történő redukció során. Minden manifesztáció formával
    és tartalommal bír, alkotórészekből áll és egységes alakja van, ami több, mint az alkotórészek összege. Minden manifesztációt a múlt és a jövő határoz meg. A betegség
    sem kivétel ez alól. A tünet mögött mindenkor szándék és tartalom áll, s ezek az
    adott lehetőségeket használják fel önmaguk megvalósítására. Ezért a betegség bármely okot bevethet okként.
    Ez az a pont, ahol az orvostudomány módszerei mindeddig csődöt mondtak. Az
    orvostudomány hisz abban, hogy a betegségokok megszüntetésével maga a betegség
    is megszüntethető, s nem gondol arra, hogy a betegség elég flexibilis ahhoz, hogy új
    okot keressen s találjon önmaga megvalósítására. Pedig az összefüggés igen egyszerű: ha valaki például házat akar építeni, nehezen gátolható meg ebben a szándékában
    azzal, hogy elvesszük tőle a köveket – ekkor, mondjuk, fából fogja felépíteni a házát.
    Bár a végső megoldást megtalálhatnánk abban, hogy minden építőanyagot megvonunk az építkezni szándékozótól, ez azonban a betegség esetén nehezen képzelhető
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 131
    el. A pácienst ugyanis teljes testétől kellene megfosztanunk ahhoz, hogy biztosra
    vehessük: a betegség többé nem talál okot.
    Ez a könyv a betegség finális okával foglalkozik, így akarja kiegészíteni a betegség egyoldalú funkcionális szemléletét a hiányzó másik pólussal. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy semmiképpen sem tagadjuk az orvostudomány által kutatott és leírt
    anyagi folyamatok létét, de a leghatározottabban kiállunk amellett, hogy ezek semmiképpen sem egyedüli okai a betegségnek.
    Mint erről már korábban szóltunk, a betegségnek szándéka és célja van, melyet
    legáltalánosabban és legabszolútabb formájában úgy fogalmazhatunk meg, hogy az
    az eggyé válás értelmében vett gyógyulás. Ha a betegséget különféle tüneti megjelenési formáira osztjuk fel, amelyek mind egy-egy lépést jelentenek a célhoz vezető
    úton, akkor minden egyes tünetet megvizsgálhatunk abból a szempontból, mi a szándéka és mik az információi, s így megtudhatjuk, milyen lépést is kell tennie éppen
    most a betegség által érintett személynek. Ezt a kérdést minden egyes tünet esetében
    fel kell tennünk, s nem kerülhetjük meg azzal, hogy a funkcionális okokra tereljük a
    figyelmet. Funkcionális okok mindig vannak – ugyanakkor azonban a tartalmi jelentés is mindig fellelhető. Így a mi szemléletmódunk és a klasszikus pszichoszomatikus
    szemléletmód közötti első különbség abban áll, hogy mi nem válogatunk a szimptó-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 132
    mák között. Mi minden szimptómát értelmezhetőnek tartunk, nem fogadunk el kivételt. A második különbség abban áll, hogy mi lemondunk a klasszikus pszichoszomatikus szemlélet múltorientált oksági modelljéről. A gondolati koncepció szempontjából mellékes, hogy valamely zavar okát baktériumokban vagy egy rossz anyában találjuk-e meg. A klasszikus pszichoszomatikus elmélet nem határolta el magát
    az egypólusú kauzális gondolkodási modell alapvető hibáitól. Minket nem érdekelnek a múltbeli okok, mert, mint már láttuk, azokból mindig akad elegendő, s mind
    egyformán fontos és egyformán jelentéktelen. Szemléletmódunkat inkább a „finális
    kauzalitással” (cél – okság) lehetne körülírni, vagy még inkább az analogikus gondolkodás időtlen koncepciójával.
    Bár az emberi ittlét (Sosein) független az időtől, mégis az időben kell azt megvalósítanunk és tudatosítanunk. A megvalósítás és a tudatosítás belső mintáját nevezzük mély-énnek (Selbst). Életutunk ehhez a mély-énhez, a teljesség szimbólumához
    vezető út. Ahhoz, hogy ezt a teljességet megtaláljuk, „időre” van szükségünk – bár a
    teljesség kezdettől fogva jelen van. Éppen ebben áll az idő illuzórikus volta – időre
    van szükségünk, hogy megtaláljuk azt, amik mindig is voltunk. (Ha valami nem lenne világos, kérjük, gondoljanak korábban felhozott példánkra: bár a könyvben jelen
    van a teljes regény, az olvasónak mégis időre van szüksége, hogy megismerkedjék
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 133
    azzal a tartalommal, ami elejétől kezdve ott volt!) Ezt az utat nevezzük „evolúciónak”. Az evolúció a mindig is meglevő (azaz időtlen) minta tudatos követését jelenti.
    Az önmegismerés ezen útja nehézségekkel és tévedésekkel terhes, vagy – más megfogalmazásban – saját mintánk egyes részeit nem akarjuk vagy nem vagyunk képesek
    látni. Ezeket a nem tudatos aspektusokat nevezzük árnyékvilágunknak. A betegségben árnyékvilágunk demonstrálja jelenlétét s valósítja meg önmagát. Ahhoz, hogy
    valamely tünetet értelmezni tudjunk, semmi szükségünk az idő vagy a múlt fogalmára. A múltbéli okok keresése eltereli figyelmünket a tünet tulajdonképpeni üzenetéről, mivel ahelyett, hogy magunk viselnénk a felelősséget, kifelé vetítjük azt, s az
    okot hibáztatjuk.
    Ha valamely tünet jelentését megvizsgáljuk, a kapott válasszal kiemeljük a láthatatlanságból saját mintánk egy részét. Magától értetődik, hogyha múltunkban kutatunk, abban is e minta különböző megjelenési formáira lelünk. Mindebből azonban
    ne fabrikáljunk oksági láncot – mivel a nyert adatok sokkal inkább ugyanannak a
    problémakörnek párhuzamos, az életkornak megfelelő megjelenési formái. A gyermek problémái megvalósítására szüleit, testvéreit, tanárait használja fel, a felnőtt
    élettársát, gyerekeit, munkatársait. A külső körülmények senkit sem betegítenek meg,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 134
    azonban minden lehetőséget felhasználunk, hogy körülményeinket betegségünk szolgálatába állítsuk. A beteg a körülményekből okokat csinál.
    A beteg egy személyben tettes és áldozat, valójában azonban mindig saját tudattalanja gyötri. E megállapításunk nem értékítélet, hiszen csak a „megvilágosultaknak”
    nincsen árnyékvilága, mégis megóv bennünket attól az önámítástól, hogy külső körülményeink áldozatának tartsuk magunkat, hiszen éppen ezzel fosztjuk meg magunkat a változás lehetőségétől. Sem a baktériumok, sem a föld sugárzásai nem okoznak
    betegséget, csak segédeszközként használjuk fel őket arra, hogy betegségünket megvalósíthassuk. (Ugyanez a kijelentés más szinten sokkal magától értetődőbbnek tűnik: sem a festék, sem a vászon nem oka a festménynek – de az ember segédeszközként használja őket festménye megvalósítására.)
    A leírtak után reméljük, hogy mindenki számára érthető az az első fontos szabály,
    amelyet a tünetek értelmezése során a könyv második részében alkalmazunk.
    Az első szabály: tüneteink értelmezésekor mondjunk le a funkcionális szint látszólagos oksági összefüggéseiről, akkor is, ha ezek léteznek, s létüket nem is vonjuk
    kétségbe. Ez azonban egyáltalán nem teszi érvénytelenné értelmezésünket. Mi a tüneteket kizárólag szubjektív és minőségi megjelenésükben értelmezzük. Az értelmezés szempontjából irreleváns, hogy a tünet megvalósításához mely fiziológiai, mor-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 135
    fológiai, vegyi, idegi vagy más kauzális láncolatot használ fel. A tartalmi megismerés
    szempontjából csak a jelenség léte és milyensége számít – miértje nem érdekes.
    A tünetképzés kapcsolata az idővel
    Amennyire érdektelen kérdésfelvetésünk szempontjából az időbeli múlt, annyira
    érdekes és jelentőségteljes az időkörnyezet a konkrét tünet fellépésekor. A tünet
    megjelenésének pontos időpontja fontos információkat közölhet arról a problématerületről, amely a tünetben manifesztálódik. A tünet fellépésével szinkronban lefolyó
    események a tünetegyüttes kereteit alkotják, s így a tünetegyüttessel együtt kell figyelembe venni őket.
    Itt természetesen nemcsak a külső események figyelembevételére, hanem mindenekelőtt a belső folyamatok követésére gondolunk. Milyen gondolatok, témák, fantáziák foglalkoztatták az illetőt, amikor a tünet megjelent? Milyen hangulatban volt?
    Voltak-e az életében különös események, változások? E tények vizsgálata során a
    valóságban gyakran éppen a jelentéktelennek, érdektelennek ítélt események bizonyulnak szignifikánsnak. Mivel a tünetben valamely elfojtott terület manifesztálódik,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 136
    az ezzel összefüggő események valódi jelentése is elfojtódik, s ennek megfelelően
    leértékelődik.
    Ezek többnyire nem az élet nagy dolgai, mert azokkal általában tudatosan szembesülünk. A hétköznapok kis, ártalmatlan eseményei bolygatják meg leggyakrabban
    az elfojtott problématerületeket. Az olyan akut tünetek, mint a megfázás, a rosszullét,
    a hasmenés, a gyomorégés, a fejfájás, a külső sérülések és hasonlók időben nagyon
    pontosan reagálnak. Ezeknél érdemes feltenni a kérdést, mit is tettünk, gondoltunk,
    fantaziáltunk az adott pillanatban. Ha magunknak tesszük fel a kérdést, helyes, ha az
    első, spontán válasz felett nem siklunk át, mint érdektelen ötlet felett, hanem komolyan fontolóra vesszük.
    Mindehhez bizonyos gyakorlatra s jó adag őszinteségre van szükségünk önmagunkkal – vagy még inkább: kellő bizalmatlanságra. Aki abból indul ki, hogy ismeri
    önmagát, s elsőre dönteni tud abban a kérdésben, mi igaz és mi nem, az az önismeret
    terén sosem fog különös eredményeket elérni. Helyesebb úton jár, aki abból indul ki,
    hogy bármely kóbor állat jobban meg tudja ítélni őt, mint ő önmagát.
    A második szabály: elemezze tünete fellépésének időpontját. Gondoljon utána
    azoknak az élethelyzeteknek, gondolatoknak, fantáziáknak, álmoknak, eseményeknek
    és híreknek, amelyek a tünete időbeli kereteit szolgáltatták.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 137
    A tünet analógiája és szimbolikája
    Eljutottunk az értelmezés központi jelentőségű technikájához, ezt azonban nem
    könnyű szavakkal bemutatni, megtanítani. Először is ki kell fejlesztenünk magunkban a képességet arra, hogy olyan intim viszonyba kerüljünk a nyelvvel, amely lehetővé teszi, hogy tudatosan halljuk, amit a szavak mondanak. A nyelv a mélyebb, láthatatlanabb összefüggések felismerésében nagyszerű segítőeszköz. A nyelv csak azzal közli bölcsességét, aki képes azt meghallani. Korunk nyelvhasználata meglehetősen lompos és esetleges, ezért szem elől tévesztettük azt a hidat, amely a fogalmak
    valódi jelentéséhez vezet. Mivel a nyelv maga is a polaritás részese, mindig ambivalens, kétértelmű, kétjelentésű. Majdnem minden fogalom egyidejűleg több szinten is
    értelmezhető. Ismét el kell sajátítanunk azt a képességet, amellyel minden szót minden jelentésszinten érzékelünk.
    Könyvünk második részének majd minden mondata legalább két szintre vonatkozik, s akinek az egyes mondatok banálisnak tűnnek, az biztos lehet abban, hogy a
    második szintet, a mondat kétértelműségét nem vette észre. Megpróbáljuk az olvasó
    figyelmét idézőjellel, kiemeléssel, bizonyos elválasztásokkal a fontosabb helyekre
    irányítani. A lényeg azonban a nyelv dimenzionalitásához való alapvető viszony. A
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 138
    nyelv meghallását éppoly kevéssé lehet tanítani, mint a zenehallgatást – mégis mindkét képesség iskolázható.
    Nyelvünk pszichoszomatikus. Majdnem minden megfogalmazást és szót, amellyel
    fizikai állapotot vagy folyamatot írunk le, testi tapasztalatból kölcsönöztünk. Csak azt
    tudjuk meg-érteni és fel-fogni, amit kezünkkel megfoghatunk, testünkkel megérinthetünk, amin lábunkkal megállhatunk. Az ebből adódó gondolatok megérdemelnék,
    hogy részletesen foglalkozzunk velük, e helyütt azonban csak rövid összefoglalásukra
    vállalkozunk: az embernek minden tapasztalatához, a tudatosság terén tett minden
    lépéséhez a testiség kerülő útjára van szüksége. Képtelenek vagyunk princípiumokat
    tudatosan integrálni anélkül, hogy ezek előbb le ne süllyednének a testiségbe. Gyakran megrémülünk a testiség rettenetes kötöttségeitől – azonban e kötöttség nélkül
    nem juthatnánk kapcsolatba a princípiumokkal sem. Ez a gondolatmenet is ahhoz a
    felismeréshez vezet, hogy az emberiséget nem kell megóvni a betegségektől.
    Térjünk azonban vissza eredeti témánkhoz, a nyelv jelentőségéhez. Aki képes
    meghallani a nyelv pszichoszomatikus kétértelműségét, meglepődve fogja tapasztalni, hogy a beteg, miközben testi tüneteiről beszél, legtöbbször egyúttal pszichés
    problémáit is elmondja: az egyik olyan gyengén lát, hogy képtelen tisztán felismerni
    a dolgokat – a másik megfázott, és tele van az orra (németül: hat die Nase voll: elege
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 139
    van valamiből) – a harmadik nem tud meghajolni, olyan merev – van, aki nem tudja
    lenyelni többé a dolgokat – s van olyan, aki nem tud magában tartani többé valamit –
    van, aki nem hall, s van, aki annyira viszket, hogy legszívesebben kibújna a bőréből.
    A fentieken nincs sok értelmeznivaló – ha igazán odafigyelünk, elég, ha bólintunk, s
    megállapítjuk: „A betegség őszintévé tesz!” (Az orvostudomány a latin betegségnevek használatával gondoskodik arról, hogy a nyelvben amúgy felismerhető tartalmi
    összefüggések rejtve maradjanak előttünk!)
    Mindezekben az esetekben a testnek kell megélnie azt, amit az érintett személy
    pszichésen nem mer átélni, nem mer bevallani magának. Így például nem merjük
    bevallani magunknak, hogy legszívesebben kibújnánk a bőrünkből, azaz szeretnénk
    szétrobbantani életünk adott kereteit – így a tudattalan vágy a testben valósul meg, s
    tünetként az ekcémát használja fel arra, hogy a tulajdonképpeni vágyat tudatossá tegye. Ha azonban megnevezhető okként ott van az ekcéma, egyszerre csak hangosan
    kimondhatjuk vágyunkat: „Legszívesebben kibújnék a bőrömből!” – ugyanis megvan
    a testi alibink, s ezt manapság mindenki komolyan veszi. Így például egy alkalmazott
    sosem merné bevallani munkaadójának, hogy elege van munkájából (die Nase voll
    hat), s szeretne egypár napra visszavonulni – testi szinten viszont akceptálják, ha
    „tele van az orra”, tehát eléri vele a kívánt eredményt.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 140
    A nyelv kétértelműségének meghallása mellett igen fontos az analógiás gondolkodásra való képesség. Már maga a nyelv kétértelműsége is az analógián nyugszik. Így
    például senkinek sem jutna eszébe, hogy egy szívtelen embernek a testéből valóban
    hiányozna a szíve. Bőrünkből sem szeretnénk feltétlenül szó szerint kibújni. Mindezekben az esetekben a fogalmaknak olyan analóg értelme van, hogy valami konkrét
    képviseli a nyelvhasználatban az absztrakt princípiumot. A szívtelen például egy képesség hiányát fogja jelenteni, amely képességet ősidők óta analóg módon valamilyen
    archetipikus szimbolika alapján a szívvel hozzuk kapcsolatba. Ugyanezt a princípiumot azonban megtestesíti a nap és az arany is.
    Az analógiás gondolkodás előfeltétele az absztrakciós képesség, ugyanis fel kell
    ismernünk a konkrétban a benne kifejezésre jutó princípiumot, s képesnek kell lennünk átvinni azt egy másik szintre. Így például a bőr az emberi testen többek között a
    lehatárolás, a külvilágról való leválasztás funkcióját tölti be. Ha valaki legszívesebben kibújna a bőréből, az saját határoltságát akarja robbantani, legyőzni. A bőr és
    például az emberi normák között analóg kapcsolat van, mert a normáknak ugyanaz a
    funkciója pszichés szinten, mint a bőrnek a szomatika szintjén. Ha azonban a bőrt és
    a normákat „egyenlősítjük,” ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy a kettő azonos
    lenne, s azt sem, hogy oksági összefüggés volna közöttük; csak annyit jelent, hogy
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 141
    analógok a princípiumaik. Így például – mint látni fogjuk – a testben elraktározott
    mérgek (toxinok) a tudatban elfojtott konfliktusoknak felelnek meg. Ez az analógia
    nem azt állítja, hogy a konfliktusok a testben mérgeket termelnek, vagy fordítva, a
    mérgek konfliktusokat: különböző szinten bár, de mindkettő analóg manifesztáció.
    Pszichénk éppoly kevéssé okoz testi tüneteket, mint ahogyan testi folyamatok sem
    okoznak pszichés elváltozásokat. Igaz, mindkét szinten ugyanazt az analóg mintát
    találjuk meg. Minden tudattartalomnak megvan a testi megfelelője és fordítva. Ilyen
    értelemben minden tünetnek tekinthető. Ha valaki szívesen sétál és keskeny az ajka,
    az éppúgy tünetnek tekinthető, mint a gennyes mandula (vö. a kórelőzmények szemléletével a homeopátiában). A tünetek csak a tünettulajdonos szubjektív értékelésében különböznek egymástól. Végső soron a szimptómát az elutasítás és az ellenállás
    teszi betegségtünetté. Az ellenállás azt is elárulja, hogy ez a bizonyos tünet árnyékvilágunk egy részét fejezi ki – mert mindazokat a tüneteket, amelyek lelki életünk
    tudatos részét fejezik ki, mint személyiségünk megjelenítését, szeretjük és óvjuk.
    Csak a szubjektív értékelés szintjén dönthető el az az ősrégi vita, hogy hol húzódik a határ az egészséges és a beteg, a normális és az abnormális között. Ha mi testi
    tüneteket pszichésen értelmezünk, ezt elsősorban azért tesszük, hogy az érintett személy a mi segítségünkkel eddig tudomásul nem vett területekre irányíthassa tekinte-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 142
    tét, s megállapíthassa, hogy ilyenek valóban léteznek. Ahogyan a test, úgy a lélek,
    ahogyan fent, úgy lent. Nem arról van szó, hogy azonnal hárítsunk el valamit, vagy
    változtassuk meg azt, éppen ellenkezőleg: igenelnünk kell a látottakat, mert tagadásukkal ismét csak árnyékvilágunkba tolnánk vissza őket. Csak a látás tesz tudatossá, s
    ha a tudatosság növekedése szubjektív változással is jár – az remek!
    A változtatásra irányuló szándék mindig éppen ellentétes hatással jár. A legbiztosabb módon úgy tudjuk meggátolni az elalvást, ha gyorsan el akarunk aludni; ha nem
    törekszünk céltudatosan az elalvásra, magától fog sikerülni. A céltudatosság hiányán
    azt a középutat értjük, amely az akadályozás és a kikényszerítés között húzódik meg.
    A mindenkori közép nyugalma teszi lehetővé, hogy valami új történhessék. Aki kergeti a célját, vagy harcol érte, az soha nem éri el. Ha valakinek a kórképek magyarázata során az az érzése támad, hogy az értelmezés gonosz vagy negatív vonásokra
    derít fényt, ez azt fogja bizonyítani, hogy az illető saját értékrendszerének a foglya.
    Sem szavak, sem dolgok, sem események nem lehetnek jók vagy rosszak, pozitívak
    vagy negatívak, önmagukban az értékelés egyedül a szemlélőben jön létre.
    Kézenfekvő, hogy témánk esetében az ilyen jellegű félreértések veszélye nem is
    csekély, hiszen a betegség tüneteiben éppen azok a princípiumok manifesztálódnak,
    amelyeket az emberek egyénileg vagy kollektíve általában negatívan értékelnek, s
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 143
    emiatt nem látják s nem élik meg őket tudatosan. Azért ütközünk különösen gyakran
    az agresszivitás és a szexualitás témájába, mert ezek azok a területek, amelyek a társadalmi közösségek normáihoz és értékelképzeléseihez való alkalmazkodás során a
    legkönnyebben áldozatul esnek az elfojtásnak, s így megvalósításukra álcázott utakat
    kell keresniük. Ha arra hívjuk fel a figyelmet, hogy valamely tünet mögött vegytiszta
    agresszió áll, ezzel nem vádaskodni, hanem segíteni akarunk az érintett személynek
    abban, hogy ezt meglássa, s el tudja fogadni. Ha ő erre félénken azt kérdi, mi minden
    szörnyűség történne, ha mindenki így járna el, csak azt válaszolhatjuk, hogy az agresszió akkor is jelen van, ha nem látjuk, s attól, hogy látjuk, sem nagyobb, sem gonoszabb nem lesz. Amíg azonban az agresszió (vagy bármely más tetszőleges impulzus) árnyékvilágunkba szorul, megvonjuk tőle a tudatosság fényét, s már csak ezért is
    veszélyes.
    Ahhoz, hogy gondolatmenetünket követni tudják, kérjük, tartsanak bizonyos távolságot a bevett értékrendszerektől. Próbálják meg felváltani túlságosan analitikus,
    racionális gondolkodásmódjukat képszerű, szimbolikus és analógiás gondolkodással.
    A nyelvi vonatkozások és az asszociációk gyorsabban elvezetnek bennünket a lényeghez (Gestalt), mint a steril következtetések. Ahhoz, hogy a kórképek háttere láthatóvá váljék, inkább a jobb agyfélteke képességeit kell próbára tennünk.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 144
    A harmadik szabály: a tüneti történéseket kísérelje meg princípiumokká absztrahálni, s ezt a mintát vigye át a pszichikai szintre. Ha van fülünk a nyelvi többértelműségre, ezzel általában kulcsunk is van a megfejtéshez, mert nyelvünk pszichoszomatikus.
    A kényszerű következmények
    Majdnem minden tünet magatartásunk megváltoztatására kényszerít bennünket. E
    változásokat két csoportra oszthatjuk: tüneteink egyrészt meggátolnak bennünket
    abban, hogy bizonyos dolgokat tegyünk, amelyeket eddig szívesen tettünk, másrészt
    arra kényszerítenek bennünket, hogy olyasmit tegyünk, amit egyáltalán nem akarunk
    tenni. Így például egy influenza megakadályoz bennünket abban, hogy egy meghívásnak eleget tegyünk, s arra kényszerít, hogy ágyban maradjunk. Ha eltörik a lábunk,
    nem tudunk sportolni, nyugalomra vagyunk kárhoztatva. Ha a betegségnek szándékot, értelmet tulajdonítunk, akkor ezeket éppen a megakadályozott és a
    kikényszerített magatartási változásokban találhatjuk meg. A kikényszerített magatartás-változás olyan kényszerű korrekció, amelyet komolyan kell vennünk. A beteg
    általában hajlamos arra, hogy életstílusa kényszerű változásaival szemben nagy ellen-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 145
    állást tanúsítson, többnyire minden eszközt latba vet, hogy a kényszerű korrekciót a
    lehető leggyorsabban megszüntesse, s tévedhetetlenül haladhasson tovább bejáratott
    útján.
    Mi ezzel szemben azt tartjuk fontosnak, hogy ha már egyszer zavar áll be, akkor
    engedjük, hogy ez valóban megzavarjon bennünket. A tünet mindig valamilyen egyoldalúságot korrigál, a túlságosan tevékeny ember nyugalomra kényszerül, a túlságosan mozgékony mozgásában lesz korlátozva, a kommunikációtól függő személyiség
    elveszíti a kommunikáció lehetőségét. A tünet a nem megélt pólus megélésére kényszerít. Erre kellene figyelnünk, szabad akaratunkból le kellene mondanunk arról, amit
    megvont tőlünk a tünet, s igent kellene mondanunk arra, amire rákényszerít bennünket. A betegség mindig krízis, a krízis pedig a fejlődés szükségességét jelenti. Naiv
    vagy ostoba az a kísérlet, amelynek célja a betegség előtti állapot visszaállítása. A
    betegség új, ismeretlen, általunk nem megélt élményekhez akar kalauzolni bennünket
    – csak úgy kölcsönözhetünk értelmet krízisünknek, ha tudatosan, s szabad akaratunkból követjük a betegség közvetítette kihívást.
    A negyedik szabály: a következő két kérdés általában a betegség által közvetített
    központi témakörökhöz vezet: „Miben akadályoz a tünetem?”, és „Mire kényszerít a
    tünetem?”
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 146
    Az ellentétes tünetek közössége
    A polaritás megvilágosítása során már láttuk, hogy minden úgynevezett ellentétpár
    mögött egy egység áll. A külsőleg ellentétes szimptomatika is közös téma köré csoportosítható. Így például nincsen ellentmondás abban, hogy mind a hasmenés, mind a
    székrekedés esetén az „elengedés” követelményében találjuk meg a központi témát.
    Mind a túl alacsony, mind a túl magas vérnyomás hátterében a konfliktusoktól való
    menekülés áll. Amint az öröm nevetésben és sírásban is megnyilvánulhat, a félelem
    vezethet bénultsághoz, de pánikszerű meneküléshez is, minden téma megnyilvánulhat ellentétesnek látszó tünetekben.
    Ugyanitt kell felhívnunk a figyelmet arra is, hogy egy bizonyos témakör különösen
    intenzív megélése még nem bizonyíték arra, hogy az érintett személynek az adott
    témával kapcsolatban ne lennének problémái, vagy a témakör az ő esetében tudatos
    lenne. A magas fokú agresszió nem jelenti azt, hogy az érintett személynek nincsenek
    szorongásai, s a demonstratív szexualitás sem jelenti azt, hogy az illetőnek nincsenek
    szexuális problémái. Itt is ajánlatos, hogy polárisan szemléljük a dolgokat. Minden
    szélsőség meglehetős biztonsággal valamilyen problémára utal. Mind a félénk, mind
    a nagyképű emberből hiányzik a magabiztosság. A gyáva és a rámenős egyaránt szorong. Problémátlanság csak a szélsőségek között, középen képzelhető el. Ha vala-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 147
    mely téma bármely módon hangsúlyt kap, ez arra utal, hogy problematikus, és megoldatlan vonatkozásai vannak.
    Bármely téma, illetve probléma különböző szerveken, rendszereken keresztül fejezheti ki magát. Nem létezik olyan merev rendszer, amely bármely témát arra kényszeríthetne, hogy az csupán egy bizonyos, meghatározott tünetként valósulhat meg. A
    témák formaválasztásának rugalmassága indokolja azt, hogy az akadémikus orvostudomány a tünetek leküzdésében egyidejűleg sikeres és sikertelen. Bár egy tünetet
    funkcionálisan teljességgel legyőzhetünk, sőt preventíve megakadályozhatjuk azt is,
    hogy megjelenjék, a probléma azonban más formát fog választani önmaga megvalósítására – ez az a folyamat, amelyet tünetváltásként ismerünk. Így például az a probléma, hogy egy ember nyomás alatt áll, megjelenhet mint magas vérnyomás, mint
    rendellenes izomfeszülés, mint a szem belső nyomásának kóros fokozódása (glaukóma), mint tályog, de manifesztálódhat olyan magatartásban is, hogy ő maga helyez
    nyomás alá másokat. Bár mindegyik változatnak megvan a maga speciális színezete,
    mindegyik említett tünet ugyanazt az alaptémát fogja kifejezni. Aki ebből a szemszögből vizsgálja egy személy kórelőzményét, hamar meg fogja találni azt a vezérfonalat, amely a beteg előtt többnyire tökéletesen rejtve marad.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 148
    Az eszkaláció fokozatai
    Bár a tünet az embert teljessé teszi, amennyiben megvalósítja a tudat hiányosságait
    a testben, e kerülő út mégsem alkalmas az eredeti probléma végleges megoldására.
    Ami tudatunkat illeti, mindaddig tökéletlenek maradunk, amíg árnyékvilágunkat nem
    integráljuk. Az integráció során a betegség csak szükséges kerülő út, de sohasem
    maga a megoldás. Az ember csak tudatában tanulhat, érhet meg, tapasztalhat és élhet
    át dolgokat. Még ha testünk az ilyen tapasztalás szükséges előfeltétele is, be kell vallanunk magunknak, hogy az érzékelési és feldolgozási folyamat tudatunkban történik.
    Így például a fájdalmat kizárólag tudatunkban éljük át, nem testünkben. A test ebben az esetben is csak médiumként szolgál, hogy a tudati szint tapasztalatait közvetítse. (Azt, hogy a test a fájdalomhoz nem is szükséges, világosan láthatjuk a fantomfájdalom esetén.)
    Fontosnak tartjuk, hogy a test és a tudat között fennálló szoros kölcsönhatás ellenére e két instanciát gondolatilag tisztán megkülönböztessük egymástól, ha meg
    akarjuk érteni a betegségben rejlő tanulási folyamatot. Ha képszerűen fejezzük ki
    magunkat, a test olyan hely, amelyben egy fentről jövő folyamat eléri mélypontját, s
    itt átcsap, hogy az ellenkező irányba, tehát ismét felfelé emelkedhessen. Ha továbbra
    is a „fent-lent” analógiánál maradunk, a tudati folyamatok a testiségbe süllyednek és
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 149
    zuhannak, hogy itt megtapasztalhassák saját átpolarizálódásukat, s ismét a tudati
    szférákba emelkedhessenek.
    Az ember csak akkor képes bármely archetipikus princípiumot valóban megtapasztalni és felfogni, ha az egészen a testiségig, az anyagi megjelenésig sűrűsödik. A
    tapasztalás során azonban ismét elhagyjuk az anyagi és testi szintet, s a tudatba emelkedünk. E tanulási folyamat minden egyes tudatos lépése egyidejűleg jogosulttá teszi
    a manifesztációt, ugyanakkor eloldozza azt szükségszerűségétől. A betegségre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a tünet a test szintjén a problémát nem tudja megoldani,
    de megteremti a problémamegoldó tudati lépés előfeltételét.
    Minden testi történés tapasztalatot közvetít. Az azonban nem jósolható meg előre,
    hogy az egyes esetekben a tudatosság mely szintjét éri el ez a tapasztalat. Itt is ugyanazok a törvények érvényesek, mint minden tanulási folyamatban. Így bár elkerülhetetlen, hogy a gyermek minden számtanpéldából, amellyel foglalkozik, tanuljon valamit, de továbbra is nyitva a kérdés, vajon mikor fogja fel végérvényesen a példa
    mögött álló matematikai princípiumot. Amíg a gyermek a princípiumot nem látja
    meg, addig minden egyes feladatot valamelyest szenvedésként fog átélni. Csak a
    princípium (tartalom) felfogása szabadítja meg a feladatot (a formát) a szenvedés
    mellékízétől. Ezzel analóg módon minden tünet kihívás és lehetőség egyben, hogy
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 150
    meglássuk és megértsük a mögötte álló tulajdonképpeni problémát. Ha ez nem történik meg, mert például teljességgel a projekció foglyai vagyunk, s a tünetet egy véletlen, funkcionális zavarnak tartjuk, a problémával kapcsolatos kihívás nemcsak fennmarad, hanem intenzitása még növekedni is fog. Azt a folyamatot nevezzük fokozatos kiterjedésnek (eszkalációnak), amely a szelíd kihívás és a szorongató nyomás
    között húzódik meg. Minden fokozat az intenzitás növekedését jelzi, amellyel a sors
    arra szólítja fel az embert, hogy tegye kérdésessé rögzült látásmódját, hogy azt, amit
    eddig elfojtott, most tudatosan integrálja. Mennél nagyobb a páciens ellenállása, annál erősebb lesz a tünet nyomása.
    A következőkben a kiterjedés, az eszkaláció hét fokozatát különböztetjük meg.
    Felosztásunk nem abszolút, és nem jelent merev rendszert, inkább csak kísérlet arra,
    hogy az eszkaláció ideáját szemléletessé tegyük:
  6. pszichés kifejeződés (gondolatok, vágyak, fantáziák)
  7. funkcionális zavarok
  8. akut testi zavarok (gyulladások, sérülések, kisebb balesetek)
  9. krónikus zavarok
  10. gyógyíthatatlan folyamatok, szervi elváltozások, rák
  11. halál (betegség vagy baleset okozta)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 151
  12. veleszületett torzulások, zavarok (karma)
    Mielőtt egy probléma a testben tünetként jelentkezne, felbukkan a pszichében valamilyen téma, idea, vágy vagy fantázia képében. Mennél nyitottabb s nyíltabb valaki
    a tudattalanjából érkező impulzusok előtt, s mennél hajlamosabb teret biztosítani
    ezeknek az impulzusoknak, annál elevenebb (s annál kevésbé ortodox) lesz az életútja. Ha azonban valaki világos elképzeléseket, normákat követ, tudattalanja késztetéseit nem engedheti magához, mert azok kérdésessé tennék normáit, s új szempontokat érvényesíthetnének. Az ilyen ember ezért elzárja magában azokat a forrásokat,
    amelyekből ezek az impulzusok általában származnak, s azzal a meggyőződéssel él,
    hogy „efféle problémákat” nem is ismer.
    A pszichés érzéketlenség elérésére irányuló kísérlet máris maga után vonja az eszkaláció első fokozatát: jelentkezik valamilyen tünet – kicsiny, ártalmatlan, de hűséges. A késztetés ezáltal megvalósult, bár tulajdonosa ezt meg akarta akadályozni. A
    pszichés impulzus ugyanis átültetésre, azaz, megéltségre vágyik, arra, hogy leszállhasson az anyagiság világába. Ha tehát nem ültetjük át szabad akaratunkból a testiségbe, akkor a tünetképzés kerülő útján jut el oda. Jól felismerhető ebben is az a
    minden körülmények között érvényes szabály, amely szerint minden késztetés,
    amelytől identifikációnkat megvonjuk, látszólag kívülről fog közeledni felénk.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 152
    A funkcionális zavarokat – amelyekkel a kezdeti védekezés után általában hamar
    megtanulunk együtt élni – mindenekelőtt az akut gyulladásos tünetek követik, amelyek a probléma természete szerint a testben szinte mindenütt megtelepedhetnek.
    Ezeket a tüneteket a laikusok az -itis végződésről ismerhetik fel. Minden gyulladásos megbetegedés aktuálisan, konkrétan felszólít, hogy fogjunk fel valamit, s – amint
    azt a könyv második részében részletesen be is mutatjuk – egy tudattalan problémát
    akar láthatóvá tenni. Ha ez nem sikerül – végül is világunk nemcsak konfliktus-, de
    infekcióellenes is –, az akut gyulladások krónikussá (-ose) változnak. Aki a gyulladás
    üzenetéből nem hallja ki a változtatásra irányuló aktuális felhívást, olyan társat szerez
    be magának, aki intő jelenlétével hosszú időn keresztül kísérni fogja. A krónikus
    folyamatok tendenciájukban lassan visszafordíthatatlan testi elváltozásokhoz vezetnek, amelyeket azután gyógyíthatatlan betegségnek nevezünk.
    Ez a fejlődés előbb vagy utóbb a halálhoz vezet. Kézenfekvő lenne itt az az ellenvetés, hogy végül is minden élet halállal végződik, s ezért a halál, mint eszkalációs
    lépés, nem tartozik témánkhoz. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról,
    hogy a halál mindig információhordozó, ugyanis a leghatásosabb módon emlékeztet
    bennünket arra az egyszerű igazságra, hogy minden anyagi létnek kezdete és vége
    van, s ezért nem okos dolog túlságosan ragaszkodni hozzá. A halál kihívása mindig
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 153
    így szól: engedd el! Engedd el az idő és az én illúzióját! Mivel a polaritás kifejezése,
    a halál is tünet, s mint minden tünet, ez is az eggyé válással gyógyítható.
    Az utolsó eszkalációs fokozat a veleszületett torzulásokkal és zavarokkal olyan,
    mint az az egyenes, amelynek a vége kezdetébe torkollik. Amit halálunkig nem fogunk fel, azt tudatunk problémaként hurcolja magával a következő inkarnációba.
    Ezzel olyan témát érintettünk, amely kultúránkban még egyáltalán nem magától értetődő. Bár ez a hely itt nem alkalmas arra, hogy a reinkarnáció tanát megvitassuk,
    mégis elkerülhetetlen, hogy említést tegyünk a reinkarnációval kapcsolatos nézeteinkről, enélkül ugyanis egyes esetekben nem lenne követhető gondolatmenetünk a
    betegségről és a gyógyulásról. Sokak számára ugyanis a betegséggel kapcsolatos tartalmi koncepciónk nem alkalmazható, s így tarthatatlan a gyermekbetegségek s különösen a veleszületett zavarok esetén.
    Ezekben az esetekben könnyítheti meg a megértést a reinkarnáció tana. Ugyanakkor azonban kitesszük magunkat annak a veszélynek, hogy megbetegedésünk „okát”
    korábbi életünkben keressük – amely vállalkozás ugyanúgy félrevezet, mint a mostani életünkben való oknyomozás. Mégis, mint már láttuk, tudatunknak szüksége van a
    linearitás és az idő képzetére, csak így képes poláris létezési szintünkön szemlélni a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 154
    folyamatokat. Ebben az értelemben viszont a korábbi életek” elképzelése is szükséges és színvonalas, mert bennük a tudat fejlődési folyamatát kísérhetjük figyelemmel.
    Világítsuk meg ezt az összefüggést egy példával: egy ember felébred egy tetszőleges nap reggelén. Mivel ez egy új nap a számára, elhatározza, hogy úgy alakítja,
    ahogy kedve tartja. Elhatározása azonban nem befolyásolja a bírósági végrehajtót, aki
    már reggel megjelenik emberünknél, és pénzt követel tőle, pedig ő azon a napon igazolhatóan nem adott ki és nem is vett kölcsön egy fillért sem. Attól függ, hogy emberünk az eseményen mennyire csodálkozik, hogy hajlandó-e mindazokra a napokra,
    hetekre s hónapokra kiterjeszteni identitását, amelyek a kérdéses napot megelőzték,
    vagy csak ezzel a bizonyos mai nappal akar azonosulni. Az első esetben sem a bírósági végrehajtón, sem testi adottságain, sem más életkörülményein, amelyek az adott
    napon érintik, nem fog csodálkozni. Meg fogja érteni, hogy az új napot nem alakíthatja úgy, ahogy akarja, mert életének folytonossága, annak ellenére, hogy azt megszakította az éjszaka és az alvás, az új napra is kiterjed. Ha azonban a kontinuitás az
    éjszakával megszakadt számára, csak az új nappal tud azonosulni, és az eddigi életútjához való viszonylatait elveszítette, akkor az előbb említett manifesztációk szándékai igazságtalan, véletlenszerű és akaratlagos keresztülhúzásának tűnhetnek fel
    előtte.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 155
    Ha példánkban a napot az élettel, az éjszakát a halállal helyettesítjük, világos lesz
    az a világszemléleti különbség, amelyet a reinkarnáció elismerése vagy tagadása jelent. A reinkarnáció megnöveli szemléletünk dimenzióit, kitágítja a mezőt, amelyet
    tekintetünk befog, s ezáltal felismerhetőbbé teszi a mintát. Ha viszont csak arra használjuk – amint az gyakran megtörténik – hogy az állítólagos okokat még messzebb
    toljuk a múltba, visszaélünk vele. Ha tudatosul bennünk, hogy ez az élet csak parányi
    részlet fejlődésünk útján, könnyebben felismerjük, milyen törvényszerűek és jelentőségteljesek azok az igen különböző kiinduló helyzetek, amelyekkel az emberek életüket kezdik, míg ha arra a hipotézisre hagyatkozunk, hogy minden élet egyszeri létezés, amely a genetikus előzmények véletlenszerű keveredéséből ered – erre a felismerésre képtelenek leszünk.
    Témánk szempontjából elegendő, ha tudatosítjuk, hogy az ember bár új testtel, de
    régi tudattal jön a világra. Tudatunk magunkkal hozott fejlettsége eddigi tapasztalatainkat fejezi ki. Így mindenki magával hozza sajátos problémáit, s a környező világot fogja felhasználni arra, hogy realizálja és feldolgozza őket. Semmilyen probléma
    nem jöhet létre az életünkben, legfeljebb láthatóvá válhat. Jegyezzük meg – problémák természetesen nem jöttek létre korábbi életeinkben sem, mert a problémák nem
    a formák területéről erednek. A problémák és a konfliktusok – csakúgy, mint a vét-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 156
    kek és a bűnök – a polaritás világának nélkülözhetetlen kifejezésformái, így a priori
    léteznek. Az egyik ezoterikus tanban a következő mondatra találtunk: „A bűn az
    éretlen gyümölcs tökéletlensége.” A gyermek ugyanolyan mélyen benne van a világ
    konfliktusosságában és problémásságában, mint a felnőtt. A gyermekeknek azonban
    általában jobb a viszonyuk tudattalanjukhoz, s így nem riadnak vissza attól, hogy az
    innen feltörő késztetéseket spontán megvalósítsák – amennyiben az „okos felnőttek”
    ezt egyáltalán megengedik nekik. Az életkor előrehaladtával azonban az emberek
    általában egyre jobban leválnak tudattalanjukról, egyre inkább belemerevednek saját
    normáikba, az élettel kapcsolatos hazugságaikba, s így természetszerűleg a betegségre való hajlamuk is megnövekszik. Alapvetően azonban minden élőlény, amely a
    világ polaritásának részese, tökéletlen, s így beteg is.
    Ez ugyanúgy érvényes az állatokra is. Az ő esetükben is világosan megmutatkozik
    az árnyékvilágképzés és a betegségek kölcsönös összefüggése. Mennél alacsonyabb a
    differenciáltság (s így a polaritásba való belebonyolódás) az állatvilágban, annál kisebb a betegségekre való hajlam. Mennél fejlettebben vesz részt egy élőlény a polaritásban, azaz mennél fejlettebb a megismerőképessége, annál hajlamosabb a betegségre. Az általunk ismert legfejlettebb megismerőképességű élőlény az ember, így ő
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 157
    az, aki a polaritásból eredő feszültséget a legintenzívebben éli át. Ennek megfelelően
    a betegség az emberiséget érinti a legerőteljesebben.
    A betegség eszkalációs fokozatai azt érzékeltetik, hogyan válik egyre és egyre erősebbé, intenzívebbé az a nyomás, amelyet a betegség kihívása jelent. Nem létezik a
    derült égből villámként reánk csapó súlyos betegség vagy baleset, csak olyan emberek vannak, akik túl sokáig és görcsösen hisznek a derült égben. Aki nem ámítja önmagát, az nem is csalódhatik!
    Önámító vakságunk
    Az alább következő kórképek láttán igen hasznos lenne, ha az olvasó gondolatban
    megpróbálna rokonai, ismerősei körében találni valakit, aki az adott betegségben
    szenvedett vagy szenved; így lehetősége nyílna ellenőrizni az értelmezés során feltáruló összefüggéseket. A konkrét példán sokkal könnyebb lesz követni értelmezéseinket, s meggyőződni helyességükről. E foglalatosság mindamellett remek emberismerethez vezet.
    Kérjük azonban, hogy mindezt csak gondolatban tegye, s senkit se rohanjon le
    semmiféle értelmezéssel. Végső soron mások tünetei és mások problémái nem tar-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 158
    toznak Önre, s kéretlenül elejtett megjegyzései támadásnak hatnának. Mindenkinek
    csak a saját problémáival kellene törődnie – többel úgysem járulhat hozzá az univerzum tökéletesítéséhez. Ha mi mégis azt ajánljuk, hogy a leírt kórképeket másokon
    ellenőrizzék, ezt csak abból a célból tesszük, hogy meggyőződhessenek módszerünk
    és az értelmezések során feltáruló összefüggések helyességéről. Saját tüneteik vizsgálata során ugyanis alighanem azt fogják megállapítani, hogy ebben az „egészen
    sajátos esetben” az értelmezés nem állja meg a helyét, sőt, annak éppen az ellenkezője igaz.
    Ez vállalkozásunk legnagyobb nehézsége is: „az üzembiztos rövidlátás saját házunk táján”. Elméletileg érthető ez a vakság önmagunk előtt. A tünetben éppen egy, a
    tudatunkból hiányzó princípium kel életre – értelmezésünk megnevezi ezt a princípiumot, s utal arra, hogy az jelen van az érintett személyben, de árnyékvilágába tolódott
    át, s ezért általa nem látható. A páciens ezeket a kijelentéseket mindig tudatos tartalmaival hasonlítja össze, s így azt állapítja meg, hogy ezek a princípiumok a tudatában
    nincsenek jelen. Ezt aztán bizonyító erejűnek fogja tartani arra nézve, hogy esetében
    az értelmezés nem helytálló. Mindeközben nem veszi észre: éppen arról van szó,
    hogy nem lát valamit, amit a tünet kerülő útján kellene megtanulnia látni! Ezért a
    látásért azonban tudatosan kell megdolgozni, szembesülni kell önmagunkkal, s nem
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 159
    elég egy odavetett, futó pillantás. Ha tehát valamely tünet agresszivitást testesít meg,
    akkor ez a tünet éppen azért lép fel, mert az érintett személy nem látja vagy egyáltalán nem éli meg saját agresszivitását. Ha ugyanez az ember az értelmezés során
    megtud valamit agressziójáról, akkor ez ellen ugyanolyan erőteljesen fog védekezni,
    mint azt eddig is tette, hiszen ha nem tette volna, akkor az agresszivitás nem kerül át
    árnyékvilágába. Nem meglepő tehát, ha nem fedezi fel magában az agressziót – ha
    ugyanis látná, hogy az megvan benne, nem éppen ez lenne a tünete. E reciprok összefüggések alapján azt a szabályt állíthatjuk fel, hogy az érintettség erején mérhető le,
    mennyire találó egy értelmezés.
    A találó értelmezés először egyfajta kellemetlenségérzést vált ki, valamiféle félelmet, s ezzel elhárítást. Ilyen esetekben segítségünkre lehet egy őszinte partner vagy
    barát, akit megkérdezhetünk, s akinek van bátorsága nyíltan a szemünkbe mondani
    azokat a gyengéket, amelyeket bennünk érzékel. Még biztosabb, ha ellenségeink
    megnyilatkozásaira, kritikájára hallgatunk – majdnem mindig igazuk van.
    Szabály: Ha egy felismerés találó, az valamilyen módon megérint bennünket!
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 160
    Elméleti összefoglalás
  13. Az emberi tudat poláris. Ez egyrészt utat nyit a megismerőképesség előtt, másrészről azonban tökéletlenné, boldogtalanná tesz.
  14. Az ember beteg. A betegség mint a tökéletlenség kifejezése, a polaritáson belül
    elkerülhetetlen.
  15. Az ember betegsége tünetekben jelenik meg. A tünetek tudatunk anyagiságba
    zuhant árnyékoldalai.
  16. Az embernek mint mikrokozmosznak a tudata latensen tartalmazza a makrokozmosz valamennyi princípiumát. Mivel azonban az ember a döntés képessége miatt a létező princípiumoknak csak a felével azonosul, a többi princípium árnyékvilágába kerül, tehát az ember számára nem tudatos.
  17. A tudatban meg nem élt princípium a testi tünet kerülő útján keresztül kényszeríti ki lét – és életjogosultságát. A tünetben mindig azt kell az embernek megélnie és
    megvalósítania, amit tulajdonképpen nem akart megélni. A tünetek tehát az emberi
    egyoldalúságot kompenzálják.
  18. A tünet őszintévé teszi az embert!
  19. Azt birtokoljuk tünetünkben, ami tudatunkból hiányzik!
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 161
  20. Valódi gyógyulás csak akkor lehetséges, ha az érintett személy tudatosítja és
    integrálja az árnyékvilágának a tünetben rejtőző részét. Aki a tudatából hiányzó tartalmat megtalálta, annak a tünetei feleslegessé válnak.
  21. A gyógyulás célja a teljesség és az egység. Az az ember teljes, aki megtalálta
    valódi mély-énjét, s eggyé lett minden létezővel.
  22. A betegség rákényszeríti az embert, hogy maradjon az egység felé vezető úton,
    ezért
    A BETEGSÉG ÚT A TÖKÉLETESSÉG FELÉ.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 162
    II. RÉSZ
    A betegség jelentése és jelentősége
    (Kórképek és jelentésük)
    És mondád:
    „Mi a jel, mi utunkat megkülönbözteti, ó, Dervis?”
    „Figyelj, s gondold meg, amit hallasz!
    Legyen ez a jel számodra:
    Bár előre haladsz
    Nyomorúságod növekedni látszik.”
    Fariduddin Attar
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 163
  23. A fertőzés
    Az emberi testben lezajló betegségfolyamatok egyik leggyakoribb oka a fertőzés.
    A legsűrűbben előforduló akut szimptómák a gyulladások; a megfázástól a tüdőgyulladáson át a koleráig és a himlőig. A latin betegségnevek „-itis” végződése mindenkor arról árulkodik, hogy gyulladásos folyamatról van szó (colitis, hepatitis stb.).
    A fertőzéses megbetegedések terén a modern orvostudomány az antibiotikumok (például penicillin) és az oltások felfedezésével óriási lépést tett előre.
    Bár nemrég még a leggyakoribb halálok a fertőzés volt, ma már ez az egészségügyileg jól ellátott országokban inkább kivételnek számít. Ez persze nem azt jelenti,
    hogy manapság kevesebb fertőzésen esünk át, inkább csak azt, hogy a fertőzések leküzdésében megfelelő fegyverekkel rendelkezünk.
    Akinek ez a (mindenesetre elfogadott) terminológia túlságosan „háborúsnak” tűnik, ne tévessze szem elől, hogy a gyulladásos folyamatoknál valójában egyfajta „háborúról” van szó, amely a testben játszódik le: a test immunrendszere megtámadja s
    legyőzi az egyre veszélyesebbé váló ellenséges kórokozókat (baktériumokat, víruso-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 164
    kat, toxinokat). E küzdelem tünete a duzzanat, a kivörösödés, a fájdalom és a láz. Ha
    a test sikeresen vette fel a harcot a betolakodó kórokozóval, átvészeljük a betegséget,
    ha a kórokozók győznek, a páciens meghal.
    A fenti példa különösen megkönnyíti a gyulladás és a háború analógiájának megértését. Analógián azt értjük, hogy mind a háború, mind a gyulladás – kauzális összefüggés nélkül – ugyanazt a belső struktúrát mutatja, s mindkettőben ugyanaz az elv
    valósul meg, csak éppen különböző manifesztációs síkon.
    A német nyelv igen szemléletesen fejezi ki ezt a belső összefüggést. A gyulladás
    (Ent-zündung) szó magában foglalja a gyúanyag (szikra – zündenten Funken) szót,
    melytől a lőporos hordó bármikor robbanhat.
    Az angol inflammation szó szerint lobbanást (Entflammung) jelent. S ezzel máris
    azoknak a nyelvi képeknek a kellős közepén vagyunk, amelyeket háborús összecsapásoknál is használunk: egy megoldatlan konfliktus ismét fellobban, meggyulladt a
    kanóc, fáklyát dobunk a szalmakazalba, Európa lángokban áll stb.
    Ha ilyen sok a gyúanyag, előbb-utóbb bekövetkezik a robbanás, melyben kisül a
    felhalmozódott energia, s ezt nemcsak a háborúban, hanem saját testünkön is megfigyelhetjük, amikor egy pattanás vagy akár egy nagyobb tályog felfakad (s kiürül).
    Ahhoz, hogy továbbhaladjunk, vizsgálódásaink körébe kell vonnunk még egy analó-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 165
    giaszintet, nevezetesen a lélekét. Egy ember is robbanhat. E kifejezésnél természetesen nem egy tályog felfakadására gondolunk, hanem valamely érzelmi reakcióra,
    amellyel egy belső konfliktustól kívánunk megszabadulni. A következőkben a három
    szintet, lélek-test-nemzet szintjét állandóan kölcsönhatásukban fogjuk vizsgálni, így
    közelebb kerülünk a konfliktus-gyulladásháború pontos analógiájához, mely végül is
    kezünkbe adja a betegség megértésének kulcsát.
    Tudatunk polaritása állandóan két lehetőség közötti választás feszültségében tart
    bennünket. Szüntelenül döntenünk kell, mindig le kell mondanunk az egyik lehetőségről ahhoz, hogy a másikat megvalósíthassuk. Így aztán mindig hiányérzetünk van,
    mindig szerencsétlenek vagyunk. S még jó annak, aki az emberi lét konfliktusosságát, feszültségét bevallja magának, s érezni meri, hiszen a legtöbben hajlamosak azt
    gondolni, hogyha egy konfliktust nem látnak s nem éreznek, akkor az nem is létezik.
    Ugyanezzel a naivitással jár el a kisgyermek, amikor azt gondolja, hogyha becsukja a
    szemét, láthatatlanná válik. A konfliktusok azonban nem törődnek azzal, hogy érzékeljük-e őket vagy sem – rendületlenül jelen vannak. Aki konfliktusait nem hajlandó
    a tudat szintjén kihordani, feldolgozni s végül valamiféle megoldást találni rájuk,
    annál a konfliktusok a testiség szintjére csúsznak, s gyulladások formájában hívják
    fel magukra a figyelmet. Minden fertőzés anyagivá vált konfliktus. Az az összeütkö-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 166
    zés, amelyet (minden fájdalmával s veszélyével) a psziché szintjén elkerülünk, kényszerűen megjelenik a testben, s elégtételt kér. Ez a gyulladás. Figyeljük meg e folyamatot mind lezajlásában, mind megjelenéseiben a gyulladás-konfliktus-háború analógia alapján:
  24. Ingerhatás: a kórokozók, melyek lehetnek baktériumok, vírusok vagy mérgek
    (toxinok), behatolnak a testbe. A behatolás nem annyira a kórokozók jelenlététől függ
    ahogyan azt a laikusok gondolják –, sokkal inkább a test bebocsátási készségétől. Az
    orvostudomány ezt rossz immunállapotnak nevezi. A fertőzés problémája tehát nem a
    kórokozók jelenlététől függ, mint azt a sterilitásfanatikusok vélik, hanem attól, hogy
    képesek vagyunk-e együtt élni velük.
    Ezt a megállapítást szinte szó szerint alkalmazhatjuk a tudat szintjén is, hiszen ott
    sem az a lényeg, hogy az ember csíramentes, azaz probléma- és konfliktusmentes
    világban éljen, hanem az, hogy képes legyen konfliktusaival együtt élni. Ebben az
    összefüggésben nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy az immunállapotot a
    psziché kormányozza, s ezt ma már a tudomány területén is mind szélesebb körben
    elismerik (lásd a stresszkutatást stb.)
    Sokkal hatásosabb, ha magukat az összefüggéseket figyeljük meg. Aki tehát nem
    nyitja meg a tudatát egy olyan konfliktus számára, mely azt felkavarná, a testét kell
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 167
    hogy kinyissa a kórokozók előtt. Ezek a kórokozók a test megfelelően gyenge pontjaira telepednek rá, mely pontokat loci minoris resistentiae-nek (csökkent ellenállású
    helyek) neveznek, s ezeket az orvostudomány született, illetve öröklött gyengeségnek
    tartja. Aki képtelen az analógiás gondolkodásra, ezen a ponton többnyire megoldhatatlan teoretikus konfliktusba bonyolódik. Az orvostudomány bizonyos szervek
    gyulladásra való érzékenységének indokát veleszületett szervi gyengeségre redukálja,
    s ez látszólag lehetetlenné tesz minden további értelmezést vagy magyarázatot. A
    pszichoszomatikus szemléletű megközelítésben mindig is feltűnt, hogy bizonyos
    problémakörök bizonyos szervekkel korrelálnak, ez a koncepció azonban ellentmondásba került az orvostudomány loci minoris resistentiae elméletével.
    Ez a látszólagos ellentmondás hamarosan feloldódik, ha a vitát egy harmadik
    szemszögből is szemügyre vesszük. A test a tudat látható kifejezési formája éppúgy,
    ahogyan a ház az építész ideájának formai kifejeződése. Az idea és a megjelenés körülbelül úgy felel meg egymásnak, ahogyan a fénykép a fénykép negatívjának, anélkül azonban, hogy a kettő ugyanaz lenne. Ugyanilyen módon minden testrész és minden szerv megfelel egy bizonyos lelki tartalomnak, emóciónak és meghatározott
    problémakörnek (ezekre a megfelelésekre épül például a fiziognómia, a
    bioenergetika, a pszichikai masszázstechnikák stb.). Az ember mindenkor egy meg-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 168
    határozott tudatszintet testesít meg, s e tudatszint pillanatnyi állapota kifejezi élete
    fejlődéstörténetét. Problémái is bizonyos minta szerint ismétlődnek, és a kihívás is
    ezek fokozatos megoldására. Valójában ezek alkotják sorsunkat, hiszen a karakter és
    az idő együttesen nem más, mint a sors. Karakterünket nem örököljük, és nem is a
    környezetünk határozza meg; „velünk fejlődik” – azt a tudatszintet fejezi ki, amely
    testet ölt benne.
    Ezt a tudatállapotot mutatja be szimbolikusan a horoszkópban az asztrológia az
    időkvalitás centrumba állításának útján – a maga sajátos problémakonstellációival és
    életfeladataival (közelebbit erről A sors mint esélyben). Ha azonban a test a tudat
    kifejeződése, ugyanez a minta megtalálható a testben is. Ez viszont azt is jelenti,
    hogy bizonyos problémaköröknek testi, illetve szervi szinten bizonyos túlérzékenység
    felel meg. Ezt az összefüggést használja fel például az íriszdiagnosztika is, bár mindeddig nem vette figyelembe a lehetséges pszichológiai korrelációkat.
    A locus minoris resistentiae az a szerv lesz, amelynek a testi szintre terelt tanulási
    folyamatot magára kell vennie, ha a szervnek megfelelő pszichikai probléma tudatos
    feldolgozását az egyén nem vállalja.
    A következőkben megkíséreljük lépésről lépésre tisztázni, hogy mely szerv mely
    problémakörnek felel meg. Az előtt, aki a megfeleléseket ismeri, a kórtörténet mögött
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 169
    teljesen új dimenziók nyílnak meg, erről azonban mindazoknak le kell mondania,
    akik nem mernek elszakadni a kauzális gondolkodástól.
    Ha tehát kizárólag a gyulladás lefolyását vesszük figyelembe anélkül, hogy a kóresemény helyét értelmeznénk, azt látjuk, hogy az első fázisban (ingerhatás) a kórokozók behatolnak a testbe. Ennek az eseménynek pszichikai szinten a probléma által
    felvetett kihívás felel meg. Olyan impulzus töri át tudati határaink védelmi vonalait,
    olyan impulzus tart izgalomban bennünket, amellyel mindeddig elkerültük a szembesülést. Ez az impulzus a polaritás olyan feszültségét lobbantja fel bennünk, melyet
    már tudatosan, konfliktusként élünk át. Ha elhárító mechanizmusunk túl jól működik,
    az impulzus nem tud eljutni felszíni tudatunkba – immunisak leszünk a kihívással, s
    így a tapasztalattal s a fejlődéssel szemben is.
    Itt is érvényes a polaritás törvényéből következő vagy-vagy: ha lemondunk az elhárításáról a tudatban, megmarad testi immunitásunk; ha azonban tudatunk immunis
    az új impulzusokkal szemben, a test lesz készséges a kórokozó felvételére. Az ingerhatás elől nem menekülhetünk, egyedül a feldolgozási szintet választhatjuk meg. A
    háborús analógiában az első ingerhatásfázis az idegenek behatolása az országba (határsértés). A támadás magától értetődően a teljes katonai és politikai figyelmet az
    ellenséges betolakodókra tereli – egyszerre mindenki hiperaktív lesz, minden energi-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 170
    ájával az új probléma felé fordul, egységeket toboroznak, illetve mozgósítanak, szövetségesek után néznek, röviden: a nyugtalanságot okozó gócra koncentrálnak. A
    testi történések síkján ezt az eseményt
  25. exszudációs* fázisnak nevezzük. A kórokozók befészkelik magukat, és gyulladásos gócot hoznak létre. A szövetnedvek felgyülemlenek, a szövetek megduzzadnak, legtöbbször érezzük a duzzanat feszítését. Ha pszichés konfliktusunkat eme második fázisig követjük, megállapíthatjuk, hogy ezen a területen is nő a feszültség.
    Teljes figyelmünk az új problémára összpontosul, nem tudunk másra gondolni, éjjelnappal fogva tart bennünket, nincs más témánk, minden gondolatunk megszakítás
    nélkül e körül forog. Így szinte minden pszichikai energiánk a konfliktusban összegződik szó szerint tápláljuk, felpuffasztjuk problémánkat, mígnem hatalmassá duzzadva, áthatolhatatlan hegyként áll előttünk. A konfliktus minden pszichikai erőnket
    mozgósította s magához kötötte.
  26. Elhárítás: mintegy a kórokozó következményeként a test specifikus antitesteket
    termel (a vérben és a csontvelőben). A limfociták és a granulociták falat emelnek a
  • Exszudáció (lat., orv.): izzadmányképződés, itt: folyadékgyülemlés gyulladás következtében.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 171
    kórokozó köré, az úgynevezett granulocitafalat, s a makrofágok elkezdik felzabálni a
    kórokozót.
    Teljességgel háborús tehát a helyzet a test szintjén is: az ellenséget megtámadják,
    körülzárják. Ha a konfliktus helyi szinten nem oldható meg (lokális háború), teljes
    mozgósítás következik: az egész nép részt vesz a háborúban, teljes erejét latba veti az
    ütközetben. Ennek a küzdelemnek a testi jele a
  1. láz: a védelmi erők támadása megsemmisíti a kórokozót, s az így felszabaduló
    mérgek lázreakcióhoz vezetnek. A lázban a helyi gyulladásra az általános hőmérséklet-emelkedéssel a teljes test válaszol. Láz esetén az anyagcsere lázfokonként megduplázódik, ez rávilágít arra, hogy a láz milyen mértékben erősíti fel a védelmi folyamatokat. Ezért is tartja a népi bölcsesség a lázat egészségesnek. Így a testhőmérséklet magassága a betegség lefolyásának gyorsaságával korrelál. Ezért a láz csökkentésére irányuló beavatkozásainkat helyesebb lenne az életveszélyes határértékekre
    korlátozni, s nem kellene minden hőemelkedést páni rémülettel mesterségesen leszorítani.
    Ebben a fázisban a konfliktus pszichikai szinten teljes életünket, minden energiánkat magába szívja. A testi láz és a lelki felindultság hasonlósága kifejezetten feltűnő, ezért is beszélhetünk lázas ellenállásról, lázban égő várakozásról, lázas izgalom-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 172
    ról. (A Láz című híres popsláger is a szónak ezt a kettős jelentését dolgozza fel.) Így
    például felforrósodunk a felindultságtól, szaporodik a szívverésünk, elpirulunk (akár
    szerelemtől, akár haragtól), izzadunk vagy remegünk izgalmunkban. Mindez nem
    kellemes – viszont egészséges. Ugyanis nemcsak a láz egészséges, még annál is
    egészségesebb, ha szembenézünk konfliktusainkkal – s mégis, ahol csak lehet, mind
    a lázat, mind konfliktusainkat csírájában próbáljuk meg elfojtani – s még büszkék is
    vagyunk elfojtási művészetünkre. (Bárcsak ne okozna oly sok örömöt az elfojtás!)
  2. Megoldás: tegyük fel, hogy a védelmi erők sikeresen megvívták harcukat: viszszaszorították az idegen testeket, részben inkorporálták (felzabálták!) őket, az antitestek és a kórokozók felbomlanak, az eredmény pedig a sárga színű genny (veszteség mindkét oldalon!). A kórokozók átváltozva, legyengült formában elhagyják a
    testet. Ugyanakkor a test is megváltozott, hiszen a) információi vannak a kórokozóról
    (ezt nevezzük specifikus immunitásnak), b) teljes elhárító ereje megerősödött az
    edzésben – ezt unspecifikus immunitásnak nevezzük.
    Ennek katonai szinten az egyik fél győzelme felel meg – a mindkét fél által viselt
    veszteségek árán. A győztes mindazonáltal megerősödve kerül ki a küzdelemből,
    megismerte ellenfelét, s a jövőben már megfelelően tud rá reagálni.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 173
  3. Halál: az is megtörténhet azonban, hogy az ütközet a kórokozó győzelmével
    végződik, ami a páciens halálához vezet. Egyoldalúságunkat bizonyítja, hogy ezt
    tartjuk a legkedvezőtlenebb megoldásnak – pedig miként a focinál: minden csak attól
    függ, melyik csapattal azonosulunk. A győzelem: győzelem, függetlenül attól, melyik
    fél könyvelheti el a magáénak – a háború ebben az esetben is befejeződött. Az öröm
    ezúttal is nagy, csak éppen az ellenkező oldalon.
  4. Krónikussá válás: ha egyik félnek sem sikerül a konfliktust megfelelő módon
    megoldania, kompromisszum jön létre a kórokozó és a védelmi erők között: a kórokozó a testben marad, ám győzelem (azaz halál) nélkül, ugyanakkor a test sem győzedelmeskedik a kórokozó felett. (Gyógyulás a restitutio ad integrum* értelmében.)
    Ez a krónikussá váló betegség képe. Tünetileg ez a limfo- és granulociták, valamint
    az antitestek megnövekedett számában, a normálisnál magasabb vérsüllyedésben és
    enyhe lázban mutatkozik meg. A nem tisztázott helyzet következtében góc keletkezik
    a testben, s ez szakadatlanul olyan energiát köt le, melyre a test többi része is igényt
    tartana: a páciens levert, fáradt, passzív, kedvetlen, apatikus. Nem egészen beteg és
    nem is egészen egészséges – nem valódi háború, de nem is valódi béke ez; szóval
  • Restitutio ad integrum (lat.): visszahelyezés a korábbi érintetlen állapotba.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 174
    kompromisszum – s mint ilyen, romlott, mint minden kompromisszum e földön. A
    kompromisszum a gyávák, a „langyosak” célja (Jézus azt mondja róluk: „Kiokádnám
    őket a számból. Légy forró vagy hideg.”), azoké, akik örökösen félnek cselekedeteik
    következményeitől, s e következményekből rájuk háruló felelősségtől. A kompromisszum azonban sosem megoldás, hiszen nem hoz létre abszolút egyensúlyt a két
    pólus között, de az egyik pólus kitüntetéséhez sincs meg az ereje. A kompromisszum
    tartós viszályt s ezzel stagnálást jelent. Katonailag állóháború (vö. az I. világháborúval), mely továbbra is energiát, anyagot fogyaszt, s így jelentősen gyengíti, illetve
    bénítja az élet olyan más területeit is, mint a gazdaság, a kultúra stb.
    A krónikussá válás folyamatának pszichés területen a tartósan fennálló konfliktus
    felel meg. Beleragadunk konfliktusainkba, és sem bátorságunk, sem erőnk nincs a
    döntéshez. Minden döntés áldozattal jár – egyidejűleg ugyanis vagy az egyik, vagy a
    másik lehetőséget választhatjuk csak –, s a szükségszerű áldozat félelmet ébreszt
    bennünk. Így sokan belemerevednek konfliktusukba, képtelenül arra, hogy hozzájáruljanak az egyik vagy a másik pólus győzelméhez. Állandóan méricskélnek, melyik
    a helyes és melyik a téves döntés, anélkül hogy felfognák: absztrakt értelemben nem
    létezik helyes és téves, ahhoz ugyanis, hogy egészségesek legyünk, mindkét pólusra
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 175
    szükségünk van, ugyanakkor ezek egyidejűleg nem valósíthatóak meg, csak egymás
    után – szóval kezdjük az egyikkel, és döntsünk!
    Minden döntés felszabadító. A krónikussá vált tartós konfliktus folyamatosan
    energiát von el tőlünk, s ennek pszichés következménye kedvetlenség, motiválatlanság, rezignáció. Ha eljutunk a konfliktus egyik pólusához, máris érezzük a felszabaduló energiákat. Ahogyan a test megerősödve kerül ki a fertőzésből, ugyanúgy a
    psziché is megerősödik a konfliktusokban. Ha szembesülünk valamely problémával,
    ha egyáltalán foglalkozunk az egymással szemben álló pólusokkal, ebből pszichénk
    tanul, határai tágulnak, s ezzel tudatosabbá válik. Minden átélt konfliktus nyeresége
    egy információ (a tudatosulás), mely a specifikus immunitással analóg módon képessé tesz bennünket arra, hogy hasonló problémával a jövőben veszélytelenül kerülhessünk szembe.
    Továbbá minden átélt konfliktussal a konfliktusokhoz mint olyanokhoz való viszonyunk lesz bátrabb, cselekvőbb, ez felel meg a testi unspecifikus immunitásnak.
    Amint azonban a testi megoldás komoly áldozatot kíván, különösen az ellenérdekű
    féltől, a pszichének is jelentős áldozatot kell hoznia döntésekor: fel kell adnunk némely addig bevált nézetünket, véleményünket, kedvelt magatartási formánkat és szokásunkat. Minden új feltételezi a régi halálát. S ahogy a testben olykor jelentősebb
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 176
    gyulladásgócok heget hagynak maguk után, sebhelyek maradnak pszichénken is,
    melyekre visszapillantva, életünk fordulópontjainak emlékeit látjuk.
    Régebben minden szülő tudta, hogy gyermeke az átélt gyermekbetegség után (s a
    gyermekbetegségek fertőzéses betegségek!) érettebb, fejlettebb lesz. A gyermekbetegség után a gyermek már nem ugyanaz, aki korábban volt. Bizonyos értelemben
    érettebb. De nemcsak a gyermekbetegségektől leszünk érettebbek. Miként a test is
    megerősödve kerül ki minden fertőzési folyamatból, az ember is érettebben kerül ki
    konfliktusaiból. Csak kihívásokon keresztül erősödhetünk, s erősödhetnek képességeink is. Minden igazi nagy kultúra válasz volt valamely nagy kihívásra, s a fajok
    fejlődését maga Darwin is a környezeti tényezőkkel való küzdelemre vezette vissza.
    (Ez az utalás azonban nem jelenti azt, hogy a darwinizmust egészében elfogadnánk!)
    „A háború minden dolgok atyja”, mondta Hérakleitosz, s aki ezt megérti, az tudja,
    hogy ez a mondás az egyik legalapvetőbb bölcsességet fejezi ki. A háború, a konfliktus, a pólusok közti feszültség szolgáltatja az élet energiáját, s ily módon a haladás,
    a fejlődés egyedüli biztosítéka.
    Az ilyen mondatok veszélyesen s félreérthetően csengenek korunkban, amikor
    farkasok báránybőrbe bújnak, s elfojtott agresszióikat jelmezükben békeszeretetnek
    nevezik. Szándékosan vezettük le a gyulladás fejlődését lépésről lépésre a háborús
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 177
    analógia felhasználásával, abban a reményben, hogy témánk ezáltal elnyeri kellő élét,
    s ez megakadályozza az olvasót abban, hogy fejbólintós egyetértéssel átlapozzon rajta. Mind az idő, mind a kultúra, amelyben élünk, szélsőségesen konfliktusellenes.
    Minden szinten kerüljük a konfliktusokat, s nem vesszük észre, milyen mértékben
    akadályozza ez a hozzáállás a tudatosodást. Bár e poláris világ konfliktusai funkcionális intézkedésekkel nem kerülhetők el, mégis és éppen ezért, az elhárítási kísérlet a
    levezetés szintjeit illetően mindig olyan eltolásokhoz vezet, amelyeknek belső összefüggéseit aligha tekinti át bárki is.
    Témánk, a fertőzéses megbetegedés, éppen ezért jó példa. Bár a fentiekben párhuzamosan vizsgáltuk a konfliktusok és a gyulladás struktúráját, éppen azért, hogy a
    közösséget felismerjük bennük, az emberben azonban ezek a folyamatok nem párhuzamosan zajlanak le (vagy csak ritkán). Sokkal inkább az történik, hogy a vagy-vagy
    értelmében az egyik szint helyettesíti a másikat. Ha egy impulzus sikeresen áthatol a
    tudat elhárító mechanizmusán, s ezáltal a konfliktus tudatosul, a
    konfliktusfeldolgozás fent vázolt folyamata az ember pszichéjében játszódik le, s
    rendszerint nem kerül sor szomatikus fertőzésre. Ha azonban az ember nem nyílik
    meg, mindent elhárít, ami konfliktushoz vezetne, ami mesterséges, kerek világát kér-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 178
    désessé tenné, akkor a konfliktus a testbe kényszerül, s az érintettnek szomatikus
    gyulladásként kell megélnie azt.
    A gyulladás konfliktus az anyag szintjén. Ne essünk abba a hibába, hogy felületesen szemléljük fertőzéses megbetegedésünket, s arra a végkövetkeztetésre jussunk:
    „hiszen nincs is semmiféle konfliktusom”. Éppen az vezet a betegséghez, hogy nem
    látjuk konfliktusainkat. Alaposan utánajárni természetesen fáradságosabb, mintha
    csak egy futó pillantást vetünk rá – leleplező őszinteség szükséges hozzá, s ez pszichénk számára többnyire olyan sok kellemetlenséget jelent, mint amennyit a fertőzés a
    test számára. S általában éppen ezt a kellemetlenséget akarjuk elkerülni.
    Való igaz, a konfliktusok fájdalmasak – mindegy, mely szinten éljük meg őket –,
    legyen az háború, belső ellentmondás, betegség – egyik sem jó. A jó vagy a nem jó
    azonban nem érv, s ha egyetlenegyszer tudatosul bennünk, hogy semmit sem kerülhetünk el, a jó vagy nem jó kérdése fel sem merül többé.
    Aki nem engedélyezi magának a pszichikai robbanást, annál a robbanás a testben
    következik be (kelés) – kérdés-e itt, hogy melyik a szebb vagy a jobb? A betegség
    őszintévé tesz!
    Valójában korunk a konfliktusok minden szinten való elkerülésére irányuló dicső
    fáradozásai végül is szintén őszinték. Ha figyelembe vesszük az eddig leírtakat, a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 179
    fertőzéses megbetegedésekkel szembeni sikeres küzdelmet is más fényben látjuk. A
    fertőzések elleni küzdelem konfliktusok elleni küzdelem az anyag szintjén. A fegyver
    neve – antibiotikum mindenesetre őszinteségről tanúskodik. A szó két görög szóból
    áll: anti: ellen, és bios: élet. Az antibiotikum ezek szerint „élet ellenes anyag” – ez
    aztán az őszinteség! Az antibiotikum életellenessége két szinten is megállja helyét.
    Ha emlékszünk még arra, hogy a konfliktus a fejlődés, azaz az élet tulajdonképpeni
    motorja, akkor a konfliktus bármiféle elfojtása magában véve támadás az élet dinamikája ellen.
    De szigorúan orvosi értelemben is életellenes az antibiotikum. A gyulladás a
    problémák tisztázásának akut, gyors és aktuális módját jelenti, amikor is a gennyesedési folyamat során mindenekelőtt toxikus anyagok távoznak a szervezetből. Ha ezeket a tisztulási folyamatokat gyakran s hosszan tartó kezeléssel megakadályozzuk, a
    termelődő mérgező anyagokat a testnek (főként a kötőszöveteknek) kell elraktározniuk, s a mérgező anyagok felhalmozódása rákos folyamatok kialakulásához vezethet.
    Előáll a kukaeffektus: vagy gyakorta kiürítjük a kukát (fertőzések által), vagy oly
    sokáig gyűjtjük a szemetet, mígnem az önálló életre kel, s az egész házat veszélyezteti (rák). Az antibiotikumok idegen anyagok, nem az érintett személy teste termeli ki
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 180
    őket; segítségükkel megfosztják a beteget betegsége gyümölcsétől, attól, amit a beteg
    a konfrontációból tanulhatott volna.
    Tekintsük át röviden ebből a szemszögből az „oltás” témáját is. Az oltások két
    alapvető fajtáját ismerjük: az egyiknek az aktív, a másiknak a passzív immunizálás a
    célja. Passzív immunizálás esetén más testekben keletkezett védőanyagot oltanak be.
    Ezt a fajta oltást akkor alkalmazzák, ha egy éppen kitörő betegségről van szó (például
    a tetanuszoltás a tetanusz-kórokozóval szemben). Pszichikai szinten ez kész
    problémamegoldási receptek, parancsolatok és morális szabályok alkalmazását jelenti. Idegen mintareceptekbe bújunk, elkerüljük a konkrét összeütközést, s így annak
    tapasztalatát: kényelmes út ez, de útnak mégsem nevezhető, hiszen éppen a mozgás
    hiányzik belőle.
    Az aktív immunizálás esetén legyengített (veszélytelenített) kórokozót oltanak be
    azzal a céllal, hogy az ingerület hatására maga a test hozzon létre antitesteket. E típushoz tartozik valamennyi profilaktikus (megelőzést célzó) oltás, mint a Sabincsepp, a himlőoltás, a tetanusz elleni védőoltás stb. Ez az eljárás a psziché szintjén a
    konfliktusmegoldás veszélytelen helyzetben való gyakorolgatásának felel meg (katonailag: manőver). Ilyen még több pedagógiai jellegű kísérlet s a csoportterápia leg-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 181
    több fajtája is. Itt valójában nem „élesben” sajátítjuk el a konfliktusmegoldó stratégiát, hogy komolyabb konfliktus esetén tudatosabban járhassunk el.
    Kérjük, hogy a fentebb leírtakat véletlenül se tekintsék receptnek. Nem arról van
    szó ugyanis, hogy „engedjem-e magam beoltani vagy sem”, vagy hogy „antibiotikumot tilos szedni”. Végül is teljesen mindegy, mit teszünk – amíg tudjuk, hogy mit
    teszünk. A tudatosság azt jelenti, hogy saját intenciónkra, s nem valamely külső parancsra vagy parancsolatra cselekszünk. Fölvetődik még a kérdés, vajon alapvetően
    lehetséges-e, hogy egy pszichikai folyamatot testi betegséggel helyettesítsünk. A kérdés megválaszolása nem egyszerű, ugyanis a test és a psziché kettéválasztása valójában csak elméleti segédeszköz, a valóságban egyik sem élhető meg a másik nélkül.
    Bármi történjék is testünkben, azt mindig megéljük tudatunk, a psziché szintjén is.
    Ha például kalapáccsal a hüvelykujjunkra ütünk, azt mondjuk: fáj a hüvelykujjam. Ez
    azonban mégsem egészen helyes, a fájdalom nem a hüvelykujjunkban van, hanem a
    tudatunkban. Csak a „fájdalom” pszichikus érzését vetítettük ki a hüvelykujjunkra.
    Éppen mert a fájdalom tudati jelenség, erősen befolyásolható: gondoljunk csak az
    elterelésre, a hipnózisra, a narkózisra, az akupunktúrára. (Aki a fenti megállapításokat túlzónak érzi, kérjük, gondoljon a fantomfájdalom jelenségére!) Mindaz, amit a
    betegség testi lefolyása során átélünk és elszenvedünk, kizárólag tudatunkban törté-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 182
    nik. A „pszichikai” és a „szomatikus” közti különbségtétel csak a projekció felületére
    vonatkozik. Ha valaki beteg a szerelemtől, érzéseit valami nem testi dologra, vagyis a
    szerelemre vetíti ki, míg az influenzában szenvedő érzéseit a torkára vetíti – szenvedni azonban mindketten csak pszichésen tudnak. Az anyag – s így a test is – csak a
    projekció (kivetítés) színtereként szolgál, maga azonban sosem helye a problémák
    születésének, így megoldásának sem. A test, mint a projekció helye, ideális segédeszköz lehet a megismerésben, a megoldás azonban csak a tudatban születhet meg.
    Így minden testi megbetegedési folyamat szimbolikus problémafeldolgozás, s tanulsága az a nyereség, amelyet tudatunknak kell gyümölcsöztetnie. Ez az alapja annak az
    érési folyamatnak is, melyet az átélt betegség elősegít.
    Ilyen módon a probléma testi és pszichikus feldolgozásában létrejön egy bizonyos
    ritmus. Ha a probléma pszichikusan nem dolgozható fel, materiális segédeszközként
    bevetjük a testet, s szimbolikusan dramatizáljuk benne a megoldatlan problémát. A
    testi betegségfolyamatból tanultakat a leküzdött betegség után visszaszolgáltatjuk a
    pszichének. Ha az elnyert tapasztalatok ellenére a psziché még mindig nem képes a
    problémát felfogni, az ismételten visszahull a testiségbe, hogy újra lehetségessé váljék a gyakorlati tapasztalatgyűjtés. Nem véletlenül jelölnek a felfogni (be-greifen) és
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 183
    megérteni (ver-stehen)* szavak igen konkrét testtartásokat. Ez a váltakozás mindaddig ismétlődik, míg a megszerzett tapasztalatok a tudatot képessé nem teszik arra,
    hogy a problémát vagy a konfliktust végérvényesen megoldja.
    A folyamatot a következő képpel tudnánk szemléltetni: A tanuló fejszámolást tanul. Egy feladat (probléma) elé állítjuk. Ha fejben nem tudja megoldani, segítségül
    egy számológépet (anyag) nyomunk a kezébe. A tanuló a problémát a számológépre
    projiciálva, e kerülő úton (és a fejében is) megoldja a feladatot. Most újabb feladatot
    adunk neki, amelyet ismét számológép nélkül kellene megoldania. Ha nem sikerül,
    megint megkapja a számológépet – mindaddig, amíg már le tud mondani a számológépről, mert feladatait fejben is képes megoldani, materiális segítség nélkül. Bár végül is mindig fejben számol, sosem a számológépen, mégis a probléma látható szintre
    vetül ki, s ez megkönnyíti a tanulási folyamatot.
    Ezt a részt azért fejtem ki olyan részletesen, mert ha valóban megértjük a psziché
    és a test összefüggését, ebből olyan következtetést vonhatunk le, mely amúgy egyáltalán nem magától értetődő: azt, hogy a test nem az a terület, ahol bármely probléma
    megoldható lenne. Az orvostudomány azonban teljes egészében éppen ezen az úton
  • Greifen – miként magyarul is – azt jelenti; fogni, megragadni; a stehen jelentése: állni, megállni,
    szilárdan állni.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 184
    jár. Izgatottan szemléli, mi történik a testben, s a betegség problémáját kizárólag a
    test szintjén kísérli meg megoldani.
    Ezen a szinten azonban semmi sem oldható meg. Olyan ez, mintha tanulónk
    feladatmegoldási nehézségeit a számológép átépítésével próbálnánk meg csökkenteni. Az emberi lét a tudatban székel s a testben tükröződik. Attól, hogy szakadatlanul
    fényesítjük a tükröt, még nem változik meg az, amit a tükör visszaver. (Adná Isten,
    hogy ilyen egyszerű legyen!) Fel kéne már hagynunk azzal, hogy problémáink okát és
    megoldását a tükörben keressük, ehelyett arra kellene használnunk, hogy belenézve
    megismerjük önmagunkat.
    Fertőzés = anyagivá vált konfliktus
    Aki hajlamos a gyulladásra, megpróbálja elkerülni a konfliktusokat.
    Fertőzéses megbetegedés esetén a következő kérdéseket tegyük fel magunknak:
  1. Melyek azok a konfliktusok, amelyeket nem látok meg a saját életemben?
  2. Melyik az a probléma, amely elől kitérek?
  3. Melyik az a konfliktus, amelynek meglétét nem vallom be magamnak?
    Ahhoz, hogy a konfliktus témáját megtaláljuk, figyelembe kell vennünk az érintett
    szerv vagy testrész szimbolikáját.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 185
  4. Az elhárítás rendszere
    Ha valamit elhárítunk, az azt jelenti, hogy nem bocsátjuk be magunkba. Az elhárítás ellenpólusa a szeretet. A szeretetet definiálhatjuk a legkülönbözőbb szemszögekből és szinteken, de bármely formája redukálhatónak látszik a bebocsátás aktusára. A szeretetben kinyitjuk határainkat, s beengedünk valamit, ami addig ezeken a
    határokon kívül volt. A határokat többnyire én-nek (egónak) nevezzük, mindent, ami
    saját indentifikációnkon kívül van, te-ként (nem-én-ként) élünk meg. A szeretetben a
    határok kinyílnak, hogy beengedjék a te-t, amely az egyesülésben szintén én-né lesz.
    Sehol nem szeretünk, ahová határokat állítunk – s mindenütt szeretünk, ahol bebocsátunk. Freud óta használjuk az „elhárítás” fogalmát, s ezen a tudatunk azon trükkjeit értjük, amelyekkel megakadályozzuk, hogy tudatalattinkból a fenyegetőnek tűnő
    tartalmak tudatunkig hatoljanak.
    Itt ismételten felhívjuk az olvasó figyelmét arra, hogy ne tévessze szem elől a mikrokozmosz-makrokozmosz elméletet, hiszen a külvilág manifesztációinak bármely
    elutasítása, elhárítása mindig a belső pszichikai elhárítás külső megjelenítése. Min-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 186
    den elhárítás az egónkat erősíti, ugyanis a hangsúlyt a határokra helyezi. Ezért érezzük a tagadást mindig sokkal kellemesebbnek, mint az igenlést. Minden nem, minden
    ellenállás által saját énünket érzékeljük, míg „egyetértés” esetén határaink diffúz módon elmosódnak – énünket nem érzékeljük. Nehéz szavakba foglalni, mi is az az elhárítás, mert bármit írunk is le, arra mindig csak más embereknél ismerünk rá. Az
    elhárítás mindazon lelki mechanizmusok összessége, amelyek megakadályoznak
    bennünket abban, hogy tökéletesek legyünk. Elméletileg könnyű megfogalmazni,
    milyen is a megvilágosodáshoz vezető út: Minden, ami van, jó. Érts egyet mindennel,
    ami létezik – s egy leszel mindazzal, ami létezik. Ez a szeretet útja.
    Minden „igen, de… – elhárítás, amely megakadályoz bennünket abban, hogy eggyé
    váljunk. Ezzel kezdődnek az ego tarka, változatos trükkjei, s ezek attól sem riadnak
    vissza, hogy a legjámborabb, legokosabb, legnemesebb elméleteket állítsák az ego
    körülbástyázása szolgálatába. S ezzel már benne is vagyunk abban az öncsalásban,
    amelyet világunk igényel tőlünk.
    Éles elméjű szellemek most felhozhatnák, hogy ha minden jó, ami van, akkor az
    elhárításnak is jónak kell lennie. Helyes, jó is, hiszen segítségünkre van abban, hogy
    poláris felépítésű világunkban annyi súrlódást érzékeljünk, amennyin keresztül még
    felismerésekhez, s ezáltal előbbre juthatunk, végső soron azonban csak segédeszköz,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 187
    s a felhasználás során feleslegessé kell válnia. Ugyanebben az értelemben persze a
    betegségnek is megvan a maga jogosultsága, mégis szeretnénk azt a gyógyulásba
    átfordítani.
    Ahogyan a lelki elhárítás a veszélyesnek tartott belső tudattartalmakkal szemben
    mobilizálódik, s ezeket akarja megakadályozni abban, hogy a tudat felső rétegébe
    kerüljenek, a testi elhárítás „külső” ellenségekkel fordul szembe, melyeket kórokozóknak vagy mérgeknek nevezünk. Mivel azonban megszoktuk már, hogy összetákolt értékrendjeinkben arcátlanul manipuláljunk, többnyire magunk is hiszünk abban,
    hogy mértékeink abszolútak. Pedig csak az az ellenség, akit azzá nyilvánítunk. Hatásos és mulatságos például, ha a különböző táplálkozásszakértő apostolok különböző
    ellenségdefinícióit tanulmányozzuk. Szinte semmi sincs, amit az egyik rendszer ne
    nevezne hihetetlenül ártalmasnak, míg a másik ugyanazt mint igen egészségeset
    ajánlja. Mi a következő diétát javasoljuk nyomatékkal: tessék alaposan elolvasni az
    összes táplálkozási szakkönyvet, aztán pedig mindenki egye azt, ami ízlik neki. Vannak olyan emberek, akiknek olyan eredeti az ellenségképe, hogy hajlandók vagyunk
    betegnek tartani őket: itt az allergiásokra gondolunk.
    Allergia: az allergia egy általunk ellenségesnek tartott anyagra adott túlzó reakció.
    A test túlélési képessége szempontjából teljesen jogosan bír saját elhárító rendszerrel.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 188
    A test immunrendszere az allergének ellen antigéneket termel, s ez a test szintjén
    színvonalas védekezést jelent az ellenséges betolakodóval szemben. Az allergiás embernél azonban ez a magában véve színvonalas védekezés mértéktelenül túlzott. Az
    allergiás állig felfegyverkezik, s ellenségképét egyre nagyobb területekre terjeszti ki.
    Egyre több anyagot tart ellenségesnek, s egyre erősebben fegyverkezik, hogy ellenségeivel hatékonyan vehesse fel a küzdelmet. De ahogyan katonai területen az erős
    fegyverkezés mindig erős agresszivitást jelent, az allergia is a felerősödött elhárítás és
    agresszivitás jele, amelyeket testünkben fojtunk el. Az allergiásnak problémája van a
    saját agresszivitásával, mert nem tudja megélni, többnyire fel sem ismeri.
    (Hogy a félreértéseket elkerüljük, hadd emlékeztessünk még egyszer a következőkre: elfojtott pszichikai aspektusról akkor beszélünk, ha azt az ember tudatosan
    egyáltalán nem érzékeli. Ennek ellenére természetesen lehet, hogy az elfojtott aspektust megéli, de ezt nem észleli. Az is lehetséges azonban, hogy az érintett személy
    valamely minőséget olyan hiánytalanul elfojt, hogy nem is éli meg többé. Tehát mind
    az agresszív, mind pedig a tökéletesen szelíd ember elfojthatja agresszióját.)
    Az allergia esetében az agresszió a tudatból a testbe menekül, s ott tombolja ki
    magát: szíve vágya szerint védekezik, támad, harcol és győzedelmeskedik. Hogy eme
    örömteli foglalatosság ellenség hiányában ne érjen véget túl hamar, a legártalmatla-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 189
    nabb tárgyakat ellenségévé teszi: virágport, macska- vagy lószőrt, háziport, mosószert, füstöt, epret, kutyát vagy paradicsomot. A választék határtalan – az allergiás
    semmitől sem riad vissza –, ha a szükség ráviszi, mindennel és mindenkivel harcol,
    többnyire azonban mégis néhány szimbolikus jelentőségű kedvencét helyezi előtérbe.
    Ismeretes, milyen szoros a kapcsolat az agresszivitás és a félelem között. Ha pontosabban megfigyeljük a kitüntetett allergént, többnyire hamar világossá válik számunkra, mely életterületek azok, amelyek az allergiásban olyan nagy szorongást keltenek, hogy szimbolikus reprezentánsai ellen ilyen szenvedélyesen küzd. A rangsorban elöl áll a háziállatok szőre, különösen a macskaszőr. A macskaszőrhöz (mint a
    szőrméhez általában) az emberek a hízelgést, a becézgetést asszociálják – a szőrme
    lágy és simogató, simulékony és mégis „animális”. A szerelem szimbóluma, szexuális vonatkozással (lásd a szőrmeállatkákat, melyekkel a kisgyermek alszik). Ugyanez
    érvényes a nyúlszőrre is. A ló esetében hangsúlyosabb az ösztönös komponens, kutyánál az agresszivitás – a különbségek mégis finomak, jelentéktelenek, hiszen a
    szimbólumok sosincsenek élesen körülhatárolva.
    Ugyanezt a területet szimbolizálja a virágpor, a szénanátha-allergiások előnyben
    részesített allergénje. A virágpor megtermékenyítés- és termékenységszimbólum, s a
    „késő” tavasz az az időszak, melyben a szénanátha-allergiások leginkább „szenved-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 190
    nek” allergiájuktól. Mind az állati szőr, mind a virágpor mint allergén mutat rá, milyen szorongásteli a „szerelem”, a „szexualitás”, az „ösztön”, a „termékenység” témája, s mint ilyen, agresszívan elhárítjuk, azaz nem bocsátjuk be magunkba.
    Hasonló a piszkostól, mocskostól, tisztátalantól való szorongás is, ami a porallergiában jelenik meg. (Figyeljük meg a „piszkos vicc”, „kiteregeti a szennyest”, a
    „tiszta életet él” stb. kifejezéseket.) Amennyire kerüli az allergiás az allergéneket,
    ugyanúgy igyekszik kerülni az allergéneknek megfelelő életterületeket, s ebben az
    orvostudomány és a környező világ megértéssel siet segítségére. A beteg hatalmi
    törekvéseinek itt semmi sem szab határt: a háziállatokat eltávolítják, senki nem dohányozhat környezetében stb. Hatalmi mániájában az allergiás jól álcázott tevékenységi területet talál, melyen elfojtott agresszióját felismerhetetlenül valósíthatja meg.
    A „deszenzibilizáció”* módszere ötletnek jó, csak éppen nem testi, hanem pszichikai szinten kéne felhasználni, ha valódi sikert akarunk elérni. Az allergiás ugyanis
    csak akkor gyógyulhat meg, ha megtanulja, hogyan kell tudatosan szembenézni az
    általa került és elhárított életterületekkel, és ha sikerül ezeket tudatába teljes egészében beereszteni, asszimilálni. Nem szolgáljuk az allergiás érdekeit azzal, ha védeke-
  • Deszenzibiláció (lat., orv.): az allergia gyógyítása allergének kis adagokban való beadásával.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 191
    zési stratégiájában támogatjuk – ki kell békülnie ellenségeivel, meg kell tanulnia szeretni őket. Még egy megátalkodott materialista számára is világos, hogy az
    allergéneknek az allergiásra végül is kizárólag szimbolikus hatása van, és sosem
    anyagi-kémiai, ha nem téveszti szem elől, hogy tudat híján allergia nem léphet fel.
    Így például narkózisban nem létezik, a pszichózisban mindenféle allergia megszűnik.
    Fordítva viszont már képek, például egy macska fotója vagy egy pöfögő mozdony
    filmbeli látványa is rohamot vált ki az asztmatikusból. Az allergiás reakció az
    allergén anyagától teljesen független.
    A legtöbb allergén az életerőt, a szexualitást, a szerelmet, a termékenységet, az agressziót, a piszkot jeleníti meg – az élet legvitálisabb területeit. De éppen ez a formába vágyódó vitalitás az, amely az allergiásból szorongást vált ki – az ő beállítottsága
    végső soron életellenes. Ideálja a steril, a csíramentes, terméketlen, ösztönöktől és
    agressziótól mentes élet egy olyan állapot, mely aligha szolgál rá az „élet” névre. Így
    aztán nem is csodálkozhatunk azon, hogy az allergia néha életveszélyes agressziós
    betegséggé fajul, melyben a hű, de szelíd ember teste oly vad csaták színtere lesz,
    hogy maga is belehal. Ebben az esetben a védekezés, az önlezárás, a betokosodás
    felső fokon valósul meg, s a sírban – egy valóban allergénmentes helyen – teljesedik
    be.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 192
    Allergia = anyagivá vált agresszió
    Az allergiás a következő kérdéseket tegye fel magának:
  1. Miért nem viseli el a tudatom az agressziómat, miért kényszeríti a testembe?
  2. Mely életterületek azok, amelyektől annyira szorongok, hogy elkerülöm őket?
  3. Milyen témákat vetnek fel allergénjeim?
    Szexualitás, ösztön, agresszió, megtermékenyítés, piszok mint az élet sötét oldalához tartozó dolgok.
  4. Milyen mértékben használom fel allergiámat környezetem manipulálására?
  5. Hogyan állok a szeretettel, képes vagyok-e a bebocsátásra?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 193
  6. A légzés
    A légzés ritmikus történés. Két fázisból áll, a be- és a kilégzésből. A légzés jó példa a polaritás törvényére: a be- és kilégzés folytonos váltakozása ritmust hoz létre. Az
    egyik pólust kényszerűen követi a másik, a belégzést a kilégzés stb. Azt is mondhatnánk, hogy az egyik pólus a másik létéből él, s ha megsemmisítjük az egyiket, megszűnik a másik is. Az egyik pólus kompenzálja a másikat, s a kettő együtt egy egész.
    A légzés ritmus, s a ritmus minden élet alapja. A légzés két pólusát a feszültség
    (Spannung) és ellazulás (Entspannung) fogalmaival is helyettesíthetjük. A belégzés =
    feszültség és a kilégzés = ellazulás összefüggése legvilágosabban a sóhajtásban nyilvánul meg. A belélegző sóhaj a feszültséghez, a kilégzéssel járó sóhaj a megnyugváshoz vezet.
    Testileg a légzés központi eseménye egy cserefolyamat: a belégzéskor a vörösvérsejtek a levegőben lévő oxigénhez jutnak, míg kilégzéskor leadjuk a szén-dioxidot. A
    légzés a felvétel és a leadás, az elfogadás és az adás polaritását öleli magába. S ezzel
    már meg is találtuk a légzés lényegi szimbolikáját. Goethe így fogalmaz:
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 194
    „A lélegzés kegye kettős: a friss lég
    tüdőnkbe jut, s kileheljük ismét.
    Amaz nyomaszt, frissít emez;
    az élet ily csudamód vegyes.”
    (Talizmánok; Kálnoky László ford.)
    Az ókori nyelvek ugyanazt a szót használják a légzés, a lélek és a szellem kifejezésére. Latinul lélegezni spirare, a szellem pedig spiritus, a szótő a német Inspiration
    (a magyarban is használatos inspiráció) szóban is megtalálható, ami szó szerint nem
    más, mint belehel, azaz szorosan összekapcsolódik a belégzéssel, a befogadással. A
    görög nyelvben a psziché mind leheletet, mind lelket jelent. A hindu atman (lélegezni) szónak a német atmen (lélegezni) szóval való rokonságát nem nehéz meghallani.
    A hindu nyelv azt az embert, aki elérte a tökéletességet, Mahatmának nevezi, ami szó
    szerint „emelkedett lelket” vagy „nagy lélegzetet” jelent.* Az indiai tanokból meg-
  • A lélegzés régies helyesírása: lélekzés. Ez arra utal, hogy a magyar nyelvben is megvolt az az azonosság, melyre a szerzők hivatkoznak. (A szerk.)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 195
    tudjuk azt is, hogy a lélegzet a tulajdonképpeni életerő hordozója, a hinduk ezt
    pránának nevezik. A bibliai teremtéstörténet szerint Isten a földből formált lényből
    az isteni lehelet bejuttatásával teremtett emberi „élőlényt”.
    E kép szépen példázza, hogyan kerül a materiális testbe, tehát a formába az isteni
    lehelet, amely nem volt a teremtés része. Csak ez a teremtésen túli lehelet teszi az
    embert élő és lélekkel bíró lénnyé. S már közel is vagyunk a légzés valódi titkához. A
    légzés nem a miénk, nem tartozik hozzánk. A lélegzet nincs bennünk, mi vagyunk
    benne. A lélegzet folyamatosan összeköt bennünket valamivel, ami túl van a teremtésen és túl van a formán. A légzés gondoskodik arról, hogy a metafizikával (szó szerint: azzal, ami a természeten túl van) való kapcsolatunk ne szakadjon meg. Úgy
    élünk a légzésben, mint egy nagy anyaméhben, mely messze túl van kicsiny, korlátozott létünkön – ő maga az élet, az az utolsó nagy titok, amelyet sem megmagyarázni,
    sem definiálni nem tudunk, csak megtapasztalni, ha kinyílunk, s hagyjuk, hogy átmeg átjárjon bennünket. A légzés az a köldökzsinór, amelyen át az élet folyik belénk.
    A légzés gondoskodik arról, hogy az élettel való kapcsolatunk fennmaradjon.
    Ebben áll jelentősége is: megóv bennünket attól, hogy teljesen bezárkózzunk,
    hogy teljesen elszigeteljük magunkat, hogy énünk határait teljesen áthatolhatatlanná
    tegyük. Bármilyen szívesen gubózunk is bele újra meg újra saját egónkba – a lélegzés
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 196
    mégis arra kényszerít bennünket, hogy a nem-énnel való kapcsolatunkat is megőrizzük. Véssük a tudatunkba, hogy ugyanazt a levegőt szívjuk mi is, amelyet ellenségeink szívnak. Ugyanezt a levegőt lélegzik be az állatok, s a növények is. A légzés szakadatlanul mindennel és mindenkivel összeköt bennünket. Még ha olyannyira lehatárolná is magát az ember, ott a levegő, amely mindennel összeköti. A belélegzett levegő mindnyájunkat összefog, ha akarjuk, ha nem. A légzés így összefügg az „érintkezéssel”, a „kapcsolattal”.
    Saját testiségünk kapcsolata azzal, ami kívülről jön, a tüdő-léghólyagocskákban
    valósul meg (alveolus). Tüdőnk belső felülete körülbelül hetven négyzetméter, bőrfelületünk ezzel szemben csak két-két és fél négyzetméter. A tüdő a legnagyobb
    érintkezési szervünk. Ha alaposan szemügyre vesszük, felismerjük a két érintkezési
    szerv, a tüdő és a bőr között fennálló finom különbséget; a bőrérintkezés szoros és
    közvetlen kontaktus. Intenzívebb, és inkább kötelez, mint a tüdőn keresztüli érintkezés – akaratunknak is alá van vetve. Megérinthetünk valakit, illetve hagyhatjuk, hogy
    bennünket megérintsenek. Az az érintkezés, amelyet a tüdőnkön keresztül hozunk
    létre, közvetettebb, viszont kényszerítő. Nem tudjuk megakadályozni, akkor sem, ha
    valakinek nem bírjuk a szagát. A másik elszívhatja előlünk a levegőt. Ugyanazon
    betegség tünetei a tüdőről áttolhatók a bőrre, és fordítva: az elfojtott bőrkiütés aszt-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 197
    maként manifesztálódhat, melyet kezeléssel bőrkiütéssé változtathatunk vissza. Mind
    az asztma, mind a bőrkiütés ugyanazt a problémát fejezi ki: a kontaktus, az érintés, a
    kapcsolat problémáját. Ha ellenérzésünk van azzal, hogy a légzés útján mindenkivel
    kapcsolatba kerülünk, ez a kilégzés során görcsben manifesztálódhat, s az asztma
    esetében éppen ez történik.
    Ha további beszédfordulatokat figyelünk meg, melyek a légzéssel, illetve a levegővel kapcsolatosak, megtudhatjuk, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben nem
    kapunk levegőt, amelyek fojtogatóak. Ezzel a szabadság és a korlátozások témájához
    értünk. Életünket első lélegzetvételünkkel kezdjük, s az utolsóval fejezzük be. Első
    lélegzetvételünk első lépésünk is egyben a külvilágba, amennyiben – az anyával való
    szimbiózisból kikerülve – önállóak, szabadok lettünk. Ha valaki nehezen kap levegőt,
    ebben gyakran az a szorongása mutatkozik meg, amelyet első önállóságba, szabadságba vezető útja előtt érzett. A szabadság az ilyen alkatra lélegzetelállítóan hat,
    azaz: szokatlanul, s ezért félelmet keltően. Ugyanez az összefüggés mutatkozik meg a
    szabadság és a légzés között, amikor egy szűk térből jövet tágas terembe vagy a szabadba lépünk, s az első, amit teszünk, hogy mélyet lélegzünk – végre szabadon lélegezhetünk, fellélegezhetünk.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 198
    A közmondásos „légszomj”, mely különösen szűk térben támad ránk, szintén a
    szabadság, a szabad tér utáni szomj kifejeződése.
    Ha összefoglaljuk, a légzés eredendően a következő területeket szimbolizálja:
    Ritmus az „is-is” értelmében
    feszültség-ellazulás
    adás-kapás
    kontaktus-elhárítás
    szabadság-korlátozottság
    Légzés – az élet asszimilációja
    A légzéssel kapcsolatos megbetegedéseknél a következő kérdéseket tegyük fel
    magunknak:
  1. Mi fojtja belém a levegőt?
  2. Mit nem akarok befogadni?
  3. Mit nem akarok odaadni?
  4. Mivel nem akarok kapcsolatba lépni?
  5. Vajon félek-e attól, hogy a szabadság új formája felé lépéseket tegyek?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 199
    Tüdőasztma
    (Asthma bronchiale)
    A légzés általános áttekintése után vizsgáljuk meg most speciálisan a tüdőasztma
    kórképét – egy olyan betegségét, amely különös világossággal mutat rá a pszichoszomatikus összefüggésekre.
    „Tüdőasztmának azt a rohamszerűen fellépő légszomjat nevezzük, amely jellegzetes, fütyülő kilégzéssel párosul. A kis hörgők és hörgőcskék összeszűküléséről van
    szó, amit a sima izomzat görcse, a légutak gyulladásos ingerlékenysége s a nyálkahártya allergiás duzzanata és váladékozása okozhat.” (Bräutigam)
    Az asztmarohamot a páciens az életét fenyegető fuldoklásként éli meg, levegő
    után kapkod, zihálva lélegzik, s különösen a kilégzése fojtogató. Az asztmás ember
    estében különböző problémakörök fonódnak egymásba, amelyeket tartalmi közelségük ellenére didaktikus okokból elkülönítve mutatunk be.
  6. Adás és kapás
    Az asztmás személy túl sokat akar kapni. Tüdejét teleszívja – s a túlzottan felfújt
    tüdő a kilégzésnél görcsbe rándul. A legvégső határokig befogad, pukkadásig tele
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 200
    van, s amikor vissza kellene adnia valamennyit, görcsbe rándul. Világosan látható itt
    az egyensúly zavara: e polaritás két tagjának, az adásnak és a kapásnak nagyjából
    meg kell egyeznie ahhoz, hogy ritmust alkothassanak. A változás törvénye a belső
    egyensúlyból táplálkozik, s bármely túlsúly megszakítja a folyamatot. A légzés folyamatát itt éppen az töri meg, hogy az érintett személy túlságosan is kapni akar, s
    túlzásba esik. Mivel nem képes adni, egyszerre csak kapni sem tud többé abból, amire olyannyira vágyik. A belégzésnél oxigént veszünk fel, a kilégzésnél szén-dioxidot
    adunk le. Az asztmás személy mindent meg akar tartani, s ezzel mérgezi magát,
    ugyanis a felhasznált anyagot nem tudja kibocsátani. Kapni anélkül, hogy adnánk,
    szó szerint fuldokláshoz vezet.
    Az adás és a kapás közti aránytalanság témája, mely olyan látványosan
    szomatizálódik az asztmában, sokunkat érint. Milyen egyszerűnek tűnik, s mégis
    milyen sokan mondanak csődöt e ponton. Ugyanis nem arról van szó, hogy mit akarunk birtokolni – pénzt, dicsőséget, tudást, bölcsességet –, hanem arról, hogy annak,
    amit adunk, minden esetben egyensúlyban kell lennie azzal, amit kapunk, ha nem
    akarunk megfulladni ez utóbbi súlya alatt. Annyit kapunk, amennyit adunk. Ha nem
    adunk többé, ezzel megakasztjuk a folyamatot, s annak vége szakad. Milyen sajnálatra méltóak is azok az emberek, akik tudásukat feltétlenül magukkal akarják vinni a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 201
    sírba! Szorongva őrzik azt a keveset, amit megkaparintottak, s lemondanak arról a
    teljességről, amely mindazok jussa, akik azt, amit megkaptak, megváltozott formában, de tovább tudják adni. Bárcsak megértenénk már, hogy bőséggel van mindenből
    és mindenki számára. Ha hiányzik valami, annak az az oka, hogy magunk vágtuk el
    magunkat attól a valamitől. Nézzük csak az asztmás embert: levegő után kapkod –
    holott levegőből annyi van. Hiába, vannak, akik telhetetlenek…
  7. Aki be akar csukódni
    Az asztmás roham kísérleti úton bárkinél előidézhető, ha például ingerlő gázokat,
    mondjuk ammóniát lélegeztetünk be vele. Bizonyos koncentráció fölött mindenkinél
    elkezdődik a reflexszerű védőreakció: egymással összhangban leáll a rekeszizom,
    bezárulnak a hörgők, megindul a torokváladék kiválasztása. Ezt nevezzük
    Kretschmer-féle reflexnek. Ez a reflexes történés nem más, mint hogy a test lezárul,
    becsukódik abból a célból, hogy ellenálljon a külső hatásoknak. Az ammónia esetében színvonalas életfenntartó reflex ez, de az asztmás személynél lényegesen alacsonyabb küszöbszinten lép működésbe. Az asztmás ember a környező világ legártalmatlanabb anyagait éli meg életveszélyesként, s azonnal becsukódik előttük. Az előző fejezetben részletesen kifejtettük az allergia jelentését, ezért itt elég lesz emléke-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 202
    zetünkbe idézni azt, amit az elhárítás és a szorongás témájáról írtunk. Az asztma
    többnyire szorosan összekapcsolódik valamilyen allergiával.
    Görögül az asztmát szűkkeblűségnek hívják, a szűket latinul angustusnak mondjuk, amely a német Angst (szorongás) szóval rokon. A latin angustus szót megtaláljuk továbbá az angina (torokgyulladás) és az angina pectoris (szívtáji szorító fájdalom heveny koszorúér-elégtelenségben, -szűkületben) elnevezéseknél is. Érdemes
    felfigyelnünk arra, hogy valaminek a szűk volta és a szorongás elválaszthatatlanul
    összetartoznak. Így az asztmás összeszűkülés szintén szorosan összefügg a szorongással, azzal, hogy az élet bizonyos tényeit, amelyeket már az allergiánál is említettünk, nem merjük közel engedni magunkhoz. Az asztmás személy egyre inkább bezárkózik, s elkülönülése csúcspontja saját halála. A halál végső lehetőséget jelent az
    élet előli bezárkózásra, becsukódásra, begubózásra. (Ebben az összefüggésben érdekes lehet a következő megfigyelés: az asztmás személyt rendkívül feldühítjük azzal,
    ha utalunk rá, hogy asztmája nem életveszélyes, tehát nem fog belehalni. Arra ugyanis, hogy az ő betegsége életveszélyes!)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 203
  8. Dominanciaigény és kiszolgáltatottság
    Az asztmás emberben erős a dominanciaigény, de ezt sosem vallja be magának,
    ezért a testébe tolja át, ahol is ez az igény az asztmatikus „felfújtságában” (lásd
    hordómellkas) lép ismét színre. Ez a felfújtság szemléletesen mutatja a beteg arroganciáját s hatalmi igényeit, amelyeket azonban gondosan elfojt. Emiatt gyakran menekül az ideálisba, a formálisba. Ha azonban ezt az asztmás embert egy másik személy hatalom- és dominanciavágyával szembesítjük (lásd hasonlóság törvénye), megrémül, és torkára forr a szó, amelyet éppen a kilégzés modulál. Nem tud kilélegezni –
    tehát nem jut levegőhöz.
    Betegsége tüneteit az érintett személy arra használja, hogy környezete felett hatalmat gyakoroljon. A háziállatokat el kell távolítani, minden porszemet le kell törölni, senki nem dohányozhat stb.
    Hatalomvágya azokban az életveszélyes rohamokban hág a tetőpontjára, amelyek
    akkor keletkeznek, ha az asztmás személy saját hatalomvágyával szembesül. Ezek a
    zsarolórohamok méltán ijesztőek, hiszen valóban életveszélyes állapotba sodorják a
    beteget, amellyel esetleg nem tud megbirkózni. Megrendítő, milyen mértékben hajlandó pusztítani önmagát a beteg csak azért, hogy hatalmat gyakorolhasson mások
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 204
    felett. Pszichoterápiában ha a beteg túlságosan közel jut saját valóságához, gyakran
    az asztmás roham a végső menedék.
    A hatalomgyakorlásnak és az önfeláldozásnak ez a közelsége kellően érzékelteti a
    tudat alatt megélt dominanciaigény ambivalenciáját. A hatalomvágy épülésével, az
    „önpuffasztással” egyidejűleg ugyanis arányosan nő az ellenkező pólus is, a tehetetlenség, a kicsinység, a kiszolgáltatottság érzése. Az asztmás személynek ezt a bizonyos kicsinységet kellene a tudatában realizálnia és elfogadnia, többek között ez lenne az egyik feladata.
    Hosszabb betegség következtében a beteg mellkasa kiszélesedik, feszessé válik –
    az orvostudomány ezt hordómellkasnak nevezi. Külsőre erőt, hatalmat áraszt, ugyanakkor a légzés volumene csekély, mivel a mellkas nem rugalmas. Látványosabban
    nem is szomatizálódhatna a vágyak és a realitás konfliktusa.
    Az asztmatikus pöffeszkedésében jó adag agresszió is rejlik. Az asztmás ember
    nem tanulta meg agresszióját adekvát módon, nyelvi szinten kifejezni. „Légszomjban” szenved, az az érzése, majd kipukkad, s mégis a torkára forr minden kísérlet,
    amelyben adekvát módon, ordítva, szitkozódva fejezhetné ki magát. Így ezek az agresszív megnyilvánulások a test szintjére esnek vissza, köhögésként, köpetként jelen-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 205
    nek meg. Gondoljunk csak a következő nyelvi fordulatokra: Fütyülök rá! (a németben: köhögök rá) – köpök rá – a dühtől elakad a lélegzete.
    Ezenkívül az agresszió allergiás komponensben is megmutatkozik, ami többnyire
    az asztmával együtt jelenik meg.
  9. Az élet sötét aspektusainak elhárítása
    Az asztmás ember a tisztát, a világosat, a sterilt szereti, kerüli a sötétet, a mélyet,
    mindent, ami a földdel kapcsolatos, s ez legtöbbször az allergizáló tényező megválasztásából is kiderül. Szeretne az élet felsőbb régióiban megtelepedni, hogy az alsóbb szintekkel egyáltalán ne kerüljön érintkezésbe. Többnyire a fej van túlsúlyos
    pozícióban nála (az alkotóelemek tana szerint „a levegő a gondolkodáshoz tartozik”).
    A szexualitást, mely szintén az alsóbb pólusokhoz tartozik, az asztmás személy a
    mellkasába tolja fel, ezáltal itt növekszik meg a váladéktermelés – pedig ez a kiválasztás tulajdonképpen a nemi szervek feladata lenne. Az asztmás ember ettől a testben túl magasan termelt váladéktól a száján keresztül szabadul meg, ami egészen
    eredeti megoldás, s jelentése is teljesen világos mindenki számára, aki a genitáliák és
    a száj közötti megfelelést látja (egy későbbi fejezetben ezzel az összefüggéssel még
    behatóbban foglalkozunk).
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 206
    Az asztmás ember tiszta levegőre vágyik. Legszívesebben hegycsúcsokon élne, ez
    a kívánsága sokszor teljesül is, hiszen az ilyen betegnek gyakran rendelnek klímaterápiát. Itt aztán dominanciavágya is beteljesül: áll a hegytetőn, lepillantván a mély
    völgyek sötét történéseire, biztonságos távolságból olyan szférába emelkedik, ahol
    „még tiszta a levegő”; ösztönössége, termékenysége mélyéből kiemelkedik – s mindezt a hegytetőn, ahol az élet ásványi tisztaságúvá redukálódott. Itt éli át azt a
    magasrepülést, amelyre mindig is vágyott, s amelyet számára szorgalmas klimatológusaink időközben tudományosan is biztosítottak. Kúrára ajánlják még neki a tengert
    a maga sós levegőjével. Itt is ugyanaz a szimbolika: a só a pusztaság, az ásványi, az
    élettelen szimbóluma. Az asztmás ember ezt a területet célozza meg magának – az
    élettelitől ugyanis fél.
    Az asztmás személy olyan ember, aki szeretetre vágyik – azt akarja, hogy szeressék, ezért is lélegzik be oly sokat. De nem tud szeretetet adni – ezért van akadályozva
    a kilégzésben.
    Mi segíthet rajta? Mint minden más tünet esetében, itt is csak egy recept van: tudatosság, kíméletlen őszinteség önmagunkkal. Ha félelmeinket végre bevallottuk
    magunknak, nem szabad kerülnünk többé a félelmet okozó életterületeket, sőt olyan
    kitartással kell feléjük fordulnunk, hogy megtanulhassuk szeretni és integrálni őket.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 207
    Ezt a szükségszerű folyamatot szimbolizálja az a terápia, amelyet bár az orvostudomány nem alkalmaz, de a természetes gyógymód egyik legsikeresebb terápiája asztma és allergia esetén: a gyógyítás a saját vizelettel. Ez azt jelenti, hogy a betegnek
    intramuszkulárisan beinjekciózzák saját vizeletét. Ha ennek a szimbolikus oldalát
    nézzük, azt mondhatnánk, hogy ez a terápia arra kényszeríti a pácienst, hogy mindazt,
    amit egyszer kiadott magából, saját ürülékét s piszkát, ismét vegye magához, ismét
    szembesüljön vele, és integrálja azt. Csak így gyógyulhat meg!
    Asztma
    Milyen kérdéseket tegyen fel magának az asztmás?
  10. Melyek azok az életterületek, ahol csak kapni akarok, adni nem?
  11. Képes vagyok-e arra, hogy saját agressziómat bevalljam magamnak, s milyen
    lehetőségeim vannak agresszióm kinyilvánítására?
  12. Hogyan viszonyulok a dominancia-kiszolgáltatottság konfliktusához?
  13. Mely életterületeket értékelek le és hárítok el?
    Mely életterületeket kerülök el, melyeket tartok mocskosnak, alacsonyrendűnek,
    nemtelennek?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 208
    Ne felejtse el: a bezártság, korlátozottság érzése szorongást jelent. A szorongással
    szemben egyetlen eszközünk van: ha korlátainkat tágítjuk. Korlátainkat csak úgy
    tágíthatjuk, ha az addig került érzéseket bebocsátjuk magunkba!
    Megfázás és influenzás bántalmak
    Mielőtt a légzés problematikáján túllépnénk, röviden tekintsük át a megfázás tüneteit, hiszen e betegség többnyire a légzőszerveket érinti. Mind az influenza, mind a
    megfázás akut gyulladásos folyamat, amely – mint tudjuk – konfliktusfeldolgozást
    fejez ki. Így ahhoz, hogy e betegséget értelmezhessük, a test azon helyeit, területeit
    kell megvizsgálnunk, amelyeken a gyulladásos folyamat manifesztálódik. A nátha
    mindig krízishelyzetekben lép fel, amikor is elegünk van valamiből (németül: die
    Nase voll hat – tele van az orrunk, illetve über etwas verschnupft ist – bosszankodunk). A „krízishelyzet” fogalma talán fellengzős egy kissé, hiszen itt nem az élet
    döntő válságairól van szó, azok a jelentőségüknek megfelelő tünetekben fejeződnek
    ki. A „krízisszituáción” azokat a gyakori, nem szenzációs, ám a psziché számára mégis fontos mindennapi helyzeteket értjük, amelyek túlterheltségérzést keltenek ben-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 209
    nünk, s amikor legitim okot keresünk arra, hogy kissé visszahúzódhassunk, a helyzet
    ugyanis túl sokat követel tőlünk. Mivel pillanatnyilag nem vagyunk hajlandók bevallani magunknak „kis”, „mindennapi” szituációnk kihívását s ezzel kapcsolatos menekülésvágyunkat, a konfliktus szomatizálódik, testünk éli ki azt, hogy egy időre elegünk van. Célunkat azonban ezen a (tudattalan) úton is elértük, sőt azzal az előnnyel,
    hogy helyzetünk iránt mindenki a legmesszebbmenőkig megértő, amire nagyobb
    konfliktusok feldolgozása során aligha számíthatnánk. Megfázásunk lehetővé teszi
    számunkra, hogy a megterhelő helyzetből egy időre kivonjuk magunkat, s inkább
    saját magunk felé forduljunk. Érzékenységünket tehát a test szintjén teljességgel kiélhetjük.
    Fáj a fejünk (ilyen körülmények között senki se várhatja tőlünk, hogy problémáinkkal tudatosan szembesüljünk!), könnyezik a szemünk, mindenünk sebes, érzékeny. Általános érzékenységünk odáig fajulhat, hogy még a hajunkat is hurutosnak
    érezzük. Senki sem közelíthet hozzánk, senki sem érinthet meg bennünket. Eldugul
    az orrunk, s ez minden kommunikációt lehetetlenné tesz. (Gondoljunk csak a légzésre mint kontaktusra!) Azzal a fenyegetéssel tartunk távol magunktól mindenkit, hogy
    „ne gyere közel, meg vagyok fázva!”. Elhárító magatartásunkat csak alátámasztjuk
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 210
    tüsszögéseinkkel, amivel kilégzésünket meglehetősen agresszív elhárító fegyverré
    alakítjuk át.
    Kaparós torkunk a beszédet mint kommunikációs eszközt a minimumra csökkenti,
    vitákra, szembesülésekre semmi esetre sem vagyunk alkalmasak. Az ugató köhögés
    fenyegető hangjai igen kifejezően jelzik; kommunikációs kedvünk legfeljebb arra
    korlátozódik, hogy valakire ráugassunk.
    Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy az elhárításnak ezen a fokán mandulánk,
    amely testünk egyik legfontosabb védőszerve, szintén teljes gőzzel dolgozik. Úgy
    megduzzad, hogy már nem vagyunk képesek mindent lenyelni. Olyan állapot ez,
    amely arra az önkritikus kérdésre bátoríthatná a pácienst, hogy tulajdonképpen mi is
    az, amit nem akar lenyelni ezentúl. A nyelés ugyebár a befogadás, az akceptálás aktusa. Csakhogy most éppen ezt nem akarjuk. A megfázás minden szinten ezt mutatja.
    Azáltal, hogy végtagjaink fájnak, hogy az influenzás levertség következtében minden
    mozgás lebénul, s hogy néha vállunk is fáj, szinte érezhetővé válik a probléma súlya,
    amely vállunkat nyomja, s amelyet nem akarunk cipelni.
    E problémánk jó részétől gennyes váladék formájában próbálunk megszabadulni, s
    mennél inkább sikerül ez, annál jobban megkönnyebbülünk. Oldódnia kell annak a
    sűrű váladéknak, amely eleinte mindent eldugaszolt, minden folyamatot és kommu-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 211
    nikációt megszakított, folyékonnyá kell válnia, hogy a folyamatok, a mozgás megindulhasson. Így végül minden megfázás mozgásba hoz valamit, s fejlődésünkben egy
    kis előrelépést jelent. A természetes gyógymód joggal lát a megfázásban egy igen
    egészséges tisztulási folyamatot, amely során a betegség mérgező anyagokat mos ki a
    testből – pszichikai szinten a mérgező anyagoknak a problémák felelnek meg, amelyek analóg módon felhígulnak, kiválasztódnak. A krízisből test és lélek egyaránt
    megerősödve kerül ki – egészen a következő alkalomig, amikor is ismét elegünk
    lesz…
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 212
  14. Az emésztés
    Az emésztés során a légzéshez nagyon hasonlatos dolog történik. A légzésen keresztül magunkhoz vesszük a külvilágot, asszimiláljuk, s ami nem asszimilálható, azt
    kiadjuk magunkból. Ugyanez történik az emésztés során, ugyanakkor az emésztési
    folyamat mélyebben gyökerezik a test anyagiságában. A légzés felett a levegő eleme
    uralkodik, az emésztés a földhöz tartozik, materiálisabb. A légzéssel ellentétben az
    emésztésből hiányzik a ritmus. A tápanyagok bekebelezésének és kiválasztásának
    ritmusa a nehézkes földelemben elveszíti tisztaságát, élességét.
    Az emésztés hasonlít az agyfunkciókra is, az agy (illetve a tudat) ugyanis e világ
    nem anyagi benyomásait dolgozza fel . és emészti meg (nemcsak kenyéren élünk
    ugyebár). Az emésztésben e világ anyagi benyomásait kell feldolgoznunk. Így az
    emésztés magában foglalja:
    l. a külvilág magunkhoz vételét anyagi benyomások formájában,
  15. a különbségtételt „hasznos” és „haszontalan” között,
  16. a hasznos anyagok asszimilációját,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 213
  17. az emészthetetlen anyagok kiválasztását.
    Mielőtt közelebbről foglalkoznánk azokkal a problémákkal, amelyek az emésztés
    során léphetnek fel, hasznos lenne egy pillantást vetnünk a táplálkozás szimbolikájára. Sok mindent elárul azoknak a tápanyagoknak és ételeknek a listája, amelyeket egy
    ember előnyben részesít, illetve elutasít. (Mondd meg, mit eszel, s én megmondom,
    ki vagy! ) Érdemes látásunkat és tudatunkat úgy megélesíteni, hogy azok a legmindennapibb, legszokványosabb dolgokban is felismerjék az összefüggéseket, amelyek
    a – sosem véletlen – megjelenési formák mögött meghúzódnak. Ha valakinek egy
    bizonyos ételre van gusztusa, abban egy egészen határozott affinitás nyilvánul meg, s
    ezáltal önmagáról mond el valamit. Ha valami „nem az ízlése szerint való”, ez az
    ellenszenv ugyanúgy értelmezhető, mint a pszichológiai tesztekben bármely döntés.
    Az éhség a birtokolni akarás, a kapni akarás szimbóluma, egyfajta vágyódás kifejezése. Az evés eme akarás kielégítése az integráción, a magunkba vételen, a jóllakáson
    keresztül.
    Ha valaki szeretetre éhes anélkül, hogy éhségét adekvát módon csillapítaná valaki,
    ez az édességek iránti fogékonyságában fog testi szinten megjelenni. Az édességekre
    és nassolnivalókra irányuló csillapíthatatlan vágy mindig a kielégítetlen szeretetéhség
    jele. Az édes és a nassolás szavak kettős jelentését jól szemlélteti, ha egy édes, enni-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 214
    való kislányról beszélünk. A szeretet és az édesség szorosan összetartozik. Ha egy
    gyermek édesszájú, az egyértelműen bizonyítja, hogy nem kap elég szeretetet. A
    szülők túl gyorsan és túl szívesen tiltakoznak a magyarázat hallatán, mondván, hogy
    „hiszen mindent megtesznek gyermekeikért”. „Mindent megtenni” és „szeretni”
    azonban korántsem ugyanaz. Aki nassol, szeretetre, elismerésre vágyik. E szabályban
    nyugodt szívvel és inkább megbízhatunk, mint a szeretetképesség önértékelésében.
    Vannak szülők, akik gyermekeiket édességekkel halmozzák el, ezzel adják tudtukra,
    hogy nem képesek szeretetet adni, s ehelyett egy más szinten valami mást kínálnak
    fel nekik.
    A sokat gondolkodó, intellektuális munkát végző emberek a sós, kiadós ételeket
    kedvelik. Az erősen konzervatív beállítottságú emberek mindennek elébe helyezik a
    konzerveket, speciálisan kedvelik a füstölt ételeket, szeretik az erős teát, melyet keserűen fogyasztanak (általában a csersavas élelmiszereket). Akik az erősen fűszerezett
    vagy erős ételeket kedvelik, olyan alkatúak, akik szívesen veszik az új ingereket, új
    benyomásokat. Az ilyen emberek még akkor is szeretik a kihívásokat, ha azok nehezen elviselhetők, nehezen emészthetők. Egészen másképp áll a dolog azoknál, akik
    kímélő koszton élnek – se sót, se fűszereket nem esznek. Az ilyen emberek óvják
    magukat minden új benyomástól. Félelemmel kerülik az élet minden kihívását, min-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 215
    den konfrontációtól tartanak. Ez a félelem vezethet a gyomorbetegek pépes étkezéséhez. A gyomorbeteg személyiségéről a következőkben még beszélünk. A pépes étel =
    bébiétel – napnál világosabb, hogy a gyomorbeteg a gyermekkor indifferenciálatlanságába regrediált, ahol is az embernek sem különbséget nem kell tennie, sem feldarabolnia nem kell tudnia, s még az ételbe való (ó, mily agresszív!) beleharapásról, az
    ennivaló felaprózásáról is le szabad mondania. A gyomorbeteg kerüli a kemény ételeket.
    A halszálkától való különös félelem az agressziótól való félelmet szimbolizálja. A
    magvaktól való félelem – félelem a problémáktól. Az ilyen ember nem akar a dolgok
    magváig (lényegéig) hatolni. De ennek is megvan az ellentéte: a makrobiotikus. A
    makrobiotikus keresi a problémát. Mindenáron a dolgok lényegéig akar hatolni, s
    nyitottan fogadja a kemény ételeket. Esetében ez odáig fejlődik, hogy érezhetően
    elutasítja az élet problémátlan területeit: ha édességet eszik például, akkor is szüksége van valamire, ami szilárd, amibe bele lehet harapni. A makrobiotikusok fenti igényei a szeretettől, gyöngédségtől való félelemről árulkodnak, illetve arról a nehézségről, amelyet a szeretet elfogadása jelent számukra.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 216
    Megint mások konfliktusellenességüket olyan szélsőséges módon túlhajtják, hogy
    végül intravénásan etetik őket egy intenzív osztályon – ez kétségkívül a legbiztosabb
    módja a konfliktusmentes vegetációnak – ráadásul részt sem kell venni benne.
    A fogak
    Az étel először szájunkba kerül, ahol a fogak aprítják fel. A fogainkkal harapunk
    és szétharapunk. A harapás meglehetősen agresszív cselekmény, azt fejezi ki, hogy
    képesek vagyunk megtámadni, elkapni, megragadni valamit. Ahogy a kutya is agresszív veszélyességét dokumentálja a vicsorgással, mi is beszélünk arról, hogy valaki „kimutatja a foga fehérjét”, s ezzel azt fejezzük ki, hogy az illető személy kimutatja elszántságát, megmutatja a rossz oldalát. A rossz, illetve beteg fogak arra utalnak, hogy az illető nehezen tudja kifejezésre juttatni agresszióját, illetve nehezen tud
    agressziójának megfelelően cselekedni.
    Az összefüggés jelentőségén mit sem csorbít, ha azt kell állítanunk, hogy manapság szinte mindenkinek rossz a foga, még a kisgyermekeknek is. Ez igaz ugyan, de
    csak annyit mond, hogy kollektív tünetek kollektív problémákra utalnak. Az agreszszió centrális problémája korunk valamennyi szociálisan magas fejlettségű kultúrájá-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 217
    nak. A „szociális alkalmazkodás” követelménye nem más, mint az, hogy: „fojtsd el
    agressziódat!” Kedves, békés, szociálisan jól alkalmazkodó polgártársaink elfojtott
    agressziója „betegségként” kerül napvilágra, s e perverz formában végül is ugyanúgy
    megviseli a társadalmi közösségeket, mint eredeti formájában. A klinikák valójában
    társadalmunk modern csataterei, s a könyörtelen csaták az elfojtott agressziók és birtokosaik között zajlanak le. Itt szenvedik meg embertársaink mindazt a bennük rejlő
    gonoszt, amelyet egy életen át nem mertek felfedezni magukban, s így feldolgozni
    sem állt módjukban.
    Ne csodálkozzunk, ha a kórképek jelentős részénél ismételten az agresszióval és a
    szexualitással találkozunk. Mindkettő olyan problématerület, melyet korunk embere a
    legerőteljesebben elfojt. Felvethető, hogy mind a növekvő kriminalitás, az erőszakos
    cselekmények magas száma, mind a szexuális hullám okfejtésünk ellen szól. Erre az
    a válaszunk, hogy az agresszió hiánya ugyanúgy, mint az agresszió kitörése azt jelzi,
    hogy az agressziót elfojtják. Mindkettő ugyanannak a folyamatnak két különböző
    fázisa. Csak akkor válik lehetségessé, ha az agresszív személyiségrészt tudatosan
    integráljuk, ha többé nem szükséges elfojtani az agressziót, ha ennek kezdettől fogva
    tere van az életünkben, s ebben a térben, ezzel az energiával gyűjthetjük tapasztalatainkat. Az integrált agresszió energiaként, vitalitásként áll majd a teljes személyiség
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 218
    rendelkezésére, s ezzel válik elkerülhetővé mind az édeskés jámborság, mind a vad
    agressziós kitörés. Ezért az állapotért azonban először meg kell dolgozni. Tapasztalatokat kell gyűjtenünk e téren, s érettebbé kell válnunk. Az elfojtott agressziók árnyékküzdelemhez vezetnek, s bár a betegség perverz formájában, de szembesülnünk
    kell velük. Az itt mondottak mind a szexualitásra, mind más pszichikus területekre
    analóg módon érvényesek.
    Térjünk most vissza a fogakra, amelyek az állati és emberi testben az agressziót,
    az önérvényesítés készségét (keresztülrágja magát) reprezentálja. Gyakran hallunk
    olyan természeti népekről, melyeknél mindenkinek egészséges a fogazata, s ezt kauzálisan a természetes táplálkozással indokolják.
    Ezeknek a népeknek azonban az agresszióval kapcsolatosan teljesen más emberi
    magatartásformák állnak rendelkezésükre. A kollektív problematika mellett a fogak
    állapota természetesen egyedileg is értelmezhető. A már említett agresszión kívül
    fogaink vitalitásunkról, életerőnkről is árulkodnak. (Az agresszió és a vitalitás ugyanannak az erőnek két különböző aspektusa, mégis milyen különböző asszociációkat
    kelt bennünk a két fogalom.) Gondoljunk csak a szólásra: „Ajándék lónak ne nézd a
    fogát!” A szólás hátterében az a szokás áll, hogy lóvásárlásnál igenis belenéznek a ló
    szájába, a fogak állapotából ugyanis a ló korára, életerejére lehet következtetni. A
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 219
    pszichoanalitikus álomértelmezés szerint a fog elvesztése energia- és potenciaveszteséget jelent.
    Vannak, akik éjjelente csikorgatják a fogukat, néhányan olyan erőteljesen, hogy
    egy sajátos szerkezetet kell éjszakánként a szájukban tartaniuk, nehogy a csikorgatással teljesen legyalulják a fogaikat. Ennek a szimbolikája is egészen világos. A fogcsikorgatás a mi szimbólumhasználatunkban a tehetetlen agresszió kifejezésére szolgál.
    Aki nappal nem meri bevallani magának, hogy harapós kedvében van, annak éjszakánként addig kell csikorgatnia a fogát, mígnem veszélyes fogait maga teszi életlenné, maga gyalulja le…
    Akinek rosszak a fogai, annak hiányzik a vitalitása s ezáltal a lehetősége is arra,
    hogy valamit megragadjon, valamin keresztültörjön. Az ilyen ember elrágódik problémáin, nehezen rágja meg őket. A következő fogkrémreklám igen célratörően fogalmaz: „Hogy Ön ismét erőteljesen ráharaphasson!” A „hamis fogak” azt teszik lehetővé, hogy olyan vitalitást, olyan érvényesülési erőt mutassunk a külvilág felé,
    amellyel valójában nem rendelkezünk. Mint minden protézis esetében, itt is megtévesztésről van szó. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor félénk, elkényeztetett ölebünket
    kerítésünkön úgy reklámozzuk, hogy: „Vigyázz, a kutya harap!” A protézis, sajnos,
    csak „megvásárolt harapósság”.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 220
    A foghús a fogak alapja, ebbe ágyazódnak a fogak. A foghús analóg módon a vitalitás és az agresszió alapjait reprezentálja, az ősbizalmat és a magabiztosságot. Ha
    valakiből hiányzik a megfelelő adag ősbizalom és magabiztosság, sosem fog tudni
    problémáival aktívan, életerővel szembesülni, sosem lesz bátorsága, hogy az úgynevezett kemény dióval is elbánjon, vagy hogy megvédelmezze magát. A bizalom
    ugyanúgy tartást ad a nehéz helyzetekben, ahogyan a fogak tartását a foghús biztosítja. Erre azonban képtelen az olyan foghús, amely annyira sebezhető és érzékeny,
    hogy már a legkisebb beavatkozásnál is vérzik. A vér az élet szimbóluma, s a vérző
    foghús mindennél világosabban jelzi, hogy csökkent mértékű ősbizalmunk, magabiztosságunk okán a legkisebb kihívás is életerőinket apasztja.
    A nyelés
    Miután fogainkkal az ételt felaprítottuk, a nyálas ételkását lenyeljük, a nyeléssel
    integráljuk, vesszük fel az ételt – a nyelés bekebelezés. Amíg még valami a szájunkban van, azt kiköphetjük. Ha azonban lenyeltük már, a folyamat nem fordítható meg
    többé. Nagyobb falatokat nehezen nyelünk le. Ha túl nagy a falat, egyáltalán nem
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 221
    tudjuk lenyelni. Néha le kell nyelnünk olyasmit is, amit tulajdonképpen nem akarnánk, például a felmondást. Vannak olyan rossz hírek, melyeket nehezen nyelünk le.
    Éppen ilyen esetekben könnyebben nyeljük le a dolgot valami folyadék kíséretében, ha iszunk rá egy jót. A német alkoholisták azokról, akik sokat isznak, azt
    mondják, sokat nyel (nyelőharkály). Ha az alkoholista alkoholt nyel, ez általában valami nehezen lenyelhető dolog lecsúszását könnyíti meg, sőt adott esetben pótolja. Az
    alkoholista nyeli az alkoholt, mert van valami más az életében, amit nem bír és nem
    akar lenyelni. Az alkoholista így az ivással az evést helyettesíti (a sok alkohol étvágytalanságot okoz) – s kemény, szilárd táplálék helyett lágyabbat, egyszerűbbet
    nyel, meghúzza az üveget.
    Sokféle nyelési zavart ismerünk, például a gombóc a torokban érzése, vagy a torokfájás, torokgyulladás esetén, mindezek azt az érzést közvetítik, hogy nem tudunk
    nyelni többé. Ilyen esetekben az érintett személynek meg kellene kérdeznie magától:
    „Mi az most az életemben, amit nem tudok vagy nem akarok lenyelni?” A nyelészavarok meglehetősen eredeti formája a „levegőnyelés”. „Aerofágiá”-nak is nevezik,
    ami szó szerint „levegőevést” jelent. A kifejezés rávilágít arra, mi is történik itt. Bár
    valójában nem akarunk lenyelni, bekebelezni semmit, mégis készségünket fejezzük
    ki azzal, hogy „levegőt nyelünk”. A nyeléssel szemben érzett rejtett ellenállásunk
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 222
    később böfögésben, szellentésben nyilvánul meg. (A német nyelvben van egy kifejezés: „gegen etwas anstinken”, ami annyit jelent, hogy valami ellen bűzölögni. )
    Hányinger és hányás
    Ha az ételt lenyeltük, magunkba fogadtuk, az még mindig lehet nehezen emészthető, nyomhatja a gyomrunkat, mint egy kő. A kő azonban, akárcsak a mag, problémát szimbolizál. (Gondoljunk csak a botránykőre.) Mindnyájan tudjuk, milyen mértékben megfekheti gyomrunkat, milyen mértékben elveheti az étvágyunkat egy probléma. Az étvágy a legnagyobb mértékben függ a mindenkori pszichikai szituációtól.
    A pszichikai és a szomatikus folyamatok analóg voltát sok szófordulat példázza: teljesen elvette az étvágyamat, ha rágondolok, elfog a hányinger, vagy akár: hacsak
    látom, már rosszul vagyok. Hányingerünk van, ha valami olyasmit utasítunk el, amire
    egyáltalán nincs szükségünk, s ami ezért megfekszi a gyomrunkat. A gátlástalan öszszevissza evés is okozhat hányingert. Ez nemcsak fizikai szinten van így tudatunkban
    is felhalmozhatunk annyi össze nem illő dolgot, hogy nem bírunk elbánni vele, nem
    bírjuk megemészteni.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 223
    A hányinger csúcspontja a hányás. A hányás során olyan dolgoktól, olyan benyomásoktól szabadulunk meg, amelyeket nem akarunk tudni, nem akarunk bekebelezni,
    nem akarunk integrálni. A hányás megbízható kifejezése elutasításunknak, elhárításunknak. Max Liebermann, a festő, az 1933 utáni Németország művészeti, politikai
    viszonyai láttán azt mondta: „Nem tudok annyit zabálni, amennyit okádni szeretnék.”
    A hányás azt jelenti, hogy valamit nem fogadunk el. Az összefüggés teljesen világos a jól ismert terhességi hányásnál is. Ebben a gyermekkel, illetve a férfiúi ondóval
    szembeni tudattalan elhárítás nyilvánul meg, az anya nem akarja „bekebelezni” őket.
    Ha ezen a gondolatmeneten továbbhaladunk, a terhességi hányás a női szerep (az
    anyaság) elutasítását is kifejezheti.
    A gyomor
    A következő hely, melyet a ki nem hányt étel elér, a gyomor, melynek elsődleges
    funkciója a táplálék felvétele. A gyomor vesz fel minden kívülről érkező benyomást,
    mindazt, ami megemésztendő. Ahhoz, hogy felvegyen, nyitottnak kell lennie, az odaadás szellemében passzívnak, készségesnek. E tulajdonságokkal a gyomor a női pólust reprezentálja. Ahogy a férfiúi princípiumot a kisugárzás, az aktivitás jellemzi (a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 224
    tűz eleme), a női princípium felvevőképességet, odaadást, befolyásolhatóságot mutat,
    a befogadás és az elrejtés képességét (a víz eleme). Pszichikai szinten a megérzést, az
    érzelmek (s nem az emóciók!) világát értjük ezen; ezek valósítják meg a női princípiumot. Ha valaki tudatában elfojtja az érzés képességét, úgy ez a funkció a test szintjére süllyed, s a materiális élelem hatásain kívül a gyomornak a pszichés érzelmeket is
    be kell fogadnia s fel kell dolgoznia. Ilyen esetben nemcsak a szerelem megy az ember gyomrára, hanem olykor megüli, mardossa a gyomrát valami, ami később (német
    kifejezés szerint) Kummerspeck (bánatháj) formájában lesz láthatóvá. A felvétel képességén kívül a gyomornak olyan funkciója is van, amelyet kétségtelenül a férfi
    princípiumhoz kell rendelnünk, mégpedig a gyomorsav termelése és leadása. A sav
    támad, mar, harap, felbont – egyértelműen agresszív. Akinek valami nincsen az ínyére, ellenére való, s ez meglátszik rajta, azt mondjuk róla: savanyú. Akinek ezt a dühöt
    nem sikerül tudatosan legyőzni, vagy agresszív cselekvésben kifejezésre juttatni, aki
    inkább lenyeli dühét, annak agressziója, illetve savanyúsága gyomorsavként
    szomatizálódik. Maga a gyomor is dühösen reagál, amennyiben az anyag szintjén
    olyan savas, agresszív folyadékot termel, amellyel nem anyagi érzéseket dolgoz fel,
    emészt meg nehéz vállalkozás ez, s bizony előfordul, hogy közben feltolul valami és
    kikívánkozik, talán, hogy emlékeztessen bennünket arra, jobb, ha érzéseinket nem
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 225
    nyeljük le, megemésztésüket nem hagyjuk a gyomrunkra. A sav tolul fel, a düh kifejezésre szeretne jutni.
    Éppen ez azonban a gyomorbeteg ember problémája. Nem tud ugyanis gondjaival,
    agressziójával tudatosan bánni, és ezért nem képes felelősséggel megoldani a problémáit és a konfliktusait. A gyomorbeteg személy vagy egyáltalán nem nyilvánítja ki
    agresszióját (mindenen belül rágódik), vagy túlzott agressziót mutat kifelé – se az, se
    ez nincs segítségére azonban problémái valódi megoldásában. Hiányzik belőle az
    önbizalom és a biztonság érzése, amelyekre támaszkodva a konfliktust önállóan feldolgozhatná. Ugyanaz a problémakör ez, amelyet már a fogak-foghús témánál is
    megvilágítottunk.
    Ismert, hogy a rosszul megrágott ételt az érzékeny, savtúltermelő gyomor különösen nehezen viseli el. A rágás azonban agresszió. Ha az agresszív rágómagatartás
    valakinél hiányos, ez ismét csak a gyomor terheit növeli, s az még több savat termel.
    A gyomorbeteg személy olyan ember, aki nem engedheti meg magának a konfliktusokat. Tudat alatt visszavágyódik konfliktusmentes gyermekkorába. Gyomra pépes
    ételre vágyik. A gyomorbeteg passzírozott ételt eszik, olyan ételt, melyet szitán át
    préseltek neki, tehát átment egy szűrőn, s ezzel bebizonyította veszélytelenségét. Ebben már nem lehet kemény falat. A problémák fennakadtak a szitán. A gyomorbeteg
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 226
    ember nem tűri a nyers ételt – számára az túl nyers, túl eredeti, túl veszélyes. A táplálékot először egy agresszív főzési folyamatban el kell pusztítani ahhoz, hogy hozzámerészkedjék. A korpás kenyér is nehezen emészthető számára túl sok benne a
    probléma. Az erős ételek, az alkohol, a kávé, a nikotin, az édességek – mind túlságosan ingerlőek ahhoz, hogy a gyomorbeteg elviselné őket. Az élet és a táplálkozás legyen mentes a kihívásoktól. A gyomorsav teltségérzést okoz, s ez meggátolja a további benyomások felvételét.
    A beteg gyomorsavtermelést gátló gyógyszereket szed, ettől gyakran böfögnie
    kell, s ez megkönnyebbülést hoz, a böfögés ugyanis egy kifelé irányuló agresszív
    megnyilvánulás. Levegőhöz jutott, s a nyomás is alábbhagyott. Ugyanerre az összefüggésre épít az orvostudomány, az ilyen esetekben gyakran használt nyugtatókkal
    (például Valium): a gyógyszer kémiai úton megszakítja a psziché és a test közötti
    kapcsolatot (pszichovegetatív visszacsatolás). Súlyosabb esetekben ezt sebészeti úton
    végzik el: az ulkuszos betegeknél azokat az idegszálakat, amelyek a gyomorsavtermelésért felelősek, operatív úton elválasztják egymástól (vagotómia). Mindkét orvosi
    beavatkozás az érzések és a gyomor kapcsolatát választja el azért, hogy a gyomornak
    ne kelljen az érzéseket szomatikusan megemésztenie többé. Bebiztosítják a gyomrot
    a külső ingerhatásokkal szemben. A psziché és a gyomorkiválasztás szoros kapcso-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 227
    lata Pavlov kísérletei óta meglehetősen ismert. (Miután Pavlov az etetést összekötötte
    egy hanghatással, kísérleti kutyáinál sikerült egy úgynevezett feltételes reflexet kondicionálni; azaz egy idő múlva elegendő volt a hanghatás az egyébként csak az étel
    megpillantásával bekövetkező gyomornedv-kiválasztáshoz.)
    Annak az alapállásnak, amely az érzéseket és az agressziót nem kifelé, hanem saját maga ellen irányítja, végül a gyomorfekély, az ulkuszképződés a következménye.
    (A gyomorfekély valójában nem az újraképzés vagy hipertrófia értelmében vett fekély, hanem a gyomorfal átlyukadása.) Gyomorfekély esetén külső hatások helyett
    saját gyomorfalunkat emésztjük meg – saját magunkat emésztjük fel –, magunkat
    marcangoljuk, ez a leghelyesebb kifejezés. A gyomorbetegnek meg kell tanulnia saját
    érzéseit tudatosítani, konfliktusait tudatosan feldolgozni, benyomásait tudatosan
    megemészteni. Továbbá tudatossá kell tennie infantilis függőségi vágyait, az anyai
    védettség iránti vágyát és azt, hogy szeretné, ha szeretnék és ellátnák. Be kell vallania
    magának mindezt akkor is, ha ezen vágyai éppen a függetlenség, becsvágy és érvényesülés látszata mögött bújnak meg, mert a gyomra elárulja az igazságot.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 228
    Gyomor- és emésztési panaszok
    Gyomor- és emésztési panaszok esetén a következő kérdéseket tegyük fel magunknak:
  18. Mit nem tudok vagy nem akarok lenyelni?
  19. Mi az, amin rágódom?
  20. Hogyan kezelem az érzéseimet?
  21. Miért vagyok dühös?
  22. Hogyan kezelem az agressziómat?
  23. Mennyire kerülöm el a konfliktusokat?
  24. Vajon vágyakozom-e (ha elfojtom is ezt a vágyat) a gyermekkor konfliktusmentes paradicsoma után, amelyben szeretnek és ellátnak, anélkül hogy érvényesítenem kellene magamat?
    A vékonybél és a vastagbél
    A tulajdonképpeni emésztés a vékonybélben történik. Az étel itt alkotórészeire
    bomlik (analízis), majd asszimilálódik. Feltűnő a külső hasonlóság a vékonybél és az
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 229
    agy között. Feladatuk és funkciójuk is hasonló: az agy a nem anyagi, a vékonybél
    pedig az anyagi benyomásokat emészti meg.
    Vékonybélpanaszok esetén az a kérdés vetődik fel, hogy nem túlságosan analitikus
    természetű-e a páciens. A vékonybél jellemző funkciója ugyanis az analízis, a felbontás, a belemenés a részletekbe. A vékonybélpanaszokkal bíró emberek többnyire
    túlzott kritikára és analízisre hajlamosak, mindenben találnak valami kivetnivalót. A
    vékonybél is jó indikátor egzisztenciális szorongásokra. A vékonybél értékesíti,
    „használja ki” a táplálékot. A túlhangsúlyozott értékelés és értékesítés hátterében
    azonban mindig egzisztenciális félelem s az a szorongás áll, hogy a páciens nem hoz
    ki eleget a dologból, és éhen hal. A vékonybélproblémák lényegesen ritkábban, de az
    előzőek ellenkezőjére is felhívhatják a figyelmet: mégpedig a túl kevés kritikai készségre. Erről van szó a hasnyálmirigy elégtelen működésekor, mely a szerv elzsírosodása miatt következik be.
    Az egyik leggyakoribb vékonybélprobléma a hasmenés. A népnyelv azt mondja:
    beszarik, félelmében becsinál. Ha valaki majd beszarik, az azt jelenti – fél. A hasmenés félelem, problémára utal. Ha félünk, nincs rá időnk, hogy benyomásainkkal
    elemző módon szembesüljünk. Benyomásainkat megemésztetlenül eresztjük át magunkon. Semmi nem marad vissza belőlük. Visszahúzódunk egy magányos, csendes
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 230
    sarokba, s hagyjuk, történjék minden a maga módján. Hasmenésnél sok folyadékot
    veszítünk, a folyadék azonban, amely a rugalmasság szimbóluma, szükséges lenne
    ahhoz, hogy félelemkeltő (szűk) énhatárainkat kitágítsuk, s ezzel félelmünket legyőzhessük. Korábban már beszéltünk arról, hogy a félelem mindig a helyzethez való ragaszkodással és a helyzet behatároltságával kapcsolatos. A félelem terápiája mindig
    ugyanaz: engedd el, növeld meg életmeződet, légy rugalmas, hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok! A hasmenés terápiája rendszerint abban merül ki, hogy a betegnek
    sok folyadékot adnak. Ezzel szimbolikusan hozzájut ahhoz a rugalmassághoz, melyre
    szüksége van, hogy határait, melyeken belül félelmét megéli, kitágítsa. Akár krónikus, akár akut a hasmenés, arra hívja fel figyelmünket, hogy szorongunk, helyzetünkhöz túlságosan ragaszkodunk, s felszólít bennünket, engedjük el a dolgokat, engedjük
    szabadjára őket.
    A vastagbélben a tulajdonképpeni emésztés már befejeződött. A táplálék megemészthetetlen maradványaiból itt már csak víz vonódik el. E terület leggyakoribb
    zavara a székrekedés. Freud óta a pszichoanalitikus értelmezés szerint a széklet az
    adás, az ajándékozás aktusa. Kézenfekvő, hogy az ürülék szimbolikus megfelelője a
    pénz – elég, ha arra a kifejezésre gondolunk, hogy elszarja a pénzt, vagy éppen arra a
    mesére, melyben az aranyszamár ürülék helyett aranytallérokat szarik. Népi hiedelem
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 231
    szerint aki véletlenül kutyaszarba lép, azt váratlan szerencse éri. Úgy gondoljuk, elegendő ennyi utalás, s minden további terjengős elméleti magyarázat nélkül is világos
    számunkra, hogy az ürülék és a pénz, illetve a széklet és az adás aktusa között szimbolikus összefüggés van. A székrekedés azt fejezi ki, hogy nem akarunk odaadni
    valamit, ragaszkodunk valamihez. Ezzel a fösvénység problémaköréhez jutottunk. A
    székrekedés igen elterjedt tünet korunkban, az emberiség nagyobbik fele szenved
    tőle. Ez az anyagiakhoz való erős ragaszkodásra mutat rá, arra, hogy az anyagi életben képtelenek vagyunk elengedni a dolgokat.
    A vastagbélnek még egy fontos szimbolikus jelentése van. Ahogyan a vékonybél a
    tudatos, analitikus gondolkodásnak felel meg, úgy a vastagbél a tudattalannak, szó
    szerint az „alvilágnak”.
    A tudattalan a mitológiában a halottak birodalma. A vastagbél is a halottak birodalma, benne találhatók azok az anyagok, amelyeket már nem lehet visszaforgatni az
    életbe, ez az a hely, ahol az erjedés felléphet. Az erjedés szintén rothadási-halódási
    folyamat. Amennyiben a vastagbél a tudattalant, a test éjszakáját szimbolizálja, az
    ürülék a tudattalan tartalmainak felel meg. S ezzel máris megvilágosodik előttünk a
    székrekedés következő jelentése: félelem attól, hogy a tudattalan tartalmai napvilágra
    jönnek, és kísérlet arra, hogy a tudattalan, elfojtott tartalmakat megtartsuk a magunk
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 232
    számára. Mivel lelki tartalmainkat eltorlaszoljuk, nem tudunk benyomásainktól kellő
    távolságot tartani. A székrekedéses páciens szó szerint nem képes visszahagyni valamit. Ilyen esetekben a pszichoterápia igen hasznos lehet, hiszen a testi székrekedés
    felszámolásával analóg módon a tudat alatti tartalmak is lassan felszínre kerülnek. A
    székrekedés tehát arra hívja fel figyelmünket, hogy nehézségeink vannak mind az
    adás, mind az elengedés aktusával kapcsolatban, materiális és tudat alatti tartalmainkhoz egyaránt ragaszkodunk, s nem akarjuk, hogy azok napvilágra kerüljenek.
    A vastagbélgyulladásnak azt a fajtáját, amely akutan kezdődik, de krónikussá válik, és hasi fájdalmakkal, véres-váladékos hasmenéssel jár, colitis ulcerosának hívják.
    Itt is beigazolódik a népnyelv mély pszichoszomatikus bölcsessége: mindnyájan
    tudjuk, ki a seggnyaló! (A „nyálas” kifejezés is jól ismert.) A seggnyaló más seggébe
    bújik, hogy szeressék – ezért azonban teljes személyiségével kell fizetnie, le kell
    mondania saját személyes életéről azért, hogy valaki másét élhesse. (Ha valakinek a
    seggébe bújunk, szimbiotikus egységben élünk vele.) A vér és a váladék az élet ősi
    anyagai, ősi szimbólumai. (Egyes természeti népek mitológiáiban minden élet a váladékból fejlődik ki.) Aki fél megvalósítani saját életét, saját személyiségét, az vért és
    váladékot veszít. Ahhoz, hogy saját életünket élhessük, ki kell építenünk saját pozícióinkat a többiekkel szemben, s ez kétségkívül bizonyos magányossággal jár (a szim-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 233
    biózis elvész). A colitises páciens fél ettől. Félelmében vért és váladékot izzad – a
    belén keresztül. Belén (= tudatalattiján) keresztül saját életének szimbólumait áldozza fel: vérét és váladékát. Csak az a felismerés segíthet rajta, hogy mindnyájunknak
    saját életünket kell felelősséggel élnünk – különben elveszítjük azt.
    A hasnyálmirigy
    Az emésztés köréhez tartozik még a hasnyálmirigy, amelynek elsődlegesen kettős
    funkciója van: az exokrin (külső elválasztású) rész a leglényegesebb emésztőnedveket termeli, ezek tevékenysége egyértelműen agresszív. Az endokrin (belső elválasztású) rész, a szigetsejtek termelik az inzulint. E szigetsejtek alultermelése okozza a
    diabétesz (cukorbetegség) elterjedt kórképét. A „diabétesz” szó a görög diabeinein
    igéből származik, ami annyit jelent: átvetni, átmenni. Eredetileg a betegség neve
    cukorhúgyár, azaz cukorhasmenés volt. Ha emlékszünk még az élelem korábban bemutatott szimbolikájára, a cukorhasmenést szabadon lefordíthatjuk a szeretet hasmenésére. A cukorbeteg (inzulin hiányában) az élelem tartalmazta cukrot nem képes
    asszimilálni – a cukor átmegy rajta, s a vizeletben választja azt ki. Ha a cukor szót a
    szeretet szóval helyettesítjük, meglehetős pontossággal előttünk áll a cukorbeteget
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 234
    érintő problémakör. Az édességek más édes vágyak helyettesítői, azoké, amelyektől
    édes lesz az élet. A cukorbeteg édességek élvezetére irányuló törekvése, s ugyanakkor a cukor asszimilálásának és sejtjeibe való beépítésének képtelensége mögött a
    szeretet beteljesülésére irányuló be nem vallott vágy áll, párosulva a szeretet befogadására, teljes átélésére való képtelenséggel. A cukorbetegnek jellemző módon „póttáplálékon” kell élnie – s valódi vágyai helyett pótvágyakon. A cukorbetegség a test
    túlsavasodásához vezet, mely kómában tetőzik.
    Mint tudjuk, a sav az agresszió szimbóluma. Ismételten a szeretet és az agresszió,
    a cukor és a sav (a mitológiában Vénusz és Mars) polaritásával találkozunk. A test
    arra tanít bennünket: aki nem szeret, savanyú lesz; vagy, hogy még egyértelműbben
    fogalmazzunk: aki nem képes élvezni az életet, maga is élvezhetetlenné válik!
    A szeretetet csak az tudja elfogadni, aki adni is tudja – a cukorbeteg a szeretetet a
    nem asszimilált cukor formájában vizeletében kiadja magából. Aki nem elég átjárható, annak a testén átmegy a cukor (cukorhúgyár). A cukorbeteg szeretetre vágyik
    (édességre), de ezt nem meri aktívan megvalósítani („…tényleg nem szabad semmiféle édességet ennem!”). Azonban továbbra is vágyakozik („…annyira szeretnék, de
    ha egyszer nem szabad!”) arra, amit nem kaphat meg, mivel maga sem tudja, hogyan
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 235
    adjon szeretetet – így a szeretet átmegy rajta: a cukrot asszimilálatlanul kell kiválasztania. És akkor még savanyú se legyen!
    A máj
    A máj tanulmányozása nem éppen egyszerű dolog, ugyanis igen sok funkciójú
    szervvel állunk szemben. A máj az egyik legnagyobb emberi szerv, az intermediális
    anyagcsere központi szerve, vagy hogy képszerűen fejezzük ki magunkat, az ember
    laboratóriuma. Vázoljuk fel most a máj legfontosabb funkcióit:
    l. Energiatárolás: a máj glikogént (keményítőt) épít fel és raktároz el (kb. 500 kilokalóriát). Ezen túl a felvett szénhidrátot zsírrá építi át, melyet a test zsírraktáraiban
    tárol.
  25. Energiatermelés: a táplálékkal felvett aminosavakból és zsiradékokból a máj
    glükózt (= energiát) épít fel. A májba minden zsiradék eljut, s ott ég el, ott hasznosul
    mint energia.
  26. Fehérje-anyagcsere: a máj az aminosavak lebontására és új aminosavak szintetizálására is képes. Ezáltal összekötő szerv az állat- és növényvilágból – tehát táplálékunkból származó fehérjék és az emberi fehérjék között. Minden fehérje ugyanis
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 236
    teljességgel egyéni, de az építőkövek, amelyekből a fehérje felépül, az aminosavak: s
    ez univerzális. Az állat- és növényvilág, valamint az emberi fehérjék individuális
    különbözősége az aminosavak rendjének különböző mintáin alapul. Az aminosavak
    sorrendjét a DNS kódolja.
  27. Méregtelenítés: a máj inaktiválja mind a test saját mérgeit, mind pedig a testidegen toxinokat, és vízben oldódóvá teszi őket, hogy aztán az epében vagy a vesében kiválasztódhassanak. Továbbá a májban kell a bilirubinnak (a vörösvérsejt – hemoglobin – bomlástermékének) is átalakulnia ahhoz, hogy kiválasztható legyen. E
    folyamat zavara okozza a sárgaságot. Végül a máj szintetizálja a karbamidot, amely
    az epén keresztül kerül kiválasztásra.
    Íme a rövid áttekintés az oly sokoldalú máj legfontosabb funkcióiról. Kezdjük hát
    az átültetést a szimbolika világába az utolsó pontnál, a méregtelenítésnél. A máj méregtelenítő képessége előfeltételezi azt, hogy a máj különbséget tud tenni és értékelni
    képes, hiszen aki a mérgező és nem mérgező közt nem tud különbséget tenni, nem
    tud méregteleníteni sem.
    A máj zavarai és megbetegedései ezért az értékelés, a felbecsülés problémájára
    utalnak, arra, hogy tévesen ítéli meg, mi hasznos és mi kóros (táplálék-e vagy méreg?). Addig, amíg az értékelés – az, hogy a szervezet számára mi viselhető el, hogy
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 237
    mennyit tud abból feldolgozni, megemészteni – helyesen funkcionál, addig semmiből
    sem lehet túl sok. A máj azonban mindig attól betegszik meg, ha valamiből túl sokat
    kap: túl sok zsírt, túl sok ételt, túl sok alkoholt, túl sok drogot stb. A beteg máj azt
    mutatja, hogy valamiből többet veszünk magunkhoz, mint amennyit
    feldolgozókapacitásunk megengedne, mértéktelenségre mutat, túlhajtott expanziós
    vágyakra, túl magas ideálokra. A máj az energiaszállító. A májbeteg éppen ezt az
    energiát, ezt az életerőt veszíti el: elveszíti potenciáját, örömét az evésben, ivásban.
    Elveszti örömét mindazokon a területeken, amelyek az életmegnyilvánulásokkal kapcsolatosak – így korrigálja s kompenzálja a betegség a személyiség problémáját, ami
    itt annyi, hogy: túl sok. Mértéktelenségére, nagyzási fantáziáira teste így reagál, s
    ezzel arra tanítja, hogy engedjen ebből a túl sokból. Mivel a máj beteg, a szervezet
    nem képez véralvadásfaktort, túl híg lesz a páciens vére (életnedve), ami szó szerint
    elfolyik. A páciens a betegségen keresztül tanulja meg az önkorlátozást, a nyugalom
    és a nélkülözés szükségességét (szexben, evésben-ivásban) – a hepatitisznél is erről
    van szó, csak túlhangsúlyozva.
    A máj ezenkívül szoros szimbolikus viszonyban van a világszemlélettel, a vallással, bár valószínű, hogy ezek az összefüggések némelyek számára nem könnyen követhetők. Idézzük csak fel a fehérjeszintézist. A fehérje az élet elemi része. A fehérje
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 238
    az aminosavakból épül fel. A táplálék tartalmazta állati és növényi fehérjét a máj
    alakítja át emberi fehérjévé, ennek az a módja, hogy megváltoztatja az aminosavak
    térbeli elhelyezkedését (a mintát). Más szavakkal: az elemi részek (aminosavak)
    megtartása mellett a máj megváltoztatja a térbeli struktúrát, s ezzel minőségi ugrást,
    azaz evolúciós ugrást valósít meg az állati és növényi világból az emberi világba. Az
    evolúciós lépés ellenére ugyanakkor az elemi részek identitása megmarad, ezáltal
    fennmarad az eredettel való kapcsolat is. A fehérjeszintézis tökéletes mikrokozmikus
    leképezése annak, amit a makrokozmoszban evolúciónak nevezünk. A minőség – a
    minta – átállítása, megváltoztatása folytán jön létre az őselemi részecskékből a létező
    formák végtelen sokasága. Az „anyag” állandósága révén minden őskapcsolat fennmarad – ezért is mondják a bölcsek: minden benne van az egyben, és az egy mindenben (pars pro toto). E felismerés megjelenítése a religio is, a vallás, szó szerint „viszszakapcsolás”. A vallás kapcsolatot keres az ősalapokhoz, a kiindulóponthoz, a
    Mindenegyhez, s meg is találja azt, mert a sokaság, mely az egytől elválaszt bennünket, végül is csak illúzió (Maja) – az azonos létezők különböző sorrendjén (a mintán)
    keresztül jön létre. Így a visszautat csak az találhatja meg, aki átlátja a különböző
    formák illúzióját. A máj a sok és az egy közötti feszültségi mezőn tevékenykedik.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 239
    A máj megbetegedései
    A májbeteg személy a következő kérdéseket tegye fel magának:
  28. Melyek azok a területek, melyeken a helyes becslés, értékelés képességét elvesztettem?
  29. Mely pontokon nem tudok különbséget tenni a számomra elviselhető és a számomra „mérgező” között?
  30. Hol van az életemben a túl sok, a mértéktelen, hol akarok túl sokat (nagyzási
    fantáziák), hol terjeszkedem mértéktelenül?
  31. Vajon foglalkozom-e a „vallással”, van-e viszonyom ősalapjaimhoz, vagy a sokaság elállja előlem a be-látást? Nem hanyagolom-e el a világnézeti témákat?
  32. Nem túl kevés-e a bizalmam a világ iránt?
    Az epehólyag
    Az epehólyag gyűjti a máj által termelt epét. Az epe azonban, ha útját elállja valami, nem jut el az emésztéshez, s ez epekövek esetén gyakori. Azt, hogy az epenedvek agresszív jellegűek, tudjuk már a korábbiakból.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 240
    A német azt mondja: Jemand spuckt Gift und Galle (mérget, epét köpköd), a „kolerikust” pedig éppen erről a felgyülemlett epés indulatról nevezték el.
    Feltűnő, hogy míg az epekő nőknél gyakoribb, férfiaknál a vesekő fordul elő sűrűbben. Az epekő a férjes, gyermekes asszonyok körében jellemzőbb, mint a hajadonoknál. Talán könnyebben követhetők értelmezéseink, ha a fenti statisztikai megfigyelés alapján magyarázzuk meg őket. Az energia mozgást igényel. Ha a mozgást
    meggátolják, az energia felhalmozódik. Ha a felhalmozott energia hosszabb időn
    keresztül nem talál levezetést, hajlamossá válik a megkeményedésre. Bármely anyag
    lerakódása a testben – a kőképződés mindig megalvadt energiát jelent. Az első megkövesedett agresszió. (Az energia és az agresszió majdhogynem azonos fogalmak.
    Szeretnénk leszögezni, hogy rendszerünkben az a szó, hogy agresszió, nem hordoz
    negatív értékítéletet – az agresszióra éppúgy szükségünk van, mint az epére vagy
    éppen a fogakra!) Épp ezért kevéssé meglepő az epekő a férjes, gyermekes asszonyok
    esetében. Ezek az asszonyok családjukat olyan struktúraként élik meg, amely megakadályozza őket abban, hogy energiájuknak, agressziójuknak szabad folyást engedjenek. A családi helyzeteket olyan kényszerhelyzetekként élik át, melyekből képtelenek szabadulni – energiáik megalvadnak, megkövesednek. Az epegörcs rákényszeríti
    a pácienst, hogy behozza mindazt, amire korábban nem volt bátorsága: a görcsös
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 241
    mozgás, a jajongás elfojtott energiája jó részét mobilizálja. A betegség őszintévé
    tesz!
    A kóros lesoványodás
    (anorexia nervosa)
    Az emésztésről szóló fejezetünket egy olyan klasszikus pszichoszomatikus betegséggel zárjuk, amelynek az a bája, hogy a veszélyesség és az eredetiség különös keveréke. (Mindenesetre a páciensek húsz százaléka még mindig belehal ebbe a betegségbe!) Ez a kóros lesoványodás. A kóros lesoványodás esetében az a vicc és irónia –
    ami minden betegség sajátja –, hogy a páciens nem hajlandó enni, mert nincs hozzá
    kedve, s belehal, anélkül hogy valaha is azt érezte volna, hogy beteg. Ez aztán a lelki
    nagyság! Az ilyen betegek rokonai, orvosai viszont már sokkal nehezebben tudnak
    ilyen lelki nagyságot felmutatni! Ők ugyanis többnyire buzgón fáradoznak azon, hogy
    a kóros lesoványodásban szenvedő beteget az evés és az élet előnyeiről meggyőzzék,
    s felebaráti szeretetük még a klinikai kényszertáplálás előtt sem torpan meg. (Aki a
    komikumnak ezt a fokát nem tudja élvezni, az rossz publikum a nagy világcirkuszban!) A kóros lesoványodás majdnem kizárólag nőket érint. Tipikus női betegség. A
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 242
    pácienseknek többnyire a pubertáskorban egyéni evési, illetve nem evési szokásai
    alakulnak ki. Elutasítják a táplálékfelvételt – részben tudatosan, részben öntudatlanul
    –, az a vágy motiválja őket, hogy karcsúak maradjanak.
    Az étkezés szigorú elutasítása mindenesetre néha az ellentétébe csap át: ha magukra maradnak és senki nem látja őket, őrült mennyiségű ételt tömnek magukba.
    Éjjelente kiürítik a hűtőszekrényt, s mindent magukba gyömöszölnek, amit csak találnak. Az ételt azonban nem akarják magukban tartani, így gondoskodnak arról,
    hogy mindent kihányjanak. Minden lehetséges trükköt felhasználnak, hogy aggódó
    környezetüket – már ami evési szokásaikat illeti – átverjék. Többnyire rendkívüli
    nehézséggel jár valóságos képet alkotni arról, mit eszik és mit nem eszik a beteg,
    mikor elégíti ki farkasétvágyát s mikor nem.
    Ha viszont esznek ezek a páciensek, az olyan ételeket részesítik előnyben, amelyek aligha szolgálják meg a „táplálék” nevet: citromot, zöld almát, savanyúságot,
    szóval kizárólag kis tápértékű, kevés kalóriát tartalmazó dolgokat. Ehhez még többnyire hashajtókat is szednek, hogy attól a kevéstől vagy attól a semmitől, amit magukhoz vettek, lehetőleg gyorsan megszabaduljanak. Ugyanakkor nagy a mozgásigényük. Hatalmas sétákat tesznek, így „futják le” magukról azt a hájat, amely sosem
    volt rajtuk, s ez legyengült állapotukra való tekintettel meglehetősen csodálatra mél-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 243
    tó. Feltűnő a páciensek túlfejlett altruizmusa, mely gyakran abban éri el csúcspontját,
    hogy szívesen és nagy gonddal főznek – másoknak. Másoknak főzni, vendégül látni,
    evés közben látni embereket nem probléma számukra, csak nekik ne kelljen együtt
    enni velük. Egyébként nagy a vonzalmuk a magányhoz, szívesen húzódnak vissza. A
    kóros lesoványodásban szenvedő betegnek gyakran elmarad a menstruációja, s majdnem mindig problémái, zavarai vannak e területen.
    Ha a tüneteket összefoglaljuk, egy túlfejlett aszketikus ideálképpel találkozunk.
    Háttérben a régi konfliktus áll: anyag és szellem, fent és lent, tisztaság és ösztönök
    között. A táplálékból épül fel a test, a formák birodalma. A kóros lesoványodásban
    szenvedő beteg visszautasítja az evést, ezzel elutasítja a testiséget s a testből fakadó
    minden igényt. Az ő tulajdonképpeni ideálja jóval túl van az evés témakörén: célja a
    tisztaság, az átszellemülés. Minden anyagitól, testitől meg akar szabadulni. Meg szeretne szökni a szexualitás, az ösztönösség elől, célja a szüzesség, a nemtelenség.
    Ezért kell mennél karcsúbbnak lennie, egyébként domborulatok keletkeznének, melyek a páciens nőiségét hangsúlyoznák. De éppen nő nem akar lenni. Nemcsak a kerek, nőies formáktól tart, de a kidomborodó hastól még inkább, mert az a terhesség
    lehetőségére emlékezteti. A nőiességgel és a szexualitással szembeni ellenállás a havi
    vérzések kimaradásában nyilvánul meg. A kóros lesoványodásban szenvedő beteg
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 244
    legmagasabb ideálja az elanyagtalanodás. Csak távol lenni mindentől, aminek az
    alantas testiséghez köze van.
    Aszkézisideálja fényében a páciens egyáltalán nem tartja betegnek magát, semmi
    megértést nem mutat a terápiás eljárások iránt, amelyek éppen azt a testet szolgálnák,
    amelytől ő szabadulni akar. Tudatosan kijátssza a kényszertáplálást a klinikán, egyre
    rafináltabb trükkökkel tünteti el a táplálékokat. Minden segítséget elutasít, s konokul
    követi ideálját, ami nem más, mint átszellemesítéssel minden testit maga mögött
    hagyni. A halál nem fenyegető – éppen az élő vált ki félelmet belőle. Mindentől fél,
    ami kerek, amorf, nőies, termékeny, ösztönös, szexuális – fél a közelségtől, a melegségtől. Emiatt nem vesznek részt a kóros lesoványodásban szenvedők közös étkezéseken. Körben ülve közösen étkezni – minden kultúrában ősrégi rítus, melyben emberi közelség, melegség jön létre. Éppen ez a közelség az, ami a betegben félelmet ébreszt. Félelmét az az árnyékvilág táplálja, amelyben mindazok a témák, melyeket
    tudatos életében oly nagy gonddal kerül, mohón várják megvalósulásukat. A kóros
    lesoványodásban szenvedők valójában farkasétvággyal vetnék magukat minden élőre,
    de mert félnek tőle, tüneteikkel éppen az élet megsemmisítésére törekednek. Időről
    időre azonban rájuk támad az elfojtott, leküzdött farkasétvágy és a zabálhatnék. Így
    kerül sor a titkos evésre. A „kilengést” a beteg bűntudatában hányással teszi jóvá. A
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 245
    beteg nem találja a középutat mohóság és aszkézis, éhség és lemondás, egocentrizmus és odaadás között. Altruisztikus magatartása mögött igen erős egocentrizmus
    húzódik meg, melyet kezelése során hamarosan tapasztalunk. Ezek a páciensek titokban emberi figyelemre (odafordulásra) vágynak, s e vágyukat a betegség kerülő útján
    kényszerítik ki környezetükből. Aki megtagadja a táplálkozást, hirtelen sosem remélt
    hatalmat nyer embertársai fölött, akik kétségbeesett rémülettel próbálják őt az evésre
    és az életre rákényszeríteni. Ezzel a fogással már az egész kis gyermekek is biztonsággal uralkodnak a családjukon.
    A kényszertáplálás azonban a kóros lesoványodásban szenvedőn nem segít. Rajta
    legjobb esetben az segíthet, ha rá tudjuk venni, hogy őszinte legyen önmagával. A
    páciensnek meg kell tanulnia felismerni saját mohóságát, farkasétvágyát a szeretetre
    és a szexre, egocentrizmusát és nőiességét, annak minden ösztönösségével és testiségével, s meg kell tanulnia elfogadni ezeket. Fel kell fognia, hogy a földi élet tényezőit
    sem elfojtani, sem leküzdeni nem lehet, s csak úgy lehet föléjük nőni, ha integráljuk
    őket, együtt élünk velük, s ezáltal alakítjuk őket. Az anorexia kórképéből ebből a
    szempontból sokan levonhatják saját tanulságukat. Nemcsak az anorexiások kísérlik
    meg igényesnek tűnő filozófiával elfojtani félelmet ébresztő testi vágyaikat, s tiszta,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 246
    átszellemült életet folytatni. Könnyedén hunynak szemet afölött, hogy az aszkézis
    többnyire árnyékot vet, s az árnyék neve: mohóság.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 247
  33. Az érzékszervek
    Az érzékszervek az érzékelés kapui. A külvilággal az érzékszervek kötnek össze
    bennünket. Lelkünk ablakai, melyeken keresztül végső soron magunkat látjuk. Az a
    külvilág ugyanis, melyet érzékeinkkel megtapasztalunk s melynek cáfolhatatlan realitásában olyan szilárdul hiszünk, a valóságban nem létezik.
    Próbáljuk ezt a rémséges állítást lépésről lépésre levezetni. Hogyan is működik érzékelésünk? Bármely érzékelés visszavezethető egyetlen információra, mely a részecskék rezgésének változása következtében jön létre. Figyeljünk meg például egy
    vasrudat; látjuk fekete színét, érezzük a fém hidegségét, tipikus fémszagát, keménységét. Melegítsük fel most egy Bunsen-égővel vasrudunkat – ekkor látni fogjuk, hogy
    megváltoztatja színét, s vörösen izzik, érzékeljük a hőt, mely belőle árad, s e mozgékonyság ellenőrizhető, látható. Mi is történt? Csak energiát juttatunk a vasrúdhoz, s
    ennek következtében a részecskék sebessége megnőtt. A részecskék rezgéssebességének növekedése az érzékelés megváltozásához vezetett, melyet mi úgy írunk le,
    hogy „piros”, „forró”, „hajlékony” stb.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 248
    Példánkból is világosan látható, hogy érzékelésünk a részecskék rezgésén és frekvenciaváltozásain nyugszik. Ezek a részecskék speciális receptorokon keresztül elérik
    érzékszerveinket, s ott ingert gerjesztenek, amely kemoelektromos impulzusok útján
    idegrendszerünkön keresztül eljut agyunkba, s ott egy komplex képet vált ki, melyet
    mi „pirosnak”, „forrónak”, „illatosnak” stb. nevezünk. Részecskék jönnek be, és
    komplett érzékelési minták mennek ki: a kettő között pedig ott a feldolgozás folyamata. S mi azt hisszük, hogy azok a komplex képek, melyeket tudatunk a részecskék
    információi alapján kidolgoz, rajtunk kívül és ténylegesen léteznek! Ez nagy tévedés.
    Kívül csak részecskék vannak – azokat azonban még soha nem érzékeltük. Bár érzékelésünk a részecskéken nyugszik – a részecskéket nem vagyunk képesek érzékelni.
    A körülöttünk lévő valóságot szubjektív képeink alkotják. Bár azt gondoljuk, hogy
    mások (vannak-e egyáltalán?) ugyanazt érzékelik, amennyiben az érzékelésre ugyanazokat a szavakat használják, mint mi – de két ember, ha például „zöld”-ről beszél,
    sosem tudja ellenőrizni, vajon ugyanazt látja-e vagy sem. Saját képeink körében teljesen egyedül vagyunk, mégis mindent elkövetünk azért, hogy ne találkozzunk ezzel
    az igazsággal.
    A képek valóságosnak hatnak – éppoly valóságosnak, mint álmainkban –, de csak
    addig, amíg álmodunk. Egy szép napon aztán nappali álmunkból felébredünk, s cso-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 249
    dálkozunk, hogy valóságosnak tartott világunk a semmiben oldódik föl – csak Maja,
    illúzió, fátyol, mely a tulajdonképpeni valóságot eltakarja előlünk. Aki okfejtésünket
    követte, azt vetheti most ellenünk, hogy bár a környező világ abban a formában nem
    létezik, amelyben érzékeljük, de külvilág mint olyan igenis létezik, csak éppen részecskékből áll. Ez azonban tévedés. A részecskék szintjén ugyanis az én és nem-én,
    a külső és a belső közötti határok nem léteznek többé. A részecskét nem nézhetjük
    úgy, hogy az vajon a külvilág vagy az én része-e. Itt nincsenek határok többé. Itt
    minden egy.
    A mikrokozmosz és a makrokozmosz egységéről szóló ezoterikus tanítás ugyanezt
    mondja. Ez az „azonosság” matematikai pontossággal érvényesül. Az én (ego) az az
    illúzió, amely mesterséges határként létezik tudatunkban – mindaddig, míg énünket
    megtanuljuk feláldozni azért, hogy meglepetésünkre a félelmetes „magány”
    (Alleinsein) helyett a „Minden-egy” (All-eins-Sein) valóságát tapasztalhassuk meg.
    Az egységhez vezető út azonban – a beavatás útja – hosszú és fáradságos. Először is
    öt érzékszervünk az anyag látszólagos világához köt bennünket – amint Jézust is öt
    sebével e materiális világ keresztjére szegezték. Ezt a keresztre szögezettséget csak
    akkor haladhatjuk meg, ha magunkra vesszük, s „a szellem újjászületésének” kötőanyagává, hajtóerejévé tesszük.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 250
    E fejezet elején már mondottuk, hogy érzékszerveink lelkünk ablakai, melyeken
    keresztül saját magunkat szemléljük. Az, amit környezetnek vagy külvilágnak nevezünk, lelkünk tükröződése. A tükör teszi lehetővé, hogy meglássuk és megismerjük
    magunkat, ugyanis énünk azon területeit is megmutatja, melyeket a tükrözés kerülő
    útja nélkül nem láthatnánk. „A környező világ” így az önmegismerés legnagyszerűbb
    segítőeszköze. Mivel azonban az, amit ebben a tükörben megpillantunk, nem mindig
    kedvünkre való – árnyékunk is látható lesz benne –, erős bennünk a késztetés, hogy
    az úgynevezett külsőt leválasszuk magunkról, és hangsúlyozzuk, hogy „ez esetben
    valóban semmi közünk hozzá”. Egyedül ez a hétköznapi szemlélet veszélye. Mindenkori létünket kivetítjük a külvilágba, s aztán e kivetítés önállóságában hiszünk.
    Elmulasztjuk visszavenni kivetítéseinket (projekciónkat) – s ezzel elkezdődik a társadalmi munka kora, melyben mindenki máson segít, és senki sem segít magán. A
    tükrözés tényének tudatosítása útján szükségünk van a külvilágra. Ugyanakkor nem
    szabad elmulasztanunk kivetítéseink visszavételét, ha egészségesek akarunk lenni. A
    zsidó mitológia ezt az összefüggést írja le a nő teremtésének képében. A tökéletes
    androgin embernek, Ádámnak egy oldalát (Luther fordításában oldalbordáját) használja fel az Úr arra, hogy abból valami formálisan önállót teremtsen. Így Ádámnak
    hiányzik az egyik fele, melyet projekciójában ellenfelének tart. Szerencsétlenség sza-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 251
    kadt rá, melyből csak úgy mászhat ki, ha egyesül azzal, ami hiányzik belőle. Ez
    azonban csak külső kerülővel történhet meg. Ha az ember elmulasztja életútja során
    fokozatosan integrálni mindazt, amit érzékel, s enged a csábító illúziónak, elhiszi,
    hogy a külvilághoz semmi köze, akkor sorsa lassan érzékelése akadályozójává válik.
    Az érzékelés szó szerint: a valóság tudomásulvétele. Ez azonban csak úgy történhet meg, ha az ember mindenben, amit érzékel, felismeri önmagát. Ha ezt elfelejti,
    lelkének ablakai, érzékszervei lassan zavarosak, átláthatatlanok lesznek, s arra kényszerítik, hogy érzékelése végérvényesen befelé irányuljon. Amilyen fokon romlik az
    érzékszervek működése, olyan fokon tanulja meg az ember, hogy befelé nézzen, befelé füleljen, bentről halljon. Rákényszerül, hogy egyre inkább önmagát érzékelje.
    Vannak meditációs technikák, amelyek segítségével szabad akaratunkból visszatérhetünk önmagunkhoz. A meditáló mindkét kezének ujjaival lezárja érzékelése
    kapuit: a fület, a szemet, a szájat, s az ezeknek megfelelő belső érzéki benyomásokon
    meditál, amelyek bizonyos gyakorlás után mint absztrakt íz, hang, szín manifesztálódnak.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 252
    A szem
    A szem nemcsak benyomásokat enged be, ki is bocsát valamit: hangulatunk, érzéseink tükröződnek benne. Ezért kutatjuk a másik tekintetét, próbálunk mélyen a szemébe nézni, s olvasni belőle. A szem a lélek tükre. Ha a szemet könnyek borítják el,
    ez a belső lélekállapotról tudósít.
    Az íriszdiagnosztika a szemet mind a mai napig a test tükreként használja, a
    szemből azonban a karakter- és a személyiségstruktúra is kiolvasható. Mind a haragos tekintet, mind a mágikus pillantás azt bizonyítja, hogy a szem nemcsak olyan
    szerv, amely beenged, hanem valami belsőt kifelé is közvetít. A szem aktivitása, ha
    szemet vetünk valakire. A német népi nyelv a szerelembe esésre azt mondja:
    verschaut sich (elbámészkodik) – ez a megfogalmazás arról árulkodik, hogy a szerelmesek nem látják többé a realitást – könnyen elbámészkodnak ebben az állapotban, a szerelem ugyanis vakká tesz (ha nem hullik le szemünkről a hályog…)
    A szem leggyakoribb zavarai a rövidlátás és a távollátás; a rövidlátás többnyire fiatalkorban lép fel, míg a távollátás az időskor zavara. A felosztás magáért beszél: az
    ifjúság valóban inkább saját szűkebb köreit látja, hiányzik az áttekintés, a széles látókör. Az öregség a dolgoktól való eltávolodás és distancia kora. Analóg módon működik az idős emberek emlékezete is: amilyen feledékenyek a közelmúlt eseményeivel
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 253
    kapcsolatban, olyan kitűnően emlékeznek a távoli múlt eseményeire, méghozzá csodálatra méltó pontossággal.
    A rövidlátás túl erős szubjektivitást jelent. A rövidlátó mindent saját szemüvegén
    keresztül néz, minden téma által személyesen érzi érintve magát. Csak a saját orráig
    lát, szűk látóköre azonban nem vezet önismerethez. Éppen ebben rejlik a nehézség,
    hiszen azt, amit látunk, magunkra kell vonatkoztatnunk ahhoz, hogy jobban láthassuk
    magunkat. Ez a folyamat azonban saját ellentétébe fordul át, ha beleragadunk a
    szubjektivitásba. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár mindent magunkra vonatkoztatunk, mégsem vagyunk hajlandók a dolgokban önmagunkat látni és megismerni.
    Ilyen esetben a szubjektivitás csak duzzogó sértettséghez vagy más elhárító reakciókhoz vezet, anélkül hogy a projekciót feloldaná.
    A rövidlátás ezt a félreértést fedi fel. Arra kényszerít, hogy nézzünk körül közelebbről saját világunkban. A rövidlátás az éleslátási pontot tolja közelebb saját szemünkhöz, saját orrunkhoz. Ezáltal a test szintjén magas fokú szubjektivitást jelent –
    célja azonban az önismeret. A valódi önismeret kényszerűen kivezet saját szubjektivitásunkból. Ha valaki nem lát, illetve rosszul lát, a tisztázandó kérdés így hangzik:
    „Mit nem akarok látni?” S a válasz mindig ez: „Saját magamat.”
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 254
    Azt, hogy a rövidlátó milyen erősen áll ellent annak, hogy önmagát olyannak lássa, amilyen, könnyű leolvasni szemüvege dioptriaszámáról. A szemüveg protézis,
    tehát csalás. Színvonalasan kiigazítja a sorsot, és úgy tesz, mintha minden rendben
    lenne. A kontaktlencse esetében ez a csalás még nyomatékosabb azáltal, hogy a
    „rosszullátás” tényét az illető el is titkolja. Képzeljük csak el, mi történne, ha egy
    éjjel mindenkitől elvennénk a szemüvegét és a kontaktlencséjét. Az élet egyszeriben
    sokkal őszintébb lenne. Rögtön felismernénk, hogyan is látják az emberek a világot s
    magukat, és – ami még fontosabb – az érintettek átélhetnék saját magukat, azt, hogy
    képtelenek a dolgokat úgy látni, amilyenek. Csak az olyan akadályoztatás segíthet,
    amit magunk élünk át. Így jó néhányan tudatára ébredhetnének, milyen „tisztázatlan”
    is a világképük, milyen „homályosan” is látnak, milyen szűk is a látókörük. Talán,
    mintha hályog hullna le a szemükről, lassan helyesebben látnák a dolgokat, mert hát
    hogyan is akarhat a be-látásig eljutni az, aki nem lát helyesen?
    Az idős embernek élettapasztalata folytán bölcsnek, széles látókörűnek kellene
    lennie. Sokan azonban ezt a széles látókört, sajnos, csak testi szinten valósítják meg,
    méghozzá a távollátás tünetével. A színvakság az élet sokféleségével, tarkaságával
    szembeni vakságot jelzi; azokat érinti, akik mindent szürkében látnak, akiknek látásmódja a különbségeket nivellálja – egyszóval: a színtelen embereket.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 255
    A kötőhártya-gyulladás (conjunctivitis), mint minden más gyulladásos betegség,
    konfliktust jelez. A kötőhártya-gyulladás fájdalmat okoz a szemben, s ezt csak úgy
    enyhíthetjük, ha becsukjuk szemünket. Így hunyunk szemet az előtt a probléma előtt,
    amellyel nem akarunk szembenézni.
    A kancsalság (bandzsítás): ahhoz, hogy valami teljes dimenziójában feltáruljon
    előttünk, látásunk két képet igényel. Ki ne ismerné fel ebben a kijelentésben a polaritás törvényének érvényesülését? Két látásmódra van szükségünk ahhoz, hogy felfoghassuk a látvány egységét. Ha a két látótengely koordináltsága elégtelen, bandzsítunk, azaz a két szem retináján két, egymást nem fedő kép (kettős kép) alakul ki.
    Mielőtt azonban megjelenne előttünk a két különböző kép, az agy úgy dönt, hogy az
    egyiket teljesen kiszűri (mégpedig a bandzsító szem képét). Így valóságban egyszeműek leszünk, hiszen a másik szem képét az agy nem továbbítja. Mindent síkban
    látunk, elvész a térlátásunk.
    És ugyanígy van ez a polaritással is. E téren is együtt kell látnunk a két pólust ahhoz, hogy egy képet lássunk (például elemi rész és hullám – szabadság és determináltság – jó és rossz). Ha ez nem sikerül s a két kép kettéhasad, tudatunk az egyik
    látásmódot kikapcsolja (elfojtja), s egy-szeműek (félvakok) leszünk, ahelyett hogy belátóak lennénk.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 256
    A bandzsító ember valójában egy szemmel látó ember, a másik szem által alkotott
    képet agya elnyomja, ami a dimenziók elvesztéséhez, egyoldalú világképhez vezet.
    A hályog: a „szürke hályog” elhomályosítja a szaruhártyát s ezáltal a látást. A beteg többé nem lát élesen. Amíg a dolgokat élesen látjuk, azok megőrzik élességüket –
    azaz megsebezhetnek bennünket. Ha homályunk feloldja a dolgok sebző élességét,
    világunkból is kivész a megsebzés veszélye. Az életlen látás környezetünktől, s így
    magunktól is megnyugtató távolságtartást jelent. A „szürke hályog” olyan, mint egy
    redőny, amelyet leeresztünk, hogy ne kelljen mindazt látnunk, amit nem is akarunk
    látni. A szürke hályog, mely elfedi látásunkat, megvakuláshoz is vezethet.
    A „zöld hályog” (glaukóma) esetén a szem megnövekedett belső nyomása miatt a
    látótér mindjobban beszűkül, s csőlátás alakul ki. A beteg mintha szemellenzőn keresztül nézné a világot. Áttekintését elveszíti – csak egy tetszőleges részletet észlel. A
    zöld hályog mögött feltételezhetően a visszatartott könnyek pszichikai nyomása húzódik meg (belső nyomás a szemben).
    A látni nem akarás legszélsőségesebb formája a vakság. A legtöbb ember a vakságot tartja a legsúlyosabb testi csapásnak. A „vaksággal sújtott” kifejezést átvitt
    értelemben használjuk. A vaktól örökre elvétetett a külső projekciós mező, arra kény-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 257
    szerül, hogy csak befelé nézzen. A testi vakság csak végső manifesztációja a tudat
    vakságának.
    Néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban egy új operációs technika lehetővé
    tette, hogy jó néhány fiatalkorú vak személy visszakapta a szeme világát. Az eredmény azonban nem boldogság és öröm volt, mint várták; a megoperáltak jó része
    nem tudott mit kezdeni a változással, nem találta a helyét. E tapasztalatot a legkülönbözőbb szempontokból elemezhetjük és értelmezhetjük. A mi vizsgálódási szemszögünkből azonban csak az a felismerés fontos, hogy bár funkcionális beavatkozással
    funkciókat megváltoztathatunk, azokat a problémákat azonban, amelyek a tünetekben
    manifesztálódnak, így nem lehet elhárítani. Csak akkor fogjuk a fogyatékosságban
    rejlő nyereséget érzékelni, ha megválunk attól az eszmétől, miszerint minden testi
    fogyatékosság áldatlan állapot, melyet a lehető leggyorsabban s a leginkább feltűnés
    nélkül kompenzálni kell, vagy el kell hárítani. Hagynunk kell, hogy a fogyatékosság
    igenis zavarjon bennünket megszokott életmenetünkben – hagynunk kell, hogy megakadályozzon bennünket abban, hogy úgy éljünk, ahogyan eddig éltünk. Így válhat
    betegségünk a gyógyuláshoz vezető úttá. Ilyen esetben a vakság is taníthat valódi
    látásra, s valódi belátásokhoz vezethet el bennünket.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 258
    A szem megbetegedései
    Akinek szem-, illetve látási problémái vannak, először is tegye félre egy napra a
    szemüvegét vagy a kontaktlencséjét, s próbálja meg tudatosan átélni azt az élethelyzetet, amelybe így került. Készítsen ezután beszámolót erről a napról, s ebben adjon
    számot magának arról, hogyan látta s élte át világát, mit volt képes cselekedni, s mit
    nem, miben volt akadályozva, hogyan jött ki környezetével stb. Egy ilyen beszámoló
    bizonyosan elegendő anyagot szolgáltat ahhoz, hogy az érintett személy jobban megismerje azt a módot, ahogyan a világot s abban önmagát látja. Ajánlatos még a következő alapvető kérdéseknek is utánajárni:
    l. Mit nem akarok látni?
  34. Szubjektivitásom útját állja-e önismeretemnek?
  35. Vajon nem mulasztom-e el a történtekben megismerni önmagam?
  36. Vajon felhasználom-e a látást a mélyebb be-látáshoz?
  37. Félek-e a dolgokat a maguk élességében látni?
  38. El bírom-e egyáltalán viselni, ha a dolgokat olyannak látom, amilyenek?
  39. Létemnek (So-sein) vajon mely területei azok, amelyekre inkább nem figyelek
    oda?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 259
    A fül
    Figyeljünk meg először néhány szófordulatot, melyben a fül vagy a hallás előfordul: nyitva van a füle – kegyesen meghallgat valakit – hajlandó meghallgatni – hallgat valakire – engedelmeskedik [a németben az engedelmeskedni (gehorchen) szó a
    hören = hallgat szóból ered]. Mindezek a fordulatok egyértelműen rámutatnak arra,
    hogy a fül kapcsolatban van a be-fogadás, a passzív lét (meghallgatás) és engedelmesség témájával. A hallással összehasonlítva a látás az érzékelés sokkal aktívabb
    módja. Így aztán könnyebb is aktívan elnézni valami mellett, vagy becsukni a szemünket, mint bezárni a fülünket valami elől. A hallás képessége az engedelmesség,
    az alázat testi kifejeződése.
    A gyermektől, aki nem engedelmeskedik, azt kérdezzük: Talán nem hallasz? Aki
    rosszul hall, nem akar engedelmeskedni. Az ilyen típusú ember egyszerűen nem
    hallja meg, amit nem akar meghallani. Bizonyos fokú egocentrizmus jele, ha nem
    hallgatunk meg, nem fogadunk be másokat. Hiányzik az alázat, a készség, hogy másra hallgassunk (engedelmeskedjünk). Ugyanez a helyzet az úgynevezett zajártalomból eredő nagyothallásnál is. A hangerő önmagában nem ártalmas, de ha túlságosan
    erős bennünk a zajjal kapcsolatos pszichés ellenállás, ha „nem akarunk befogadni”,
    ez oda vezet, hogy „nem is fogunk tudni befogadni”. A gyakori középfülgyulladás,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 260
    fülfájás a gyermekeknél éppen arra a korra esik, melyben az engedelmességet tanulják. A nagyothallás viszont az idős emberek többségét érinti. Az öregkori nagyothallás, éppúgy, mint a látás romlása, a merevség, a mozgékonyság elvesztése, olyan
    szimptómák, amelyek azt a tendenciát fejezik ki, hogy öregkorunkban egyre hajlíthatatlanabbak, egyre merevebbek vagyunk. Az idős ember általában elveszíti alkalmazkodóképességét, rugalmasságát, egyre kevésbé képes hallgatni másokra. Bár a
    felvázolt fejlődés tipikus az öregkorra, mégsem szükségszerű. Az öregség kiemeli a
    még meg nem oldott problémákat, s ugyanolyan mértékben őszintévé tesz, mint a
    betegség.
    A hallás heves romlása egy hirtelen fellépő, többnyire egyoldalú, magas fokú belsőfül-nagyothalláshoz vezethet, mely egészen a süketségig fajulhat. (Előfordul, hogy
    később a másik fül is megsüketül.) Ahhoz, hogy a hallás heves romlását értelmezni
    tudjuk, fontos, hogy pontosan szemügyre vegyük azt az élethelyzetet, amelyben fellép. A hallás heves romlása felhívásként értelmezhető: hallgassunk befelé, hallgassunk a belső hangra. Süketté csak az válik, aki már régóta süket saját belső hangjaira.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 261
    A fül megbetegedései
    Akinek fül-, illetve hallásproblémái vannak, a következő kérdéseket tegye fel magának:
  40. Miért nem vagyok hajlandó meghallgatni másokat?
  41. Kinek vagy minek nem akarok engedelmeskedni?
  42. Vajon a két ellenpólus: alázat és egocentrizmus egyensúlyban vannak-e a személyiségemben?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 262
  43. Fejfájás
    A fejfájás csak néhány évszázad óta ismert zavar, a régebbi kultúrákban nem találjuk a nyomát. A fejfájás különösen az úgynevezett túlcivilizált országokban szaporodik, ahol is az „egészségesek” húsz százaléka állítja, hogy fejfájásban szenved. A
    statisztika szerint a nők valamivel gyakrabban érintettek ebben, különösen pedig az
    ún. „felső tízezer”-hez tartozók Ha egy kicsit is törjük a fejünket a fej szimbolikáján,
    akkor nincs mit csodálkoznunk ezen. A fej a testtel igen világos polaritásban áll. Ő a
    testi intézményrendszer legfelsőbb hatalma. A fejünkkel állítjuk magunkat. (Németül: állítani = behaupten. Fej = Haupt.) A fej a fentet, míg a test a lentet reprezentálja.
    A fejet tekintjük annak a helynek, ahol az értelem, az ész, a gondolkodás székel.
    Aki fejetlenül cselekszik, az értelmetlenül cselekszik. Ha elcsavarjuk valaki fejét,
    nem számolhatunk azzal, hogy hideg fejjel fog cselekedni. Az olyan irracionális érzések, mint a „szerelem”, természetesen különösen veszélyeztetik a fejet – legtöbben
    elveszítik a fejüket, ha szerelmesek… (S ha nem, akkor nagyon fáj a fejük!) Mindenesetre vannak keményfejű kortársaink is, akiket sosem fenyeget a veszély, hogy elve-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 263
    szítik a fejüket, még akkor sem, ha fejjel mennek a falnak. Egyes megfigyelők sejtése
    szerint e csodálatos sebezhetetlenség magyarázata, hogy rettentő korlátoltak (amit a
    német úgy fejez ki, hogy deszka van a fejük előtt: Brett vor dem Kopf – ezt viszont
    tudományosan eleddig senki nem bizonyította.
    A feszültség okozta fejfájás hirtelen kezdődő, diffúz fejfájás, többnyire nyomás,
    mely órákon, napokon, heteken át tarthat. A fájdalom valószínűleg az erek túlfeszült
    állapotának a következménye. A feszültség okozta fejfájás esetében többnyire a fejizomzat, a váll izmai, a nyaktáji izmok és a nyaki csigolyák környékén lévő izmok is
    merevek. A feszültség okozta fejfájás általában olyan élethelyzetekben lép fel, melyekben erős teljesítménykényszer nyomása alatt állunk, kritikus felemelkedési helyzetekben, amelyek erőnket fenyegetően túlfeszítik.
    A „felfelé vezető út” könnyen vezet a felső pólus, a fej túlhangsúlyozásához. A
    fejfájás mögött gyakran találunk olyan becsvágyó, perfekcióra törő személyt, aki akaratát mindenáron keresztül akarja vinni (fejjel megy a falnak). Az ilyen embereknek a
    becsvágy és a hatalomvágy könnyen a fejébe száll, aki ugyanis csak a fejet tartja figyelemre méltónak, aki csak a racionális, ésszerű, értelmes dolgokat fogadja el, és
    csak ezek szerint akar élni, az hamarosan elveszíti kapcsolatát az „alsó pólussal”, s
    így elveszíti gyökereit, melyek tartást adnak az életben. Az ilyen embert lehúzza a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 264
    feje, „fejnehézzé” válik (kopflastig). A test vágyai és többnyire tudat alatti funkciói
    fejlődéstörténetileg régebbiek, mint az ésszerű gondolkodás képessége; ez a meglehetősen késői emberi vívmány a nagyagykéreg fejlődésével jött létre.
    Az ember két centrális szerve a szív és az agy: az érzés és a gondolkodás. Korunk
    s kultúránk emberének agya különös mértékben kifejlődött, ezért állandóan ki van
    téve annak a veszélynek, hogy második centrális szervét, a szívet elhanyagolja. Minderre persze nem megoldás, ha a gondolkodást, az értelmet, a fejet elátkozzuk. Egyik
    sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Nem szabad állást foglalnunk az egyik mellett a
    másik ellenében – igyekeznünk kell fenntartani a mindenkori egyensúlyi állapotot
    közöttük.
    Akik a túlsúlyt a szív területére helyezik, ugyanolyan helytelenül járnak el, mint a
    fentiek. Igaz, kultúránk olyan mértékben próbára tette s ezáltal olyan mértékben fejlesztette a felső pólust, tehát a fejet, hogy az alsó pólus ehhez képest inkább van hátrányos helyzetben.
    Ehhez kapcsolódik egy további probléma is, mégpedig az, hogy mire használjuk
    fel értelmi tevékenységünket. Az esetek többségében a racionális gondolkodás funkcióját saját énünk bebiztosítására vetjük be. A kauzális gondolkodási mintákkal sorsunkkal szemben próbáljuk bebiztosítani magunkat, ego-dominanciánk kiépítésén
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 265
    fáradozunk. Az ilyen vállalkozás azonban végső soron bukásra ítéltetett. A legjobb
    esetben is, miként a Bábel tornya történetben, összezavarodáshoz vezet. A fejnek
    nem szabad önállósítania magát, nem szabad a test, a szív nélkül döntenie. Ha a gondolkodás leválik az alsó pólusról, saját gyökereiről válik le. A tudományos funkcionális gondolkodás gyökértelen gondolkodás – hiányzik a visszacsatolás az ősalapokhoz –, hiányzik a vallás, a re-ligio. Aki csak a fejét követi, szédítő magasságokat mászik meg anélkül, hogy alul le lenne horgonyozva – nem csoda hát, ha kóvályog a
    feje. A fej riadót fúj.
    A fej az a szerv, amely a leggyorsabban reagál fájdalommal. A többi szervben
    sokkal mélyebbre ható változásoknak kell történniük ahhoz, hogy fájdalom keletkezzék. Legérzékenyebb figyelmeztetőnk a fej. Fájdalma azt mutatja, hogy gondolkodásunk hibás, vagy azt hibásan használjuk fel, hogy céljaink kérdésesek. Ez a fájdalom
    riadót fúj, ha terméketlen tépelődéssel olyan „kiötölhető” biztosítékokon törjük a
    fejünket, amelyek nem is léteznek. Az ember anyagi létezésén belül semmi sem bebiztosítható, s minden erre irányuló kísérlet valójában csak nevetségessé tesz.
    Addig törjük a fejünket teljességgel lényegtelen dolgokon, míg nem kezd zúgni a
    fejünk. A feszültséget kikapcsolódással oldjuk fel, ami azt jelenti, hogy elengedjük a
    dolgokat. Ha fejfájásunk riadót jelez, itt az ideje, hogy feladjuk korlátolt „akarnoksá-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 266
    gunkat,” feltörekvő becsvágyunkat, keményfejűségünket, csökönyösségünket. Itt az
    ideje, hogy pillantásunkat lefelé irányítva gyökereinkre koncentráljuk. Azokon, akik
    az intő jelzés ellenére éveket fejfájás-csillapítókkal vészelnek át, nem lehet segíteni –
    pedig a dolog vérre megy.
    Migrén
    „A migrén olyan rohamszerűen fellépő, többnyire féloldalas fejfájás, amely látási
    zavarokkal (fényérzékenységgel, szemkáprázással), valamint gyomor- és bélpanaszokkal (hányás, hasmenés) járhat együtt. Ezt az általában órákig tartó rohamot depressziós jellegű, érzékenyen hangolt állapot készíti elő. A migrénroham tetőpontján a
    beteg sürgető szükségét érzi, hogy egyedül legyen, hogy egy sötét szobába vagy ágyba húzódhasson vissza.” (Bräutigam) Ellentétben a feszültség okozta fejfájással, a
    migrén során a bevezető görcsök után az agyi véredények jelentősen kitágulnak. A
    migrén görög neve: Hemi kranie, ez szó szerint félfejűséget jelent (a kranion: a fej, a
    koponya), s ez közvetlenül utal arra a gondolkodási egyoldalúságra, amely a migrénes páciensekre ugyanúgy jellemző, mint a feszültség okozta fejfájásban szenvedőkre.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 267
    Mindaz, amit ott mondottunk, a migrénre is érvényes, mégis egy igen lényeges
    ponton módosul. Míg a feszültség okozta fejfájásban szenvedő személy le akarja választani a fejét a testéről, a migrénes ember egy valójában testre tartozó témát raktároz a fejében, s ott próbálja azt megélni. Ez a téma a szexualitás. A migrén mindig a
    fejbe áttolt szexualitás. A fej altestté alakul át. Az eltolás nem is olyan nagyon vezet
    tévútra, a genitáliák és a fej ugyanis analóg módon viszonyulnak egymáshoz. Ez az a
    két testrész, amelyen az összes testnyílás lakozik. A testnyílások a szexualitásban
    kiemelkedő szerepet játszanak (szerelem-bebocsátás – s ez csak ott történhet meg,
    ahol a test meg tud nyílni!) A népnyelv ősidők óta összefüggésbe hozza a női szájat a
    női hüvellyel (pl. a száraz ajkak!), a férfiorrot a férfi nemi szervvel, s az egyikből a
    másikra következtet. Az orális szeretkezésben is teljesen világos az altest és a fej
    „kicserélhetősége”. Az altest és a fej polaritások, melyek ellentétessége mögött közösségük húzódik meg – amint fönt, úgy lent. Az elpirulás is mutatja, hogy fejünket
    milyen gyakran vetjük be altestünk helyett. Kínos helyzetekben – melyek majdnem
    mindig szexuális jellegűek – fejünkbe tolul a vér, elpirulunk. Fent valósul meg az,
    aminek lent kéne megtörténnie, hiszen a szexuális izgalomtól a vér normális esetben
    a genitáliákba tolul, a nemi szervek felduzzadnak, kivörösödnek. Az impotencia is a
    genitális terület fejbe történő áttolása. Mennél inkább a fejére, gondolataira koncent-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 268
    rál a férfi a közösülés közben, annál kevésbé potens az altestében, s ennek fatális
    következményei vannak. Ugyanezt az eltolást használják a szexuálisan kielégítetlen
    emberek, akik pótlékként egyre többet esznek. Sokan szeretetéhségüket próbálják
    meg szájukon keresztül csillapítani – de sosem lakhatnak jól. Reméljük, hogy fenti
    utalásaink kellően megvilágítják az altest és a fej analógiáját. A migrénben szenvedő
    embereknek (ezek gyakrabban nők) mindig szexuális problémáik vannak.
    Amint azt már más összefüggésekben is hangsúlyoztuk, problémáinkkal alapvetően kétféleképpen bánhatunk: vagy eltoljuk és elfojtjuk (betokosítjuk), vagy demonstratív módon túlkompenzáljuk őket. Bár kívülről nézve a két módszer igen különböző,
    valójában azonban ugyanannak a nehézségnek a poláris megjelenései. Ha az ember
    fél, félelmében remeghet is, de csapkodhat is vadul maga körül – mindkettő gyengeségének a kifejezése. Így a migrénben szenvedők között egyrészt olyan embereket
    találhatunk, akik a szexualitást teljességgel kiszorították az életükből („az ilyesmihez
    semmi közöm”), másrészt olyanokat, akik teljességgel szabados „szexualitásukat” a
    világ elé tárják. Mindkettőben közös, hogy szexuális problémáik vannak. Ha ezt nem
    vallja be magának az ember – akár azért, mert ugye semmi köze hozzá, akár azért,
    mert a szexszel, mint mindenki láthatja, semmi gondja nincs, a probléma a fejbe kerül, s mint migrén jelentkezik. Itt aztán magasabb szinten kerül feldolgozásra.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 269
    A migrénroham orgazmus a fejben. Lefolyása is azonos, csak a hely van feljebb.
    Ahogy a szexuális izgalomnál a vér a genitáliákba tolul s a feszültség a csúcspont
    után nyugalomba csap át, úgy zajlik le a migrén is: a fejbe vér tolul, nyomást érzünk,
    a feszültség nő, majd átcsap nyugalomba, elernyedésbe (az erek dilatációja). Minden
    inger válthat ki migrént: fény, zaj, huzat, időjárás, felindultság stb. A migrénnek az is
    jellegzetes vonása, hogy a roham után a beteg egy ideig kifejezetten jól érzi magát. A
    roham csúcspontja után a beteg legszívesebben sötét szobában van egy ágyban, csakhogy egyedül.
    Mindez egyrészt a téma szexuális vonatkozását, másrészt azt a félelmet mutatja,
    amely a pácienst meggátolja abban, hogy problémáját egy másik emberrel és adekvát
    szinten dolgozza fel. E. Gutheil 1934-ben egy pszichoanalitikus folyóiratban egy
    olyan beteg esetéről számol be, akire a migrénes rohamok a szexuális orgazmust követően törtek rá. A páciensnek néha több orgazmusa is volt, mielőtt az elernyedés
    beállt, és a roham véget ért volna. Szemléletünkbe vág az a megfigyelés is, miszerint
    a migrénes páciens kísérő tünetei között első helyen az emésztési zavarok és a székrekedés állnak: a páciens lent bezárkózott. Mivel a tudattalan tartalmakról (ürülék)
    nem akar tudni, „felhúzódik” tudatos gondolataihoz – mígnem a feje zúg. Házaspárok
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 270
    arra is felhasználják migrénjüket (ezzel az elnevezéssel gyakran normális fejfájásukat
    illetik), hogy a házaséletet elkerüljék.
    Ha a fentieket összefoglaljuk, azt mondhatjuk, hogy a migrénben szenvedő személyeknél konfliktust találunk ösztönök és gondolkozás, lent és fent, altest és fej
    között, s ez oda vezet, hogy mintegy az előzőeket megkerülendő, fejüket gyakorlótérként használják fel, s ott próbálják meg problémáikat megoldani, amelyek azonban
    csak egy egészen más szinten (a test, a szexualitás, az agresszió szintjén) oldhatók
    meg, fejezhetők ki. Már Freud is próbacselekvésnek tekintette a gondolkodást. A
    gondolkodást veszélytelenebbnek, kötetlenebbnek tartjuk, mint a cselekvést. A gondolkodás azonban nem helyettesítheti a cselekvést, a kettőnek ki kell egészítenie
    egymást. Az ember testet kapott, hogy ezen eszköz segítségével valósítsa meg önmagát (hogy valósággá váljék). Energiáink csak a megvalósításban maradnak mozgásban. Az sem véletlen, hogy a meg-értés és a fel-fogás fogalmai is meglehetősen testi
    képekhez kötődnek. [Németül: ver-stehen (állni), be-greifen = fogni.] Az emberi értelem és fogalomkincs a lábak, a kezek, az emberi test használatában gyökerezik. Ha
    ez az összjáték megszakad, az energiák mindig összesűrűsödnek, s különböző tünetcsoportokban betegségként manifesztálódnak.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 271
    Szemléltetőül álljon itt a következő áttekintés: A leblokkolt energiák eszkalációs
    fokozatai:
  44. Ha az (agresszív vagy szexuális) aktivitás a gondolkodásban blokkolódik, ez
    fejfájáshoz vezet.
  45. Ha az aktivitás a vegetatívum, azaz a testi funkciók szintjén blokkolódik, ez
    magas vérnyomáshoz s a vegetatív disztónia tünetképéhez vezet.
  46. Ha az aktivitás idegi szinten blokkolódik, akkor ez olyan kórképekhez vezet,
    mint a szklerózis multiplex.
  47. Ha az aktivitást az izomterületen gátoljuk, ez olyan mozgásszervi megbetegedésekhez vezet, mint a reuma, a köszvény stb.
    Ez a beosztás a megvalósuló cselekvés különböző fázisainak felel meg. Legyen az
    ökölcsapás vagy szerelmi aktus, minden aktivitás az elképzeléssel indul ( 1 ), mely
    azt gondolatban előkészíti. Ezt a test vegetatív előkészülete követi (2), mint például
    bizonyos, az aktivitáshoz szükséges szervek erősebb vérellátása, magasabb pulzusszám stb. Végül az elképzelést az idegek részvétele mellett (3) az izomzat (4) ülteti át
    a cselekvésbe. Minden olyan esetben, amikor az elképzelés nem valósul meg cselekedetben, az energia kényszerűen blokkolódik a négy terület egyikén (a gondolkodás
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 272
    – a vegetatívum – az idegek vagy az izomzat területén), s idővel a területnek megfelelő szimptómákhoz vezet.
    A migrénben szenvedő beteg a skála elején áll – szexualitását blokkolja az elképzelés szintjén. Meg kell tanulnia, hogy problémáját ott lássa, ahol az van, hogy aztán
    azt, ami a fejébe szállt, visszavezethesse oda, ahová tartozik – az altestébe. A fejlődés
    mindig lent kezdődik, s a felfelé vezető út ha becsületesen akarjuk megtenni – unalmas és fáradságos.
    Fejfájás
    Fejfájás és migrén esetén a következő kérdéseket tegyük fel magunknak:
  48. Min töröm a fejem?
  49. Vajon a fent és a lent élő csereviszonyban vannak-e személyiségemben?
  50. Nem törekszem-e túlságosan az érvényesülésre? (A becsvágy problémája.)
  51. Vajon keményfejű vagyok-e, s fejjel próbálok a falnak menni?
  52. A cselekvést gondolkodással próbálom-e helyettesíteni?
  53. Őszinte vagyok-e magamhoz szexuális problémáimat illetően?
  54. Miért tolom át az orgazmust a fejembe?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 273
  55. A bőr
    A bőr az ember egyik legterjedelmesebb szerve. Sokféle funkciót tölt be, melyekből a legfontosabbak a következők:
  56. Lehatárolás és védelem
  57. Érintés és kapcsolatteremtés
  58. Kifejezés és megjelenítés
  59. Szexualitás
  60. Légzés
  61. Kiválasztás (veríték)
  62. Hőszabályozás
    A bőr mindezen funkciója valójában egy közös témára utal, amely a lehatárolás és
    a kapcsolatteremtés között ingadozik. Bőrünket mint külső anyagi határunkat éljük
    meg, ugyanakkor bőrünkön keresztül állunk kapcsolatban a külvilággal, bőrünkkel
    érintjük meg környezetünket. Bőrünkben mutatkozunk meg a világnak, és saját bőrünkből nem bújhatunk ki.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 274
    Bőrünk tükrözi a külvilágnak, hogyan érezzük magunkat, méghozzá kétféleképpen. A bőr először is minden belső szerv reflexiós felülete. Bármely belső szervi zavar kivetül a bőrre, s minden bőrfelületi inger továbbvezetődik a neki megfelelő
    szervbe. Ezen az összefüggésen alapulnak a reflexzóna-terápiák, melyeket a természetgyógyászat régóta használ, az akadémikus orvostudomány azonban csak néhányat
    ismer (például a Head-féle zónákat). Nevezzük meg mindenekelőtt a talpreflexzónamasszázst, a hátzónák kezelését vérvétellel, az orr-reflexzóna-terápiát, a fülakupunktúrát, de sok más ilyen kezelés létezik.
    A gyakorlott természetgyógyász a bőrön látja és tapintja a belső szervek állapotát,
    s ugyanúgy a bőrön, a projekciós helyeken keresztül kezeli őket.
    Akármi történjék a bőrön, egy pirosodás, duzzanat, gyulladás, pattanás vagy kelés
    – a történés helye sohasem véletlen, s mindig egy, a helynek megfelelő belső folyamatra utal. Régebben olyan finom szisztémák is voltak, amelyek például egy májfolt
    elhelyezkedéséből az érintett személy jellemére tudtak következtetni. A felvilágosodás kora babonának nevezte és sutba dobta az ilyen „nyilvánvaló marhaságokat”,
    lassan azonban ismét közeledünk az efféle dolgok megértéséhez. Valóban olyan nehéz lenne felfogni, hogy minden létező mögött ott van a láthatatlan minta, amely az
    anyag világában csak ki-fejezést talált? (A német aus-drücken második tagja azt je-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 275
    lenti: nyom, lenyom, leszorít.) Minden látható csak példázata a láthatatlannak, ahogyan a műtárgy is a művész láthatatlan ideáinak látható kifejezése. A láthatóból következtethetünk a láthatatlanra. Mindennapjainkban állandóan ezt tesszük. Belépünk
    egy szobába, s a láthatóból következtetünk a szoba lakójának ízlésére. Ugyanezt az
    ízlést diagnosztizálhatnánk azonban az illető ruhásszekrényében is. Mindegy, hová
    nézünk, ha például valakinek rossz ízlése van, az mindenütt megmutatkozik. A teljes
    információ mindig, mindenütt megmutatkozik. Minden részben ott van az egész (pars
    pro toto – mondták a rómaiak). Ezért aztán mindegy, hogy egy ember testének mely
    részét vizsgáljuk. Mindenütt ugyanazt a mintát ismerjük fel, azt a mintát, amely ezt a
    bizonyos embert reprezentálja. Megtaláljuk ezt a mintát a szemben (íriszdiagnosztika), a fülben (francia fülakupunktúra), a háton, a lábakon, a meridiánpontokon
    (terminálpontdiagnózis), minden vércseppben (kristályosodási teszt,
    kapillárdinamolízis, holisztikus vérdiagnózis), minden sejtben (humán genetika), a
    kézben (chiromantia), az arcon és a testfelépítésben (fiziognómia), s a bőrön is (mely
    pillanatnyi témánk).
    Ez a könyv arra tanít, hogyan ismerjük meg betegségtünetein keresztül az embert.
    Mindegy, hová nézünk – ha látunk. Az igazság mindenütt ott van. Ha specialistáinknak sikerülne attól a teljességgel terméketlen kísérlettől megszabadulni, amellyel az
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 276
    általuk felfedezett összefüggések kauzalitását akarják mindenáron bizonyítani, váratlanul mindannyian látnák, hogy minden mindennel analóg összefüggésben áll ahogyan fent, úgy lent, ahogyan bent, úgy kint.
    A bőr azonban nemcsak belső szerveink állapotáról tudósít kifelé, hanem rajta és
    benne mutatkozik meg minden átélt pszichikus folyamat és reakció is. Néhány ezek
    közül annyira magától értetődő, hogy bárki észreveszi: elpirulunk a szégyentől és
    elsápadunk a rémülettől, verejtékezünk félelmünkben vagy felindultságunkban, égnek áll a hajunk a szörnyűségtől, vagy éppen libabőrösek leszünk. Bár kívülről láthatatlan a bőr elektromos vezetőképessége, a megfelelő elektromos eszközökkel
    mérhető. Az első ilyen jellegű kísérleteket, illetve méréseket C. G. Jung végezte, aki
    „asszociációs kísérleteivel” a fenti összefüggések természetét kutatta.
    Manapság, hála a modern elektronikának, a bőr elektromos vezetőképességének
    állandó, finom változásait oly mértékben fel lehet erősíteni és ezáltal be is lehet mutatni, hogy az ember bőrével „beszélgetni” is tudunk, hiszen a bőr minden szóra,
    minden témára, minden kérdésre elektromos történéseinek azonnali finom változásaival válaszol. (Ezt PGRnek, illetve ESR-nek nevezik.)
    Mindez azt bizonyítja, hogy a bőr egy nagy projekciós felület, melyen mind a
    szomatikus, mind a pszichés folyamatok, események láthatóak. Ha a bőr bensőnkből
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 277
    oly sok mindent megmutat, akkor kézenfekvő, hogy nemcsak különös gonddal ápoljuk, de megpróbáljuk látványát manipulálni is. Ezt az alapjában csaló vállalkozást
    nevezzük kozmetikának, s a megtévesztés művészetéért szívesen áldozunk jókora
    összegeket. Bár e soroknak nem célja, hogy durván becsmérelje a kozmetikai megszépítő művészetet, nézzük mégis, milyen törekvés áll az emberiség ősrégi testfestészete mögött. Ha a bőr a belső állapot külső megjelenítése, minden olyan kísérlet,
    amely ezt a megjelenést meg akarja változtatni, kényszerűen őszintétlen. Valamit
    megpróbálunk elfedni, illetve valaki másnak a látszatát akarjuk kelteni. Olyasminek
    keltjük a látszatát kívül, aminek nyoma sincs belül. Álhomlokzatot építünk, mely
    mögött elvész a tartalom és a forma egysége. Ez az a különbség, amikor valaki
    „szép”, vagy „szépnek tűnik”, azaz a lét és a látszat közötti különbség. A kísérlet,
    hogy a világ előtt hamis maszkot használjunk, a make-uppal kezdődik, s groteszk
    módon az esztétikai műtétekkel végződik. Vannak, akik átszabatják az arcukat – különös, milyen kevéssé félnek egyesek attól, hogy a saját arcukat elveszítik!
    Mindazon kísérlet mögött, amely arra irányul, hogy mások legyünk, mint akik vagyunk, az áll, hogy semmit sem szeretünk kevésbé, mint önmagunkat.
    Az egyik legnehezebb feladat önmagunkat szeretni. Mindazok, akik azt hiszik,
    hogy kedvelik, sőt szeretik magukat, biztos, hogy összekeverik „önmagukat” saját
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 278
    egójukkal. Mivel önmagunkat – árnyékainkkal egyetemben mint egészet nem tudjuk
    szeretni, szakadatlanul megpróbáljuk megváltoztatni, újjáalakítani külső képünket.
    Az egész kísérlet azonban „kozmetika” marad mindaddig, amíg bensőnk, azaz tudatunk meg nem változik. (Mindezzel nem akarjuk alapvetően kétségbe vonni, hogy
    létezik egy olyan lehetőség is, amikor formális változásokkal vezetünk be egy befelé
    irányuló folyamatot, amint ezt például a hatha jóga, a bioenergetika és hasonló módszerek teszik. Ezek a módszerek azonban éppen a cél tudatosságánál fogva különböznek a kozmetikától!)
    Egy ember bőre már rövid együttlét során is sokat elárul tulajdonosának pszichéjéről. Nagyon érzékeny bőr alatt nagyon érzékeny lélek lakik (vékony a bőre), míg egy
    ellenállóképes, erős bőr arra enged következtetni, hogy az illető sokat kibír (vastag a
    bőre); a verejtékező bőr a szemben álló bizonytalanságát, félelmét, az elpiruló bőr
    izgalmát mutatja. Bőrünkkel érintjük meg egymást, lépünk kapcsolatba egymással.
    Legyen az ökölcsapás vagy éppen lágy simogatás mindig a bőr az, amely a kapcsolatot létrehozza. A betegségek során bőrünk belülről (gyulladás, kiütés, kelés) vagy
    kívülről (sérülés, operáció) átszakadhat. Mindkét esetben határaink válnak kérdésessé. Nem is mindig ússzuk meg ép bőrrel az ilyesmit.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 279
    Bőrkiütések
    Ha bőrkiütés keletkezik, valami áttöri a határt, valami ki akar jönni. Legegyszerűbben ezt a gondolatot az úgynevezett „serdülőkori pattanások” példáján követhetjük. A pubertás idején az emberben feltör a szexualitás, az erre irányuló igényt azonban félelmében a serdülő általában visszafojtja. A pubertás amúgy is jó példa a konfliktushelyzetre. A látszólagos nyugalom fázisában egyszerre csak tudattalan mélységekből tör fel egy új igény, amely minden erejével helyet próbál teremteni magának
    az érintett személy életében és tudatában. Ugyanakkor ez a követelődző új valami
    ismeretlen, szokatlan és félelmet kelt. A serdülő legszívesebben kitörölné a világból,
    s visszatérne előző, megszokott állapotába.
    Ez azonban nem megy többé. A megindult folyamatot nem lehet meg nem történtté tenni. Így a serdülő ott van a konfliktus közepében. Az új igézete s a tőle való
    félelem egyforma erővel rángatják. Minden konfliktus e minta szerint zajlik le, csak a
    téma változik. A pubertásban a téma a szexualitás, a szerelem, a társas viszony. Felébred a vágy az ellenpólusú te iránt. A kamasz kapcsolatba szeretne kerülni azzal,
    ami hiányzik neki – de nem mer. Szexuális fantáziák merülnek fel – de szégyelli magát értük. Világos, hogy egy ilyen konfliktus gyulladásként válik láthatóvá bőrén. A
    bőr ugyanis az én határa, melyet le kell győznünk ahhoz, hogy a te-t megtalálhassuk.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 280
    Ugyanakkor a bőr az a szerv, amellyel kapcsolatot teremtünk, amellyel a másikat
    megérintjük, megsimogatjuk. Ahhoz, hogy a másik szeressen bennünket, a saját bőrükben kell hogy tetsszünk neki.
    E forró téma begyullasztja a kamasz bőrét, ami azt jelzi, hogy eddigi határai felrobbanóban vannak, valami új energia kíván feltörni, ugyanakkor rámutat az újonnan
    ébredt ösztöntől való félelemre is, amely ezt az újat áttörésében akadályozza. Pattanásokkal védi magát a kamasz, a pattanások megnehezítik a találkozásokat, megakadályozzák a szexualitást. Ördögi kör ez: a félt szexualitás kiütésként manifesztálódik
    a bőrön – s a kiütés megakadályozza a szexualitást. Az izgatás elfojtott vágya izgatott
    bőrré változik. Hogy milyen szoros a kapcsolat a szexualitás és a bőrkiütések között,
    azt a pattanások megjelenési helye is megvilágítja: kizárólag az arcon, kislányoknál
    még a dekoltázsban jelennek meg (néha a háton). A bőr többi részét nem támadják
    meg, mert másutt semmilyen célt nem töltenének be. A kamasz szexualitása felett
    érzett szégyenét pattanásai felett érzett szégyenébe tolja át.
    A pattanások kezelésében az orvostudomány sikerrel alkalmazza a fogamzásgátló
    tablettákat. A hatás szimbolikus háttere nyilvánvaló: a fogamzásgátló terhességet
    színlel a testben, anélkül hogy „az” megtörtént volna – s a pattanás eltűnik, hiszen
    nincs mit megakadályoznia többé. Napozás, tengerparti nyaralás hatására a pattanás
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 281
    többnyire jelentősen javul, míg mindig erősödik, mennél jobban betakarjuk (felöltöztetjük) a testet.
    A ruházat mint második bőr a lehatároltságot, az érinthetetlenséget emeli ki, míg a
    levetkőzés a másik előtt való meg-nyílás első lépcsője, s a nap a másik test vágyott és
    ugyanakkor félt melegét helyettesíti veszélytelen módon. Mindenki tudja, hogy a
    pattanás legjobb orvossága a gyakorlatba átültetett szexualitás.
    Mindaz, amit a pubertáskori pattanásokról mondtunk, nagy vonalaiban érvényes
    majdnem minden bőrkiütésre. A kiütés mindig azt jelzi, hogy valami, amit eddig
    visszatartottunk (elfojtottunk), át szeretné törni elnyomása határait, láthatóvá (tudatossá) akar válni. A bőrkiütésben olyasmi mutatkozik meg, ami eddig nem volt látható. Ez a magyarázata annak is, hogy a legtöbb gyermekbetegség, a kanyaró, a rubeola,
    a skarlát a bőrön jelenik meg. A gyermek életében minden gyermekbetegség valami
    újnak az áttörését jelenti, s többnyire előrelépést hoz magával a gyermek fejlődésében. A csecsemők acne infantum nevű (anyatej okozta) bőrkiütése azoknak az anyáknak szól, akik csecsemőiket nem érintik meg elégszer, illetve érzelmileg elhanyagolják. A kiütés a csecsemő és az anya között lévő láthatatlan fal láthatóvá tétele, az
    izoláció áttörésére tett kísérlet. Az ekcéma ezzel szemben az anyák eszköze, amellyel
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 282
    kauzálisan igazolják gyermekükkel szemben érzett ellenszenvüket. Ez általában különösen „esztétikus” anyákat érint, akik nagy súlyt fektetnek a bőr tisztaságára.
    Az egyik leggyakoribb bőrbetegség a pszoriázis, vagy „pikkelysömör”. Ez a bőrbetegség élesen körülhatárolt, foltszerű gyulladásos betegséggócokban jelentkezik,
    ahol a bőrt ezüstfehér pikkelyek takarják. Ebben az esetben a bőr mértéktelen szaruképzéséről van szó. Feltétlenül a páncélképzésre emlékeztet bennünket (vö. az állatok
    szarupáncéljával). A bőr természetes védelmi funkciója bepáncélosodási funkcióvá
    változik – minden irányban lehatároljuk magunkat. Se be, se ki nem akarunk engedni
    semmit. A pszichés elhárítás, betokosodás eredményét Reich igen találóan „karakterpáncél”-nak hívta.
    Minden védekezés mögött a sebezhetőségtől való félelem áll. Mennél erősebb az
    elhárítás, mennél vastagabb a páncél, annál nagyobb a belső érzékenység, a félelem a
    sebezhetőségtől.
    Ugyanígy van ez az állatok birodalmában is. Ha például levesszük egy kagylós
    állat kagylóját, védtelen, lágy, sebezhető valami marad hátra. Azok, akik a maguk
    elhárító módján senkit és semmit nem engednek közel magukhoz, valójában a legérzékenyebb emberek. Ezt a felismerést fejezi ki a következő mondás is: „A durva külső mögött érzékeny lélek lakozik.” Abban a kísérletben, amely a sebezhető lelket
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 283
    páncéllal próbálja megvédeni, bizonyos tragikum rejlik. Bár a páncél megvéd a sérüléstől, megsebzéstől, ugyanakkor azonban a szeretettől, az odafordulástól is „megvéd”.
    A szeretet azt jelentené: nyílj ki – ez azonban kérdésessé tenné a védekezést. Így a
    páncél leválasztja a lelket az élő folyamatokról, beszűkít – s a félelem növekszik. Az
    ördögi kört egyre nehezebb megtörni. Bármennyire rettegjük s elhárítjuk is ezt, lelkünknek meg kell sebződnie ahhoz, hogy megtudjuk, a sebzettségbe korántsem
    pusztul bele. Sebezhetővé kell válnunk, hogy a csodálatosat átélhessük. Ez a lépés
    csak külső nyomás hatására történik meg, melyet vagy a sors hoz, vagy a pszichoterápia során jön létre.
    A túlzott sebezhetőség és a páncélképzés összefüggéseit azért taglaltuk kissé
    részletesebben, mert a test szintjén a pikkelysömör kialakulása a fent vázoltakat igen
    meggyőzően bizonyítja. A pikkelysömör egyes bőrterületek elsebesedéséhez, berepedéshez, véres varasodáshoz vezet. Ezzel azonban növekszik a bőrön keresztüli infekciós veszély. Láthatjuk, hogy az extrém közelség vágyából és az ugyanettől való félelem konfliktusából hogyan jön létre a sebzettség és a védőpáncél. A pikkelysömör
    gyakran kezdődik a könyéken. A könyökével „érvényesül” az ember, a könyökére
    támaszkodik az ember. A megkeményedés, sebezhetőség itt mutatkozik meg a leg-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 284
    jobban. A pikkelysömörben azonban a lehatárolódás és az izoláció szélsőséges fokot
    ér el, s ez arra kényszeríti a pácienst, hogy ismét „nyitott”, „sebezhető” legyen.
    Viszketegség
    A viszketegség sok bőrbetegség kísérőjelensége (például csalánkiütés), de magában, „ok” nélkül is felléphet. A viszketegség kétségbeesésbe kergethet bennünket:
    állandóan vakaródznunk kell valahol. A viszket és vakar szavaknak a német nyelvben
    pszichikai jelentése is van: Es juckt mich: ingerel – Das kratzt mich nicht: nem érdekel, nem zavar.
    A viszketés és vakarás szavakat leginkább úgy fordíthatnánk le: „ingerel”. A viszketést mint ingert érzékeljük. Így beszélhetünk viszketegségről (a németben Juckreiz:
    azaz viszketési inger). Bár mind a viszketés, mind az ingerlés szónak erős a szexuális
    vonatkozása, mégse hanyagoljuk el azokat az egyéb területeket, melyek asszociatíve
    számításba jöhetnek. Agresszív értelemben is ingerelhetünk valakit (például egy állatot), de egy kellemes este is lehet ingergazdag (németben a reizvoll – ingergazdag
    bájosat is jelent). Ha valami ingert gyakorol ránk, az stimulál bennünket, legyen az
    szexualitás, agresszió, vonzalom vagy szerelem. Az inger sosem egyértelmű. Ambi-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 285
    valensen éljük meg. Sosem tudhatjuk, hogy egy ingert pozitív értelemben élünk-e
    meg ingerlőként, vagy éppen ingerlékenyen reagálunk rá. Mindenesetre az inger felizgat bennünket. A latin prurigo szó a viszketés mellett érzékiséget, sóvárgást jelent,
    s a neki megfelelő ige, a prurire jelenti, hogy viszket.
    A testi viszketegség azt jelzi, hogy pszichikai szinten valami ingerel bennünket.
    Nyilvánvaló azonban, hogy ezt pszichikai szinten nem vettük figyelembe, nem akartuk észlelni, ezért kellett szomatizálódnia. A viszketegség hátterében valamilyen
    szenvedély, belső tűz, izzás áll, amely ki akar törni, felfedésre vár. A viszketegség
    vakarásra kényszerít bennünket. A vakarás a kaparás, ásás szelídített formája. Ahogy
    a földet kikaparjuk, felássuk, hogy ott valamit találjunk, s azt napfényre hozzuk, a
    viszketegségben szenvedő személy bőre felszínét kaparja, hogy szimbolikusan ráleljen arra, ami rágja, ingerli, izgatja, amitől viszket. Ha megtalálja azt, ami csiklandozta, egészen felderül. (A német ezt úgy fejezi ki, hogy er findet sich aufgekratzt =
    felvakarva érzi magát.)
    A viszketegség tehát mindig olyasmit ad tudtunkra, ami ingerel, ami nem hagy hidegen bennünket, ami nyomja a lelkünket: legyen az égető szenvedély, tüzes lelkesedés, izzó szerelem vagy a düh lángja. Nem csoda hát, ha a viszketés gyakran jár bőr-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 286
    kiütéssel, piros foltokkal, izzó sebekkel. A kihívás így szól: Tudatodban addig kaparj,
    míg meg nem találod azt, ami ingerelte – igen mulatságos lesz, meglátod!
    Bőrkiütések
    Akinek bőrproblémái, kiütései vannak, a következő kérdéseknek járjon utána:
  63. Nem határolom-e túlságosan le magam?
  64. Hogyan állok a kapcsolatteremtéssel?
  65. Elutasító magatartásom mögött a közelségre irányuló elfojtott vágyam áll?
  66. Mi az, ami határaimat át akarja törni? (Szexualitás, ösztönök, szenvedély, agresszió, lelkesedés.)
  67. Mi az, ami valójában ingerel?
  68. Elkülönülésre kárhoztatom-e magam?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 287
  69. A vese
    A vese az emberi testben a társas kapcsolatok helyét reprezentálja. Vesefájdalom,
    vesebetegség mindig akkor lép fel, ha partnerkapcsolatunkban konfliktusaink vannak.
    Partnerkapcsolaton itt nem a szexualitást értjük, hanem alapvetően azt a módot, ahogyan embertársainkhoz viszonyulunk. Az a specifikus mód, ahogyan másokhoz viszonyulunk, legjellemzőbben partnerünkkel való kapcsolatunkban mutatkozik meg,
    ugyanakkor átvihető bárki másra, akivel kontaktusba kerülünk. Ahhoz, hogy a vese
    és az emberi kapcsolatok összefüggését jobban megértsük, hasznos lehet, ha a társas
    viszonyok pszichikai hátterét közelebbről szemügyre vesszük.
    Tudatunk polaritásával jár, hogy teljességünknek sosem vagyunk a tudatában, létezésünknek mindig egy részletével azonosítjuk magunkat. Ezt a részt nevezzük énnek. A többit, ami hiányzik, az árnyékunkat – per definitionem – nem ismerjük. Az
    emberi megismerés útja a tudatosodáshoz vezető út. Állandóan arra kényszerülünk,
    hogy árnyékunk újabb és újabb, addig tudattalan részeit tegyük tudatossá, s azonosítván, integráljuk őket. Ez a tanulási folyamat nem érhet véget addig, amíg tudatunk
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 288
    nem teljes – míg nem vagyunk egészségesek, épek! Ez az egység magában foglalja a
    teljes polaritást a maga el-választhatatlanságában, így a férfi és a női princípiumot is.
    A tökéletes ember androgin (hímnős), azaz lelkében egységgé olvadt a férfi és a
    női aspektus (chymische Hochzeit). A hímnősséget azonban ne cseréljük fel a hermafroditával; az androginitás természetesen a pszichikai síkra vonatkozik – a test
    megtartja a nemét. A tudat azonban ezzel a nemmel nem azonosul többé (ahogyan a
    kisgyermekek sem azonosulnak azzal a nemmel, amelyhez tartoznak). Az
    androginitás a célja a papok, a szerzetesek öltözékének és a cölibátusnak is. A férfi
    lét azt jelenti, hogy lelkünk férfi részével azonosulunk, s lelkünk női része automatikusan az árnyékvilágba csúszik, míg nőnek lenni ennek megfelelően azt jelenti, hogy
    lelkünk női részével azonosulunk, s a férfit lelkünkben átengedjük az árnyék-létnek.
    Az a feladatunk, hogy árnyékvilágunkat tudatossá tegyük. Ezt azonban csak a projekció kerülő útján át érhetjük el, vagyis azt, ami hiányzik belőlünk, a külvilágban kell
    megkeresnünk s megtalálnunk, bár az a valóságban mindig is bennünk volt.
    Kezdetben paradoxnak tűnik, amit mondtunk – talán ezért is értik meg olyan kevesen. A megismerésnek azonban szüksége van a szubjektum-objektum kettéosztottságára (hasadására). Bár például szemünk lát – távolról sem látjuk vele önmagunkat,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 289
    ehhez a tükörfelületen létrejövő projekciós kerülő útra van szükségünk. Csak így
    ismerhetjük meg önmagunkat.
    Mi, emberek ugyanebben a helyzetben vagyunk. A férfi lelkének női összetevőjét
    (C. G. Jung ezt animának nevezi) csak egy konkrét nőre irányuló projekción keresztül
    tudatosíthatja – s ugyanez érvényes fordítva a nőre is. Árnyékvilágunkat rétegesen
    képzelhetjük el. Vannak olyan mély rétegek, amelyek iszonyatot keltenek bennünk, s
    melyektől ezért nagyon félünk, s vannak olyan rétegek, melyek közelebb fekszenek a
    felszínhez, mintegy feldolgozásra, tudatosulásra várva. Ha olyan emberrel találkozom, aki azon a mélységszinten él, amely árnyékvilágom felső rétegéhez tartozik,
    beleszeretek. Ez a bele ugyanúgy vonatkozik a másik emberre, mint saját árnyékvilágom érintett részére, a kettő végső soron ugyanaz.
    Amit a másik emberen szeretünk vagy gyűlölünk, az végső soron mindig bennünk
    van. Szeretetről beszélünk, ha a másik árnyékvilágunknak arra a rétegére reflektál,
    amelyet magunk is szívesen tudatosítanánk, s gyűlöletnek nevezzük, ha valaki árnyékvilágunk olyan mély rétegére reflektál, amellyel nem akarunk magunkban találkozni. Vonzónak találjuk a másik nemet, mert hiányzik nekünk. Gyakran félünk tőle,
    mert tudattalan bennünk. A partnerral (társsal) való találkozás nem más, mint lelkünk
    tudattalan aspektusával történő találkozás. Ha világos számunkra saját árnyékvilá-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 290
    gunk eme tükrözési mechanizmusa a másikban, partnerproblémáinkat teljesen más
    fényben fogjuk látni. Mindaz a nehézség, mely partnerkapcsolatainkat terheli, bennünk rejlik.
    Tudattalanunkhoz való viszonyunk mindig ambivalens – a tudattalan izgat bennünket, ugyanakkor félünk is tőle. Többnyire ugyanilyen ambivalensen viszonyulunk
    partnerünkhöz is – szeretjük és gyűlöljük, teljes egészében birtokolni akarjuk, és meg
    akarunk szabadulni tőle, csodálatosnak és szörnyűnek találjuk egyszerre. Mindazon
    cselekmények és súrlódások során, melyek egy partnerkapcsolatot kitöltenek, saját
    árnyékvilágunkat dolgozzuk fel. Emiatt találunk relatíve mindig különböző embereket egymás mellett. Mindenki tudja, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”, s mégis
    mindig és újra azon csodálkozunk, „hogyhogy éppen ez a két ember talált egymásra,
    mikor nem is illenek egymáshoz”. Annál jobban illenek egymáshoz, mennél ellentétesebbek, mert mindegyik a másik árnyékvilágát éli, illetve – poentírozva mindegyik
    a másikkal életi a saját árnyékvilágát. A két, viszonylag hasonló ember közötti partneri kapcsolat bár veszélytelenebbnek tűnik, s kényelmesebb is, de az abban résztvevők fejlődésére nézve nem túl kedvező: a másikban is csak saját, tudatos területeink
    (világunk) tükröződnek – ez túl egyszerű és unalmas. Kölcsönösen nagyszerűnek
    találják egymást, s közös árnyékvilágukat a külvilágba projiciálják, melyet aztán
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 291
    együttesen kerülnek. A partnerkapcsolatokban azonban a súrlódások gyümölcsözőek,
    ugyanis azáltal kerülünk közelebb egymáshoz, hogy árnyékvilágunkat a másikban
    dolgozzuk fel. Talán világos mindebből, hogy e munka célja saját teljességünk.
    Ideális esetben egy partnerkapcsolat végén két olyan emberrel kéne szemben állnunk, akik mindketten elérték teljességüket, vagy legalábbis – tekintsünk el az ideális
    esettől épebbek lettek, miután rávilágítottak lelkük tudattalan tartalmaira, s képesek
    voltak azt tudatukba integrálni. Tehát a partnerkapcsolat végén nem egy egymást
    turbékolva szerető pár áll, akik egymás nélkül élni sem tudnának. Ha valaki a másik
    nélkül nem tudna élni, ez csak azt mutatja, hogy merő kényelmességből (mondhatnánk: gyávaságból) arra használja a másikat, hogy saját árnyékvilágát megélesse vele,
    ahelyett hogy megpróbálná projekcióját feldolgozni és visszafogadni magába. Ilyen
    esetekben (s ez a többség!) az egyik partner azt sem engedi meg a másiknak, hogy az
    továbbfejlődjék, mert ezáltal a bejáratott szerepek kérdésessé válnának. Ha valamelyik végigcsinál egy pszichoterápiát, nemritkán partnere arról panaszkodik, hogy a
    másik annyira megváltozott… („Hiszen mi csak azt akartuk, hogy a tünet megszűnjék!”)
    Egy partnerkapcsolat akkor éri el célját, ha nincs szükségünk többé a másikra.
    Csak ebben az esetben vettük komolyan az „örök szerelem” ígéretét. A szerelem a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 292
    tudat működése, s azt jelenti, hogy tudatunk határait kitárjuk az előtt, amit szeretünk,
    hogy egyesülhessünk vele. Ez csak akkor történik meg, ha mindazt, amit partnerünk
    reprezentált, saját lelkünkbe felvesszük – vagy másként kifejezve: ha minden projekciónkat visszavettük tőle, s magunk egyesültünk velük. Ezzel partnerünk mint projekciós felület üressé válik – üres vonzástól és taszítástól –, a szerelem örök, azaz
    időtől független, ugyanis saját lelkünkben valósult meg. Az efféle gondolatok mindig
    félelmet ébresztenek az olyan emberekben, akik projekciójukkal erősen az anyagi
    világon csüngenek. A szerelmet is annak megjelenési formájához kötik, s nem a tudattartalmakhoz. Az ilyen gondolkodás következményeként a földi dolgok múlandósága fenyegetővé válik, s az ilyen emberek abban reménykednek, hogy „szeretett
    hozzátartozóikkal” a „túlvilágon” találkoznak. Ezek az emberek nem veszik tekintetbe, hogy a „túlvilág” mindig itt van. A túlvilág az anyagi formákon túl lévő világ.
    Elég, ha a látható világot tudatunkban transzmutáljuk, s máris túl vagyunk a formák
    világán. Minden, ami látható, csak hasonlat – miért lenne ez éppen az emberekkel
    másként?
    A látható világot életünkkel feleslegessé kell tennünk ugyanez érvényes partnerünkre is. A problémák akkor keletkeznek, ha két ember partnerkapcsolatát különböző mértékben használja, amennyiben az egyik projekcióit feldolgozza s visszaveszi,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 293
    míg a másik teljességgel beleragad a projekciók világába. Ilyenkor eljön az az idő,
    amikor az egyik a másiktól függetlenné válik, míg a másiknak megszakad a szíve. Ha
    viszont mindketten beleragadnak projekcióikba, sírig tartó szerelmet élnek meg – s
    utána az óriási gyászt, mert a másik felük hiányzik! Jó annak, aki megérti, hogy csak
    azt nem vehetik el tőlünk, amit magunkban megvalósítottunk. A szerelem egyesülni
    akar. Amíg külső tárgyra irányul, célját még nem érte el. Ahhoz, hogy a vese történéseit követni tudjuk, fontos, hogy a kapcsolatok belső struktúráját ismerjük. Testünkben szinguláris szervek (például a gyomor, a máj, a hasnyálmirigy, a lép) és páros
    szervek egyaránt találhatók, például a tüdő, a herék, petefészek, vese. Ha a páros
    szerveket vizsgáljuk, feltűnő, hogy mind valamilyen módon a „kapcsolat”, a „partnerkapcsolat” témájára vonatkozik. A tüdő a kötetlen kontaktus- és kommunikációs
    területeket, míg a here és a petefészek mint szexuális szervek, a szexualitást reprezentálják. A vese ezzel szemben a szoros emberi kapcsolatoknak felel meg. E három
    terület egyébként a szerelmet alkotó három ógörög fogalomnak felel meg: Phila (barátság), Erósz (szexuális szerelem) és Agapé (a fokozatos eggyé válás mindennel).
    Minden anyag, amelyet a test felvesz, végső soron a vérbe kerül. A vese feladata a
    központi szűrőállomásé. Ehhez fel kell ismernie, melyek azok az anyagok, amelyek a
    szervezet számára hasznosak és hasznosíthatók, s melyek azok a bomlástermékek és
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 294
    mérgek, amelyeknek kiválasztásra kell kerülniök. E nehéz feladatok megoldására a
    vesének különböző mechanizmusok állnak rendelkezésére, amelyeket itt fiziológiai
    komplexitásuk miatt két alapfunkcióra kell egyszerűsítenünk: az első szakaszban a
    vese a mechanikus szűrő sablonja szerint működik, vagyis a bizonyos nagyságot
    meghaladó részecskéket kiválasztja (visszatartja). A szűrő likacsainak mérete éppen
    akkora, hogy a legkisebb fehérjemolekula (albumin) még éppen visszamarad rajta. A
    következő, lényegesen bonyolultabb szakasz az ozmózis és az ellenáramlás elvének
    kapcsolatán alapul. Az ozmózis lényegében két folyadék nyomásának és koncentrációs hozadékának kiegyenlítésén alapul, melyeket egy féligáteresztő membrán választ
    el egymástól. Az ellenáramlás elve gondoskodik arról, hogy a két különböző koncentrációjú folyadékot egymáson átvezesse, miáltal lehetővé válik, hogy szükség
    esetén a vese az erősen koncentrált vizeletet kiválassza (például a reggeli vizelet). Az
    ozmotikus kiegyenlítésnek végső soron az a célja, hogy megtarthassa a test számára
    életfontosságú sókat, ugyanis ezektől függ többek között a szervezet sav-lúg egyensúlya.
    A laikusoknak többnyire fogalma sincs arról, milyen életfontosságú ez a sav-lúg
    egyensúly, melyet a pH-érték fejez ki. A szoros határok közt mozgó stabil pHértéktől függenek a szervezet biokémiai reakciói (például az energianyereség, a fe-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 295
    hérjeszintézis). Így tartja magát a vér a lúgos és savas értékeknek pontosan a felén,
    Jin és Jang között. Analóg módon minden partnerkapcsolat kísérlet arra, hogy a két
    pólust, a férfit (Jang – savas) és a nőit (Jin – lúgos) harmonikus egyensúlyba hozza.
    Ahogyan a vese gondoskodik arról, hogy lúg és sav egyensúlya garantált legyen,
    analóg módon gondoskodik a partnerkapcsolat arról, hogy azzal a másik emberrel
    való viszonyunkban, aki árnyékvilágunkat éli, a teljesség felé haladva tökéletesedjünk. Így-létén keresztül kompenzálja másik (vagy „jobbik”) felünk azt, ami belőlünk
    hiányzik.
    A partnerkapcsolat legnagyobb veszélye mindig az, ha azt hisszük, hogy gondjainkat a másik fél problematikus, zavaró magatartása okozza, amihez nekünk semmi
    közünk. Ilyenkor saját projekciónk foglyai vagyunk, nem ismertük fel, hogy számunkra szükségszerű és hasznos, ha partnerünk által reflektált saját árnyékvilágunkat
    meg- és feldolgozzuk, mert az ezáltal nyert tudatosodás növekedésünket, érésünket
    szolgálja. Ha ez a tévedés szomatizálódik, a vese életfontosságú anyagokat (például
    fehérjét, sókat) enged át szűrőberendezésén, s ezzel a szervezet fejlődéséhez elengedhetetlen anyagokat veszítünk el. (Ez történik például a glomerulonephritis – egyfajta vesegyulladás – során.) Ezzel a vese ugyanúgy képtelennek bizonyul a szervezet
    számára fontos anyagokat sajátjaként felismerni, mint ahogy a psziché sem képes a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 296
    problémákat sajátjának tudni, s a másikra ruházza őket. Amint partnerünkben fel kell
    ismernünk magunkat, a vesének is alapvető az a képessége, hogy a kívülről jövő
    „idegen” anyagokat saját szembesülésünk és fejlődésünk anyagaiként ismerje fel. A
    mindennapi élet egyes szokásai is bizonyítják, milyen szoros kapcsolatban van a vese
    a „partnerkapcsolat”, a „kapcsolatkészség” témájával. Minden olyan alkalommal,
    amikor emberek azzal a szándékkal jönnek össze, hogy érintkezésbe lépjenek egymással, kiemelt szerepet játszik az ivás. Nem is csoda, hiszen az ivás a „kapcsolatok
    szervét, a vesét” stimulálja, s ezzel stimulálja a pszichés kapcsolatteremtő készséget
    is. Gyorsabban válik meghitté a kapcsolat, ha teli pohárral, söröskorsóval koccintunk
    (a koccintással kötözködhetünk is, anélkül, hogy botrányossá válnánk).
    A távolságot tartó „Ön” felcserélése a közelséget kifejező „Te”-re szintén majdnem mindig valamilyen ivási rituáléval kötődik össze – megöntözzük a barátkozást.
    Emberi kapcsolatteremtés ivás nélkül aligha képzelhető el – legyen az parti, társasági
    összejövetel vagy népünnepély –, mindenütt isznak, hogy bátorságot gyűjtsenek – a
    közel kerüléshez. Ennek megfelelően gyanakvóan tekintenek arra, aki nem iszik velük, mert aki nem (vagy keveset) iszik, az kimutatja, hogy nem akarja ingerelni kapcsolatteremtő szervét, tehát tartja a távolságot. Ilyen alkalmakkor az egyértelműen
    erős, diuretikus (vizeletkiválasztást serkentő) italokat részesítik előnyben, melyek a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 297
    vesét izgatják (mint a kávé, tea, alkohol). Az italozást társasági eseményeknél közvetlenül a dohányzás követi. A dohányzás a másik kapcsolatszervünket, a tüdőt izgatja. Közismert, hogy társaságban lényegesen többet dohányzunk, mint magunkban.
    Aki sokat iszik, kapcsolat utáni vágyát mutatja ki – ugyanakkor azonban fennáll az a
    veszély, hogy a pótkielégülés szintjén fog leragadni.
    A vesekő úgy jön létre, hogy a vizeletben bőséggel jelen levő anyagok (például
    húgysav, kalcium-foszfát, kalciumoxalát) kicsapódnak és kristályosodnak. Az ezért
    felelős környezeti feltételeken kívül a kőképződés veszélye arányban áll a fogyasztott
    folyadékmennyiséggel: a nagy folyadékmennyiség csökkenti az anyag koncentrációját és növeli oldhatóságát. Ha azonban kő képződik, ez megszakítja a folyamatot, s
    kólikához vezethet. A kólika a test színvonalas kísérlete arra, hogy a húgyvezeték
    perisztaltikus mozgásával kilökje a folyamatokat blokkoló követ. Ez a különösen
    fájdalmas esemény csak a szüléssel hasonlítható össze. A kólikás fájdalom rendkívüli
    nyugtalanságot s erős mozgáskényszert von maga után. Ha a kólika nem elég erős
    ahhoz, hogy kimozdítsa a követ, az orvos ugrálásra szólítja fel a pácienst, hogy a kő
    eltávozhassék. Ezen túl a terápia nyugalommal, meleggel és kiadós ivással próbálja
    meg a „kőszülést” meggyorsítani.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 298
    A folyamat pszichés megfelelője könnyen követhető. A vesefunkciót gátló kő
    olyan anyagokból áll, amelyeket a vesének ki kellene választania, mert a test fejlődéséhez nem tudnak hozzájárulni. Ez olyan témák felgyülemlésének felel meg, amelyektől szintén réges-rég meg kellett volna szabadulnunk, mert személyiségünk fejlődéséhez nem járulnak hozzá. Ha azonban lényegtelen, elavult témáknál rekedünk
    meg, ezzel blokkoljuk fejlődésünk folyamatát, s „dugó” keletkezik. A kólika tünete
    kényszeríti majd ki azt a mozgást, melyet lecövekelésünkkel valójában gátolni szeretnénk, s az orvos páciensétől a leghelyesebbet követeli: az ugrást. Csak akkor vagyunk képesek fejlődésünket ismét mozgásba hozni, s attól, ami elöregedett bennünk
    (a kőtől), megszabadulni, ha egy ugrással magunk mögött hagyjuk a múltat.
    A statisztika szerint a férfiak gyakrabban betegednek meg vesekőben, mint a nők.
    A férfiak nehezebben oldják meg a „harmónia” és a „partnerkapcsolat” problémáját,
    mint a nők, akik természettől fogva közelebb állnak ezekhez a princípiumokhoz.
    Fordítva viszont: az agresszivitást igénylő önérvényesítés a nő számára jelent nehezebb problémát, mert ez a princípium a férfihoz áll közelebb. Statisztikusan ez a
    nőknél, mint már láttuk, az epekő gyakoriságában mutatkozik meg. A vesekő esetén
    alkalmazott terápiás intézkedések világosan rámutatnak arra, melyek azok a princípiumok, amelyek a harmónia- és a partnerkapcsolat-problematika terén segítségünkre
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 299
    lehetnek: a melegség, mint a rokonszenv és szeretet kifejezése, a görcsös véredények
    ellazítása, mintegy a nyitás, túljutás jeleként, s végül sok folyadék, mely mindent
    ismét mozgásba, folyamatba lendít.
    Vesezsugor – művese
    A fejlődés elérte végpontját, ha a vese összes funkciója felmondja a szolgálatot, s
    egy gépnek, a művesének kell átvennie a vértisztítás életfontosságú feladatát (dialízis). Ettől kezdve egy tökéletes gép a társunk, miután élő társunkkal nem voltunk
    hajlandók problémáinkat aktív módon megoldani. Ha egyik partnerünk sem volt elég
    tökéletes és megbízható, vagy szabadság és függetlenség iránti vágyunk túl hatalmas
    volt, művesénkben most olyan partnerra leltünk, „aki” ideális és tökéletes, nincsenek
    szükségletei és igényei, hűségesen s megbízhatóan megteszi mindazt, amit elvárunk
    tőle. Cserében teljességgel függünk tőle: hetenként legalább háromszor találkoznunk
    kell vele a klinikán, vagy – ha saját gépet engedhetünk meg magunknak – éjszakáról
    éjszakára hűségesen alhatunk az oldalán. Túlságosan sosem távolodhatunk el tőle, s
    talán éppen ezen a kerülő úton át tanuljuk meg, hogy tökéletes partner mindaddig
    nem létezik, míg mi magunk nem vagyunk tökéletesek.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 300
    A vese megbetegedései
    Ha valami az elevenünkbe vág (a német nyelv ezt úgy fejezi ki, hogy etwas auf die
    Nieren geht = valami a vesénkre megy), a következő kérdéseket tegyük fel magunknak:
  70. Milyen problémáim vannak a partnerkapcsolatok területén?
  71. Vajon hajlamos vagyok-e saját projekcióimban megrekedni, s partnerem hibáit
    egyedül az ő problémáinak tartani?
  72. Vajon felismerem-e önmagam partnerem viselkedési formáiban?
  73. Nem rekedek-e meg régi, elavult problémáknál, s ezzel nem akadályozom-e
    fejlődésem folyamatát?
  74. Valójában milyen jellegű ugrást követel tőlem a vesekövem?
    A hólyag
    A hólyag az a gyűjtőtartály, amelyben a vese által kiválasztott anyagok vizelet
    formájában várják, hogy elhagyhassák a testet. A vizeletmennyiség növekedésével
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 301
    keletkező nyomás bizonyos idő után arra kényszerít bennünket, hogy a vizelettől
    megszabaduljunk, s így megkönnyebbülünk. Mindannyian tapasztalatból tudjuk
    azonban, hogy a vizelet nyomása gyakran feltűnően összefügg bizonyos szituációkkal. Ezek mindig olyan helyzetek, amelyekben pszichés nyomás alatt állunk, legyen
    az vizsga, terápia vagy bármilyen hasonló, várakozási félelmekkel vagy más stresszel
    terhelt helyzet. A pszichésen átélt nyomást hólyagunkba toljuk át, s itt testi nyomásként, feszítésként érzékeljük.
    A nyomás mindig arra késztet bennünket, hogy elengedjük magunkat, ellazuljunk.
    Ha ez pszichésen nem sikerül, a testnek, a hólyagnak kell átengednünk a dolgot. Valójában e kerülő úton világosodik meg számunkra, mennyire nyomasztó egy bizonyos
    helyzet, milyen fájdalmas lehet, ha nem tudjuk elengedni magunkat, s milyen felszabadító, ha mégis megtesszük ezt. A szomatizáció továbbá azt is lehetővé teszi, hogy a
    passzívan érzékelt nyomást aktív nyomássá változtassuk át, hiszen azzal az indokkal,
    hogy ki kell mennünk, majdnem minden szituációt megszakíthatunk, manipulálhatunk. Akinek ki kell mennie, nyomás alatt áll, s ugyanakkor nyomást gyakorol másokra – ezt mind a tanulók, mind a páciensek tudják, s e fegyverrel tudattalanul
    ugyan, de céltudatosan élnek.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 302
    A tünet és a hatalomgyakorlás közötti világos összefüggés más betegségek tüneteinél sem játszik alábecsülhető szerepet. Minden beteg hajlamos tüneteit hatalmi
    eszközként felhasználni. Ezzel korunk egyik legjelentékenyebb tabuját érintjük. A
    hatalomgyakorlás az ember egyik alapproblémája. Amíg az embernek énje van, dominanciára, hatalma kiterjesztésére törekszik. Minden „…igen, de én azt akarom”-
    mal énünk dominanciára való törekvését fejezzük ki. Mivel azonban a hatalom időközben igen negatív színezetű fogalommá vált, az emberek hatalmi igényeiket egyre
    inkább leplezni kényszerülnek. Viszonylag kevés az olyan ember, aki hatalmi igényeit nyilvánosan be meri vallani, meg meri élni. A többség elfojtott hatalmi vágyait
    kerülő úton próbálja megvalósítani. E célra manapság leginkább a betegség és a szociális gyengeség használható fel. E két állapot a leleplezéstől viszonylag védett helyzetben van – mert általánosan elfogadott és legalizált az a magyarázati modell, amely
    e két állapot esetén a bűnösséget a funkcionális folyamatokra, illetve a környező világra vetíti.
    Mivel a betegség és a szociális elesettség síkját hatalmi stratégiájában többékevésbé majdnem mindenki felhasználja, senki sem érdekelt annak leleplezésében, a
    közvélemény is mély felháborodással visszautasít minden erre irányuló kísérletet.
    Világunk zsarolható a betegséggel és a halállal. A betegség árán majd mindig elérjük
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 303
    azt, amit nélküle nem kapnánk meg: odafordulást, részvétet, pénzt, szabad időt, segítséget és a mások feletti ellenőrzést. A betegség másodlagos nyeresége, ami a tünet
    hatalmi eszközként való bevetésével keletkezik, gyakran akadályozza a gyógyulást.
    Jól követhető a „tünet mint hatalomkinyilvánítás” témája az ágybavizelésnél is.
    Ha egy gyermek olyan erős (szülői, iskolai) nyomás alatt áll nappal, hogy attól nem
    tud megszabadulni és saját igényeit nem tudja képviselni, akkor az éjszakai ágybavizelés egyszerre több problémát old meg: az átélt nyomásra válaszként megvalósítja
    az elengedést, s egyidejűleg olyan alkalmat teremt, melyben a máskor oly hatalmas
    szülők tehetetlenségre vannak kárhoztatva. A tüneten keresztül a gyermek bizton
    leplezve adhatja vissza mindazt a nyomást, mely napközben nehezedik rá. Másrészt
    nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ágybavizelés és a sírás kapcsolatát sem. Mindkettő egy belső nyomástól történő megszabadulás, kisülés, tehermentesítés. Az ágybavizelést ezért „altesti sírás”-nak is nevezhetjük.
    A többi hólyagtünet is az eddig elemzett témákat érinti. A vizeléskor fellépő égő
    érzés egyértelműen jelzi, milyen fájdalmas a szabadulás a páciens számára. Ha a betegnek gyakori vizelési ingere van, de közben semmit vagy igen kevés vizeletet választ ki, az azt jelzi, hogy még az erős nyomás ellenére is teljességgel képtelen elengedni magát. Mindezen tüneteknél fontos volna figyelembe vennünk, hogy azok az
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 304
    anyagok, illetve témák, amelyektől szabadulnunk kellene, elavultak, idejét múltak,
    már csak nehezékek az életünkben.
    A hólyag megbetegedései
    A hólyag megbetegedései a következő kérdéseket vetik fel:
  75. Melyek azok az életterületek, amelyekhez ragaszkodom, bár már rég eljárt felettük az idő, s csak „kiválasztódásra” várnak?
  76. Milyen szituációkban helyezem saját magamat nyomás alá, hogy aztán azt másra projiciáljam? (Vizsga, főnök.)
  77. Melyek azok az elhasznált témák, melyektől szabadulnom kellene?
  78. Mi az, ami sírásra késztet?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 305
  79. Szexualitás és terhesség
    A polaritás kérdésével a gyakorlatban leginkább szexuális életünk során szembesülünk. Ez az a terület, amelyen mindenki érzékeli tökéletlenségét, s keresi azt, amire
    szüksége van. A szexuális életben testileg egyesülünk ellenpólusunkkal, s ebben az
    egyesülésben egy új tudatállapotot élünk át, amelyet orgazmusnak nevezünk. Ezt a
    tudatállapotot a boldogság teljességeként érzékeljük. Egyetlenegy hátránya, hogy
    időben nem tartós. Ezt a hátrányt a gyakorisággal próbáljuk behozni. Bármilyen rövid
    legyen is alkalmanként a boldogság pillanata, mégis azt jelzi, hogy vannak olyan tudatállapotaink, amelyek úgynevezett „normális” tudatállapotunkat minőségileg meszsze meghaladják. Ez a boldogságérzés nem enged nyugodni bennünket, állandóan és
    újra csak ezt keressük. A szexualitás a titoknak csak az első felét fejti meg: ha két
    polaritás eggyé válik, ez boldogságérzéssel jár. A boldogság ezek szerint: „egység”.
    Már csak a titok második fele hiányzik, amely elárulná, hogyan leledzhetnénk tartósan ebben a tudatállapotban, ebben a boldogságban anélkül, hogy abból ismét vissza
    kéne süllyednünk. A válasz egyszerű: amíg az ellentétek egyesülése csak testi síkon
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 306
    valósul meg (szexualitás), addig az ennek eredményeképpen előálló tudatállapot (az
    orgazmus) is időben korlátozott, mert a test szintje az idő törvényének van alávetve.
    Az időtől csak úgy szabadulhatunk meg, ha az ellentéteket tudatunkban is egyesítjük
    – ha az egység ezen a területen is létrejött, elértük az örök, azaz időtlen boldogságot,
    az örök üdvösséget.
    Ezzel a felismeréssel kezdődik az az ezoterikus ösvény, amelyet keleten jógaösvénynek neveznek. A jóga szanszkrit szó, annyit jelent, hogy járom. (Vö. a latin
    iugum szóval.)
    A járom kettősséget köt össze egységgé: két ökröt, két vödröt stb. A jóga a kettősség egyesítésének művészete. Mivel a szexualitás tartalmazza az út alapmodelljét, s
    azt mindenki számára megközelíthető szinten mutatja be, keleten mindig is szívesen
    használták az út analóg bemutatására. A döbbent turisták kelet templomaiban még
    ma is csodálkoznak az – úgymond – pornográf ábrákon. Pedig a két istenfigura szexuális egyesülésének ábrázolását a kelet arra használja, hogy szimbolikusan ábrázolja
    a conjunctio oppositorum, az ellentétek egyesülése nagy titkát.
    A keresztény teológia sajátossága, hogy fejlődéstörténete során időnként a testiséget s ezzel a szexualitást oly mértékben elátkozta, hogy mi, mint egy keresztény kultúra gyermekei, a szexualitást és a szellemi fejlődés úját egymástól merőben külön-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 307
    böző, kibékíthetetlen ellentétekké akarjuk tenni… (természetesen a keresztényeknek
    sem volt mindig idegen a szexuális szimbolika, mint azt például a „Jézus menyaszszonya tanok” mutatják). Néhány, önmagát „ezoterikusnak” tartó csoport a hús és a
    szellem ellentétének gondolatát máig is szorgalmasan ápolja. Ezek a körök alapvetően összekeverik a transzmutációt és az elfojtást. Pedig elegendő lenne felfogni az
    ezoterikus alapmondást: „ahogyan fenn, úgy lenn”. Ebből az is következik, hogy
    „amit alul nem tudunk, arra felül sem vagyunk képesek”. Akinek tehát szexuális jellegű a problémája, azt a testsíkján kellene megoldania, ahelyett hogy boldogságát a
    menekvésben keresné – hiszen az ellentétek egyesülése „magasabb” síkon még sokkal nehezebb!
    Ha innen nézzük, talán érthető, miért redukálta Freud szinte az összes emberi
    problémát a szexualitásra. Bár ez teljesen jogos volt, egy kis formai hibát mégis rejt
    magában. Freud, és mindazok, akik így gondolkodnak, elhanyagolják a konkrét manifesztáció szintje és a mögötte álló princípium különbségét. A „polaritás”, illetve „az
    ellentétek egyesülése” elvének a szexualitás csak az egyik megjelenési formája. Ebben az elvont formában már a Freud-kritikusok is egyetértenének: minden emberi
    probléma a polaritás problémájára és az ellentétek egyesítésének kísérletére redukálható (ezt a lépést tette meg végül C. G. Jung). Az is minden bizonnyal igaz, hogy az
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 308
    emberek többsége a polaritás kérdését először a szexualitás szintjén tanulja, éli meg
    és dolgozza fel. Emiatt fő konfliktusunk a szexualitás és a partnerkapcsolatok; melyek maguk is a „polaritás” gyötrő témáját testesítik meg, s melyek mindaddig kétségbeesésbe kergetnek bennünket, míg meg nem találjuk az egységet.
    Menstruációs panaszok
    A havi vérzés a nőiesség, a termékenység, a fogékonyság kifejezése. A nő kiszolgáltatott ennek a ritmusnak. Engedelmeskednie kell mindannak a korlátozásnak, akadályoztatásnak, amit ez jelent. Ez az engedelmesség a nőiség egyik központi területét
    érinti: az odaadás képességét. Itt most nőiességről annak az átfogó princípumnak a
    jegyében beszélünk, mely a női pólust jelenti a világban, amit a kínaiak „Jin”-nek
    neveznek, az alkimisták a Holddal szimbolizálnak, a mélypszichológia a víz szimbólumán keresztül fejez ki. Ebből a szempontból minden nő csak ennek az
    archetipikusan nőinek egy megjelenési formája. A női princípiumot befogadóképességként definiálhatnánk. A Ji csing így fogalmaz: „A teremtő út a férfié, a befogadó a
    nőié.” És másutt: „A befogadó a legodaadóbb a világon.”
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 309
    Az odaadás képessége a nőiség központi tulajdonsága; minden további női képesség alapja: így a megnyílás, a befogadás, a fogamzás, az önmagába zárás, elrejtés
    képességéé is. Az odaadás képessége ugyanakkor az aktív cselekvésről való lemondást is jelenti. Vizsgáljuk csak meg a nőiség archetipikus szimbólumait, a Holdat és a
    Vizet. Mindkettő lemond arról, hogy aktívan sugározzon, kibocsásson valamit, mint
    ellentétük, a Nap és a Tűz. Ezáltal válnak azonban képessé arra, hogy fényt és meleget vegyenek fel, bocsássanak be magukba, és visszatükrözzék őket. A víz lemond
    egyéni formai igényéről – felvesz bármely formát. Beilleszkedik, odaadja magát.
    A Nap és a Hold, a Tűz és a Víz – a férfi és a nő polaritása mögött nem áll értékelés. Az értékelés teljességgel értelmetlen lenne, hiszen önmagában mindegyik pólus csak fél és tökéletlen – a tökéletességhez szüksége van ellenpólusára. Ez a tökéletesség azonban csak úgy érhető el, ha mindkét pólus a maga egyediségét teljességgel reprezentálja. Bizonyos emancipációs okfejtések könnyen megfeledkeznek az
    archetipikus törvényekről. Nagy marhaság, ha a Víz panaszkodik, hogy nem tud égni
    és világítani, s ebből saját alacsonyabbrendűségére következtet. Éppen azért tud befogadni, mert nem tud égni, a befogadásról viszont a Tűznek kell lemondani. Egyik
    sem jobb, mint a másik, csak más. A pólusok eme másságából ered az a feszültség,
    amelyet „Élet”-nek nevezünk. A pólusok nivellálása nem vezet az ellentétek egyesü-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 310
    léséhez. Az a nő, aki teljesen elfogadja s megéli nőiségét, sosem fogja magát „alacsonyabb rendűnek” érezni.
    Általában minden menstruációs zavar, illetve a legtöbb szexuális zavar hátterében
    az áll, hogy „nem tudunk megbékélni” saját nőiségünkkel. Az odaadás, az egyet-értés
    mindig nehéz feladat, hiszen le kell mondanunk az én-ezt-akaromról, le kell mondanunk ego-dominanciánkról. Egónkból kell áldoznunk, egy részünket kell odaadnunk,
    feláldozunk – a havi vérzés is ezt az odaadást követeli meg a nőtől. A vérveszteséggel a nő életerőt áldoz. A menstruáció egy kis terhesség, egy kis szülés. Amilyen
    mértékben nem törődik bele ebbe a „szabályozásba”, olyan mértékben lesznek cikluszavarai vagy egyéb menstruációs panaszai. Ezek a zavarok arra utalnak, hogy valamely, a nőben lévő felsőbb instancia (gyakran tudattalanul) nem akarja odaadni
    magát: a menstruációnak, a szexualitásnak, a férfinak. Éppen ehhez a lázadó „én pedig ezt nem akarom”-hoz fordul céltudatosan a menstruációs intim betétek, tamponok
    reklámszövege. Ezek a hirdetések azt ígérik a nőnek, hogy a mindenkori termék
    használata esetén független lesz menstruációjától, s bármit megtehet, amit akar. A
    hirdetés ezzel ügyesen fordul ahhoz az érzékeny ponthoz, mely a nő számára a tulajdonképpeni konfliktust jelenti: ahhoz, hogy bár nő – nem ért egyet azzal, ami a nőiséggel jár.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 311
    Aki fájdalmasan éli meg a menstruációt, az fájdalmasan éli meg a nőiséget is. Így
    a menstruációs zavarokból mindig szexuális zavarokra is következtethetünk, az az
    odaadás elleni tiltakozás, amely a menstruációs zavarban mutatkozik meg, a nemi
    életben is megakadályozza azt, hogy a nő elengedje magát. Aki az orgazmusban képes elengedni magát, az a menstruáció során is el tudja engedni magát. Az orgazmus,
    mint az elalvás is, egy kis halál. A havi vérzés is egy kis meghalás, hiszen szövetek
    halnak el, s lökődnek ki a szervezetből. A halál nem más, mint kihívás arra, hogy éngörcseinktől és ezek hatalmi játszmáitól megszabaduljunk, elengedjük magunkat. A
    halál mindig csak egónkat fenyegeti, sosem az embert magát. Aki ragaszkodik
    egójához, a halált küzdelemként éli meg. Az orgazmus kis halál, mert megköveteli,
    hogy megszabaduljunk énünktől. Az orgazmus az Én és a Te eggyé válása, előfeltétele, hogy én-határainkat megnyissuk. Aki ragaszkodik az énjéhez, nem él át orgazmust (ugyanez érvényes az elalvásra; lásd a későbbi fejezetben). Közös az orgazmusban, a halálban és a havi vérzésben tehát: az odaadás képessége, a készség egónk egy
    részének feláldozására.
    Így érthető, mint már korábban láttuk, miért nem menstruálnak vagy miért küzdenek menstruációs problémákkal a kóros lesoványodásban szenvedők. Elfojtott dominanciaigényük túl nagy ahhoz, hogy egyetérthessenek. Félnek nőiségüktől, félnek a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 312
    szexualitástól, a termékenységtől, az anyaságtól. Ismert, hogy különösen félelemkeltő
    vagy bizonytalan helyzetekben, katasztrófák esetén, börtönben, munka- és koncentrációs táborokban gyakran elmarad a havi vérzés (szekunder amenorrhoea). Mindezek
    a helyzetek természetszerűleg kevéssé alkalmasak az „odaadásra”, sokkal inkább azt
    követelik a nőtől, hogy álljon a férje mellé, váljon aktívvá, vigye keresztül akaratát.
    Van azonban a menstruációnak még egy vonatkozása, amiről nem szabad megfeledkeznünk: a havi vérzés annak a kifejezése, hogy a nő anyává lehet. A havonta bekövetkező vérzést a nők nagyon különbözően élik meg, attól függően, hogy akarnake gyermeket vagy nem. Ha egy nő gyermeket akar, a megjövő menstruáció azt jelenti,
    hogy „megint nem sikerült”. Ilyen esetben primer rossz hangulat jellemző a menstruáció előtti és alatti időszakra. A vérzést a nő „fájdalmasként” könyveli el. A gyermekre vágyó nők előtérbe helyezik a bizonytalan fogamzásgátló módszereket – ez a
    kompromisszum a tudattalan gyermek utáni vágy és a védekezés alibije között. Ha
    azonban a nő nem akar gyermeket, alig várja, hogy megjöjjön a menstruációja, s ezzel maga késleltetheti azt. Ezek után gyakran hosszas vérzés következik, mely bizonyos körülmények között a szexuális élet megakadályozását is szolgálja. A havi vérzés alapvetően – mint minden tünet – hatalmi eszközként is bevethető, akár a szexu-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 313
    ális élet megakadályozására, akár azért, hogy a nő több odafordulást, gyengédséget
    kapjon.
    A menstruációt a női ösztrogén hormon és a férfi gesztagén hormon összjátéka
    igazgatja. Ez az összjáték a „hormonok szintjén” lejátszódó „szexualitásnak” felel
    meg. Ha ezt a „hormonszexualitást” megzavarja valami, a havi vérzés is zavarokkal
    küzd. Az ilyen típusú panaszok igen nehezen gyógyíthatók orvosi úton hormonok
    szedésével, mert a hormonok csak anyagi reprezentánsai a lélek férfi és női részének.
    Gyógyulást csak a nő saját nemi szerepével való megbékélése hozhat, s ez a feltétele
    annak is, hogy a nő az ellentétes nemi pólust is megvalósíthassa magában.
    Álterhesség
    (Pszeudograviditás)
    Különösen impozáns szomatizálódását figyelhetjük meg a pszichológiai folyamatoknak a vélt terhesség esetében. Az álterhes asszonyok nemcsak olyan szubjektív
    terhességi tüneteket élnek át, mint az evési vágy, a teltségérzés, a rosszullét, a hányás,
    hanem mellük is típusosan megduzzad, a mellbimbók pigmentálódnak, sőt megindulhat a tejkiválasztás is. Az álterhes nő érzi a gyermek mozgását, teste úgy
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 314
    elformátlanodhat, mintha előrehaladott terhes volna. Az őskor óta ismert, ám mégis
    relatíve ritka álterhesség hátterében a szélsőségesen erős gyermek utáni vágy és a
    felelősségtől való tudattalan félelem konfliktusa áll. Ha az álterhesség egyedülálló,
    magányosan élő nőnél lép fel, valószínű, hogy a szexualitás és az anyaság közötti
    konfliktusról van szó. A nő úgy szeretné a nemes anyaszerepet betölteni, hogy abban
    a korántsem olyan nemes szexualitásnak ne legyen szerepe. Az álterhesség esetén is a
    test az, amely elárulja a valóságot: felfúvódott, de tartalom nélküli.
    Terhességi problémák
    A terhességi problémák mindig a gyermek elutasítását jelzik. Ezt az állítást biztosan azok fogják a leghevesebben cáfolni, akikre nézve a leginkább igaz. Ha azonban
    tényleg a valóság érdekel bennünket, ha tényleg meg akarjuk ismerni önmagunkat,
    először is szokásos értékrendünktől kell búcsút vennünk.
    Őszinteségünknek ugyanis hagyományos értékrendünk áll leginkább az útjában.
    Amíg az a meggyőződésünk, hogy csak bizonyos meghatározott tartású, viselkedésű
    emberek lehetnek „jók”, kényszerűen elfojtjuk mindazokat az impulzusokat, amelyek
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 315
    e sémába nem illenek bele. Ezek az impulzusok testi tünetek formájában lépnek fel, s
    ezzel létrehozzák az őszinteség egyensúlyát.
    Azért hangsúlyozzuk ismételten ezt az összefüggést, nehogy egy elhamarkodott
    „ez az én esetemben biztos, hogy nem érvényes” felkiáltással ismét hazudjunk önmagunknak. Éppen, mert a gyermekáldás témájához olyan erős értékítélet tapad, az önmagunkkal szembeni őszintétlenségnek gyakran szimptómaként kell megjelennie. Így
    például a vetélés annak a jele, hogy a nő nem akar gyermeket – valójában tudattalan
    terhességmegszakítás. Az elutasítás szelídebb formája a (majdnem általános) terhességi rosszullét, és mindenekelőtt a terhességi hányás. E tünet nagyon törékeny, vékony nőknél lép fel rendkívüli gyakorisággal, mert a terhesség a női hormonok
    (ösztrogén) erőteljes gyarapodásával jár. Viszont éppen a csekély női identitással
    rendelkező nőknél a nőiség e (hormonális) betörése félelmet s elhárítást vált ki, mely
    rosszullétben, hányásban manifesztálódik. A rossz közérzet és a hányinger általános
    gyakorisága a terhesség során csak azt jelzi, hogy a gyermekáldás az öröm mellett
    általában elutasítást is kivált. Ez teljességgel érthető, hiszen a gyermek egész addigi
    életstílusunk teljes átrendezését s olyan felelősségvállalást jelent, mely kezdetben
    természetes félelmet kelt bennünk. Amilyen mértékben nem dolgozzuk fel tudatunkban a konfliktust, olyan mértékben süllyed az elutasítás a testbe.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 316
    Terhességi gesztózis*
    Megkülönböztetjük egymástól a korai (hatodik-tizennegyedik hét közötti) és a késői gesztózist; a későit terhességi mérgezésnek (toxikózis) is hívjuk. A gesztózis magas vérnyomásban, a vesén keresztüli fehérjeveszteségben, görcsökben (terhességi
    eklampszia), émelygésben és reggeli hányásban nyilvánul meg. A teljes kép a gyermek elutasítására utal, részben konkrét, részben szimbolikus kísérlet a gyermektől
    történő megszabadulásra. A vese által kiválasztott fehérjére a gyermeknek tulajdonképpen a legnagyobb szüksége volna. Ha azonban ezt a fehérjét elveszítjük, a gyermek nem kaphatja meg – tehát kirekesztjük azt az anyagot, amelyből építkezne –, s
    ezzel növekedésében próbáljuk meggátolni. A görcsök a terhességmegszakítás kísérletének felelnek meg (vö. szülési fájások). Mindezek a relatíve gyakori tünetek a fent
    leírt konfliktust jelzik. A szimptómák erőssége és veszélyessége arról tanúskodik,
    milyen erősségű a gyermek elutasítása, illetve milyen mértékben tudta feldolgozni az
    anya a gyermek elfogadásának gondolatát. A kései gesztózis még extrémebb helyzet,
    mert nemcsak a magzatot, hanem az anyát is komolyan veszélyezteti. A kórképnél a
  • Gesztózis (lat., orv.): az anyai szervezet hibás reakciója a terhességgel, illetve a magzattal mint
    idegen testtel szemben.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 317
    méhlepény vérellátása rohamosan csökken. A placenta anyagcsere-felülete tizenkéttizennégy négyzetméter nagyságú. A gesztózisnál ez a felület körülbelül hét négyzetméterre csökken, s négy és fél négyzetméternél elhal a magzat. A méhlepény a
    magzat és az anyag közötti kontaktusfelület. Ha a magzat vérellátása gátolt, a kontaktusból éppen az életet vonjuk ki. A placentaelégtelenségek egyharmadában ez a
    gyermek halálához vezet. Ha a magzat a kései gesztózist túléli, többnyire nagyon
    kicsi, alultáplált, öreges látványt nyújt. A kései gesztózis a gyermek megfojtására tett
    kísérlet, melynek során az anya is kockáztatja az életét.
    Az orvostudomány a cukorbetegeket, a vesebetegeket s különösen a kövér nőket
    sorolja a gesztózissal veszélyeztetett páciensek közé. Ha e három csoportot saját nézőpontunkból megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy mindháromnak van egy közös problémája: a szeretet. A cukorbetegek nem képesek szeretetet befogadni, ezáltal szeretetet adni sem tudnak, a vesebetegeknek partnerproblémáik vannak, s az elhízott nők
    falánkságukkal éppen szeretethiányukat próbálják meg kompenzálni. Így cseppet sem
    meglepő, ha azok a nők, akiknek a „szeretet” témájával ilyen problémájuk van, a
    gyermek számára sem tudnak megnyílni.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 318
    Szülés és szoptatás
    Mindazok a nehézségek, amelyek a szülést lassítják, illetve nehezítik, végső soron
    abból a kísérletből fakadnak, hogy az anya megpróbálja megtartani, nem akarja odaadni a gyermeket. Ugyanez az anya és gyermeke közötti probléma ismétlődik meg
    később, amikor a gyermek elhagyni készül a szülői házat. Kétszer ugyanaz a szituáció, különböző szinteken: születéskor a gyermek az anyaméh védettségét s később a
    szülői ház védettségét hagyja el. Mindkettő gyakran lesz „nehéz szülés”, míg végül
    elszakad a köldökzsinór. Itt ismét a „szabadon engedés” témáját érintjük. Mennél
    mélyebbre hatolunk a kórképekbe s ezáltal az emberi problémákba, annál világosabb
    lesz, hogy az emberi élet a „bebocsátás” és az „elbocsátás” (szabadon bocsátás) két
    pólusa között ingadozik. Az elsőt gyakran nevezzük „szeretet”-nek, míg a másodikat
    végső formájában „halál”-nak. Az élet nem más, mint a bebocsátás és az elbocsátás
    ritmikus gyakorlata. Gyakran csak az egyikre vagyunk képesek, és a másikra nem,
    néha egyikre sem. A szexualitás arra készteti a nőt, hogy kinyíljék, kitáruljon, s bebocsássa a „te”-t. A szülés ismét arra készteti, hogy kinyíljon, kitáruljon, ezúttal azért,
    hogy léte egy részét elbocsássa, hogy az „te”-vé válhasson. Akkor kerül sor szülési
    komplikációkra, illetve császármetszésre, ha ez nem sikerül. A túlhordott gyermekeket gyakran császármetszéssel hozzák a világra, a túlhordás a „megválni nem aka-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 319
    rást” jelzi. A császármetszéshez még a következő problémák is vezethetnek: ha a nő
    attól fél, hogy túl szűk, ha fél a gátszakadástól vagy attól, hogy kevésbé lesz vonzó a
    férfi számára.
    Ezzel ellentétes problémát találunk a koraszülésnél, melyet gyakran idő előtti burokrepedés vezet be. Az idő előtti burokrepedést többnyire idő előtti fájások és préselés előzi meg. A koraszülés kísérlet arra, hogy a gyermeket kidobjuk magunkból.
    A szoptatás jóval többet jelent, mint puszta táplálást. Az anyatej olyan antitesteket
    tartalmaz, melyek védik a gyermeket élete első fél évében. Ha a gyermek nem kap
    anyatejet, ezt a védelmet sem konkrétan, sem átfogóbb értelemben nem kapja meg.
    Ha a gyermeket nem szoptatják, hiányozni fog neki az anyával való bőrkontaktus:
    hiányozni fog az a védelem, melyet az anya azzal nyújtana neki, hogy „magához szorítja”. Ha egy anya nem szoptat, ez azt jelenti, hogy hiányzik belőle a készség arra,
    hogy gyermekét védje, táplálja, személyesen gondoskodjék róla. Ez a probléma sokkal mélyebben el van fojtva azoknál az anyáknál, akiknek nincsen teje, mint azoknál,
    akik nyíltan bevallják, hogy nem akarnak szoptatni.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 320
    Sterilitás
    (fogamzásképtelenség)
    Ha egy nő nem esik teherbe, bár szeretne gyereket, ez azt mutatja, hogy vagy tudattalanul elhárítja a fogamzást, vagy a gyermek utáni vágyát őszintétlenség motiválja. Őszintétlen a motiváció például, ha abban reménykedünk, hogy a gyermeken
    keresztül tudjuk partnerünket megtartani, vagy a partnerünkkel fennálló problémákat
    a gyermek születése háttérbe tolja. Ilyen esetekben testünk gyakran becsületesebben,
    széleslátókörűbben reagál, mint tudatunk. Ugyanebben az értelemben a férfi terméketlensége a kötöttségtől és a felelősségtől való félelmet jelenti, mely a gyermeken
    keresztül életébe lépne.
    Menopausa és klimaktérium
    (a változás évei)
    A nők mind a menstruáció beállását, mind annak elvesztését döntő életváltásként
    élik meg. A menopausa a nő számára a szaporodási képesség s ezzel egy specifikusan
    női kifejezésforma elvesztését jelenti. Saját nőiességéhez való viszonyától s az elért
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 321
    szexuális beteljesedés fokától függ, hogyan éli át és válaszolja meg a nő életének ezt
    a cezúráját. Egy sor érzelmi kísérő reakció mellett – mint a félénkség, az érzékenység, a csökkent életkedv, melyek mind azt jelzik, hogy a nő az új életszakaszba való
    belépést krízisként éli meg – egy sor szomatikus tünetet is ismerünk. Ismert a meleghullám, a német nyelv „repülő hőségnek” is nevezi, mely tulajdonképpen a „szexuális
    meleget” jeleníti meg. Demonstrációs kísérlet ez arra, hogy a nő a menstruáció megszűnésével nem szűnt meg szexuális lénynek lenni, hogy még mindig melegség járja
    át, hogy ő egy forró nő. Az ismét beálló gyakori vérzés szintén a termékenység, az
    ifjúság színlelésének kísérlete.
    Az, hogy a klimax mekkora problémákkal s panaszokkal jár, messzemenően függ
    attól, milyen mértékben élte és teljesítette ki a nő a nőiségét. A ki nem élt vágyak
    ebben az életszakaszban az „elmulasztottam valamit” rémületét keltik a nőben, s pánikhangulathoz, a bepótlás igényéhez vezetnek. Csak a meg nem élt forrósít fel. Ebbe
    az életszakaszba esnek leggyakrabban a jóindulatú izomburjánzások a méhben, melyeket miómának hívunk. E miómák a méhben terhességet szimbolizálnak; valami
    növekszik a méhben, s ezt a valamit operációval távolítjuk el – mint a szülésnél. A
    mióma alkalmat nyújt arra, hogy tudattalan terhességi vágyainkat felfedjük magunk
    előtt.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 322
    Frigiditás és impotencia
    Minden szexuális nehézség mögött félelem áll. Már beszéltünk az orgazmus és a
    halál rokonságáról. Az orgazmus énünket fenyegeti, mert olyan erőt szabadít fel,
    melyet egónkkal nem tudunk kormányozni, nem tudunk ellenőrizni. Az eksztatikus
    és mámoros állapotok – s itt közömbös, hogy szexuális vagy vallási természetűek-e –
    mindig egyidejűleg ébresztenek félelmet s keltenek izgatott érdeklődést az emberekben. A félelem mértéke attól függ, hogy az érintett személy általában mennyire kontrollálja magát. Az eksztázis a kontroll elvesztése.
    Társadalmunk közösségei az önkontrollt igen pozitív tulajdonságnak tartják, s
    nagy szorgalommal sulykolják azt gyermekeinkbe. „ ..Most aztán szedd össze magad!” Az erős önkontroll képessége nagymértékben megkönnyíti a társadalmi együttélést, ugyanakkor azonban kifejezésre juttatja a társadalom hihetetlenül hazug természetét is. Az önkontroll ugyanis azt jelenti, hogy minden, a társadalom számára nem
    kívánatos késztetést elfojtunk. Az elfojtással az impulzus eltűnik ugyan a látható világból, de megmarad a kérdés, vajon a továbbiakban mi történik ezzel az eltüntetett
    késztetéssel. Mivel az impulzus természetéhez tartozik, hogy megvalósulásra törekedjék, ezért vissza akar kerülni a látható világba, így állandóan újabb energiaráfor-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 323
    dításra lesz szükség ahhoz, hogy az elnyomott késztetést továbbra is elnyomás és
    kontroll alatt tartsuk.
    Ezek után érthető, miért félünk a kontroll elvesztésétől. Eksztatikus vagy mámoros állapotban azonnal kinyílik a „tudattalan kapuja”, s napvilágra engedi az addig
    gondosan elfojtott tartalmakat. Olyan mértékben leszünk őszinték, hogy az már kínos
    is lehet. „In vino veritas – borban az igazság” ezt már a régi rómaiak is tudták. A
    mámor hatására a szelíd bárányból vad agressziók törhetnek elő, míg a „kemény fickók” könnyekre fakadhatnak. A helyzet igazán őszinte, társadalmi szinten azonban
    megfontolandó – „ezért kell tudnunk uralkodni magunkon”. Ebben az esetben a kórház tesz őszintévé.
    Ha félünk az önkontroll elvesztésétől, s naponta gyakoroljuk az önuralmat, nem
    csoda, hogy nehéz hirtelen és egyedül a szexualitásban lemondani énünk ellenőrzéséről, s hagyni, hadd történjék, aminek történnie kell. Az orgazmus kicsiny énünket,
    amire olyan büszkék vagyunk, egyszerűen elfújja. Az én meghal az orgazmus során.
    (Sajnos, csak rövid időre, különben sokkal egyszerűbb lenne a megvilágosodás!) Aki
    azonban ragaszkodik énjéhez, ezzel megakadályozza az orgazmust. Mennél inkább
    én-akarattal próbálja elérni az orgazmust, annál kilátástalanabb a siker. Bár ez ismert
    törvényszerűség, többnyire mégsem becsülik fel kellően a horderejét. Amíg akar va-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 324
    lamit az én, lehetetlen számára elérni azt. Az én kívánsága végül is mindig saját ellentétébe fordul át: ha el akarunk aludni, éberek leszünk, ha pontensek akarunk lenni,
    akkor esetleg impotensek. Ha az én akar megvilágosodni, a cél elérhetetlenné válik.
    Az orgazmus lemondás az énről, csak így lehetünk „egyek”, amíg ugyanis énünk jelen van, jelen van a „nem-én” is, s létformánk a kettősség. Mind a férfi, mind a nő, ha
    orgazmust akar átélni, el kell engedje magát, hadd történjék, aminek történnie kell. E
    közös tényezőn kívül azonban a férfinak és a nőnek különböző fajspecifikus feladatokat kell megvalósítania ahhoz, hogy szexuális élete harmonikus legyen.
    Részletesen elemeztük a női princípiumot, az odaadás képességét. A frigiditás azt
    jelzi, hogy a nő nem akarja egészen odaadni magát, sőt ő akar a férfi lenni. Nem
    akarja alárendelni magát, nem akar „alulmaradni”, ő akar dominálni. A dominációs
    vágy, a hatalmi fantáziák a férfi princípiumot fejezik ki, s a nő esetében megakadályozzák a női szereppel való teljes azonosulást. Az ilyen eltolások természetszerűleg
    zavarják azt az érzékeny poláris folyamatot, ami a szexualitás. Ezt az összefüggést
    megerősíti az is, hogy a partnerükkel frigid nők az önkielégítésben képesek átélni az
    orgazmust. Önkielégítéskor nem merül fel a dominancia, az odaadás problémája,
    hiszen az ember egyedül van és senkit nem kell befogadnia, kivéve a saját fantáziáját.
    Az az én, amelyet nem fenyeget egy te, könnyebben húzódik vissza önszántából. A
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 325
    frigiditásban ezenkívül megmutatkozik a nőnek a saját ösztönösségétől való félelme
    is, különösen akkor, ha erős értékítélete tapad a „rendes asszony”, a „kurva” stb. fogalmához. A frigid nő semmit nem akar bebocsátani, se kibocsátani, a frigid nő meg
    akarja őrizni hidegségét.
    A férfi princípium a megcsinálni, megteremteni, megvalósítani. A férfiúi (Jang)
    elv aktív s ezzel agresszív. A potencia a hatalom kifejezése és szimbóluma, az impotencia a tehetetlenségé. Az impotencia mögött a férfi saját férfiasságától, saját agreszsziójától való félelme áll. Az impotens férfi fél attól, hogy férfiasságát fel kell állítania. Az impotencia ugyanakkor a nőiségtől mint olyantól való félelmet is kifejezi. Az
    ilyen férfi a nőiséget fenyegetésként éli meg, mely őt elnyeli. Ez a nőiségben megmutatkozó elnyelő ősanya, illetve a boszorkány aspektusa. Az ilyen férfi nem akar a
    „boszorkány barlangjába” beereszkedni. Mindebben a férfiassággal s annak attribútumaival, a hatalommal és az agresszióval való azonosulás alacsony foka mutatkozik
    meg. Az impotens férfi inkább a passzív pólussal, az alulmaradt szerepével azonosul.
    Fél a teljesítménytől. Ebben az esetben is létrejön az ismert ördögi kör: akarattal,
    erőfeszítéssel próbáljuk elérni, hogy potensek legyünk. Mennél nagyobb a teljesítmény nyomása, annál kilátástalanabb az erekció. Ehelyett inkább kiindulópontnak
    kellene tekinteni az impotenciát ahhoz, hogy az érintett férfi felülvizsgálja a hata-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 326
    lomhoz, a teljesítményhez és az agresszióhoz való viszonyát, valamint a hozzájuk
    kapcsolódó félelmeit.
    A szexuális problémák vizsgálatánál sosem szabad elfelejtenünk, hogy minden
    emberi lélekben megvan a férfi és a női rész, s mind a férfiaknak, mind a nőknek
    mindkét aspektus tökéletesítésére kell törekedniük. Ez a nehéz út úgy kezdődik, hogy
    először azzal a lelki részünkkel azonosulunk tökéletesen, amelyet testi nemiségünk
    reprezentál.
    Csak akkor nyílik meg előttünk az út, melyen a másik nemmel való találkozásban
    ellentétes nemű lelkiségünket is felébreszthetjük s tudatosan integrálhatjuk, ha képesek vagyunk az egyik pólust teljességgel megélni.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 327
  1. Szív és vérkeringés
    Alacsony vérnyomás – magas vérnyomás
    A vér az életet szimbolizálja. A vér az élet anyagi hordozója, az egyéni lét (individualitás) kifejezője. A vér „egészen különös nedű” – az élet nedve. Minden csepp vér
    az egész embert tartalmazza – ezért van a mágikus gyakorlatokban a vérnek olyan
    nagy jelentősége. Ezért használnak az ingások vércsöppet (közvetítőként), ezért lehet
    egyetlen csepp vérből teljes diagnózist felállítani.
    A vérnyomás az emberi dinamikát fejezi ki. A vérnyomás a vér folyékonysága és
    az annak határt szabó érfalak váltójátéka révén jön létre. A vérnyomásvizsgálatnál
    mindig e két antagonisztikus komponenst tartsuk szem előtt. Az egyik oldalon a folyó
    és folyékony vért, míg a másikon az ellenállást szolgáltató érfalakat. Amennyiben a
    vér egész lényünket tükrözi, az érfalak azoknak a határoknak felelnek meg, amelyek-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 328
    hez kibontakozása során a személyiség tartja magát, valamint azoknak az ellentmondásoknak, amelyek fejlődése útjában állanak.
    Az az ember, akinek alacsony a vérnyomása (hipotónia), egyáltalán nem teszi próbára a határait. Nem kísérel meg érvényesülni, kikerül minden ellenállást – szóval
    sosem megy el a határokig. Ha konfliktusba kerül, gyorsan visszahúzódik – analóg
    módon a vére is annyira „visszahúzódik”, hogy elveszíti az eszméletét. Tehát (látszólag) lemond minden hatalomról, kivonja magát (s a vérét) a helyzetből, elhárít
    minden felelősséget, minden következményt. Az ájulás során tudatából tudattalanjába
    húzódik vissza, s így problémáihoz sincs köze többé. Egyszerűen megszűnik jelen
    lenni. Ez az „operettszituáció”, amelyet valamennyien ismerünk: a hölgy, akit férje
    kínos helyzetben tetten ér, máris ájultan rogy össze. Erre az összes résztvevő vízzel,
    friss levegővel, kölnisüveggel iparkodik magához téríteni őt, hiszen a legszebb konfliktus sem ér semmit, ha a főfelelős visszahúzódván a lét egészen más szintjére, váratlanul minden felelősségtől megszabadul.
    Az alacsony vérnyomással küzdő ember szó szerint nem tud állni: mindenhez
    rosszul áll hozzá, vagy nem áll, viszonyul egyenesen a dolgokhoz, hiányzik belőle a
    kitartás, az őszinteség. Minden kihívásra visszavonulással felel, aztán a környezete
    emelgetheti a lábát, hogy a fejébe (hatalmi centrumába) több vér folyjék, hogy magá-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 329
    hoz térjen, s viselje a felelősséget. Mivel a szexualitás is erőteljesen függ a vérnyomástól, a hipotóniás személy többnyire kerüli az ezzel kapcsolatos kérdéseket. A hipotóniás embernél gyakran megtalálható az anémia (vérszegénység) kórképe is. Az
    anémia leggyakrabban fellépő formájában vashiányos a vér. A vashiány megakadályozza a légzéssel felvett kozmikus energiát (pránát) abban, hogy az a test energiájává (vérré) alakuljon át. Az anémia azt jelzi, hogy nem vagyunk hajlandók a rendelkezésünkre álló életenergiát felvenni és tetterővé változtatni. Betegségét ebben az esetben is – saját passzivitását kivédendő – alibiként használja az érintett személy. Hiányzik belőle a szükséges nyomás.
    Minden vérnyomásemelésre irányuló terápiás eljárás jellemző módon energiakifejtéshez kapcsolódik, s addig használ, amíg követjük az utasításokat: lemosások,
    kefélések, víztaposás, mozgás, egyensúlygyakorlatok, Kneipp-kúrák. Ezek mind növelik a vérnyomást, mert a beteg csinál valamit, s ezzel energiáját cselekvésbe fordítja. Ezek a gyakorlatok azonban csak addig használnak, amíg csináljuk őket. Tartós
    sikert csak belső hozzáállásunk változásától várhatunk.
    Az előző pólus ellentéte a túl magas vérnyomás (hipertónia). Kísérleti kutatásokból tudjuk, hogy a pulzusszám és a vérnyomás-növekedés nemcsak megnövekedett
    testi teljesítmény esetén lép fel, hanem akkor is, ha ezt csupán elképzeljük. A vér-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 330
    nyomás akkor is emelkedik, ha például egy konfliktushelyzetben beszélünk és így
    közeledünk valakihez, de csökken, ha az érintett személy is elkezd beszélni és megfogalmazza a problémáját. A kísérletekből nyert tapasztalatok jelentősen megkönnyítik számunkra a magas vérnyomás hátterének értelmezését. Ha valamely teljesítmény
    tartós elképzelése vérnyomásunkat megemeli anélkül, hogy ezt az elképzelést gyakorlati cselekvésbe ültetnénk át és ezáltal tehermentesítenénk, szó szerint „tartós
    nyomás” nehezedik ránk. Elképzelésünk izgalmi állapotba hoz bennünket, keringési
    rendszerünk pedig fenntartja ezt az állandósult izgalmat abban a reményben, hogy
    majd cselekvésbe fordítsuk át. Ha nem cselekszünk, a nyomás fennmarad. Még fontosabb számunkra az, hogy ugyanez a konfliktusok szintjére is érvényes. Mivel tudjuk, hogy maga a konfliktus a vérnyomás emelkedését idézi elő, amely azonban, ha
    beszélünk róla, ismét csökken, világos előttünk, hogy a hipertóniás személy folyamatosan konfliktusközelben van, anélkül hogy arra megoldást találna. A probléma
    mellett áll, ám nem áll a probléma rendelkezésére. A magas vérnyomás fiziológiai
    értelme éppen az, hogy a szervezet képes egy rövid időre több energiát szállítani
    azért, hogy az előttünk álló feladatot, illetve konfliktust jobban, energikusabban oldhassuk meg. Ha ez megtörténik, a megoldás felhasználja az energiatöbbletet, s a vérnyomás ismét a normális értékre csökken. A hipertóniás ember azonban nem oldja
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 331
    meg a problémáit, tehát nem használja fel a túlnyomást. Ehelyett inkább külső tevékenységekbe menekül, s a külvilágba vetett aktivitásával megpróbálja magát és környezetét elterelni attól, hogy konfliktusaival szembenézzen.
    Látjuk, hogy mind az alacsony, mind a magas vérnyomásban szenvedő ember kikerüli a konfliktusait, bár mindkettő különböző taktikával. Az alacsony vérnyomásban szenvedő ember elmenekül a konfliktus elől, visszahúzódik tudattalanjába, míg a
    magas vérnyomásos személy hiperaktivitással, túlzott dinamizmussal tereli el saját
    magát és környezetét konfliktusaitól, cselekvésbe menekül. E polaritásnak megfelelően az alacsony vérnyomás inkább a nőkre, a magas vérnyomás inkább a férfiakra
    jellemző. A magas vérnyomás továbbá visszafogott agresszióról is tanúskodik. Az
    ellenséges érzület megmarad a képzelőerő síkján, a felhasználásra váró energiát nem
    tehermentesítjük a megfelelő cselekvéssel. Ezt nevezzük ön-uralomnak. Az agresszív
    impulzus magas vérnyomáshoz, az önuralom pedig az erek összehúzódásához vezet.
    Így tudjuk a nyomást kontroll alatt tartani. A vér nyomása s az érfalak ellennyomása
    létrehozza a magas vérnyomást. Később még látni fogjuk, hogyan vezet ez az uralt
    agresszió egyenesen a szívinfarktushoz.
    Ismerjük még az öregséggel járó magas vérnyomást, amely az érfalak elmeszesedésének következménye. Az érrendszer olyan rendszer, melynek feladata a közvetí-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 332
    tés, a kommunikáció. Ahogyan a rugalmasság, a flexibilitás idős korban megszűnik,
    úgy merevedik meg a kommunikáció s emelkedik a belső nyomás.
    A szív
    A szívverés messzemenően automatikus történés, amelyet bizonyos tréningek
    (például biofeedback) nélkül akaratlagosan nem tudunk irányítani. Ez a szinusz formájú ritmus a testben szigorú szabályt fejez ki. A szívritmus a légzés ritmusához
    hasonlít, ez utóbbit ugyanakkor akaratunkkal is befolyásolhatjuk. A szívverés szigorúan szabályozott, harmonikus ritmus. Ha úgynevezett ritmuszavar esetén például
    hirtelen elakad vagy vadul dobog a szív, ez a rend megbomlását jelenti, eltérést az
    egyenletesség követelményétől.
    Ha megfigyeljük azt a sok nyelvi fordulatot, amelyben a szív szó előfordul, látni
    fogjuk, hogy ezek mindig valamilyen emocionálisan színezett helyzettel kapcsolatosak. Az emóció olyasmi, amit kihozunk magunkból, bensőnkből kifelé irányuló mozgás (a latin emovere = kifelé mozdítani). Azt mondjuk: majd kiugrott a szívem örömömben – összeszorult a szívem rémületemben – majd megszakad a szívem – torkomban dobogott a szívem – valami a szívemen fekszik – valamit a szívemre veszek.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 333
    Ha úgy látjuk, hogy valakiből hiányzik ez a bizonyos, értelemtől független
    emocionalitás, azt mondjuk rá: szívtelen. Ha két, egymást szerető ember találkozik,
    azt mondjuk: két szerető szív egymásra talált. Mindezek a nyelvi fordulatok a szívet
    szimbolikusan egy olyan emberi centrumra, kifejezésére használják fel, amely nem
    áll sem az intellektus, sem az akarat irányítása alatt.
    A szív azonban nem a test egyik centruma, hanem maga a centrum: megközelítően
    a test közepén fekszik, csak egy kicsit tolódik el balra, az érzelmek oldalára (ez a
    jobb agyféltekének felel meg). Éppen ott van tehát, ahová mutatunk, ha önmagunkra
    akarunk hivatkozni. Az érzések s még inkább a szeretet szoros kapcsolatban áll a
    szívvel, mint azt a számos nyelvi fordulat mutatja. Jó szívvel viseltetünk a gyermekek
    iránt, ha kedveljük őket. Ha valakit szívünkbe zárunk, az azt jelenti, hogy megnyílunk előtte, s bebocsátjuk magunkba. Ilyenkor nyíltszívűek vagyunk, olyanok, akik
    szívüket kitárják mások előtt. Ezzel szemben áll a bezárkózott, szűkkeblű ember, aki
    nem hallgat a szívére, akinek nincsenek szívélyes érzései, aki szívtelen. Az ilyen ember nem tudja odaadni a szívét, hiszen ezzel magát adná oda: sőt, ügyel rá, nehogy a
    szíve szerelemre gyúljék – ezért aztán inkább mindent csak félig csinál, fél szívvel
    (halbherzig). A lágyszívű ember ugyanakkor megkockáztatja, hogy tejes szívéből,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 334
    határtalanul és végtelenül szeresse a másikat. Ezek az érzések tendenciájukban kifelé
    mutatnak abból a polaritásból, mely mindennek határt és véget szab.
    A szív mindkét lehetőséget szimbolizálja: a szívkamrafal kettéosztja anatómiai
    szívünket, a „szívverés” is kettősséget jelent. A születéssel, amikor belépünk az első
    lélegzetvétel polaritásába, szívkamrafalunk reflexszerűen bezárul, s az egy nagy
    szívkamrából és az egységes vérkeringésből egyszerre csak kettő lesz, amit az újszülött gyakran két-ségbeesve él meg. A szív rajzában (szignatúrájában) ugyanakkor tovább él a másik szimbolika – amint ezt a gyermekek tökéletes spontán módon ábrázolják is –, a két kerek kamra egy csúcsban egyesül. A kettősségből nő ki az egy. Így
    szívünk a szeretet és az egység szimbóluma is. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk:
    a várandós anya gyermeket hord a szíve alatt. Anatómiailag ez a kifejezés értelmetlen – a szív itt a szeretet centrumának szimbólumaként szerepel, s nem számít, hogy a
    szív anatómiailag a test felső részében van, míg a gyermek alul, az anyaméhben nő.
    Azt is mondhatnánk, hogy az embernek két centruma van, egy felső és egy alsó, a
    fej és a szív, az értelem és az érzés. Egy teljes embertől azt várjuk, hogy mindkét
    centruma funkcionáljon s harmonikusan egyensúlyban legyen. A merőben értelemember egyoldalú és hideg. Aki viszont csak érzéseiből él, gyakran tisztázatlannak,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 335
    rendszertelennek tűnik. Akkor hat ránk egy ember kerek egészként, ha benne e két
    funkció egymást kiegészíti, gazdagítja.
    A nyelvben élő számos szófordulat a szívről mind arra mutat rá, hogy mindig egy
    emóció, egy érzelem billenti ki a szívet megszokott, mértéktartó ritmusából, legyen
    az rémület, melytől majd kiugrik vagy majd megáll a szívünk, legyen az öröm vagy
    szerelem, mely úgy felgyorsítja a pulzust, hogy szívünk a torkunkban dobog. A szív
    ritmuszavarai esetén ugyanez történik, csak éppen nem látható a kiváltó emóció. S
    egyedül ez a probléma: a ritmuszavarok olyan embereket támadnak meg, akik nem
    hagyják, hogy „akármilyen érzelem” csak úgy kibillentse őket a megszokott kerékvágásból. Mivel az ilyen ember nem hagyja „elbolondítani” magát, a szíve fog bolondul
    kalapálni. Tartja magát az értelméhez és a szabályokhoz, érzései, emóciói nem téríthetik el a megszokott kerékvágásból. Életének harmonikus egyenletességét nem engedi megzavarni emocionális kitörésekkel. Az emóció azonban szomatizálódik, s
    ekkor a szíve fogja nyugtalanítani őt. Szívverése kisiklik, s ezzel szó szerint arra
    kényszeríti, hogy ismét hallgasson a szívére. Normális esetben szívverésünket nem
    halljuk – csak valamely emóció hatására vagy betegség esetén érzékeljük. Szívverésünk csak akkor válik tudatossá, ha valami felizgat bennünket, vagy ha valami változás történik. S ez a kulcsa minden szívproblémának: a szívtünetek arra kényszerítik
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 336
    az embert, hogy ismét a szívére hallgasson. A szívbetegek olyan emberek, akik csak
    értelmükre akarnak hallgatni, életük során mindig az érzelmeik húzzák a rövidebbet.
    Ez egészen világos a „szívfóbia” esetében. A szívfóbia vagy szívidegesség olyan,
    szívműködéssel kapcsolatos félelmet jelent, melynek nincsen szomatikus alapja, de
    az érintett személy betegesen eltúlozza saját szívműködése megfigyelését. A szívidegességtől szenvedő ember annyira fél a szívrohamtól, hogy képes emiatt az egész
    életét átrendezni. Ha e magatartás szimbolikus tartalmát vizsgáljuk, ismét látjuk, milyen hatalmas bölcsességgel s iróniával működik a betegség: a szívidegesség arra
    kényszerít, hogy állandóan saját szívműködésünket figyeljük, s ezáltal teljes életünket
    szívünk igényeinek rendeljük alá. Eközben azonban nagyon félünk saját szívünktől –
    és valóban jogosan félünk attól, hogy egy szép napon megáll, s mi „szívtelenek” leszünk. A szívidegesség rákényszeríti az embert, hogy tudata középpontjába helyezze
    a szívét – hát nem szívből nevetnivaló ez az egész?
    A szívidegességtől szenvedő személyben lezajló pszichés folyamatok az angina
    pectoris esetében már mélyen a testiségbe süllyednek. A szívhez vezető erek fala
    megkeményedik, az erek összeszűkülnek, s a szív nem kap elegendő tápanyagot többé. Nem sok magyarázatra szorul ez, hiszen mindenki tudja, mit értünk a megkeményedett vagy megkövesedett szíven. Az angina szó szerint szorosságot, szűk-séget
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 337
    jelent, s az angina pectoris szűkkeblűséget. Míg a szívidegesség során e szűk-séget
    közvetlenül félelemként éli meg az ember, az angina pectorisnál ez a szűk-ség konkrétan is manifesztálódik. Az orvosi terápia szimbolikája igen eredeti: szükség esetén
    a szívbetegek nitroglicerin-kapszulát adnak (pl. nitrolinguált), szóval robbanóanyagot. Ezzel robbantják a szűk-séget, és teremtenek ismét teret a beteg szívének. A
    szívbetegek aggódnak a szívükért – és ezt joggal teszik!
    Ennek ellenére sokan nem értik, miről is van szó. Aki annyira fél az érzelmeitől,
    hogy csak az abszolút normákban bízik, az pacemakert (szívritmus-szabályozót)
    építtet be magába. Az élő ritmust a taktusadó helyettesíti. (A taktus, az ütem a ritmushoz úgy viszonyul, mint a halott az élőhöz!) Amit addig az érzés tett, most azt
    egy gép teszi helyette. S bár ezáltal a páciens elveszti szívritmusa flexibilitását s alkalmazkodóképességét, viszont nem fenyegetik többé az élő szív heves dobbanásai.
    Aki „szűk-keblű”, az én-erőinek és hatalmi vágyainak az áldozata.
    Mindenki tudja, hogy a magas vérnyomás kedvező talaja a szívinfarktusnak. Láttuk már, hogy az az ember, aki magas vérnyomásban szenved, agresszióját önuralommal zabolázza. A felhalmozott agresszív energiák a szívinfarktusban kisülnek: a
    szív „megszakad”. A szívroham meg nem valósult agresszív cselekményeink összessége. Az infarktusban tökéletesen megélhetjük azt az ősi bölcsességet, amely szerint
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 338
    én-erőink túlbecsülése s az akarat dominanciája leválaszt bennünket az élet folyamáról. Csak egy kemény szív szakadhat meg!
    A szív megbetegedései
    A szívműködés zavarai és a szív megbetegedései esetén a következő kérdéseknek
    járjunk utána:
    l. Vajon a fejem és a szívem, az értelmem és érzelmeim harmonikus egyensúlyban
    vannak-e?
  2. Elegendő teret adok-e érzelmeimnek, s ki merem-e fejezni őket?
  3. Teljes szívemből élek és szeretek-e, vagy csak úgy ímmel-ámmal?
  4. Életem élő ritmusban zajlik-e, nem erőszakolok-e magamra valamilyen gépiessé
    vált ütemet?
  5. Van-e az életemben még gyúló- és robbanóanyag?
  6. Vajon hallgatok-e a szívemre?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 339
    Kötőszöveti gyengeség, visszér, trombózis
    A kötőszövet összeköti a specifikus sejteket, tartást ad nekik, s az egyes szerveket
    és funkciós egységeket egy nagyobb egésszé kovácsolja össze, amelyet mi formai
    egységként ismerünk fel. A gyenge kötőszövet tartáshiányt, engedékenységre utaló
    tendenciát s a belső feszítőerő hiányát jelzi. A gyenge kötőszövetű emberek többnyire
    könnyen sebezhetők s eléggé haragtartók. Ez a tulajdonság mutatkozik meg a testen
    azokban a kék foltokban, amelyek a legkisebb összeütközéskor keletkeznek rajta.
    A kötőszöveti gyengeséggel szorosan összefügg a visszértágulatra való hajlam. A
    vér elakad a lábszár felületi vénáiban, s így a szívbe nem érkezik vissza belőle elegendő. Ezáltal a vérkeringés az ember alsó pólusában túlsúlyba kerül, ami erős földhöz kötődést s bizonyos tunyaságot, nehézkességet fejez ki. A visszeres emberekből
    hiányzik a rugalmasság, az elaszticitás. Messzemenően érvényes rájuk mindaz, amit
    az anémiával és az alacsony vérnyomással kapcsolatban már elmondottunk.
    Trombózisban a véna útját alvadt vérrög zárja el. A trombózis tulajdonképpeni veszélye, hogy a vérrög feloldódik, a tüdőbe kerül és ott embóliát okoz. Nem nehéz
    felismernünk a szimptóma mögött álló problémakört. Az a vér, amelynek folyékonynak és mozgékonynak kellene lennie, megszilárdul, megalvad, összecsomósodik, s
    emiatt pang az egész vérkeringés.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 340
    A keringés előfeltétele a változás képessége. Ha nem vagyunk képesek változni
    többé, akkor olyan tünetek manifesztálódnak a testünkben, amelyek ott is leszűkítik
    vagy akadályozzák a keringést. A külső mozgékonyság belső mozgékonyságot tételez
    fel. Ha tudatunk tunya, véleményünk szilárd nézetekké, ítéletekké alvad, testünkben
    is nemsokára megalvad az, aminek folynia, keringenie kellene. Köztudott, hogy az
    ágyban fekvés növeli a trombózisveszélyt. Az ágyban fekvés ugyanakkor arra is rámutat, hogy a mozgás pólusát nem éljük meg többé. „Minden mozgásban van”,
    mondta Hérakleitosz. Poláris létünkben az élet mint mozgás, mint változás manifesztálódik. Minden olyan kísérlet, mely csak az egyik pólushoz kötődik, végső soron
    pangáshoz, halálhoz vezet. A változtathatatlan, a végső lét túl van a polaritás világán.
    Ahhoz azonban, hogy oda eljussunk, rá kell bíznunk magunkat a változásra, mert
    csak az vihet el bennünket a megváltoztathatatlanba.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 341
  7. Mozgásszervek és idegek
    A tartás
    Ha valakinek a tartásáról beszélünk, ebből nem derül ki, vajon a testtartásáról
    vagy a belső tartásáról van-e szó. A nyelv e kétértelműsége mégsem vezet félreértésekhez, mert a külső tartás megfelel a belső tartásnak. A külsőben csak a belső tükröződik. Gyakran beszélünk egyenes emberekről, és nem vagyunk tudatában annak,
    hogy ezzel az egyenes-séggel egy testi jelenségre utalunk, amelynek nagy szerepe van
    az emberiség történetében. Egy állat nem lehet egyenes, mert még nem egyenesedett
    fel. Ezzel szemben az ember egykoron, a homályos őskorban megtette azt az óriási
    lépést, hogy felegyenesedett, ezzel pillantását felfelé irányította az égre, s ölébe hullott az Istenné válás esélye, de annak a hübrisznek a kísértése is, hogy Istennek tartsa
    magát. A felegyenesedés veszélye és esélye testi szinten is megmutatkozik. A test
    lágy részei a négylábú állatoknál tartásuk következtében védettek maradnak, a fel-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 342
    egyenesedett embernél azonban védtelenek. Ez a védtelenség és a fokozott sebezhetőség ugyanakkor polárisan nagyobb nyitottságot, fogékonyságot eredményezett. A
    hátgerinc az a speciális szerv, amely egyenes tartásunkat lehetővé teszi. A hátgerinc
    tesz egyenessé s mozgékonnyá bennünket, tartást, flexibilitást kölcsönöz nekünk. A
    gerinc kettős S alakú, és a lengéscsillapító elvén működik. A csigolyák szilárdsága és
    a porcok lágysága az a polaritás, amelyen keresztül a mozgékonyság, a flexibilitás
    megvalósulhat.
    Említettük már, hogy a külső tartás megfelel a belsőnek, s ez az analógia több beszédfordulatban kifejezésre is jut: vannak egyenes emberek, s vannak, akik szívesen
    meghajolnak mások előtt, ismerünk merev és ismerünk nyakas embereket, de ismerünk olyanokat is, akik szívesen csúsznak-másznak, némelyeknek nemcsak a tartása
    hiányzik, de megállni sem képesek előttünk. Külső tartásunkat azonban mesterségesen befolyásolhatjuk, s ezzel megpróbálhatunk más belső tartást színlelni. Így például
    egyes szülők így kiáltanak gyermekükre: „Állj már egyenesen!” – „Nem tudsz egyenesen ülni?” – s ezzel már kezdetét is vette az őszintétlenség játszmája.
    Valamivel később aztán a katonaság megköveteli a vigyázzállást a besorozott fiataloktól. A helyzet groteszk. A katonának kifelé tartást kell mutatnia, míg befelé nem
    szabad, hogy tartása legyen. A katonaság ősidők óta óriási bevetéssel egzecíroztatja
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 343
    katonáit a külső tartásra, bár ez stratégiailag teljes ostobaság. A csata kavargásában
    nem őrizhető meg sem a díszlépés, sem a vigyázzállás. A külső tartásra irányuló
    idomítás csak ahhoz szükséges, hogy a belső és a külső tartás közötti természetes
    kapcsolatot (korreszpondenciát) megszakítsa. A katonák belső tartásának hiányossága
    szabad idejükben, győzelem után vagy más hasonló helyzetekben kellően meg is
    mutatkozik. A partizánoknak viszont, akik azonosulnak feladataikkal, külső tartása
    nincs. A belső tartás nagymértékben emeli a hatékonyságot, míg a mesterséges külső
    tartás erőteljesen csökkenti. Hasonlítsuk csak össze egy katona feszes ízületű merev
    tartását a cowboyéval, ő sosem korlátozná mozgáslehetőségét feszes ízületekkel. A
    Tai Chi szerint is a laza tartás a helyes: ez azt jelenti, hogy álljunk mintegy a saját
    középpontunkban.
    Azt a tartást, amely az ember belső lényének nem felel meg, azonnal felismerjük
    és természetellenesnek látjuk, igaz, a természetes tartást is azonnal felismerjük. Ha
    bármilyen betegség olyan tartást kényszerít az emberre, amelyet amúgy nem venne
    fel, akkor ez a tartás egy olyan nem élt belső tartalmat fog mutatni, amely ellen hordozója berzenkedik.
    Ha ránézünk egy emberre, nyomban észrevehetjük, vajon azonosul-e külső tartásával, vagy pedig azt valamilyen okból akarata ellenére ráerőltették. Az első esetben
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 344
    tartása tudatos azonosulást mutat. A második esetben a természetellenesen elváltoztatott tartásban lényének olyan árnyékoldala mutatkozik meg, amelyet önszántából
    nem vállalna. Így aki egyenesen, felemelt fejjel jár-kel a világban, bizonyos megközelíthetetlenséget, büszkeséget, emelkedettséget, őszinteséget mutat. Az ilyen ember
    azonban mindezekkel a tulajdonságokkal igenis azonosul, sose tagadná őket.
    Másképpen alakul ez például a Bechterew-kór esetében; ilyenkor a hátgerinc típusosan sétabot formát vesz fel. Ebben valamilyen tudattalan ego-igény s egy ugyanilyen, a páciens által nem látott hajlíthatatlanság szomatizálódik. A Becterew-kór következtében idővel elmeszesedik a teljes hátgerinc, a hát merev lesz, a fej előreesik,
    mivel a gerincoszlop S alakú görbülete kiegyenesedik, vagy pedig az ellenkező
    irányba hajlik meg a gerinc. A páciens egész konkrétan az orrával ütközik bele abba,
    milyen merev, milyen kevéssé engedékeny, milyen hajlíthatatlan is a valóságban.
    Hasonló az a problematika is, amely a púposságban ölt alakot: a púpban a nem kiélt
    alázat manifesztálódik.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 345
    Porckorong és isiász
    A csigolyák közötti porckorongra gyakorolt nyomás – különösen az ágyéki csigolya környékén – a korongokat oldalirányba préseli, így ezek nyomják az idegeket, s
    ez különböző fájdalmakat okozhat, például isiászt, lumbágót stb. E tünet problematikája a túlterheléssel kapcsolatos. Aki túl sok terhet hord a hátán anélkül, hogy ezt
    tudatosan realizálná, az a nyomást a test szintjén, a porckorong fájdalmában fogja
    megtapasztalni. A beteg nyugalomra kényszerül, ugyanis minden mozgás, minden
    aktivitás fájdalommal jár. Sokan megpróbálják fájdalomcsillapítókkal elnyomni a
    testnek ezt a színvonalas önszabályozását csak azért, hogy megszokott aktivitásukat
    akadálytalanul folytathassák. Helyesebb lenne, ha a beteg személy kihasználná az
    alkalmat, és nyugodtan utánagondolna, miért is vett magára ilyen sokat, miért nyomja
    ekkora teher. A túlvállalásnak mindig az a célja, hogy kifelé nagyszerűnek, rátermettnek látsszunk, s így kisebbségi érzésünket tettekkel kompenzáljuk.
    A nagy teljesítmények mögött mindig bizonytalanság és kisebbségi érzés áll. Aki
    egyszer magára talált, nem teljesít többé, hanem van. A világtörténelem nagy (és kis)
    tettei és teljesítményei mögött mindig olyan emberek állnak, akiket belső
    jelentéktelenségérzésük hajt a külső teljesítményekre. Tetteiken keresztül bizonyítani
    akarnak valamit a világnak, holott valójában senki sem kéri s nem várja tőlük e bizo-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 346
    nyítékokat – önmagukon kívül. Önmaguknak akarnak bizonyítani, csak az a kérdés,
    hogy: mit? Aki túl sokat teljesít,
    minél előbb kérdezze meg önmagától, hogy miért teszi ezt, így nem éri majd akkora csalódás. Ha őszinte magához, meg fogja találni a választ: azért, hogy elismerjék,
    azért, hogy szeressék. Bár a teljesítményt kizárólag a szeretet keresése motiválja,
    kielégülést nem nyújthat, mert a tulajdonképpeni cél ezen az úton nem érhető el. A
    szeretet céltalan, és nem lehet megszolgálni. Az, hogy „Szeretlek, mert adsz nekem
    tízezer márkát”, vagy „Szeretlek, mert te vagy a legjobb focista” – abszurd kijelentések. A szeretet titka éppen a feltételnélküliség. Ezért is mondjuk, hogy az anyai szeretet a szeretet mintapéldája. Objektíve a csecsemő csak terhet és kényelmetlenséget
    jelent az anya számára. Az anya mégsem ezt érzékeli, mert szereti a kisbabáját. Hogy
    miért? Erre nincsen válasz. Ha lenne, nem beszélnénk szeretetről. Tudatosan vagy
    tudattalanul mindenki vágyakozik ez után a feltétel nélküli, tiszta szeretet után, amely
    csak a személyre vonatkozik, és minden külsőségtől, minden teljesítménytől független.
    A kisebbségi érzés azt jelenti, nem tudjuk elképzelni, hogy személyünk – úgy,
    ahogy van – szeretetre méltó. Erre fel elkezdünk dolgozni azon, hogy szeretetre méltóak legyünk, s egyre ügyesebbek, alkalmasabbak, gazdagabbak, híresebbek stb. le-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 347
    szünk. Magunkra aggatjuk a külvilág limlomjait csak azért, hogy szeressenek – s ha
    aztán szeretnek, felmerül bennünk a kétség, vajon nem teljesítményünk, hírnevünk,
    gazdagságunk miatt szeretnek-e. A valódi szeretethez vezető utat közben már eltorlaszoltuk magunkban. A teljesítmény elismerése nem elégíti ki azt a vágyat, amely az
    embert a teljesítményre késztette. Ezért is hasznos, ha idejében szembesülünk saját
    kisebbségi érzésünkkel, jelentéktelenségünkkel – aki ezt nem hajlandó belátni, s további feladatokat vállal magára, testileg valóban kisebb lesz. Miután a porckorongok
    összenyomódnak, tényleg összemegy, tartása a fájdalomtól görnyedt, púpos lesz. A
    test mindig az igazságot fejezi ki.
    A porckorong feladata, hogy a mozgékonyságot, az elaszticitást biztosítsa. Ha a
    porckorong az egymásba ékelődő csigolyák közé beszorul, illetve becsípődik, tartásunk merev, elmozdíthatatlan lesz, gyakran különös pozitúrába merevedik. Ugyanez
    az összefüggés pszichikai területen is. Ha valaki , merev”, hiányzik belőle a nyíltság,
    a mozgékonyság – bensője mozdulatlan, rögzült valamilyen sajátos belső tartáshoz.
    A becsípődött porckorongot úgy gyógykezelik, hogy egy hirtelen lökéssel vagy húzással megpróbálják megváltoztatni a csigolyák helyzetét, s így lehetővé tenni számukra, hogy újra fölvegyék a természetes kapcsolatot egymással („solve et coagula”).
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 348
    A bemerevedett lelket is ugyanazzal a módszerrel lehet kiigazítani, helyrebillenteni, amivel a csigolyákat vagy az ízületeket: hirtelen erős lökéssel elmozdítjuk jelenlegi pozíciójából, s ezzel lehetőséget biztosítunk számára, hogy újra orientálódjék, magára találjon. Ettől a lelki lökéstől az elmerevedett lelkűek ugyanannyira félnek, mint
    a merev gerincűek a gerinckezeléstől. Egy jól hallható roppanás mindkét esetben sikerrel biztat.
    Az ízületek
    Az emberi mozgékonyságot az ízületek biztosítják. Az ízületek megbetegedései
    gyulladáshoz s fájdalomhoz vezetnek, ami viszont korlátozza, sőt le is béníthatja
    mozgásunkat. Ha egy ízület megmerevedik, az azt mutatja, hogy a páciens valamihez
    mereven ragaszkodik. A merev ízület elveszíti funkcióját – ha lemerevedünk valamely témában vagy rendszerben, ezek is elvesztik funkciójukat az életünkben. A kemény, merev nyak a nyak tulajdonosának makacsságáról árulkodik. Figyeljünk csak a
    nyelvre, s máris elegendő információnk van a tünetről. Az ízületi gyulladáson és merevségen kívül ízületi betegségek még a ficam, a rándulás, a sérülés és a szalagszakadás. E tünetek nyelvi leírása is egyértelmű, gondoljunk csak a következő fordulatok-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 349
    ra: valaminek a súlyát magunkra vesszük – túl messzire megyünk – valakivel összeütközünk – valakit lehordunk – lehetünk túl feszültek vagy – egy kissé kificamodottak
    (hóbortosak). Nemcsak egy ízületet állíthatunk helyre, igazíthatunk el, hanem helyzeteket, kapcsolatokat, körülményeket is.
    Amikor az ízületet egy rántással helyreigazítják, az ízület gyakran extrém állásba
    kerül, vagy éppen az eddigi extrém elhelyezkedéséből mozdul ki, s ezáltal ismét
    megtalálja saját új középpontját. A pszichoterápiában is megvannak az ezzel párhuzamos technikák. Ha valaki kimozdíthatatlan szélsőséges helyzetéből, akkor még
    jobban bele kell hajszolni ebbe,
    míg el nem éri azt a pontot, ahonnan már – egy minőségi váltás segítségével – újra
    képes lesz a középúton járni. Bármely pozícióból úgy kerülhetünk ki a leggyorsabban, ha egészen belemegyünk. Az emberi gyávaság azonban többnyire visszatart
    bennünket attól, hogy belemenjünk egy élethelyzetbe egészen, s általában leragadunk,
    leblokkolunk egy pólus közepén. A legtöbb ember mindent közepesen csinál, nézetei,
    magatartásmódjai már rég kialakultak, s életében túl kevés a valódi váltás – a változás. Minden pólusnak megvan a maga határértéke, amelyet elérve saját ellentétébe
    csap át. A nagy feszültség könnyebben vált nyugalomra (Jakobsen-tréning). Ezért
    fedezte fel a fizika, az első egzakt tudomány, a metafizikát, ezért lesznek a békemoz-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 350
    galmak militánsak. A középútért meg kell dolgoznunk – de ha rögtön azon akarunk
    elindulni, könnyen beleragadunk a középszerűségbe.
    A mozgékonyság is túlhajtható, s ekkor átcsap mozdulatlanságba (merevségbe).
    Az ízületek mechanikus változásai jelzik határainkat, jelzik, ha az egyik pólust vagy
    irányt oly mértékben részesítettük előnyben, hogy az önmagát tette kérdésessé. Ilyenkor túl messzire mentünk, valamit a végsőkig feszítettünk, s ideje a másik pólushoz
    fordulnunk.
    A modern orvostudomány lehetővé tette, hogy egyes ízületeket protézissel pótoljunk; ezt a megoldást leggyakrabban a csípőízületnél (endoprotézis) alkalmazzák.
    Mint azt már a fogsor pótlásánál is hangsúlyoztuk, a protézis mindig hazugság, valami meg nem levő színlelése. Ha valaki belül merev és mozdulatlan, külső magatartásában mégis mozgékonyságot színlel, a csípőtünet a nagyobb őszinteség felé mozdítja el a személyiségét. Ezt a korrekciót a művi ízület, az új hazugság kiiktatja, s
    ismét testi – s ezzel lelki – mozgékonyságot színlel. Ahhoz, hogy képet alkothassunk
    arról az őszintétlenségről, amelyet az orvostudomány tett lehetővé számunkra, képzeljük el a következő szituációt: tegyük fel, hogy egy varázsszóval minden protézist
    és minden egyéb művi elváltozást egyik pillanatról a másikra eltüntethetnénk, szóval
    az összes szemüveget és kontaktlencsét, a hallókészülékeket, a mesterséges ízülete-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 351
    ket, a műfogakat, az átoperált arcok ismét a régiek lennének, a csontszögelések eltűnnének, a szívritmus-szabályozók, egyáltalán mindaz, ami fém és műanyag és
    mesterségesen építették be az emberbe – mindaz feloldódna a semmibe. Iszonyú lenne az elénk táruló látvány!
    Most egy újabb varázsszóval idézzük fel mindazokat az orvosi vívmányokat,
    amelyek az emberek halálát elodázzák, s hullák, nyomorékok, sánták, félvakok és
    félnémák közt találnánk magunkat. A kép ijesztő lenne, ám valódi! Az emberi lelkek
    válnának láthatóvá. A sokféle orvosi műfogás megtakarította nekünk ezt az iszonytató látványt, az emberi testeket szorgalmasan restaurálják, s különböző protézisekkel
    úgy kiegészítik, hogy végül majdnem igazinak és élőnek látszanak. Mi lett azonban a
    lelkekkel? A lelkek nem változtak továbbra is holtak vagy vakok, süketek, merevek,
    görcsösek, megnyomorodottak, de nem látjuk őket. Ezért félünk ennyire az őszinteségtől. Ez Dorian Gray arcmásának története. Bizonyos ideig külső trükkökkel művileg fenntartható a szépség és az ifjúság – annál nagyobb a rémület, ha aztán belső,
    valódi képünkkel találkozunk. Az egyoldalú testápolásnál sokkal fontosabb, hogy
    lelkünkön munkálkodjunk kitartóan, mert testünk múlékony, tudatunk nem az.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 352
    Reumatikus jellegű bántalmak
    A reuma élesen le nem határolható gyűjtőfogalom. Arra a tünetcsoportra alkalmazzuk, amely fájdalmas szövetcsoportelváltozással jár, s amely mindenekelőtt az
    ízületekben és az izomzatban manifesztálódik. A reumát vagy akut, vagy krónikus
    gyulladás kíséri. A reumától szövet- és izomduzzanatok keletkeznek, ízületi görbületek, keményedések. Mozgásképességünket a fájdalom olyannyira visszaveti, hogy
    még nyomorékok is lehetünk tőle. Az ízületi és izompanaszok legerősebb nyugalmi
    periódusok után lépnek fel, s javulnak, ha a páciens mozgatja az ízületeit. Az aktivitás hiánya idővel az izomzat elsorvadásához vezet, a megtámadott ízületek orsó formájúra puffadnak fel.
    A betegség többnyire az ízületek reggeli merevségével, fájdalmasságával kezdődik; az ízületek gyakran felduzzadnak, kipirulnak. A betegség általában szimmetrikusan támadja meg az ízületeket, s a fájdalom a periferikus kis ízületek és a nagy ízületek között vándorol. A betegség lefolyása krónikus, a merevedések lökésszerűen
    lépnek fel.
    Az egyre fokozódó merevség miatt a betegség egyre fokozódó elsatnyuláshoz vezet. Ennek ellenére a betegek keveset
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 353
    panaszkodnak, szenvedésükkel szemben nagy türelmet s meglepő közömbösséget
    tanúsítanak.
    A polyarthritis (több ízület egyidejű gyulladása) kórtünete különösen világosan
    tárja elénk a mozgásszervi megbetegedések központi témáját: s ez a mozgás – nyugalom, illetve a mozgékonyság – merevség ellentéteiben határozható meg. Majdnem
    minden reumás páciens előtörténetében rendkívüli aktivitást, mozgékonyságot találunk. Teljesítmény- és küzdősportokat űznek, sokat dolgoznak a házban és a kertben,
    fáradhatatlanul tevékenyek, s hajlamosak másokért is komoly áldozatokat hozni. Aktív, mozgékony, ügyes, nyugtalan emberek tehát, akiket a polyarthritis merevsége
    addig gyötör, mígnem a teljes elsatnyulás végleges nyugalmat kényszerít rájuk. A
    betegség lefolyása azt a benyomást kelti, hogy a lemerevedés a túl sok aktivitást, túl
    sok mozgást korrigálja.
    Első pillantásra csodálkozunk ezen, hiszen eddig mindig a mozgás, változás szükségességéről beszéltünk. Az összefüggés csak akkor világosodik meg előttünk, ha
    újra felidézzük, hogy a betegség őszintévé tesz. Ez a reuma esetében azt jelentené,
    hogy az érintett személyek valójában merevek. A túlhajtott aktivitás és mozgékonyság, melyet a betegek előtörténetében majdnem mindig ott találunk, sajnos csak a
    testre vonatkozik, s a tudat mozdulatlanságát kompenzálja. Már maga a merev szó is
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 354
    rokon a makacs (nyakas), a rideg, a rámered és a megmerevedik (meghal) szavakkal.
    (A németben ezek a szavak rokon hangzásúak: starr, stur, Starrsinn, stei~; störrisch,
    stieren, sterben.)
    E fogalmak mind igen jól illenek a reumás emberekre, akinek személyiségképét
    jól ismerjük, hiszen a pszichoszomatika tudománya több mint fél évszázada tanulmányozza a páciensek e csoportját. A vizsgálatban részt vevők valamennyien egyetértenek abban, hogy „a polyarthritises páciens karakterében kényszeres vonás egyrészt,
    hogy túl lelkiismeretes, perfekcionista, másrészt, hogy mazochista-depressziós, ami
    az önfeláldozás igényében, túlhajtott segíteni akarásban nyilvánul meg; ehhez társul
    még viselkedésének eltúlzott moralitása s a depressziós lehangoltságra való hajlam”.
    (Bráutigam) E jellemvonások rámutatnak arra, milyen merevek, mozdíthatatlanok,
    mily kevéssé rugalmasak és változtathatók lelkükben ezek az emberek. A beteg csak
    ezt a belső mozdíthatatlanságot kompenzálja túl sporttevékenységével, testi nyugtalanságával, mellyel valójában csak azt szolgálja, hogy kényszeres merevségéről elterelje saját figyelmét (elhárító mechanizmus).
    A küzdősportokat űző emberek feltűnő nagy száma elvezet bennünket a következő
    centrális problémakörhöz, az agresszióhoz. A reumás személy saját agresszióját motorikus szinten gátolja, azaz energiáit az izomzat szintjén blokkolja. Az izomelekt-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 355
    romosság kísérleti levezetése és mérése a reumás betegeknél egyértelműen bebizonyította, hogy esetükben bármely ingerület az izomfeszültség növekedéséhez vezet,
    különösen a csuklóizmok területén. E mérések igazolták kézenfekvő gyanúnkat, vagyis azt, hogy a reumás beteg a testi megvalósulásra törő agresszív impulzusait kényszeresen uralma alatt tartja. Az így felhasználatlan energia ottreked a csuklóizomzatban, s gyulladássá, fájdalommá változik. Minden fájdalom, amelyet egy betegség
    során átélünk, valaki másnak szól. A fájdalom mindig valamely agresszív cselekmény eredménye. Ha szabadjára engedem agressziómat, s valakire lesújtok, áldozatom érez fájdalmat. Ha azonban agresszív impulzusaimat leblokkolom, azok ellenem
    fordulnak, s fájdalmat érzek (autoagresszió). Akinek fájdalmai vannak, legjobb, ha
    átgondolja, hogy azok tulajdonképpen kinek is szólnak.
    A reumatikus jelenségek körében van egy egészen sajátos tünet: az alkar izomzatának könyéktáji gyulladása, melynek során a kéz ökölbe szorul (krónikus
    epicondylopatiae). Az itt előállott kép, az „ökölbe szorított kéz” mindennél világosabban jelzi a visszafojtott agressziót, elnyomott vágyunkat arra, hogy „öklünkkel
    egyszer már tényleg az asztalra csapjunk”. Hasonló ehhez a Dupuytren-szindróma,
    melynek során a beteg nem tudja többé kinyitni a kezét. A nyitott tenyér a békülékenység szimbóluma. Ha valakit intéssel üdvözlünk, az arra a szokásra vezethető
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 356
    vissza, hogy találkozáskor felmutatjuk üres tenyerünket, s ezzel bizonyítjuk, hogy
    nincs fegyver a kezünkben, békés szándékkal közeledünk. Ugyanez a szimbolikája
    annak, ha valakinek „kezet nyújtunk”. Amint a nyitott kéz békés, megbocsátó szándékot fejez ki, az ökölbe szorított kéz mindmáig ellenségességet, agressziót jelez.
    A reumás személy nem tud agressziójával bánni, egyébként nem fojtaná el, nem
    blokkolná le azt. Mivel azonban az agresszió jelen van, erős, tudattalan bűntudatot
    kelt benne, s ez a mások irányában megnyilvánuló segítőkészséghez, önfeláldozáshoz
    vezet. Különös kombináció jön itt létre az altruisztikus szolgálat és a mások felett
    gyakorolt uralom között, az a bizonyos tartás, amelyet már Alexander is azzal a szép
    kifejezéssel jellemzett, hogy „jóindulatú zsarnokság”. Gyakran éppen akkor lép fel a
    betegség, amikor valamely, az életben beállt külső változás folytán az illető nem
    tudja többé bűntudatát szolgálattal kompenzálni. A leggyakoribb kísérőtünetek palettája is a visszafojtott ellenségesség centrális jelentőségére utal: ezek mindenekelőtt
    a gyomor- és bélpanaszok, szívtünetek, frigiditás és potenciazavarok, valamint a szorongás és a depresszió. Tény, hogy a reuma kétszer annyi nőt támad meg, mint ahány
    férfit. Ez azzal magyarázható, hogy a nők gátlásosabbak, kevésbé képesek ellenséges
    érzelmeik tudatos megélésére.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 357
    A természetgyógyászat a reumát a mérgek kötőszöveti lerakódására vezeti vissza.
    A lerakódott mérgek a mi látószögünkből a feldolgozatlan problémákat, megemésztetlen témákat szimbolizálják, amelyeket nem oldottunk meg, s amelyek lerakódtak
    tudatunkban. Ez a terápiás kiindulópontja a böjtölésnek* is. A táplálkozás felfüggesztésével a szervezet öntáplálásra kapcsol át, s ezáltal arra kényszerül, hogy elégesse, feldolgozza a „test saját szemétládáját”. Ennek a folyamatnak felel meg pszichikai
    szinten az addig elhárított, elfojtott témakörök tudatossá tétele és feldolgozása. A
    reumás személy azonban nem akar problémáival foglalkozni. Túl merev ehhez, mozdíthatatlan. Túlságosan is szorong ahhoz, hogy őszintén rákérdezzen altruizmusa,
    szolgálatkészsége, áldozatvállalása, morális normái, alkalmazkodókészsége hátterére.
    Így egoizmusa, mozdíthatatlansága, alkalmazkodásra való képtelensége, uralomvágya
    és agressziói árnyékvilágába szorulnak vissza, és a testében látható merevségként,
    mozdulatlanságként szomatizálódnak, ami aztán hamis szolgálatkészségének is véget
    vet.
  • Vö. R. Dahlke: Bewusst Fasten (A tudatos böjt). (Urania, Waakirchen, 1980.)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 358
    Motorikus zavarok: ferde nyak, írógörcs
    E zavarok közös jegye, hogy a páciens részben elveszíti uralmát azok felett a motorikus funkciók felett, amelyek egyébként kicsúsznak az akarat ellenőrzése alól, különösen akkor, amikor az érintett személy úgy érzi, hogy figyelik, illetve ha olyan
    helyzetbe kerül, hogy másokban meghatározott benyomást szeretne kelteni. Így a
    ferde nyak esetében (torticollis spastica) a fej lassan vagy éppen hevesen az egyik
    oldalra billen, sőt részben beáll a féloldalas tartásra. Általában néhány perc múlva a
    beteg vissza tudja fordítani a fejét normális helyzetébe. Feltűnő, hogy bizonyos fogások, például az állra helyezett ujj vagy valamilyen nyaktámasz segítségével a páciens
    egyenesen tudja tartani a fejét. A leghatásosabb azonban az, ha a páciens háttal áll a
    falnak, és a fejét nekitámasztja. Ilyenkor többnyire nehézség nélkül képes egyenesen
    tartani a fejét.
    Ez a sajátosság, valamint a tünet erőteljes szituációs vagy más emberektől való
    függősége világosan jelzi az ilyen jellegű zavarok alapproblematikáját: ez a biztonság
    és a bizonytalanság feszültségi mezőjében mozog. A motorikus zavarok, az egyébként akaratlagos mozdulatok amilyenek az izomrángások (tikk) is – olyan demonstratív magabiztosságot lepleznek le, amely csak a külvilágnak szól. Ezek a tünetek azt
    jelzik, hogy nemcsak másokkal szemben nem vagyunk biztonságban, de még önma-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 359
    gunk felett sincs hatalmunk, kontrollunk. Ha valaki szilárdan, egyenesen, töretlen
    tekintettel néz a szemünkbe, az a közfelfogás szerint egyenes, bátor jellemet jelent. A
    „ferde nyak”-szindrómában szenvedő személyek feje azonban éppen azokban a helyzetekben, amelyeknek tétje van, mintegy saját akaratából oldalra fordul. Így egyre
    fokozódó szorongással érintkeznek a számukra fontos emberekkel, egyre inkább tartanak attól, hogy társaságban megfigyelik őket – s ez a szorongás nem alaptalan. Így
    aztán a páciens tünetei miatt elkerül bizonyos szituációkat, ahogyan általában mindnyájan kerüljük a kellemetlen helyzeteket. E magatartás következtében észrevétlen
    marad saját belső konfliktusa, s a világ egyik fele láthatatlan a számára.
    Az egyenes testtartás rákényszeríti az embert, hogy közvetlenül szembenézzen a
    világ kihívásaival. Ha elfordítjuk a fejünket, elkerüljük az ütközéseket. „Egyoldalúak” leszünk, elfordulunk attól, amivel nem akarunk konfrontálódni. Erre az elferdült,
    egyoldalú látásmódra céloz az az ismert mondás is, hogy valaki elcsavarja valakinek
    a fejét. Ennek a pszichés lerohanásnak is az a célja, hogy az áldozat elveszítse uralmát saját szempontjai fölött, s önálló akarat nélkül, behunyt szemmel kövesse a másikat.
    Ugyanez a háttere az írásgörcsnek és a zongoristák, hegedűművészek ujjgörcsének
    is. E páciensek mindig rendkívül becsvágyóak, s szélsőségesen magas igényeket tá-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 360
    masztanak önmagukkal szemben. Célirányosan törekednek a társadalmi felemelkedésre, kifelé azonban igen szerények. Teljesítményükön, írásukon, gyönyörű zenéjükön keresztül akarnak az emberekre befolyást gyakorolni. A kéz tonikus megmerevedése őszintévé teszi őket: rámutat fáradozásaik s teljesítményük teljes „görcsösségére”, s azt demonstrálja, hogy valójában nincs mit mondaniuk (írniuk).
    Körömrágás
    Bár a körömrágás nem tartozik a motorikus zavarok közé, külső hasonlósága miatt
    mégis ebben a csoportban tárgyaljuk. A körömrágást is kényszerként éljük meg, mely
    legyőzi a kezek fölötti akaratlagos ellenőrzést. A körömrágás nemcsak gyermekek és
    fiatalok között gyakori, átmeneti jelenség, igen sok felnőtt is évtizedeken keresztül
    szenved ebben a meglehetősen nehezen kezelhető szimptómában. Ugyanakkor a körömrágás pszichés háttere teljesen egyértelmű, s az összefüggések felismerése sok
    olyan szülő segítségére lehet, akinek a gyermeke a körmét rágja. A tiltás, fenyegetés,
    büntetés ez esetben a leghelytelenebb reakció.
    Ami az embernél a köröm, az az állatnál a karom. A karom elsődlegesen a védelmet és a támadást szolgálja, tehát az agresszió eszköze. Azt, hogy valaki „megmu-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 361
    tatja a karmait”, hasonló értelemben használjuk, mint hogy „vicsorítja a fogát”. A
    köröm harci készséget jelent. A magasan fejlett ragadozók többsége karmát s fogait
    fegyverként használja. A körömrágás saját agressziónk kasztrációja! Aki saját agreszsziójától tartva lerágja a körmét, szimbolikusan hatástalanítja saját fegyverét. A rágás
    során már felhasznál valamennyit saját agressziójából, ezt azonban kizárólag saját
    maga ellen fordítja: saját agresszióját harapja le. A nők különösen szenvednek a körömrágástól, mert közben csodálják a többi nő hosszú, pirosra lakkozott körmét. A
    hosszú, pirosra lakkozott körmök különösen szép, világító agressziós szimbólumok –
    az ilyet kedvelő nők agresszivitásukat gyakran nem is rejtik véka alá. Kézenfekvő,
    hogy irigykednek rájuk azok, akik nem képesek kiállni agressziójuk s így fegyverük
    mellett. Aki hosszú, piros körmökre vágyik, azt a mögöttes vágyát önti külső formába, hogy bárcsak ő is merne agresszív lenni.
    Ha egy gyermeknél körömrágás lép fel, az azt jelenti, hogy olyan fázisban van,
    amikor nem meri agresszióját a külvilágban kinyilvánítani. A szülőknek azon kellene
    gondolkodnia, hogy nevelési stílusuk vagy saját magatartásuk mennyiben kényszeríti
    a gyermeket arra, hogy agresszióját elfojtsa vagy negatívan értékelje. Az ilyen esetekben meg kell kísérelnünk a gyermek számára olyan életteret teremteni, melyben
    agresszióját és bűntudatát bátran kiélheti. Az ilyen magatartás azonban a szülőkben
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 362
    többnyire félelmet ébreszt, hiszen ha nekik az agresszióval kapcsolatosan nem lenne
    problémájuk, gyermekük sem rágná a körmét. Így valójában az egész család számára
    egészséges lenne, ha kérdésessé tennék őszintétlen, siránkozó életmódjukat, s megtanulnának a külsőségek mögé látni. Ha a gyermek megtanulja, hogyan kell megvédenie magát, ahelyett hogy szülei félelmét respektálja, a körömrágást jószerivel leküzdötte. Ameddig azonban a szülők nem hajlandók megváltozni, legalább ne panaszkodjanak gyermekeik tüneteire, zavaraira. Bár a szülők nem vétkesek gyermekeik
    zavaraiban, kétségtelen, hogy ezek a zavarok mindig a szülők problémáit tükrözik
    vissza.
    Dadogás
    A beszéd folyékony valami – nem véletlenül beszélünk „szóáradatról” vagy „folyékony stílusról”. Dadogás esetén a nyelv nem folyékony. A dadogó feldarabolja,
    széthasítja,
    kasztrálja a nyelvet. Ahhoz, hogy valami folyni tudjon, tágasságra van szüksége –
    ha egy folyót csőbe kényszerítünk, a víztorlasz és a nyomás hatására legfeljebb spriccelni fog a csőből a víz, de semmiképpen sem folyni. A dadogó torka szorosságával
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 363
    megakadályozza a nyelv folyását. Már szóltunk arról, hogy a szorosság és a félelem
    mindig összetartoznak.
    A dadogónak a torkában ül a félelem. A torok (magában véve szűk) kapcsolat, illetve átmenet a törzs és a fej, a lent és a fent között. Emlékezzünk itt mindarra, amit a
    migrénről szóló fejezetben a lent és a fent szimbolikájáról mondtunk. A dadogó
    igyekszik az átjárót a lehető legjobban beszűkíteni, hogy ezzel különös kontrollja
    alatt tartsa azt, ami lentről feljön, illetve ezzel analóg módon, ami a tudattalanból a
    tudatosba emelkedik. Ugyanezt a védelmi elképzelést alkalmazták a régi erődítményrendszerek jól ellenőrizhető keskeny átjáróikkal. Az ilyen jól kontrollálható átjárók,
    bejáratok (határok, teremajtók) mindig torlódáshoz vezetnek. Így megakadályozzák a
    dolgok folyását. A dadogó kontrollálja a torkát, mert fél attól, ami lentről feltolulván
    tudatossá válna – így a torkában fojtja el azt.
    Ismerjük azt a kifejezést, hogy „övön alul”, ami tulajdonképpen az „undorító” és
    „tisztátalan” szexualitásról szól. Az öv vonala a veszélyes alsó és a megengedett,
    tiszta felső területek elválasztására szolgál. A dadogó ezt a határt a torok magasságába tolja fel, mert teljes testiségét veszélyesnek érzi, s csak a fejét tartja világosnak,
    tisztának. A migrénes pácienshez hasonlóan a dadogó is a fejébe tolja át a szexualitását, s így ugyanolyan görcsös fönt, mint lent. Nem engedi el magát, nem nyílik meg a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 364
    testiség ösztönigényei és vágyai előtt, melyek nyomása annál erősebb és félelmetesebb, mennél tovább fojtja el őket az ember. A dadogás tünete ráadásul kontaktus- és
    partnerkapcsolati nehézségeket okoz – s ezzel bezárult az ördögi kör.
    Ugyanezen elv szerint kifacsart az a magyarázat is, mely a dadogó gyermekek
    gátlásosságát a dadogással indokolja. Pedig maga a dadogás fejez ki gátlásosságot; a
    gyermek gátolt – s ez mutatkozik meg a dadogásban is. A dadogó gyermek fél attól,
    hogy valami feltörjön belőle, s annak szabad utat adjon. Meggátolja a szabad folyást,
    hogy jobban tudjon kontrollálni. Mindegy, hogy ezt a gyermek esetében
    kitörő valamit szexualitásnak vagy agressziónak hívjuk, vagy éppen egy harmadik
    nevet adunk neki. A dadogó nem mondja ki, amit ki kellene mondania. A nyelv a
    kifejezés eszköze. Ha szembehelyezkedünk azzal, ami belőlünk kikívánkozik, ebben
    a kifejezésre törő tartalomtól való félelmünk mutatkozik meg. A dadogó nem nyitott.
    Ha sikerülne egyszer valóban megnyílnia, mint egy kráterből, úgy törne ki belőle a
    szexualitás, az agresszió és a beszéd őrült özöne. Ha a kimondatlant kimondottuk,
    nincs többé okunk a dadogásra.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 365
  1. Balesetek
    Sokan csodálkoznak azon, hogy a baleseteket ugyanúgy értelmezzük, mint más
    megbetegedéseket. Úgy gondolják, a baleset más – végül is kívülről jön, így nem
    lehetünk vétkesek benne. Az ilyen okfejtés csak arra mutat rá, milyen zavaros és inkorrekt a gondolkodásunk általában, illetve, hogy mennyire tudattalan vágyainkhoz
    igazítjuk gondolatainkat s elméleteinket. Mindannyian rendkívüli módon kellemetlennek tartanánk, hogy létünkért és annak tapasztalataiért minden felelősséget mi
    vállaljunk. Állandóan megtaláljuk a lehetőséget arra, hogy projiciáljunk, hogy a vétkest a külvilágban keressük. S mindig haragszunk, ha valaki projekciónkat leleplezi.
    A tudományos törekvések többsége is azt a célt szolgálja, hogy projekcióinkat tudományosan alátámassza, s így legalizálja őket. Ha a dolog „emberi” oldalát nézzük,
    mindez nagyon is érthető. Mivel azonban ezt a könyvet olyan embereknek írtuk, akik
    az igazságot keresik, és tudják, hogy ez csak őszinte önismerettel érhető el, nem futamodhatunk meg gyáván a balesetek témája elől sem.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 366
    Világosan látnunk kell, hogy mindig van valami, ami látszólag kívülről érkezik
    hozzánk, s ezt a valamit mindig is „ok”-ként interpretáljuk. E kauzális interpretáció
    azonban csak az egyik lehetőség az összefüggések magyarázatára, s mi azt határoztuk
    el, hogy ebben a könyvben e szokásos látásmódot egy másikkal váltjuk fel, illetve
    egészítjük ki. Ha tükörbe nézünk, látszólag a tükörkép is kívülről néz ránk, mégsem
    nevezhetjük a tükörképet arcunk okának. Megfázás esetén a baktériumok jönnek kívülről, s bennük látjuk a megfázás okát. Autóvezetésnél a részeg vezető az, aki az
    előzésre vonatkozó szabályokat nem tartotta be, s máris benne látjuk a baleset okát.
    Funkcionális szinten mindig van magyarázat. Ettől azonban még nem tilos a történteket tartalmi szinten értelmeznünk.
    A rezonancia törvénye gondoskodik arról, hogy semmivel se kerüljünk kapcsolatba, amihez nincsen közünk. A funkcionális összefüggés mindenkor az az anyagi médium, mely a korporális (testi) szinten történő manifesztációhoz szükséges. Ahhoz,
    hogy fessünk egy képet, vászonra és festékre van szükségünk – ezek azonban nem a
    kép okai, csak azok az anyagi közvetítők, melyek segítségével a művész a benne levő
    belső képet megvalósítja. Ostobaság lenne, ha a kép kifejezőerejét érintő értelmezésünket azzal az okfejtéssel mosnánk el, hogy a kép tulajdonképpeni oka a festék, a
    vászon és az ecset.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 367
    Baleseteinket ugyanúgy mi keressük magunknak, ahogyan betegségeinket, és
    semmitől sem riadunk vissza, amit „ok”-nak használhatunk fel. Mindazért azonban,
    ami életünkben történik velünk, a felelősséget egyedül mi magunk viseljük. Ez alól
    nincs kivétel – így fel is hagyhatunk a kivételek keresésével. Ha valaki szenved, mindig magától szenved (ami semmit sem von le szenvedése nagyságából!). Mindenki
    tettes és áldozat egy személyben. Amíg valaki e kettőt nem ismeri fel önmagában,
    nem lehet egészséges. Azon az intenzitáson, amellyel az emberek a saját projekciójukkal megalkotott „tettest” szidják, könnyen leolvasható, milyen ellenséges érzülettel viseltetnek a magukban hordott tettessel szemben. Hiányzik a belátás, amely lehetővé tenné, hogy a kettőt egynek lássák.
    Nem új az a felismerés, miszerint a baleset sosem véletlen. Már Freud is, A mindennapi élet pszichopatológiájában a hibás cselekvéseken (mint elszólás, felejtés,
    tárgyak elrakása) kívül a baleseteket is tudattalan szándék eredményének tartotta.
    Azóta a pszichoszomatikus kutatás statisztikai értelemben is igazolta az úgynevezett
    „baleseti hajlamos személyiség” létét. Ezen olyan speciális személyiségstruktúrát
    értünk, amely hajlamos arra, hogy konfliktusait balesetek formájában dolgozza fel. K.
    Marbe német pszichológus már 1926-ban közzétett A balesetek és az üzemi balesetek
    gyakorlati pszichológiája című munkájában azt a megfigyelést tette, hogy az az em-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 368
    ber, aki már balesetet szenvedett, nagyobb valószínűséggel szenved el további balesetet, mint az, aki még sosem volt baleset áldozata.
    Alexandernek a pszichoszomatikus orvostudományról szóló alapvető művében,
    mely 1950-ben jelent meg, témánkhoz a következő utalásokat találjuk: „A connecticuti autóbalesetek elemzése során bebizonyosodott, hogy a hatéves vizsgált periódusban a balesetek több mint egyharmadát ugyanaz a csaknem 4% okozza. Egy vállalat,
    mely számos teherautó-vezetőt foglalkoztatott, nyugtalan lett az autóbalesetek okozta
    magas költségek miatt, és a balesetek csökkentése céljából kivizsgáltatta a baleseti
    okokat. Egyebek közt megvizsgálták az egyes autóvezetők baleseti előtörténetét, s
    ennek eredményeképpen azokat a vezetőket, akik a legtöbb balesetet szenvedték el,
    más munkakörbe helyezték át. Ezzel az egyszerű intézkedéssel a baleseti gyakoriságot a kiinduló érték egyötödére sikerült csökkenteni. E vizsgálat eredményének érdekessége még, hogy ezek az autóvezetők baleseti »szokásaikat,« új foglalkozásukban
    is megtartották. Ez megdönthetetlenül bizonyítja, hogy vannak balesetre hajlamos
    emberek, s hogy az ilyen egyének e tulajdonságukat minden foglalkozási formában és
    mindennapi életükben is megtartják.” (Alexander: Pszichoszomatikus orvostudomány.)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 369
    A továbbiakban Alexander azt a következtetést vonja le, „hogy a legtöbb baleset
    szándékos motívumot is tartalmaz, még ha ez a szándék aligha tudatos is. Más szavakkal: a legtöbb baleset tudattalanul motivált.” E visszapillantás a pszichoanalitikus
    irodalom kezdeteire többek között azt is jelzi, hogy szemléletünk a baleseteket illetően semmi esetre sem új, s azt is, hogy milyen soká is tart, míg bizonyos (kellemetlen)
    felismeréseket a nagy többség tudatosít (ha egyáltalán megteszi).
    A továbbiakban kevésbé érdekel bennünket a baleseti hajlamos személyiség leírása, inkább azzal foglalkozunk, mi a baleset jelentősége életünkben. Ha valaki nem is
    tipikus baleseti hajlamos személyiség, a megtörtént balesetnek mindenesetre van valami mondanivalója a számára – s azt akarjuk most megtanulni, hogyan értsük meg
    ezt a mondanivalót. Ha egy ember életében egyre gyakoribbak a balesetek, ez csak
    azt jelenti, hogy ez az ember problémáit még mindig nem oldotta meg tudatosan, s a
    szükséges tanulságot a balesetből kényszerül levonni. Az egyik ember baleseteken
    keresztül helyesbíti azt, amit a másik az úgynevezett „locus minoris resistentiae”
    problematikájában fejez ki. A baleset közvetlenül és hirtelen megkérdőjelezi az érintett személy bejáratott cselekvési és magatartási mintáit. Cezúrát jelent életünkben,
    ekként kell tehát vizsgálni. Tekintsük balesetünket színdarabnak, próbáljuk megérteni
    a folyamat pontos struktúráját, s alkalmazzuk azt saját helyzetünkre. A baleset min-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 370
    denkori problematikánk karikatúrája – s ugyanolyan fájdalmas és találó, mint minden
    karikatúra.
    A közlekedési balesetek
    A „közlekedési baleset” olyan absztrakt gyűjtőfogalom, amelyet nem lehet értelmezni. Ahhoz, hogy megmondhassuk, milyen üzenetet hordoz a baleset, minden
    egyes esetben tudnunk kell, hogy pontosan hogyan játszódott le. Amilyen nehéz vagy
    akár lehetetlen a balesetek általános értelmezése, többnyire annyira egyszerű a konkrét eseté. Csak jól oda kell figyelni, amikor elmesélik a történetet. Nyelvünk kétértelműsége mindent elárul. Sajnos, mégis újra és újra tapasztaljuk, hogy nagyon sok
    embernek nincsen füle a nyelvi összefüggések meghallására. Így például gyakran arra
    kérjük páciensünket, hogy elbeszéléséből egy bizonyos mondatot addig ismételjen,
    amíg valami meg nem világosodik számára. Ilyenkor aztán ismételten elcsodálkozhatunk azon, milyen tudattalanul bánnak az emberek a nyelvvel, illetve hogy milyen
    nyilvánvalóan jól működnek az emberbe épített szűrők, ha saját problémáiról van
    szó.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 371
    Így tehát, akár a közlekedésben, az életben is letérhetünk a helyes útról, visszafarolhatunk, kicsúszhat a talaj a lábunk alól, elveszthetjük az uralmunkat vagy a kontrollunkat magunk fölött, kizökkenhetünk a kerékvágásból, nekimehetünk valakinek
    stb. Mit kell itt még értelmezni? Elég, ha a nyelvre hallgatunk. Valaki olyannyira
    felgyorsul, hogy nem képes lefékezni magát, s az előtte levőhöz (vagy talán hölgy az
    illető?) túl közel kerül, sőt neki is megy, így teremt intim kapcsolatot (ezt némelyek
    úgy nevezik, hogy löknek). A heves összeütközést megbotránkoztatónak tartjuk, s az
    autótulajdonosok nemcsak autójukkal mennek egymásnak, hanem szavakkal is.
    Gyakran elég, ha megkérdezzük: „Mi volt a baleset oka?”, s máris megkapjuk a
    leggyakoribb választ: „nem tudtam idejében fékezni”, ami arra mutat, hogy az illető
    életében (például foglalkozásában) a fejlődés folyamatát annyira felgyorsította, hogy
    az már önmagát veszélyezteti. Az ilyen embernek meg kell értenie, hogy felgyorsult
    életét ellenőrzés alá kell vonni, s tempóját még idejében mérsékelnie kell.
    Ha valaki azt válaszolja, hogy „egyszerűen nem láttam a másikat”, ez azt jelenti,
    hogy az illető saját életében is átnéz valami számára fontos dolgon. Ha egy előzési
    kísérlet balesetben végződik, a lehető leggyorsabban ellenőriznünk kell gondolatban
    minden „előzési manővert”, melyet életünkben alkalmazunk. Aki a kormány mellett
    elalszik, annak saját életében is a lehető leggyorsabban fel kell ébrednie, mielőtt még
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 372
    kevésbé szelíden ébresztgetnék. Ha valaki éjjel autójával elakad, gondoljon bele,
    melyek azok a dolgok, amelyek a lélek éjszakai területén feltartóztatják. Az egyik
    belevág valakibe, a másik áttöri valaminek a határait vagy a terelőpalánkot, a harmadiknak a kátyúból kell kihúznia a kocsiját. Hirtelen nem látunk tisztán, hirtelen elnézzük a „Megállj!” táblát, eltévesztjük az irányt, ellenállásba ütközünk. A közlekedési balesetek majdnem mindig igen intenzív emberi kontaktushoz vezetnek – többnyire túl közel is kerülünk egymáshoz –, a közeledés azonban mindig túlságosan agresszív.
    Most bemutatunk és értelmezünk egy konkrét közlekedési balesetet, hogy az olvasó a példán át még inkább követni tudja szemléletmódunkat. Ez a baleset megtörtént,
    s a közlekedési balesetek igen gyakori típusához tartozik. Két személygépkocsi akkora lendülettel ütközik össze egy jobbkézszabályos kereszteződésnél, hogy az egyik a
    járdára repül, s átfordul a tetejére. Többen benn rekednek az autóban, és segítségért
    kiabálnak. Az autóból hangos zene szól. A járókelők lassan kiszabadítják fémbörtönükből a bezártakat – nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel kerülnek kórházba.
    A baleset lefolyása a következő értelmezést sugallja: a baleset összes résztvevőjének élethelyzetére jellemző, hogy életútjukat a kipróbált irányban akarták folytatni
    tovább. Ennek felel meg az a kísérlet, hogy járművükkel megszakítás nélkül, egyene-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 373
    sen továbbhajtottak. Kereszteződések azonban nemcsak az utcán vannak, hanem az
    életben is. Az egyenes utca az életben a norma, az, amit már megszokásból is követünk. Az a tény, hogy a résztvevők egyenes irányú utazása a baleset következtében
    megszakadt, arra utal, hogy egyikük sem érezte meg: életútját meg kell változtatnia.
    Az életben minden norma s minden irány egyszer csak túléli önmagát, s így maga
    teremti meg a változtatás szükségességét. Minden, ami helyes, idővel hibás lesz. Az
    emberek általában azzal védelmezik normáikat, hogy azok a múltban beváltak. Ez
    azonban nem indok. A csecsemő számára az a norma, hogy a pelenkába csinál, és ez
    így rendjén is van. Az ötéves ágybacsinálók ugyanakkor nem igazolhatják többé ezzel
    a normával a tettüket.
    Az emberi életben az egyik legnehezebb dolog idejében felismerni a változások
    szükségességét. Biztosak lehetünk benne, hogy az előző baleset részesei ezt nem ismerték fel. Megpróbáltak egyenesen hajtani az (eddig) bevált úton, és elfojtottak
    mindent, ami arra irányult, hogy normáikat eleresszék, kurzust váltsanak, kiugorjanak
    szituációjukból. A kiugrásra motiváló késztetés azonban tudattalanul mindig jelen
    van. Tudattalanul valami már nincs rendben azzal az úttal, amelyet követünk, de
    nincs bátorságunk hozzá, hogy tudatosan kérdésessé tegyük, megváljunk tőle. A változások szorongást váltanak ki. Szeretnénk – de nem merjük. Lehet, hogy egy part-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 374
    nerkapcsolatról van szó, amely túlélte önmagát, de lehet ez egy foglalkozás vagy világszemlélet is. Közös bennük az, hogy elfojtjuk vágyunkat, amely arra irányul, hogy
    a megszokottból egy ugrással az ismeretlenbe lépjünk. A nem kiélt vágy a tudattalan
    eseményvágyon keresztül keres megvalósulást, amit a tudat mint „kívülről jövő”-t él
    meg: a talaj kicsúszik a lábunk alól – példánkban az autóbaleset révén.
    Aki őszinte magához, egy ilyen esemény után megállapíthatja, hogy legmélyebb
    bensejében már réges-régen nem volt elégedett azzal az úttal, amelyen járt; már időtlen idők óta el akarta hagyni, csak a bátorság hiányzott hozzá. Mindig csak az történik az emberrel, amit tulajdonképpen ő akar, s bár a tudattalan teljesítések sikeresek,
    mégis megvan az a hátrányuk, hogy a problémát végső soron nem oldják meg. Ez
    pedig egyszerűen azért van, mert a problémák csak tudatos előrelépéssel oldhatók
    meg, a tudattalan teljesítések csak materiálisan valósítják meg őket. Bár a materiális
    megvalósítás jelenthet késztetést, informálhat, a problémát azonban egészen nem
    oldhatja meg.
    Így esetünkben az autóbaleset megszabadít ugyan a bejáratott úttól, ugyanakkor
    azonban még nagyobb rabsághoz vezet, ugyanis az autóba való bezártsághoz. Ez az
    új, váratlan helyzet egyrészt rámutat arra, hogy e folyamatok a tudattalanban zajlanak
    le, másrészt arra is figyelmeztet, hogy a bejáratott útról való letérés nem a vágyott
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 375
    szabadságba, hanem újabb rabságba vezet. Az autóba zárt sebesültek segélykiáltásait
    szinte túlharsogta az autó belsejéből bömbölő zene. Aki a dolgok kimenetelét, manifesztációit példázatoknak tekinti, ebben a részletben azt fogja látni, hogy a résztvevők
    külsőségekkel próbálják meg elterelni figyelmüket saját konfliktusaikról. A rádióból
    bömbölő zene túlharsogja azt a belső hangot, amely segítségért kiált, s melyet szükséghelyzetben tudatunknak kell meghallania. A felsőrendű tudat (Oberbewusste) elterel, nem akarja meghallani a segélykiáltást, s a konfliktus, a lélek szabadságvágya ott
    marad bezárva a tudattalanban. Önmaga nem tud kiszabadulni, meg kell várnia, míg
    az események kívülről kiszabadítják. A baleset itt az a „külső esemény”, mely csatornát nyitott a tudattalan számára, hogy azon át artikulálhassa magát. A lélek segélykiáltásai átkerültek a hallható világba. Ez a baleset hozta őszinteség.
    Otthoni és üzemi balesetek
    Miként a közlekedési balesetek, a háztartás és a munka során bekövetkező balesetek lehetőségei és szimbolikája is szinte határtalan, így minden egyes esetet önmagában kell megvizsgálni.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 376
    Az égési balesetek szimbolikája igen gazdag. Sok beszédfordulat használja fel az
    égés, a tűz szimbólumait pszichikai folyamatok kifejezésére: megégeti a száját (e jár
    a szája) megégeti a kezét (tiltott dologhoz nyúlt) – forró vasat érint (kényes témát
    pendít meg) – a tűzzel játszik – valakiért tűzbe menne stb.
    A tűz itt mindig veszélyt jelent. A megégés ezek szerint azt jelzi, hogy nem helyesen becsültük fel, illetve egyáltalán nem láttuk a veszélyt. Talán észre sem vesszük,
    milyen forró is egy bizonyos téma. A megégés hívja fel figyelmünket arra, hogy veszélyes dologgal játszunk. Ezenfelül a tűznek igen jelentős vonatkozásai vannak a
    szerelem, a szexualitás témájához. Beszélünk forró szerelemről és égő szerelemről –
    mintha tűzhöz nyúlnánk – lángra gyúlunk a szerelemben – tüzel és lángba borul a
    szívünk –, sőt a német nyelvben szerelmünket lángnak nevezzük. A tűz szexuális
    szimbolikája abban a szeretetteljes viszonyban is megnyilvánul, amellyel a fiatalok
    motorkerékpárjukat becézik: a németek tüzes kemencének, forró kályhának, nálunk
    inkább tüzes lónak. (A tűz kívül van, ahelyett hogy belül lenne!)
    Az égés először a bőrt érinti, az ember határait. A határ megsérülése minden esetben az én kérdésessé tételét jelenti. Énünkkel határoljuk le magunkat, s éppen ez gátol bennünket a szeretetben. Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, én-határainkat kell megnyitnunk, a tűzhöz kell nyúlnunk, fel kell lobbannunk a szerelem szikrájától, hogy
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 377
    határainkat leégessük. Aki erre nem képes, azzal megtörténhet, hogy belső tűz helyett
    külső tűz égeti meg külső határait, azaz a bőrét, tehát erőszakkal nyitottá és sebezhetővé válik.
    Hasonló a szimbolikája majdnem minden olyan sérülésnek, amely először a külső
    határt, a bőrt töri át. Beszélünk pszichés sérülésről is, beszélünk arról is, hogy valaki
    egy megjegyzéstől sértve érzi magát. Nemcsak másokat sérthetünk meg, saját húsunkba is belevághatunk. Az „elbukás”, „megbotlás” szimbolikája is könnyen átlátható. Van, aki a „tükörjégen” csúszik el, mert túl sima a parkett, van, aki felfelé bukik, s van, aki lefelé. Ha bukásunk eredménye agyrázkódás, az gondolkodási rendszerünket alapvetően megrázkódtatja, kérdésessé teszi. Ha fel akarunk ülni, fáj a fejünk,
    azonnal le kell feküdnünk. Fejünk, gondolkodásunk domináns vonásai maguktól
    megkérdőjeleződnek, saját bőrünkön érezzük, hogy gondolkodásmódunk fáj.
    Csonttörés
    A csontok majdnem kivétel nélkül extrém mozgásos helyzetben (autózásmotorozás, sporttevékenység közben), mechanikus külső hatásra törnek el. A csonttörést hosszabb kényszerpihenő követi (ágyban fekvés, begipszelve). Minden csonttö-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 378
    rés „meg-megszakítja” addigi mozgásunkat, aktivitásunkat, s nyugalmat kényszerít
    ránk. E kényszerű passzivitást, nyugalmat arra kellene felhasználnunk, hogy újra orientálódjunk. A törés azt jelzi, hogy valamely fejlődési folyamat szükségszerűen végéhez ért, bár nem vettük észre, és hogy a testnek el kell törnie a régit ahhoz, hogy az
    új áttörhessen, teret nyerhessen. A törés megtöri eddigi utunkat, melyet túlzott mozgékonyság, túlzásba vitt aktivitás jellemzett. Túlmozogtuk és túlterheltük magunkat,
    túlságosan terjeszkedtünk, s általában felsőfokon tevékenykedtünk. A törésben ez a
    mozgás, ez a megterhelés összegeződik, s a leggyengébb pont aztán enged ennek a
    túlterhelésnek.
    A testben a csontok a szilárdság elvét képviselik, tehát a tartásunkat biztosító
    normákat (szabályokat), de a megmerevedést (meszesedést) is. Ha a csontozatban a
    merevség princípiuma (a mész) kerül túlsúlyba, a csont törékeny lesz, s funkcióját
    nem tudja betölteni többé. Így vagyunk valamennyi normával: bár a normák feladata
    az, hogy tartást közvetítsenek, ennek nem tudnak eleget tenni, ha túlságosan elmerevednek. A csonttörés fizikai szinten jelzi, hogy pszichés rendszerünkben normáink
    észrevétlenül túlságosan is merevek lettek. Túl kemények, túl merevek, hajlíthatatlanok lettünk. Az a tendencia, hogy a korral nézeteinkhez egyre merevebben ragaszkodunk és így pszichés alkalmazkodóképességünk egyre csökken, fizikai szinten azt
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 379
    jelenti, hogy a csontmeszesedés is egyre előrehalad, s a csonttörés veszélye megnő.
    Ennek ellenpólusát képviseli a kisgyermek hajlékony csontjaival, melyek jóformán
    képtelenek eltörni. A kisgyermeknek még nincsenek normái és mértékei, melyekhez
    mereven ragaszkodhatna. Ha valaki túlságosan hajlíthatatlanná válik, egyoldalúságát
    gerinctörés fogja korrigálni – s ezt csak úgy előzhetjük meg, ha saját akaratunkból
    meghajlunk!
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 380
  2. Pszichés tünetek
    E címszó alatt néhány olyan, gyakran fellépő zavart elemzünk, amelyet általában
    „pszichikus” zavarnak hívnak. Feltűnő persze, hogy szemléletmódunkon belül milyen kevés értelme van a „pszichikus” jelzőnek. Valójában nem lehet éles választóvonalat húzni a szomatikus és a pszichés szimptómák közé. Minden szimptóma
    pszichikai tartalommal bír, és a testben nyilvánul meg. A szorongás és a depresszió is
    felhasználja a testet önmaga megvalósítására. E szomatikus korrelációk az alapjai az
    akadémikus pszichiátria gyógyszeres beavatkozásainak is. A depressziós páciens
    könnyei nem „pszichikusabbak”, mint a genny vagy a hasmenés. A pszichikus és a
    szomatikus között jogosan legfeljebb a folyamat végpontjára tehetünk különbséget,
    itt ugyanis már szervi degenerációt hasonlítunk össze valamilyen pszichotikus
    személyiségelváltozással. Ha azonban a végpontoktól a közép irányába mozdulunk
    el, egyre nehezebb lesz a választóvonalat megtalálnunk. Ha alaposak vagyunk, maga
    a szélsőség vizsgálata sem jogosít fel bennünket arra, hogy „szomatikus” és „pszichikus” között különbséget tegyünk, ez ugyanis csak a szimbólum megnyilatkozási
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 381
    módjában rejlik. Külső megjelenési képében az asztma az amputált lábtól éppen
    olyan jelentősen különbözik, mint a szkizofréniától. A „szomatikus” és a „pszichikus” fogalma szerinti rendszerezés több félreértésre ad okot, mint amennyire eligazít.
    A magunk részéről nem látjuk szükségesnek a különbségtételt, mivel a mi elméletünk egyaránt alkalmazható bármely szimptómára, s kivételt sem kell tennie. Bár a
    szimptómákat a legkülönbözőbb külső megjelenési formák szolgálhatják, erre azonban valamennyien a testet használják fel, melyen keresztül láthatóvá és megismerhetővé válik a mögötte levő tudati tartalom. A szimptómát viszont már megint csak
    tudatunkban éljük át, legyen az akár szomorúság, akár egy seb okozta fájdalom. Az
    első részben utaltunk arra, hogy minden, ami egyéni, az tünet is lehet, s csak a szubjektív értékelés dönt arról, hogy valami betegséget vagy egészséget jelent-e. Ugyanez
    érvényesül az úgynevezett psziché területén is.
    Ugyanakkor e helyütt meg kell válnunk attól az elképzeléstől is, hogy létezik normális és nem normális viselkedés. A normalitás fogalma a statisztikai gyakoriságról
    szól, sem osztályozási, sem értékelési alapul nem használható. Bár a normalitás szorongáscsökkentő fogalom, az individuációval azonban ellentétben áll.
    A normalitás védelmezése a tradicionális pszichiátria kérdéses hipotézise. A hallucináció sem nem irreálisabb, sem nem reálisabb, mint bármely más érzékelés.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 382
    Csakhogy hiányzik hozzá a kollektív helyeslés. A „pszichésen beteg” személy ugyanazon pszichológiai törvények szerint működik, mint a többi ember. Az, aki üldözési
    mániában szenved, és úgy érzi, hogy követik, hogy gyilkosok fenyegetik, éppúgy
    saját agresszív árnyékát projiciálja környezetére, mint az a polgár, aki a bűnözők szigorúbb megbüntetését követeli vagy fél a terroristáktól. A projekció (mindegyik!)
    rögeszme, s nincs értelme annak a kérdésnek, hogy meddig normális még egy rögeszme, s mikor lesz beteges.
    A pszichikusan beteg és a pszichésen egészséges fogalma egy folyamat elméleti
    végpontjait jelenti, s a folyamat a tudatosság és az árnyékvilág váltójátékából áll öszsze. Az úgynevezett pszichotikusok a sikeres elfojtás legszélsőségesebb formáját
    valósítják meg. Aki minden csatornát, minden utat elzár árnyékvilága előtt, annál
    előbb-utóbb dominanciaváltásra kerül sor, s az árnyék veszi át a személyiség feletti
    totális uralmat. Az ilyen személyiség ugyanúgy abszolút módon fojtja el addig uralkodó tudatát, s óriási energiával pótolja mindazt, ami személyisége másik részét jelenti, s amit eddig nem mert kiélni. Így lesznek tisztes moralisták obszcén magamutogatók (exhibicionisták), félénk, szelíd lények vad, őrjöngő állatok, s bátortalan,
    kudarcra ítélt emberek nagyzási hóbortban szenvedők.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 383
    A pszichózis is őszintévé tesz, ugyanis behozza mindazt, amit az érintett személy
    addig elmulasztott, méghozzá abszolút módon s a külvilág számára félelmetes intenzitással. A pszichózis kétségbeesett kísérlet arra, hogy a korábban élt egyoldalúságot
    egyensúlyba hozza – ugyanakkor olyan kísérlet, mely ki van téve annak a veszélynek,
    hogy nem talál ki többé a szélsőségek állandó váltakozásából. Különösen nehezen
    találja meg a középutat, az egyensúlyt az, aki mániás depresszióban szenved. A
    pszichózisban az ember saját árnyékvilágát éli. Az őrület a nézőben mindig is óriási
    félelmet, kiszolgáltatottságot keltett, ugyanis saját árnyékvilágára emlékeztette. Az
    őrült a tudat poklának kapuját nyitja meg számunkra, s ez a pokol valamennyiünkben
    jelen van. Bár érthető, hogy félelmünkben vadul küzdünk a szimptóma ellen, elfojtjuk azt, de ez a módszer a probléma megoldására kevéssé alkalmas. Az árnyékvilág
    elfojtásának princípiuma ugyanis az árnyékvilág erőszakos robbanásához vezet – ha
    ismételten az elfojtást alkalmazzuk, ezzel ugyan elnapoljuk, de magát a problémát
    megoldani vagy megváltani nem tudjuk vele.
    Ahhoz, hogy új irányba mozdulhassunk el, először is fel kell ismernünk, hogy a
    szimptóma itt is tökéletesen értelmes és jogosult. E belátásra építve gondolkodhatunk
    tovább azon, hogy az adott tünet esetében mi vezet a gyógyuláshoz, és ezt hogyan
    támogathatjuk.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 384
    Legyen elég ez a néhány megjegyzés a pszichotikus tünetek témájához. A mélyreható értelmezés e területen nem sokat ér, a pszichotikus személy kevéssé nyitott az
    értelmezések számára. Annyira fél árnyékvilágától, hogy azt többnyire teljes egészében kivetíti. A témában érdekelt megfigyelőnek nem lesznek különösebb nehézségei
    az értelmezéssel, ha a könyvünkben ismételten megfogalmazott szabályokat szem
    előtt tartja:
    l. Minden, amit a páciens a külvilágban él meg, saját árnyékvilágának projekciója
    (hangok, támadások, követés, hipnotizőrök, gyilkossági szándék stb.).
  3. A pszichés magatartás a meg nem élt árnyékvilág kényszerű megvalósítása.
    A pszichikus szimptómák végső soron nem értelmezhetők, mivel nem ültetik át a
    problémát más szintre, hanem direkt módon fejezik ki. Ezért mindaz, amit a pszichikus szimptómákról mondhatnánk, banálisnak tűnne, ugyanis hiányzik belőle a lefordítás aktusa. Ennek ellenére a példa kedvéért a téma keretei közt elemezni fogunk
    még három szimptómát. Ezek igen elterjedtek, s többnyire a pszichikus területhez
    sorolják őket: a depressziót, az álmatlanságot és a szenvedélybetegségeket.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 385
    A depresszió
    A depresszió egy tünetegyüttes gyűjtőfogalma, amely a levertségtől, a motiváció
    gátoltságától egészen a teljes apátiával járó, úgynevezett endogén depresszióig tart. A
    depressziós személy aktivitása teljes mértékben gátolt, hangulata nyomott, s egy sor
    testi kísérőtünete is van, úgymint fáradtság, alvászavarok, étvágytalanság, székrekedés, fejfájás, heves szívdobogás, keresztcsonti fájdalmak, nőknél menstruációs zavarok és általában a testi funkciók legyengülése. A depressziós beteget erős lelkifurdalás gyötri, tele van szemrehányással önmaga iránt, s állandóan jóvá akar tenni valamit. A depresszió szót a latin deprimo szóból vezetjük le, ami „elnyomást”, „elfojtást” jelent. Ez felveti azt a kérdést, mi fojtogatja a depresszióst, illetve mi az, amit
    elfojt. Válaszként a következő három téma jöhet szóba:
    l. Agresszió. Mint korábban már mondottuk, a nem kifelé irányuló agresszió testi
    fájdalommá alakul át. E megállapításunkat azzal egészíthetjük ki, hogy az elfojtott
    agresszió a psziché területén depresszióhoz vezet. Az az agresszió, amelyet megnyilvánulásában blokkolunk, befelé fordul, s a feladót címzettjévé teszi. Nemcsak a lelkifurdalás terheli az elfojtott agresszió számláját, hanem sokféle szomatikus
    kísérőtünet is a maga diffúz fájdalmaival. Más helyütt már kifejtettük, hogy az agresszió csak az életenergia, az aktivitás egy különös formája. Míg a pszichiátria vadul
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 386
    fáradozik azon, hogy a depressziós beteget bekapcsolja valamiféle aktivitásba, a páciens ezt az aktivitást fenyegetőnek tartja. A depressziós személy kényszeresen kerül
    mindent, ami nyilvánosan nem elismerésre méltó, és makulátlan életvezetésével próbálja meg agresszív, destruktív impulzusait palástolni. Az önmaga ellen fordított agresszió legnyilvánvalóbb kifejezési formáját az öngyilkosságban találja meg. Öngyilkossági szándék esetén mindig annak kell utánanéznünk, valójában kire is vonatkozik
    a gyilkossági szándék.
  4. Felelősség. A depresszió – ha az öngyilkosságtól eltekintünk – a felelősség elutasításának legszélsőségesebb formája. Aki depressziós, az nem cselekszik, csak
    vegetál, inkább holt, mint élő. Bármennyire elutasítja is azonban az aktív szembesülést az élettel, lelkifurdalása hátsó kapuján ismét konfrontálódik a „felelősség” témájával. A felelősségvállalástól való félelem ott áll minden depresszió előterében, és
    épp akkor szokott felerősödni, amikor a páciensnek új életfázisba kellene lépnie, mint
    például a gyermekágyi depressziónál.
  5. Lemondás – magány – öregség – halál. E négy, szorosan összetartozó fogalom
    az utolsó, s véleményünk szerint a legfontosabb tématerületet körvonalazza. A depresszióban a páciens rákényszerül arra, hogy az élet halálpólusával szembesüljön. A
    depressziós személy mindent megvont magától, ami élő, a mozgást, a változást, a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 387
    társaságot, a kommunikációt, s manifesztálja minden élő ellenpólusát: az apátiát, a
    merevséget, a magányt, a halálgondolatokat. Az élet haláloldala, mely a depresszióban oly hatékonyan érvényesül, nem más, mint a páciens saját árnyékvilága.
    A konfliktus itt az, hogy a páciens ugyanúgy fél az élettől, mint a haláltól. Az aktív élet bűnös és felelősséggel jár éppen ez az, amit a depressziós ember el akar kerülni. A felelősségvállalás egyben a projekciókról való lemondást s magányunk akceptálását is jelenti. A depresszív személyiség szorong ezektől, s szüksége van olyan
    emberekre, akikre támaszkodhat. A depresszió külső kiváltó oka gyakran a vonatkozási vagy referenciaszemély (Bezugsperson) elvesztése vagy a tőle való elválás. A
    depressziós ember nagyon magányos – de nem akar egyedül élni, s nem akarja vállalni a felelősséget. Fél a haláltól, s épp ezért nem fogja fel az élet feltételeit. A depreszszió is őszintévé tesz: nyilvánvaló lesz általa képtelenségünk az életre és halálra.
    Az álmatlanság
    Hosszabb-rövidebb időn keresztül igen sokan szenvednek álmatlanságban. Ezzel
    párhuzamosan magas az altatófogyasztás is. Az evéshez vagy a szexualitáshoz hasonlóan az alvás is az ember ösztönös és alapvető igényei közé tartozik. Életünk egy-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 388
    harmadát ebben az állapotban töltjük el. Mind az állatok, mind az emberek számára
    központi jelentőségű a biztos, rejtett, kényelmes alvóhely. A fáradt állat vagy ember
    képes még hosszú utakat megtenni csak azért, hogy megfelelő pihenőhelyet találjon.
    Az egyik legkellemetlenebb, s így elhárítandó esemény az, amely alvás közben zavar
    minket, s az alvás lehetőségének megvonása egy fokon túl létünket fenyegeti. A jó
    alvás többnyire sok szokáshoz kapcsolódik: egy bizonyos ágyhoz, egy bizonyos testtartáshoz alvás közben, egy bizonyos napszakhoz stb. Ha szokásainkhoz valamiért
    nem ragaszkodhatunk, ez gyakran megzavarja álmunkat. Az alvás egyedülálló jelenség. Mindnyájan tudunk aludni anélkül, hogy valaha is tanultuk volna, mégsem tudjuk, hogy ez hogyan történik. Bár életünk egyharmadát ebben a tudatállapotban töltjük el, szinte semmit nem tudunk az életnek erről a területéről. Bár vágyunk az alvásra – az alvás és az álom világából gyakran támad ránk valami fenyegető. Szívesen
    próbáljuk elhárítani félelmeinket ilyen és hasonló leértékelő megjegyzésekkel, hogy:
    „ez csak álom volt” vagy „minden álom szertefoszlik”. Mégis, ha őszinték vagyunk,
    be kell vallanunk magunknak, hogy álmunkban ugyanazzal a realitásérzéssel élünk és
    élünk át dolgokat, mint azt napközben tesszük. Aki ezen az összefüggésen elgondolkodik, talán leginkább azt a következtetést vonhatja le, hogy nappali tudatunk világa
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 389
    ugyanolyan illúzió, ugyanolyan álom, mint éjszakai álmunk, s hogy mindkét világ
    csak a tudatunkban létezik.
    Honnan mégis a hit, hogy az az élet, amelyet napközben élünk, reálisabb, valódibb, mint áloméletünk? Mi jogosít fel bennünket arra, hogy álmunk elé egy csak-ot
    biggyesszünk? Mindazt, amit tudatunk megismer, egyformán valódi – mindegy, hogy
    realitásnak, álomnak vagy fantáziának nevezzük. Hasznos lenne eljátszanunk a gondolattal, mi lenne, ha nappali és áloméletünk megszokott látásmódját átcserélnénk, és
    elképzelnénk, hogy álmunkban vezetjük folyamatos életünket, melyet ritmikusan
    megszakít egy alvási fázis, ez azonban nem más, mint nappali életünk.
    „Vang azt álmodta, hogy pillangó. Fűszálak, virágok között üldögélt. Ide-oda repkedett. Aztán felébredt, s nem tudta, vajon ő Vang, aki azt álmodta, hogy pillangó,
    vagy egy pillangó-e, ami azt álmodta, hogy ő Vang.”
    Az ilyen póluscserék hasznos gyakorlatok, s ahhoz a felismeréshez vezetnek, hogy
    magától értetődően egyik világ sem valódibb vagy reálisabb a másiknál. Ébredés és
    alvás, nappali és álombeli tudatunk polaritások, amelyek kölcsönösen kiegyenlítik
    egymást. Az analógiában a napnak, a fénynek az ébredés, az élet, az aktivitás, míg az
    éjszakának a sötétség, a nyugalom, a tudattalan és a halál felel meg.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 390
    ANALÓGIÁK
    Jang Jin
    férfi női
    bal agyfélteke jobb agyfélteke
    tűz víz
    nappal éjszaka
    ébrenlét alvás
    élet halál
    jó rossz
    tudatos tudattalan
    intellektus érzés
    racionális irracionális
    Ennek az archetipikus analógiának felel meg, hogy a népnyelv az alvást a halál
    kistestvérének nevezi. Minden elalvással a meghalást gyakoroljuk. Az elalvás megköveteli tőlünk, hogy minden kontrolltól, minden szándéktól, minden aktivitástól
    megszabaduljunk. Az elalvás odaadást és ősbizalmat, az ismeretlen bebocsátását kö-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 391
    veteli meg tőlünk. Az alvást nem tudjuk kényszerrel, önuralommal, akarattal vagy
    törekvéssel magunkra erőltetni. Az aktív akarás az alvás megakadályozásának legbiztosabb módja. Nem tehetünk többet, mint hogy megteremtjük a kedvező előfeltételeket, utána azonban türelmesen kell várnunk, s bíznunk abban, hogy megtörténik;
    leszáll ránk a jótékony álom. E folyamatot még csak megfigyelnünk sem szabad –
    maga a megfigyelés ugyanis meggátolná, hogy elalhassunk.
    Mindaz, amit az alvás (és a halál) követel tőlünk, nem tartozik éppen az erősségeink közé. Mindnyájan túlságosan erősen lehorgonyoztunk aktivitáspólusunknál,
    túlságosan is büszkék vagyunk arra, amit teszünk, túlságosan is függünk intellektusunktól és bizalmatlanságot kifejező állandó kontrollálási vágyunktól ahhoz, hogy az
    odaadás, a bizalom, az elengedettség magatartásunk természetes része legyen. Így
    senkit sem lephet meg, hogy az álmatlanság (a fejfájás mellett!) civilizációnk leggyakoribb egészségzavarai közé tartozik.
    Kultúránk – éppen egyoldalúsága miatt – az ellenpólusokhoz tartozó területeken,
    mint azt a fenti analógiatáblázaton is láthattuk, nehézségekkel küszködik. Félünk
    érzéseinktől, a rossztól, a sötéttől és a haláltól. Betegesen ragaszkodunk intellektusunkhoz, hétköznapi tudatunkhoz, s azt gondoljuk, ezek segítségével mindent átlátunk. Ha aztán „el kellene engednünk magunkat”, belopódzik szívünkbe a félelem, a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 392
    veszteséget túl jelentősnek érezzük. Ennek ellenére vágyunk az alvásra, érezzük a
    szükségességét. Ahogy az éjszaka a nappalhoz, árnyékvilágunk személyiségünkhöz, a
    halál az élethez tartozik. Az alvás naponta átvezet bennünket e világ és túlvilág küszöbén, bekalauzol lelkünk árnyék- és éjvilágába, álmunkban megéleti velünk a nem
    meg éltet, s visszaadja egyensúlyunkat.
    Aki álmatlanságban, jobban mondva elalvási zavarokban szenved, annak nehézségei vannak, illetve fél feladni tudatos kontrollját, s rábízni magát tudattalanjára. A ma
    embere aligha húz határvonalat nappal és éjszaka közé, gondolatait, tevékenységeit
    magával viszi az álom területére is. Éjszakánkban a nappalt hosszabbítjuk meg – éppen úgy, ahogyan mindennapi tudatunk módszereivel akarjuk analizálni lelkünk éjoldalát is. Hiányzik a tudatos cezúra, a pólusok tudatos cseréje, a tudatos átállás.
    Az álmatlanságban szenvedőnek először meg kellene tanulnia tudatosan lezárni a
    napot, hogy teljességgel átadhassa magát az éjszakának és az éjszaka törvényeinek.
    Továbbá meg kellene tanulnia foglalkozni lelke tudattalan területeivel, hogy megtudhassa, mitől is fél annyira. Az álmatlanságban szenvedő személynek fontos témája a
    mulandóság és a halál. Hiányzik belőle az ősbizalom, az odaadás képessége. Túlságosan is azonosul a benne levő „cselekvő”-vel, képtelen kiszolgáltatni magát. Ezek
    majdnem ugyanazok a témák, amelyeket az orgazmus elemzésekor már megismer-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 393
    tünk. Az alvás és az orgazmus kis halál, amelyet az erős én-identitással rendelkező
    emberek veszélyként élnek meg. A legbiztosabb altató az, ha megbékélünk az élet
    éjoldalával. A számolás ősidők óta bevált trükkje is csak azért eredményes, mert segít
    kikapcsolni az intellektust. Minden monotónia, mely untatja a bal agyféltekét, arra
    készteti azt, hogy dominanciájából engedjen. Minden meditációs technika ezt a törvényszerűséget használja ki: az egy pontra vagy a légzésre való koncentrálás, egy
    mantra vagy egy koan ismételgetése a bal féltekéről a jobbra való átkapcsoláshoz
    vezetnek, a nappali oldalról az éjszakaira, az aktivitásról a passzivitásra. Akinek ez a
    természetes ritmikus váltakozás nehézséget okoz, annak foglalkoznia kell a félt oldallal (pólussal). A szimptómának is ez a célja. Temérdek időt bocsát az álmatlan
    rendelkezésére, hogy szembesüljön szorongásaival, az éjszaka kísérteteivel. A
    szimptóma itt is őszintévé tesz: az álmatlanságban szenvedők félnek az éjszakától.
    Helyes.
    A túlzott alvásigény az előzővel ellentétes problematikára utal. Akinek kielégítő
    alvásmennyiség után alapvetően nehézségei vannak a felébredéssel és a felkeléssel,
    annak szembe kell néznie a nappaltól, az aktivitástól és teljesítménytől való félelmével. Felébredni és nekikezdeni a napnak nem más, mint aktívnak lenni, cselekedni, s
    ezért viselni a felelősséget. Akinek nehezére esik a mindennapi tudatba vezető lépés,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 394
    az az álomvilágba, a gyermekkor tudattalanjába menekül, mert nyomasztják az élet
    követelményei, felelőssége. A téma itt: a menekülés a tudattalanba. Amint az elalvás
    a halállal áll kapcsolatban, a felébredés kis születésnek tekinthető. A születés és a
    tudatosodás folyamata ugyanolyan félelmetes lehet, mint az éjszaka és a halál. Az
    igazi probléma az egyoldalúság – a megoldás középen van, az egyensúlyban, az „ez
    is – az is”-ban, ahol a születés és a halál egysége láthatóvá válik.
    Alvászavarok
    Az álmatlanságban szenvedők a következő kérdéseket tegyék fel maguknak:
  6. Mennyire függök a hatalomtól, a kontrolltól, az intellektustól és a megfigyeléstől?
  7. El tudom-e engedni magam?
  8. Mennyire fejlett bennem az odaadás, az ősbizalom képessége?
  9. Foglalkozom-e lelkem éjoldalával is?
  10. Mennyire félek a haláltól – kellően szembesültem-e vele?
    A túlzott alvásigény a következő kérdéseket veti fel:
    l. Menekülök-e az aktivitás, a felelősség, a problémák tudatosítása elől?
  11. Nem élek-e álomvilágban, nem félek-e attól, hogy a realitásban ébredek fel?
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 395
    Szenvedélybetegségek
    A fokozott alvásigény témája közvetlenül átvezet bennünket a szenvedélybetegségek témájához, amelyeknek szintén a menekülés a centrális problémája. A „Sucht” =
    függőség szó nemcsak nyelvileg függ össze a „suchen” = keresni szóval.*
    A szenvedélybetegek keresnek valamit, a keresésnek azonban idő előtt véget vetnek, s a pótlék szintjén ragadnak le. A keresésnek a megtalálásához s ezáltal a megváltáshoz kellene vezetnie.
    „Jézus mondta: Aki keres, ne hagyja abba a keresést, míg csak nem talál, és ha találni fog, zavarba jön majd, amikor zavarba jön, csodálkozni fog, és a mindenségen
    uralkodni.” (Apokrifek: Tamás Evang. 2.)
    A mitológia és az irodalom igazi hősei mind keresnek valamit – Odüsszeusz, Don
    Quijote, Parsifal, Faust –, de nem is hagynak fel a kereséssel mindaddig, amíg nem
    találnak. Keresés közben a hős veszélyeken, zűrzavaron, kétségbeesésen, sötétségen
    megy keresztül. Ha azonban megtalálja, amit keresett, fáradozásai a megtalált valami
    fényében semmiségnek tűnnek majd. Mindnyájan tévúton vagyunk, a lélek legkülö-
  • A német nyelv a szenvedélybetegeket egy szóval „süchtig”-nek nevezi, míg a „keresni” németül:
    suchen.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 396
    nösebb partvidékein tévelygünk – és nem szabad lecövekelnünk és leragadnunk valaminél, nem szabad felhagynunk a kereséssel mindaddig, míg meg nem találtuk,
    amit kerestünk.
    „Keressetek, s találni fogtok…”, mondja az Evangélium. Akit az út próbatételei és
    veszélyei, fáradságossága és zűrzavarai elriasztanak, szenvedélybeteggé lesz. Keresése célját olyasmire projiciálja, amit már megtalált, s ezzel befejezi a keresést. Pótcélját bekebelezi, de nem lakik jól vele. Éhségét egyre növekvő mértékben, de mindig
    ugyanolyan pótélelemmel csillapítja, s nem veszi észre, hogy az evéssel egyre csak
    növekszik éhsége. Szenvedélybeteg lett, és nem vallja be magának, hogy tévedett a
    célt illetően, hogy tovább kellene keresnie. Félelem, kényelmesség és elvakultság
    tartják fogva. Aki megáll az úton, könnyen válhat szenvedélybeteggé. Mindenütt szirének leselkednek rá, s megpróbálják megállítani, magukhoz kötni – szenvedélybeteggé tenni a vándort.
    Mindenfajta szenvedély beteggé tesz, ha a helyzetet nem látjuk át: a pénz, a hatalom, a hírnév, a tulajdon, a befolyás, a tudás, a szórakozás, az evés, az ivás, az aszkézis, a vallásos elképzelés, a kábítószerek. Mindezek jogosultak is lehetnek, ha a
    megismerés eszközei, de lehetnek a szenvedélybetegség eszközei is, ha nem tudunk
    idejében leválni róluk. A szenvedélybetegség az új tapasztalatoktól való félelem. Aki
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 397
    életét utazásnak fogja fel, s állandóan úton van, az kereső ember és nem szenvedélybeteg. Ahhoz, hogy saját kereső létünket megismerjük, be kell vallanunk magunknak
    otthontalanságunkat. Aki a kötöttségekben hisz, máris szenvedélybeteg. Mindenkinek
    megvan a maga kábítószere, mellyel lelkét újra meg újra elkábítja: nem a kábítószer a
    probléma, hanem a keresés során tanúsított kényelmesség. A szenvedélybeteg kábítószerének vizsgálata legjobb esetben is csak azt a fő témát jelzi, amely után az illető
    vágyakozik. Ugyanakkor egyoldalú a szemléletünk, ha szem elől tévesztjük a kollektívan elfogadott kábítószereket (gazdagság, szorgalom, siker, tudás stb.). Mi most
    röviden és címszavakban csak azokat a kábítószereket jellemezzük, amelyeket általában patologikusként tartanak számon.
    A falánkság
    Az élet tanulás. A tanulás annyit jelent, hogy az eddigi énünkön kívül érzékelt
    princípiumokat integráljuk s tudatunk részévé tesszük. Az új állandó felvétele a tudat
    kiterjedéséhez vezet. Ha a „szellemi táplálékot” „anyagi táplálékkal” helyettesítjük, a
    bekebelezés csak a „test terjedelmesedéséhez” vezet. Ha életéhségünket tapasztalataink nem csillapítják, az visszahull testünkbe, s ott éhségként jelentkezik újra. Ez az
    éhség azonban csillapíthatatlan, mert a belső űrt táplálék nem töltheti ki. Egy korábbi
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 398
    fejezetünkben azt mondtuk, a szeretet önmagunk kinyitása és a bebocsátás – a falánk
    ember a szeretetet csak testében éli, tudatában nem képes rá. Szeretetre vágyik, de
    nem én-határait nyitja meg, csak a száját, s mindent magába töm. Az eredmény a
    „bánatháj” (Kummerspeck). A falánk ember szeretetet keres, elismerést, dicséretet –
    de sajnos nem autentikus szinten.
    Az alkohol
    Az alkoholista konfliktusmentes, kerek világra vágyik. Célja magában még nem
    volna hibás, ha azt nem a konfliktusok és problémák elkerülésével akarná elérni. Az
    alkoholista nem hajlandó tudatosan belemenni az élet konfliktusosságába, s azt munka árán feloldani. Elkábítja konfliktusait és problémáit, pohárral a kezében egy kerek
    világgal ámítja magát. Az alkoholista többnyire emberi közelséget is keres. Az alkohol a közelség egyfajta karikatúráját teremti meg, amennyiben ledönti a korlátokat, a
    gátlásokat, elmossa a társadalmi különbségeket, s gyors barátkozást tesz lehetővé,
    amelyből azonban hiányzik a mélység és a felelősség. Az alkohol kísérlet egy kerek,
    konfliktusmentes, barátságos világ utáni vágy kielégítésére. Ami ennek az ideálnak
    még útjában áll, azt le kell öblíteni.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 399
    A dohányzás
    A dohányzás a legszorosabb kapcsolatban áll a légutakkal és a tüdővel. Emlékszünk még arra, hogy a légzés mindenekelőtt a kommunikációval, a kontaktusokkal
    és a szabadsággal van kapcsolatban. A dohányzás ezen területek stimulálására és kielégítésére tett kísérlet. A cigaretta a valódi kommunikáció és a valódi szabadság
    pótléka. A cigarettareklám tudatosan ezeket az emberi vágyakat célozza meg: a cowboy szabadságát, a korlátok legyőzését a repülésben, utazást távoli országokba, vidám emberek társaságát – s mindez az én-vágy csillapítható egy cigarettával. Kilométereket gyaloglunk – miért? Talán egy nőért, egy barátért, a szabadságért, vagy –
    valódi vágyainkat cigarettával helyettesítjük, s a füst elhomályosítja tulajdonképpeni
    céljainkat.
    A kábítószerek
    A hasis (marihuána) tematikája meglehetősen hasonló az alkoholéhoz. Problémáink és konfliktusaink elől kellemes állapotba szökünk. A hasis elveszi az élet „keménységét”, a kontúrok élességét. Minden lágyabb lesz, megszűnik az élet követelményoldala.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 400
    A kokainnak (és hasonló izgatószereknek, mint például a Captagon) ezzel ellentétes hatása van. Jelentősen javítja a teljesítőképességet, így részben sikerhez is vezet.
    Itt kell kitérnünk a „siker, teljesítmény és elismerés” témájára is, ugyanis egyes kábítószerek a teremtőerő fokozására is felhasználhatók. A siker keresése mindig a szeretet keresése. Például a színház- és filmvilágban a kokain különösen széles körökben
    elterjedt. Ezekben a társaságokban foglalkozásspecifikus vonás a szeretet utáni éhség.
    Az önmagát bemutató művész szeretetre vágyik, s azt reméli, hogy a közönség kegyeiből e vágyát csillapíthatja. (Mivel ez nem lehetséges, egyrészt egyre „jobb művész” lesz, másrészt pszichésen egyre boldogtalanabb.) Izgatószerekkel vagy anélkül,
    a tulajdonképpeni kábítószer ebben az esetben a siker, amely a szeretetet hivatott
    pótolni.
    A heroin totális menekülés a reális világgal való szembesülés elől. Az eddig megnevezett kábítószerektől elég élesen elkülöníthetők a pszichedelikus kábítószerek
    (LSD, Mescalin, gombák stb.). Aki ezeket a kábítószereket szedi, többé vagy kevésbé
    tudatosan, de új tudatállapotokat akar megtapasztalni, el akar hatolni a transzcendenciáig. Szűkebb értelemben a pszichedelikus kábítószerektől nem leszünk függők.
    Nem könnyű megítélni, hogy ezek a kábítószerek legitim segédeszközök-e új tudati
    dimenziók elérésében, a probléma ugyanis nem a kábítószerben rejlik, hanem annak
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 401
    az embernek a tudatában, aki azt használja. Csak az az emberé, amiért megdolgozott.
    Ezért aztán a kábítószer használata során megszerzett tudati kiterjedést meglehetősen
    nehéz magunkévá tenni, s ugyanolyan nehéz megakadályozni azt, hogy a kábítószer
    ne uralkodjék rajtunk. Akinek ez sikerül, arra nézve már nem veszélyesek a kábítószerek – igaz viszont, hogy nincs is szüksége rájuk. Minden, ami kábítószereken keresztül elérhető, elérhető nélkülük is – csak lassabban. Ezen az úton azonban a sietség veszélyes kábítószer!
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 402
  1. Rák
    (Rosszindulatú sejtburjánzás)
    A rák megértéséhez különösen fontos az analóg gondolkodás. Tudatosítanunk kell
    azt a tényt, hogy az általunk észlelt vagy definiált teljességek (egység az egységek
    között) egyrészt egy még nagyobb teljesség részei, másrészt ugyanakkor sok más
    teljességből állnak. Így például egy erdő (mint teljességként definiált egység) egyrészt
    egy nagyobb teljességnek, a „tájnak” a része, másrészt maga is több kis teljességből,
    „fákból” áll össze. Ugyanez érvényes azonban egyetlen „fára” is. A fa része az erdőnek, ő maga pedig törzsből, gyökérből, koronából áll. Így aztán a törzs úgy viszonylik
    a fához, ahogyan a fa az erdőhöz, az erdő pedig a tájhoz.
    Az ember egyrészt része az emberiségnek, ugyanakkor szervekből áll, mely szervek az ő részei, s maguk is sejtek sokaságából állnak, ezek viszont az emberi szervek
    részei. Az emberiség azt várja el az egyes embertől, hogy lehetőleg úgy viselkedjék,
    hogy az az emberiség fejlődését és túlélését szolgálja. Az egyes ember azt várja el
    szerveitől, hogy úgy működjenek, ahogyan az túléléséhez szükséges. Az egyes embe-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 403
    ri szerv azt várja el sejtjeitől, hogy úgy teljesítsék kötelezettségüket, ahogyan az a
    szerv túléléséhez szükséges.
    Ebben a hierarchiában, mely mindkét oldalon meghosszabbítható lenne, minden
    individuális teljesség (a sejt, a szerv, az ember) személyes élete és a következő, magasabb egységnek való alárendeltsége folytán annak érdekei között állandó konfliktus
    van. Minden komplex szervezet (az emberiség, az állam, a szerv) működésében rászorul arra, hogy lehetőleg minden része alávesse magát a közös eszmének, és azt
    szolgálja. Normális esetben néhány tagjának a kilépését minden rendszer elviseli,
    anélkül hogy ez az egészet veszélyeztetné. Van viszont egy határérték, melynek átlépése az egészet egzisztenciájában veszélyezteti.
    Így például az állam elviseli, ha néhány polgára nem dolgozik, aszociálisan viselkedik, államellenes beállítottságú. Ha azonban ez a csoport, mely az állam céljaival
    nem azonosul, számottevően megnövekszik, egy meghatározott nagyságtól kezdve
    komoly veszélyt fog jelenteni az egész számára, s ha túlsúlyba kerül, az egészet létében fogja fenyegetni. Bár az állam hosszú ideig próbálkozni fog azzal, hogy megóvja
    magát ettől a fejlődéstől, és saját egzisztenciáját fenntartsa, de ha ezek a kísérletek
    már nem vezetnek eredményre, összeomlása bizonyos. A leginkább még az kecsegtetne sikerrel, ha az állam a rendszerből kitörő polgárok kis csoportjait úgy próbálná
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 404
    meg a rendszerbe visszailleszteni, hogy vonzó lehetőséget teremtene számukra,
    amelyen keresztül ők is a közös célért működhetnének. Az államok azonban többnyire erőszakos elnyomással, a másként gondolkodók kiirtásával próbálkoznak, aminek
    távlatokban szinte sosincs sikere, ez inkább csak gyorsítja a káosz bekövetkeztét. Az
    állam szempontjából az ellenzéki erők veszélyes ellenfelek, melyeknek nincs más
    célja, mint feldúlni a jó öreg rendet, s elterjeszteni a káoszt.
    Ez a látásmód helyes – de csakis ebből az egyetlen szemszögből. Ha azonban a
    rend ellen felkelőket kérdeznénk meg, olyan okfejtést hallanánk, amely szintén helyes lenne – az ő szemszögükből. Biztos, hogy az ellenzékiek államuk céljával és
    felfogásával nem azonosultak, sőt ezekkel szembeállítják saját nézeteiket és érdekeiket, amelyeket szívesen meg is valósítanának. Az állam engedelmességet akar, a csoportok pedig szabadságot saját elképzeléseik megvalósításához. Mindkettő érthető,
    de nem könnyű őket egyidejűleg és áldozat nélkül megvalósítani.
    Az előző sorok célja semmiképpen sem az volt, hogy bármilyen politikai vagy társadalmi elméletet körvonalazzunk, sokkal inkább az, hogy a rák kórtörténetét mutassuk be valamely más szinten, azért, hogy azt a meglehetősen szűk látószöget, melyből a rákot vizsgálják, kissé kiszélesítsük. A rák nem valamilyen izolált történés,
    amely csak a ráknak nevezett kórformán belül lép fel. Ebben a betegségben egy
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 405
    olyan, meglehetősen differenciált és intelligens folyamatnak lehetünk tanúi, amely az
    embereket minden más szinten is foglalkoztatja. Minden más betegségnél azt tapasztaljuk, hogy a test bármely funkcióját veszélyeztető nehézséggel szemben megfelelő ellenintézkedéseket foganatosít, s így próbál elbánni vele. Ha ez sikerül, gyógyulásról beszélünk (mely lehet többé vagy kevésbé teljes), ha nem sikerül, s a test
    fáradozásai során vereséget szenved, halálról beszélünk.
    A rák kórtörténetében azonban valami alapvetően mást élünk át: a test végignézi,
    ahogy saját sejtjei magatartásukat egyre inkább megváltoztatják, s szorgalmas osztódás révén egy olyan folyamatba kezdenek, melynek saját magától soha nincsen vége,
    s amelynek csak a gazda (a táptalaj) kimerülése szabhat határt. A ráksejt nem kívülről
    jön (mint például a vírus, a baktérium vagy a toxinok, melyek az organizmust veszélyeztetik), hanem olyan sejt, mely mindeddig teljes aktivitással egy bizonyos szervet
    s ezáltal a teljes szervezetet szolgálta, hogy ezzel a lehető legjobb túlélési esélyt biztosítsa neki. Egyszerre azonban megváltoztatja eddigi felfogásmódját, s kilép a közös
    identifikációból. Saját célokat kezd kifejleszteni, s ezek kíméletlen megvalósítására
    tör. Felhagy eddigi, a speciális szerv teljesítményéhez kapcsolódó tevékenységével,
    és önnön szaporodását állítja előtérbe. Ezentúl nem úgy viselkedik, mint egy soksejtű
    élőlény egyik sejttagja, hanem evolúciós történetének korábbi fokozatára, az egysej-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 406
    tűségbe regrediál. Felmondja tagságát a sejtszövetségben és kaotikus, könyörtelen
    osztódással sebesen terjed, mely terjedés során a morfológiai határokra sincs tekintettel (infiltráció); a testben mindenütt saját támaszpontokat épít ki (metasztázis =
    áttétel). Azt a sejtegyüttest, melyből a sejt magatartásával kitört, gazdának használja
    saját táplálására. A rákos sejtek sokasodása és növekedése oly gyors, hogy a szervezet a vérereken át nem képes ellátni őket. Így a rákos sejtek az oxigénlégzésről az
    erjedés primitívebb fokozatára állnak át. A légzés a közösségtől függ (cseretevékenység), az erjedés minden egyes sejtben magában megtörténhet.
    A rákos sejtek igen eredményes terjeszkedése csak akkor fejeződik be, ha az embert, akit táptalajukká tettek, szó szerint felemésztik. A rákos sejt ellátási problémákon bukik el. Egészen addig sikeres a magatartása.
    Már csak az a kérdés, hogy az egykoron oly derék sejt miért teszi mindezt? Motivációját valójában elég könnyű elképzelni. Egy soksejtű lény, az ember engedelmes
    tagjaként előírt tevékenységet kellett végrehajtania, amely a soksejtű továbbélését
    szolgálta. Egy sejt volt a többi közül, s „egy másikért” kellett egyáltalán nem látványos munkáját végeznie. S ezt hosszú ideig meg is tette. Egyszerre azonban a szervezet elvesztette azt az attraktivitását, mely a sejt fejlődéséhez szükséges keretet biztosította. Az egysejtű szabad és független, azt tesz, amit akar, s határtalan szaporodásán
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 407
    keresztül halhatatlanná teheti magát. A soksejtűség által a sejt halandó lett, és elvesztette szabadságát. Olyan csodálatos hát, hogy a sejt visszaemlékezvén korábbi
    szabadságára, visszatér egysejtű létéhez, hogy halhatatlanságát saját szakállára megvalósítsa? Aláveti az eddigi közösséget egyéni érdekeinek, s könyörtelen magatartással saját szabadsága megvalósítására tör.
    A vállalkozás sikeres, s hibájára túl későn derül fény csak akkor, amikor már észlelhetővé válik, hogy a többiek feláldozása, táptalajként történő értékesítése a ráksejt
    saját végét is jelenti. A rákos sejt magatartása csak addig sikeres, amíg az ember, a
    gazda él – az ő vége a rákfejlődés végét is jelenti.
    Ez ennek a szabadságra és halhatatlanságra törő koncepciónak kicsiny, ám következményekkel terhes tévedése. Felmondunk egy közösségnek, s túl későn vesszük
    észre, hogy mégis szükségünk volt rá. Senki sem áldozza életét elragadtatással a ráksejt életéért, azonban a test sejtje sem volt elragadtatva attól, hogy életét feláldozza az
    ember életéért. A rákos sejt okfejtése ugyanolyan jó, mint az emberé, csak más a kiindulópontja. Mindketten élni akarnak, mindketten meg akarják valósítani szabadsággal kapcsolatos érdekeiket és elképzeléseiket. Mindkettő kész arra, hogy ezért a
    másikat feláldozza. „Állampéldánkban” sem volt ez másképp. Az állam élni akar,
    elképzeléseit meg akarja valósítani, s az a pár másként gondolkodó szintén élni akar,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 408
    s szintén meg akarja valósítani elképzeléseit. Az állam ezért először megpróbálja
    feláldozni az ármánykodót. Ha ez nem sikerül, a forradalmárok áldozzák fel az államot. Eközben egyik oldal sincs tekintettel a másikra. Az ember mindaddig operálja,
    besugározza, mérgezi a rákos sejteket, ameddig csak tudja – ha mégis ők győznek,
    feláldozzák az embert. A természet ősi konfliktusa ez: enni vagy felfalva lenni. Bár
    látjuk a rákos sejt könyörtelenségét és rövidlátását, látjuk-e azonban azt is, hogy mi is
    ugyanígy viselkedünk, látjuk-e, hogy mi, emberek, túlélésünket ugyanezzel a rákos
    koncepcióval próbáljuk biztosítani?
    Mert ez a rákos megbetegedés kulcsa. Nem véletlen, hogy korunk annyira szenved
    a ráktól, oly megszállottan küzd ellene, s mindemellett olyan eredménytelenül. (Az
    amerikai rákkutató, Hardin B. Jones vizsgálatai szerint a kezeletlen rákbetegek várható élettartama hosszabbnak látszik, mint a kezelteké!) A rák korunk és kollektív
    világképünk megjelenítése. Csak azt éljük meg magunkban rákként, amit amúgy is
    élünk. Napjainkat az egyéni érdekek könyörtelen expanziója és megvalósítása jellemzi. A politikai, gazdasági, „vallási” és egyéni életben mást sem teszünk, mint saját
    céljainkat s érdekeinket, tekintet nélkül bármely (morfológiai) határra, kiterjesztjük,
    érdekeinknek mindenütt megpróbálunk támaszpontokat (metasztázis) biztosítani,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 409
    csak saját elképzeléseinket s céljainkat engedjük érvényesülni, s minden mást önös
    érdekeink szolgálatába állítunk (parazitaelv).
    A mi okfejtésünk is olyan, mint a rákos sejté. Olyan tempóban szaporodunk, hogy
    mi is alig bírjuk ellátni magunkat. Kommunikációs rendszerünk az egész világra kiterjed, de szomszédunkkal vagy partnerünkkel még mindig nemigen sikerül kommunikálnunk. Szabad időnkkel semmit sem tudunk kezdeni. Élelmiszereket állítunk elő
    és semmisítünk meg, csak hogy az árakat manipuláljuk. Kényelmesen beutazhatjuk
    az egész világot, de magunkat még mindig nem ismerjük. Korunk filozófiája nem
    ismer más célt, mint a haladást és a növekedést. Dolgozunk, kísérletezünk, kutatunk
    hogy miért? A haladásért. S mi a haladás célja? Még nagyobb haladás! Az emberiség
    céltalan tripje ez. Egyre újabb és újabb célokkal kell előállnia, hogy ne essék kétségbe. Korunk emberének vaksága és rövidlátása semmivel sem áll a rákos sejté fölött.
    A gazdasági expanzió fokozása céljából évtizedeken keresztül használtuk környezetünket mint táptalajt és gazdát, hogy aztán ma „csodálkozva” megállapítsuk, hogy a
    gazda halála saját halálunkat is magában hordozza. Az emberek az egész világot saját
    táptalajuknak tekintik, a világ: növényekből, állatokból, nyersanyagokból áll. Minden
    egyes-egyedül azért létezik, hogy mi a földet határtalanul birtokunkba vehessük.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 410
    Hogyan merészkedünk arra, hogyan lehetünk olyan arcátlanok, hogy panaszkodunk a rák miatt? Hiszen a rák csak tükröt tart elénk – saját viselkedésünket, érveinket s amihez ezek vezetnek, saját végünket láthatjuk benne.
    A rákot nem kell legyőzni – csak meg kell érteni, azért, hogy magunkat is megérthessük. Az emberek mindig is a tükröt akarták összetörni, ha az arc, amelyet láttak
    benne, nem tetszett nekik: az embereknek azért van rákja, mert azonosak a rákkal.
    A rák a mi nagy esélyünk, amelyben megláthatjuk gondolkodásunk hibáit és tévedéseit. Próbáljuk meg hát ama koncepció gyengéit feltárni, mely a rákban és a bennünk magunkban megnyilvánuló jelentést világképként használja. A rák végül is az
    „én vagy a közösség” polarizációján bukik meg. Csak ezt a vagy-vagy-ot látja, s ezért
    saját, környezetétől független túlélése mellett dönt, s túl későn veszi észre, hogy továbbra is függ ettől a környezettől. Esetében hiányzik a nagyobb, átfogóbb egység
    tudata. Az egységet csak saját korlátoltságában látja. A fogalom félreértésében azonban az emberek is osztoznak a rákkal. Az ember is lehatárolja tudatát, s ennek következtében hasadás jön létre az én és a te között. Az ember „egységekben” gondolkodik, s nem ismeri fel e fogalom értelmetlenségét. Az egység minden létező összessége, semmit nem ismer magán kívül. Ha feldaraboljuk az egységet, létrejön a sokaság,
    ez a sokaság azonban végül is az egység alkotórésze marad.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 411
    Mennél inkább lehatárolja magát az ego, annál inkább elveszíti érzékét az Egész
    iránt, melynek csak egy része. Az egóban az az illúzió keletkezik, hogy „egyedül” is
    megtehet bármit. Az egyedül szó németül allein, azt jelenti minden-egy (all-eins),
    azaz egységgé válni mindennel, és éppen nem elkülönülni a többitől. A valóságban
    nem létezik igazi különlét az univerzumtól. Csak énünk képzelheti ezt be magának.
    Amilyen mértékben énünk betokosodik, olyan mértékben veszítjük el a „religió”-t,
    ami nem más, mint visszakapcsolás létünk eredetéhez. Az ego megpróbálja kielégíteni igényeit, s ezzel kijelöli az utat számunkra. Az én számára ezúttal minden kedves
    és helyénvaló lesz, ami a további lehatárolódást, megkülönböztetést szolgálja, mert a
    határok hangsúlyozása megerősíti bennünk a határok érzékelését. Az ego fél attól,
    hogy minden-eggyé váljék, hiszen ez a halálát jelenti. Minden erejével, teljes intelligenciájával s érvekkel felfegyverkezve védi létét, s a legszentebb elméleteket, a legnemesebb szándékokat állítja szolgálatába – fő, hogy mindent túléljen.
    Így keletkeznek azok a célok, amelyek valójában nem célok. A haladás mint cél
    abszurditás, hiszen nincs végpontja. Az igazi cél csak a jelenlegi állapotok megváltozása lehet, s nem azoknak puszta folytatása. Mi, emberek, polaritásban élünk – mit
    kezdjünk hát egy olyan céllal, amely maga is poláris? Ha viszont az „egység” a cél,
    ez totálisan más létminőséget kell hogy jelentsen, mint amit a polaritásban élünk
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 412
    meg. Tökéletesen érdektelen valakinek, aki börtönben ül, egy másik börtönt helyezni
    kilátásba, még akkor is, ha az egy kicsit kényelmesebb – ha azonban visszaadjuk a
    szabadságát, ez már minőségi és lényeges lépés. Az „egység” mint cél csak úgy érhető el, ha énünket feláldozzuk, mert amíg én van, addig te is van, s addig polaritásban élünk. A „szellem” csak az én halála árán „születhet újjá”. E téma nagyszabású
    összefoglalását adja az iszlám misztikus, Rumi a következő rövid történetben:
    „Egy férfi kopog szeretője ajtaján. Bentről egy hang azt kérdezi: „Ki az?” „Én vagyok” – válaszolja a férfi. Akkor a hang azt mondja: „Itt nekem és neked nincs elég
    hely.” És az ajtó zárva marad. Egy év magány és nélkülözés után visszatér a férfi, és
    kopog. Bentről ismét azt kérdezi a hang: „Ki az?” „Te vagy az”, válaszol a férfi. És
    az ajtó kinyílt előtte.”
    Amíg énünk örök életre törekszik, ugyanúgy bukásra vagyunk ítélve, mint a rákos
    sejt. A rákos sejt abban különbözik a test sejtjeitől, hogy túlértékeli egóját. A sejtben
    a sejtmagot tekinthetjük a sejt agyának. A rákos sejtnél egyre nagyobb a sejtmag jelentősége, egyre növekszik. (A rákot a sejtmag morfológiai változásán át lehet diagnosztizálni.) A sejtmag ilyen irányú változása a korunkat átitató egocentrikus gondolkodás túlsúlyba kerülésének felel meg. A rákos sejt az anyagi szaporodásban és a
    terjeszkedésben keresi az örök életet. Sem a rák, sem az ember nem fogta még fel,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 413
    hogy olyasmit keres az anyagban, ami nincsen benne, nevezetesen életet. Összecseréljük a tartalmat és a formát, s a formák szaporításán keresztül próbálunk meg a vágyott tartalomhoz jutni. Jézus is azt tanította: „aki meg akarja tartani életét, el fogja
    veszíteni azt”.
    A beavatási tanok éppen ezért ősidők óta az ellenkező utat tanítják: csak akkor
    juthatunk el a tartalomhoz, ha a formális aspektust feláldoztuk. Más szavakkal:
    énünknek meg kell halnia ahhoz, hogy mély-énünkben születhessünk újjá. Jegyezzük
    meg, a mély-én nem a mi mély-énünk, hanem A mély-én. Ez az a centrum, ami mindenütt fellelhető. A mély-énnek nincs külön léte, minden létezőt magában foglal. Itt
    végre értelmetlen lesz az a kérdés, hogy „én vagy a többiek?”. A mély-én nem ismer
    másikat, ő a minden-egy. Ez a cél az ego számára valóban veszélyes s kevéssé attraktív. Így nem is csodálkozhatunk azon, hogy az ego minden lehetségest elkövet,
    hogy az eggyé válás helyett a nagy, erős, bölcs, megvilágosodott egót tűzze ki céljául.
    Mind az ezoterikus, mind a vallásos út vándorai leggyakrabban azon buknak el, hogy
    énjükkel próbálnak a megváltás vagy megvilágosodás céljába bejutni. Igencsak kevesen veszik egyáltalán számításba, hogy énjük, mellyel még azonosulnak, sem megváltott, sem megvilágosodott nem lehet.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 414
    A nagy mű mindig az én feláldozása, az ego halála. Énünket nem válthatjuk meg,
    de megválhatunk tőle, s akkor meg leszünk váltva. Félelmünk, hogy e válással létünk
    is megszűnik, csak azt bizonyítja, milyen nagyon azonosítjuk magunkat énünkkel, s
    milyen keveset tudunk mély-énünkről. Pedig éppen ez az a pont, ahol a rákprobléma
    is megoldhatóvá válik. Ahogy lassan, lépésről lépésre elsajátítjuk, hogyan lehet énmerevségünket, lehatároltságunkat kérdésessé tenni, megtanuljuk, hogyan nyíljunk ki
    a problémák előtt, megtanuljuk azt is, hogy magunkat az egész részeként éljük meg, s
    így az egészért vegyük magunkra a felelősséget is. Ha ez sikerült, megértjük azt is,
    hogy ami előnyös az egész számára, az előnyös számunkra is, mert mint az egész
    részei, magunk vagyunk az egész (pars pro toto). Ahogyan minden sejt a szervezet
    teljes genetikus információját tartalmazza – csak föl kéne fognia, hogy ő is tényleg az
    egész! A mikrokozmosz egyenlő a makrokozmosszal, tanítja a hermetikus filozófia.
    Gondolkodásunk hibája, hogy különbséget teszünk az én és a te között. Így az az
    illúzió keletkezik, hogy énünk éppen azáltal biztosíthatja túlélését, hogy a te-t feláldozza, s táptalajként használja őt. A valóságban viszont az én és a te, a rész és az
    egész sorsa nem válik el. Az a halál, amelyet a rákos sejt a szervezetnek szán, saját
    halálát is jelenti, amint például a környező világ halála egyértelműen együtt jár a mi
    halálunkkal is. A rákos sejt hisz egy tőle elkülönült külvilágban, ahogyan az emberek
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 415
    is hisznek a tőlük elkülönült külvilágban. Ez a hit halálos. Gyógyszere a szeretet. A
    szeretet gyógyít, mert megnyitja határainkat, és bebocsátja a külvilágot, hogy eggyé
    válhassunk vele. Aki szeret, nem tolja előtérbe énjét, egy nagyobb teljességet él meg.
    Aki szeret, úgy érzékeli a szeretet tárgyát, mint saját magát. S ez nemcsak az emberek
    birodalmára vonatkozik. Aki például szeret egy állatot, nem képes azt a hústermelő
    szemüvegén keresztül nézni. Itt nem egy szentimentális pszeudoszeretetre gondolunk, hanem arra a tudatállapotra, amely valóban érzékel valamit minden létező közösségéből. Ennek a tudatállapotnak nincs köze ahhoz a gyakran észlelhető jelenséghez, amikor valaki elfojtott agressziója fölött érzett bűntudatát „jótettekkel”, túlzott
    „állatszeretettel” próbálja kompenzálni. A rák nem-megélt, pervertált szeretetet jelez,
    mert:
    A szeretet minden határt és akadályt legyőz.
    A szeretetben az ellentétek egyesülnek és feloldódnak.
    A szeretet a mindenséggel való egyesülést jelenti, tehát mindenkire kiterjed, semmi előtt nem retten vissza.
    A szeretet nem fél a haláltól – a szeretet maga az élet.
    Aki ezt a szeretetet tudatában nem éli meg, kiteszi magát a veszélynek, hogy szeretete a testiségbe csúszik át, s törvényeit itt rákos megbetegedésként próbálja meg-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 416
    valósítani: a rákos sejt is legyőz minden határt és akadályt. A rák eltörli a szervek
    individualitását.
    A rák is mindenre kiterjed, s semmitől sem retten vissza (metasztázis).
    A rákos sejt sem fél a haláltól.
    A rák nem más, mint szeretet téves szinten. A teljesség, az eggyé válás csak tudatunkban valósulhat meg, az anyagban nem, mert az tudatunk árnyéka. Nem valósítható meg a formák múlékony világában az, ami a dolgok nem múlékony, örök szintjéhez tartozik. Hiába erőlködnek a világmegváltók, e világ soha nem lesz mentes
    konfliktusoktól és problémáktól, súrlódásoktól és összeütközésektől. Az emberek
    soha nem lesznek egészségesek, az élet elképzelhetetlen betegség és halál nélkül,
    sosem lesz mindent átfogó a szeretet, mert a formák világa saját határaiból él. De
    minden cél mindenki számára és mindenkor megvalósítható – ha átlátja a formákat s
    tudata felszabadul. A szeretet a polaritás világában: a szeretett személyhez való görcsös ragaszkodás. Az egység világában: szabad kiáramlás. A rák a félreértett szeretet
    tünete. A rák csak a valódi szeretetet respektálja. Az igaz szeretet szimbóluma a szív.
    A szív az egyetlen szerv, amelyet a rák nem képes megtámadni!
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 417
  2. AIDS
    Könyvünk első, 1983-as megjelenése óta félelmetes gyorsasággal egy új szimptóma került az általános érdeklődés középpontjába, és a jelek szerint valószínűleg egy
    jó ideig meg is tartja még ezt a helyét. Négy betű szimbolizálja ezt az új fertőzést:
    AIDS. Ez a rövidítése az „Acquired Immune Deficiency Syndrome” kifejezésnek,
    melyet „szerzett immunhiányos megbetegedés”-ként fordíthatunk. Anyagi okozója a
    HTLV-III/LAV vírus, egy parányi, rendkívül érzékeny kórokozó, amely csak specifikus körülmények között marad életben, ezért ahhoz, hogy ez a vírus egy másik ember
    szervezetébe kerülhessen, elengedhetetlenül szükséges, hogy friss vérsejtek vagy
    spermiumok jussanak a vérkeringésbe. Az emberi szervezeten kívül a kórokozó elpusztul.
    Bizonyos közép-afrikai majomfajtákat tekintenek az AIDS-vírus természetes hordozójának (különösen a zöld cerkófmajmot). Először a hetvenes évek végén New
    Yorkban fedezték fel a vírust egy kábítószeres személynél. Kezdetben a közös
    injekcióstű használata útján terjedt a narkósok körében. Innen aztán homoszexuális
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 418
    csoportokba jutott, ahol a szexuális érintkezés terjesztette tovább. Napjainkban a homoszexuálisok alkotják a legveszélyeztetettebb csoportot, mivel az általuk előszeretettel gyakorolt anális közösülés nagyon sok esetben a végbél érzékeny nyálkahártyájának a felsértését okozza. Ily módon vírust tartalmazó spermiumok juthatnak a
    vérkeringésbe. (Ezzel szemben a vaginális nyálkahártya sokkal kevésbé sérülékeny.)
    Az AIDS éppen akkor jelent meg, amikorra Amerikában a homoszexuálisok jelentős mértékben javították és legitimálták társadalmi helyzetüket. Noha időközben
    kiderült, hogy Közép-Afrikában az AIDS a heteroszexuálisok között éppoly nagy
    mértékben elterjedt, Amerikában és Európában mégis a homoszexuálisok teremtettek
    táptalajt e fertőzés elterjedéséhez. Ezzel egy időben az AIDS, e „bujakór” mindenki
    számára nyilvánvaló módon fenyegeti a korunkban elért szexuális szabadságot és
    szabadosságot. Némelyek sajnálják ezt, mások Isten jogos büntetését látják benne.
    Annyi bizonyos, hogy az AIDS ily módon kollektív problémává vált – az AIDS nem
    az egyes embert érinti: mindnyájunkat érint. Ezért láttuk értelmét a kiadóval együtt,
    hogy a könyvet utólag kiegészítsük ezzel az AIDS-ről szóló fejezettel, amelyben ezt a
    szimptómát is megpróbáljuk tartalmilag megvilágítani.
    Közelebbről megvizsgálva az AIDS-szimptómát, négy jellegzetesség tűnik szembe:
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 419
  3. Az AIDS a test ellenálló képességének összeomlását vonja maga után, tehát lecsökken a szervezet azon képessége, amellyel kívülről jövő kórokozókkal szemben
    lehatárolja és megvédi magát. Az immunrendszernek ez a megállíthatatlan legyengülése az AIDS-betegeket olyan fertőzésnek (és néhány rákbetegségnek) teszi ki,
    amelyek az intakt immunrendszerű egészséges embereket nem fenyegetik.
  4. Mivel a HTLV-III/LAV vírus lappangási ideje nagyon hosszú, vagyis a vírusfertőzés időpontja és a tulajdonképpeni megbetegedés között több év telhet el, az
    AIDS-et nagy félelem övezi. Egy esetleges vizsgálat (Elisa-teszt) lehetőségét nem
    számítva, nem tudjuk, egyáltalán hány ember AIDS-fertőzött, és hogy nem vagyunk-e
    vajon magunk is azok. Így válik az AIDS aligha legyőzhető „láthatatlan” ellenséggé.
  5. Minthogy az AIDS-et csak fertőzés útján lehet elkapni, ez pedig vérhez és
    spermiumhoz kötődik, az AIDS nem marad egyéni, személyes kérdés, hanem a másiktól való függésünket engedi mélyen átélni.
  6. Végül pedig az AIDS fő problémájaként a szexualitást kell megemlítenünk, lényegében ugyanis erre a területre korlátozódik a fertőzés, ha eltekintünk a másik két
    lehetőségtől – használt injekcióstűk alkalmazása és vérkonzervek útján való fertőzés
    –, mivel ez utóbbi két veszélyforrás könnyen kiküszöbölhető. Az AIDS ily módon a
    „nemi betegség” státusát érte el, és a szexualitást „halálos félelem” árnyékolja be.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 420
    Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy az AIDS, mint kollektív veszélyforrás, a
    rák esetében nyilvánvalóvá vált probléma következetes folytatása. A rák és az AIDS
    tartalmilag sok közös vonást mutat, ezért is foglalhatnánk össze mindkettőt „megbetegedett szeretet” néven. Hogy mondanivalónk valóban érthető legyen, szükséges,
    hogy a „szeretet/szerelem”* témakörét röviden újra felidézzük, illetve hogy a korábbi
    fejezetekben erről mondottakra emlékeztessünk. E könyv első részének negyedik
    fejezetében (Jó és rossz) a szeretetet úgy ismertük meg, mint a polaritás megszüntetésére és az ellentétek egyesítésére kizárólag képes instanciát. Mivel pedig az ellentéteket mindig határok definiálják – jó/rossz, bent/kint, én/te –, a szeretetnek határt átlépő, vagy – pontosabban – határt megsemmisítő (határ-talanító) funkciója van. Ezáltal
    a szeretetet többek közt önmagunk megnyitásának, a „másik” beengedésének, az énhatárok feláldozásának képességeként definiáltuk.
    A szeretetből jövő áldozat hosszú és gazdag hagyománnyal rendelkezik a költészet, a mítosz és a vallás területén. A mi kultúránk ezt Jézus alakjából ismeri, aki az
    emberek iránti szeretetéből magára vette a kereszthalált, és ezáltal Isten összes fiának
    az útján járt. Ha szerelemről beszélünk, akkor ezalatt egyfajta lelki folyamatot értünk,
  • A német „Liebe” szó egyaránt jelent szeretetet és szerelmet. (A ford.)
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 421
    nem pedig valamiféle testi aktust; valahányszor „testi szerelemről” van szó, ezen a
    szexualitást értjük.
    Ha ezt a különbségtételt figyelembe vesszük, könnyedén beláthatjuk, hogy korunkban és kultúránkban a szerelemmel nagy gondok vannak. A szerelem elsősorban
    a másik ember lelkére, nem a testére irányul, míg a szexualitás a másik testét akarja.
    Mindkettőnek megvan a maga létjogosultsága, veszélyessé csupán – mint mindig –
    az egyoldalúság válik. Az élet egyensúly: Jin és Jang, lent és fent, bal és jobb harmóniája.
    A mi témánkra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy szexualitásnak és szerelemnek
    egymással egyensúlyba kell kerülniük, máskülönben az egyoldalúság hibájába esünk,
    márpedig minden egyoldalúság „gonosz”, azaz egész-ségtelen és ezáltal beteg. Mi
    már alig fogjuk fel, mennyire túlhangsúlyozzuk korunkban az ego és vele a lehatároltság jelentőségét: az individualizációnak ez a fajtája számunkra már nagyon is
    magától értetődő. Hacsak felidézzük, milyen fontos szerepet játszanak manapság a
    tulajdonnevek az iparban, a reklámokban, a művészetben, és ha mondjuk összehasonlítjuk az ókorral, amikor a legtöbb művész megmaradt a teljes anonimitásban,
    akkor ebből bizonyára világosan kitűnik, mit értünk az ego túlhangsúlyozásán. Ez a
    fejlemény az élet egyéb területein is megmutatkozik, így például abban, ahogyan a
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 422
    nagy család helyébe a kiscsalád, illetve az egyedül élés „korszerű” életformája lépett.
    Az apartman mint modern lakásforma fokozódó elmagányosodásunk és elszigetelődésünk külső kifejeződése.
    Ezzel az egyértelmű tendenciával a modern ember leginkább kétféle eszköz, a
    kommunikáció és a szexualitás segítségével igyekszik szembeszállni. A kommunikációs média fejlődése visszájára fordul: újság, rádió, tévé, telefon, számítógép, képújság stb. … – lassacskán mindannyiunkat elektromos kábelek és hálózatok kötnek öszsze. Első ránézésre látszik, hogy az elszigetelődés és az elmagányosodás problémáját
    az elektronikus kommunikáció nem oldja meg: túlságosan kevésre kötelez. Az alaposabb szemlélő észreveheti, hogy a modern elektronikus rendszerek fejlődése azt mutatja meg az embernek, mennyire értelmetlen és lehetetlen önmagunkat valóban lehatárolni, valamit is a magunk számára titokban tartani, vagy az ego követeléseit érvényre juttatni. (A titkosítás, az adatvédelem, a copyrightok egyre bonyolultabbak és
    értelmetlenebbek, minél előrébb tart az elektronikus fejlődés!)
    Szexuális szabadság a másik varázsszó: mindenki „kapcsolatba és érintkezésbe”
    tud, mer és akar kerülni mindenkivel, lelkileg azonban mindemellett érintetlen marad. Így azután nem kell csodálkoznunk azon sem, hogy az ember az új kommunikációs eszközöket a szexualitás szolgálatába állítja: kezdve az újságok „partnerkereső”
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 423
    hirdetéseivel egészen a telefonos és számítógépes szexig, mely utóbbi a legújabb
    játék az Egyesült Államokban. A szexualitás ily módon csak a gyönyör megszerzésére szolgál, mégpedig elsősorban a sajátunkéra: a partner valójában csak segédeszköz.
    Végül az embernek nincs is szüksége a másikra, gyönyört telefonon keresztül, vagy
    akár egészen egyedül is el lehet érni (maszturbáció).
    A szerelem ezzel szemben a másik emberrel való igazi találkozás. „A másikkal”
    való találkozás azonban mindig félelemkeltő folyamat is egyben, hiszen magában
    foglalja saját ilyenségünk megkérdőjelezését. A másik emberrel való találkozás mindig a saját árnyékunkkal való találkozás is egyszersmind. Ezért olyan nehéz egy kapcsolat. A szerelemnek több köze van a munkához, mint az élvezethez. A szerelem
    egónk határait veszélyezteti, azt akarja, hogy kitárjuk önmagunkat. A szexualitás a
    szerelem számára nagyszerű segítség ahhoz, hogy testi szinten is lerombolhassuk a
    határokat, és átélhessük az egységet. Ha viszont mellőzzük a szerelmet, és csak a
    szexualitást éljük meg, úgy a szex önmagában már nem tudja ezt a feladatot betölteni.
    Korunk – mint már mondottuk – a legnagyobb mértékben énközpontú, és heves
    ellenállást tanúsít mindennel szemben, aminek célja a polaritás túlszárnyalása. Görcsösen igyekszünk tehát a szexualitás hangsúlyozása által a szeretetre való készség
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 424
    hiányát leplezni és pótolni. A mi korunk szexualizált kor, de szerelem nélküli. A szerelem az árnyékvilágba süllyed. A fent vázolt probléma korunkat és az egész nyugati
    kultúrát érinti: kollektív problémáról van szó.
    Ez a probléma mindenesetre különleges kristályosodási fokot ért el a homoszexuálisok között. Itt nem a homoszexualitás és heteroszexualitás közti különbségről van
    szó, hanem a homoszexuális körökben végbement egyértelmű fejleményről. Egyre
    inkább elfordultak az egyetlen személlyel fenntartott tartós partnerkapcsolattól a
    promiszkuitás felé; melynek során nem jelent kivételt, ha valaki egyetlen hétvégén
    tíz-húsz személlyel kerül szexuális kapcsolatba. Hangsúlyozzuk, a fejlődés és a vele
    kapcsolatos problematika ugyanaz mind homoszexuálisok, mind heteroszexuálisok
    esetében, mostanra mégis messzebbre jutott és szélsőségesebb formát öltött a homoszexuális, mint a heteroszexuális lakosság között.
    Minél inkább különválik a szerelem a szexualitástól, minél inkább követi a szex
    „a csak a saját gyönyör” elérésének célját, annál gyorsabban tompulnak a szexuális
    ingerek. Ez az ingerszint véget nem érő eszkalációjához vezet: a kialvóban lévő ingereknek egyre eredetibbeknek, szokatlanabbaknak és rafináltabbaknak kell lenniük,
    hogy még izgalomba tudjanak hozni. Ez rendkívül szélsőséges szexuális praktikákat
    von maga után, melyek konkrét struktúrájukban nagyon világosan mutatják, milyen
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 425
    kevés szerepet játszik a másik ember, milyen nagy mértékben degradálódik egyszerű
    stimulátorrá.
    Feltételezzük, hogy e vázlatos fejtegetések elegendő háttérül szolgálnak az AIDS
    mint kórkép megértéséhez.
    Ha a szerelmet nem úgy éljük meg tudatunkban, mint egy másik emberrel való
    lelki találkozást és párbeszédet, akkor a szerelem az árnyékvilágba és végső következményképpen a testbe süllyed. A szerelem a határok megkérdőjelezésének princípiuma, benne kinyílunk a külvilágból jövő számára, hogy eggyé váljunk vele. Az
    immunrendszer összeomlása az AIDS esetében pontosan ennek a princípiumnak felel
    meg. A test elhárítórendszere ugyanis éppen ezeket a határokat óvja, melyekre egy
    testi egzisztenciának természetesen szüksége van, hiszen minden formának feltétele a
    lehatároltság és az ego. Az AIDS-beteg testi síkon éli meg azt a szeretetet, nyitottságot és ezzel szorosan összefüggő érinthetőséget és sérülékenységet, amelyet lelki
    síkon félelemből távol tartott magától.
    Az AIDS tematikája nagyon hasonlít a rákéhoz, ezért is adtuk mindkét szimptómának a „megbetegedett szeretet” elnevezést. Egy különbség mégis van köztük: az,
    hogy a rák „privátabb”, mint az AIDS; ezen azt értjük, hogy a rák sokkal inkább csak
    önmagát a beteget támadja meg, hogy a rák nem fertőző. Az AIDS ellenben nagy-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 426
    mértékben tudatosítja, hogy nem vagyunk egyedül a világon, hogy minden elszigetelődés illúzió, és ezzel együtt az ego végső soron őrültség. Az AIDS azt teszi kézzelfoghatóvá, hogy állandóan egy közösség része, egy nagyobb egész része vagyunk, s
    így részként – a felelősséget is mindig mindenkiért hordozzuk. Az AIDS-beteg egy
    csapásra megérzi e felelősség roppant súlyát, és el kell döntenie, hogyan akar ezzel
    együtt élni. Az AIDS végső soron felelősségvállalásra kényszerít, körültekintésre és
    előrelátásra a másik iránt – mindezek olyan értékek, amelyek ez idáig éppen az
    AIDS-betegek esetében nem érvényesültek.
    Az AIDS ezen túlmenően a szexualitásban előforduló agresszió teljes elhagyására
    kényszerít, hiszen mihelyt vér folyik, a partner megfertőződik. Gumióvszerek (és
    gumikesztyűk) használata által a „határ” mesterségesen újraépül, az AIDS testi síkon
    mérséklődik. Az agresszív szextől való elfordulás esélyt ad a betegnek arra, hogy
    megtanuljon gyöngédség és figyelmesség útján találkozni a másikkal, ezenkívül pedig az AIDS kapcsolatba hozza őt az addig elvetett gyengeség, tehetetlenség és paszszivitás fogalmaival – vagyis röviden: önnön érzésvilágával.
    Könnyen észrevehetjük, hogy azok a területek, melyeket az AIDS visszaszorít (agresszió, vér, kíméletlenség…) a férfi póluson (Jang) helyezkednek el, míg azok a jellemzők, amelyek felé az AIDS ösztönöz, a női pólushoz (Jin) sorolandók (gyengeség,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 427
    tehetetlenség, figyelmesség, gyöngédség, tapintatosság…). Kevéssé meglepő tehát,
    hogy az AIDS ily domináns módon jelentkezik homoszexuálisok között, hiszen a
    homoszexuális kiváltképp a nőivel való viszonyt kerüli (…hogy aztán a homoszexuális férfi a nőiességet nagymértékben beleéli magatartásába, nem mond ellent a fentieknek, mert ez már a szimptóma!).
    Az AIDS által veszélyeztetett csoportok között az első helyen a kábítószerfüggők
    és a homoszexuálisok állnak. Ez a két csoport a társadalmon belül viszonylag élesen
    elkülönül. Olyan csoportok ezek, melyek gyakran elutasítják és gyűlölik a társadalom
    fennmaradó részét, és akik maguk is sok elutasítást és gyűlöletet vonnak magukra.
    Az AIDS-betegségben a test éppen a gyűlölet ellentétét éli és tanítja: az elhárításról
    való lemondást és ezáltal mindenki szeretetét (mindenkit-szeretést).
    Az AIDS az emberiséget egy mélyen fekvő árnyéktartománnyal szembesíti. Az
    AIDS: az „Alvilág” egyik követe mégpedig kettős értelemben, hiszen a kórokozó
    számára a bejárat szintén az ember testi „alvilágában” található. Maga a kórokozó
    hosszú ideig a „sötétben” marad, ismeretlenül és észrevétlenül, mígnem lassan és
    fokozatosan, a megbetegedéseknek való kiszolgáltatottsága és rosszabbodó állapota
    révén a beteg tudatába hatol. Itt azután az AIDS visszafordulásra, átalakulásra szólít
    fel. Az AIDS számunkra azért félelmetes, mert a rejtettből, a láthatatlanból, a tudat-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 428
    talanból támad – az AIDS a „láthatatlan ellenség”, aki már Amfortast, a Grál-királyt
    is gyógyíthatatlanul megsebezte.
    Az AIDS szimbolikus (és emellett időbeni) összefüggésben áll a radioaktivitás fenyegetésével. Miután a „modern ember” oly nagy áron búcsút mondott minden „láthatatlannak, megfoghatatlannak, numinózusnak és tudattalan világnak”, most a „nem
    létezőnek” nyilvánított világok visszavágnak; újratanítják az embernek az ŐsRettegést, mint ahogyan ez régebbi korokban mindig is feladata volt a láthatatlan
    birodalmából származó mindenféle démonoknak, kísérteteknek, száguldó istenségeknek és szörnyeknek.
    A szexuális erő közismerten nagy és „szörnyű” erő az emberben, megvan a képessége oldásra és kötésre – aszerint, melyik síkon érvényesül. Nyilvánvalóan nem az a
    feladatunk, hogy a szexualitást újból elátkozzuk és elfojtsuk, de az biztosan feladatunk, hogy a tisztán testi értelemben vett szexualitást egyensúlyba hozzuk egy „lelki
    kapcsolatteremtő készséggel”, melyet röviden szerelemnek nevezünk.
    Foglaljuk össze röviden:
    Szexualitás és szerelem ugyanannak a dolognak két pólusa, s ennek neve „ellentétegyesítés”.
    A szexualitás a testiségre, a szerelem a másik lelkére vonatkozik.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 429
    A szexualitásnak és a szerelemnek ki kell egyenlítődniük, azaz egyensúlyukat fenn
    kell tartaniuk.
    A pszichikai találkozás (szerelem) könnyen válhat veszélyes és félelemkiváltó élménnyé, mivel az én határait kérdőjelezi meg. A testi szexualitás egyoldalú hangsúlyozása során a szerelem az árnyékvilágba süllyed. Ilyenkor a szexualitás hajlamos
    arra, hogy agresszív és sebző legyen (az én pszichikai határai helyett a testi határok
    szakadnak át – vér folyik).
    Az AIDS végső stádiuma az árnyékvilágba süllyedt szerelemnek. Az AIDS ekkor
    föloldja a test én-határait, így eléri, hogy a pszichikailag kiküszöbölt szerelemtől való
    félelem testileg válik átélhetővé.
    Ily módon a halál is végső soron csak a szerelem megjelenési formája, mivel a totális önátadást és az én különállásának feladását valósítja meg (vö. kereszténység). A
    halál viszont még mindig csak az eleje egy változásnak, kezdete egy metamorfózisnak.

A szervek és testrészek pszichés fogalmi megfelelői

  1. Mi a teendő?
    Most, hogy már ennyit töprengtünk, és próbálkoztunk azzal, hogy valamelyest is
    megértsük, milyen üzenetet hordoznak tüneteink, még mindig nyitva áll az a kérdés,
    hogy hogyan leszek én ezektől az ismeretektől egészséges? Mit kell hát tennem?
    Válaszunk csak ennyi: figyelj oda! Tanácsunkat eleinte banálisnak, egyszerűnek, haszontalannak szokták tartani. Legtöbben végül is tenni szeretnének valamit a betegség ellen, szeretnének megváltozni, mindent másképpen csinálni – hiszen az semmin
    sem változtat, ha csak „odafigyelünk”. Utunk egyik legmarkánsabb veszélye az örök
    „változtatni akarás”. Valójában semmit nem kell megváltoztatnunk – egyedül látásmódunkat. Ezért is redukáltuk tanácsunkat arra, hogy: „figyelj oda!”
    Univerzumunkban az ember nem tehet többet annál, mint hogy megtanul látni –
    de ez egyben a legnehezebb is. A fejlődés egyedül a látásmód változásában áll – a
    külső funkciók mindig csak az új látásmód megjelenési formái. Ha például a technika
    mai fejlettségi szintjét összehasonlítjuk a középkoréval, megállapíthatjuk, hogy a
    különbség csak abban áll, hogy időközben megtanultunk látni bizonyos törvényszerűségeket és lehetőségeket. Ezek a törvényszerűségek és lehetőségek tízezer évvel ezelőtt is megvoltak – csakhogy akkor még nem látták őket. Az ember hajlamos beképzelni, hogy valami újat hoz létre, s büszkén beszél arról, amit feltalált. Nem veszi
    észre, hogy csak talált, sosem találhat fel. Potenciálisan minden gondolat, minden
    eszme öröktől fogva jelen van – csak nekünk van szükségünk időre ahhoz, hogy integrálni tudjuk őket.
    Bármilyen kegyetlenül hangozzék is ez a világmegváltók számára: e világon nincs
    mit javítani, sem változtatni, kivéve saját látásmódunkat. Így végül a legbonyolultabb
    problémák is mindig arra az ősöreg képletre redukálódnak, hogy: „ismerd meg önmagad!” Ez valójában olyan nehéz feladat, hogy inkább bonyolultnál bonyolultabb
    elméleteket és rendszereket konstruálunk, hogy segítségükkel megismerjük s így
    megváltoztathassuk a többieket, a körülményeket és a környező világot. Ennyi hűhó
    után nem csoda, ha dühöngünk, ha valaki felfújt elméleteinket, rendszereinket, fáradozásainkat egyszerűen lesöpri az asztalról, s mindezt az „önismeret” banális fogalmával helyettesíti. Bár lehet, hogy a fogalom egyszerűnk tűnik, lefordítása és megvalósítása semmi esetre sem az.
    Jean Gebser a fentiekkel összefüggésben a következőket írja: „A világ és az emberiség szükséges változását semmiképpen sem fogjuk elérni a világ megjavítására irá-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 432
    nyuló kísérleteinkkel! A világmegváltók (Weltverbesserer) küzdelmükben a világ
    megjavítását helyezik előtérbe, ahelyett hogy önmagukat javítanák meg; azt a szokványos, bár emberi, mégis sajnálatos játékot űzik, hogy másoktól kívánnak teljesítményeket, ők maguk azonban túlságosan is kényelmesek; s látszólagos sikereik nem
    mentesítik őket attól a felelősségtől, hogy nemcsak a világot, önmagukat is elárulták.” (Romlás és épülés)
    Önmagunkat megjavítani azt jelenti, hogy megtanuljuk önmagunkat olyannak látni, amilyenek vagyunk! Az önmegismerés nem azonos énünk megismerésével. Az én
    úgy viszonyul a mély-énhez, mint egy pohár víz az óceánhoz. Énünk megbetegít bennünket, a mély-én teljes, egészséges. A gyógyulás útja az éntől a mély-énbe, a fogságból a szabadságba, a polaritásból az egységbe vezető út. Ha egy bizonyos szimptóma utal arra, mi hiányzik (többek között) látásmódom egységéhez, meg kell tanulnom látni ezt a hiányt (a hibát), s tudatosan kell identifikálnom. Értelmezéseink arra a
    tájra szeretnék terelni az olvasó tekintetét, amelyet egyébként szívesen elkerül. Ha
    egyszer már látunk, elegendő, ha nem veszítjük többé szem elől azt, amit látunk, s ha
    egyre pontosabban nézünk. Csakis az állandó és figyelmes szemlélődés győzi le az
    ellenállást, s engedi felnőni azt a szeretetet, amely az újonnan talált integrációjához
    szükséges. Ha árnyékunkra nézünk, ezzel átvilágítjuk azt. Teljességgel hibás – bár
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 433
    gyakori – az a reakció, ha, amilyen gyorsan csak lehet, meg akarunk szabadulni a
    szimptómában felismert princípiumtól. Így például, aki tudattalan agresszióját végre
    felfedezi, rémülettel kérdezheti: „Hogy fogok szörnyűséges agressziómtól megszabadulni?” A válasz: „Sehogy – élvezze, hogy van!” Éppen az, amit nem akarunk, vezet
    árnyékvilágunk kiépítéséhez, s tesz beteggé – ha látjuk agressziónk jelenlétét, az
    gyógyít. Aki ezt veszélyesnek tartja, az nem veszi észre, hogy egy princípium nem
    szűnik meg attól, hogy nem akarjuk észrevenni.
    Nincs veszélyes princípium – csak a kiegyensúlyozatlan erő veszélyes. A megfelelő ellenpólus minden princípiumot neutralizál. Izoláltan szemlélve minden princípium veszélyes. A hőség magában ugyanolyan életellenes, mint a hideg. Az izolált
    szelídség nem nemesebb, mint az izolált szigorúság. Csak az erők egyensúlyában
    uralkodik a nyugalom. A „világ” és a „bölcs” között a nagy különbség az, hogy a
    világ mindig az egyik pólust próbálja megvalósítani, míg a bölcsnél előnyt élvez a
    pólusok közötti középút. Aki egyszer felfogta, hogy az ember mikrokozmosz, nem
    fél többé attól, hogy személyében valamennyi princípium jelen van.
    Ha valamely szimptómán keresztül felfedezünk egy belőlünk hiányzó princípiumot, elegendő, ha megtanuljuk szeretni magát a szimptómát, mert már ezzel megvalósítjuk a belőlük hiányzót. Aki töretlenül és türelmetlenül áhítozik arra, hogy
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 434
    szimptómája eltűnjék, koncepciónkat még nem értette meg. A szimptóma az árnyékprincípiumot éli – ha a princípiumot igeneljük, nehezen tudjuk ugyanakkor szimptómánkat leküzdeni. És itt a megoldás kulcsa. A szimptóma elfogadása feleslegessé
    teszi a küzdelmet. Az ellenállás ellennyomást eredményez. A szimptóma legkorábban
    akkor tűnik el, amikor a páciens számára közömbössé lett. A közömbösség jelzi, hogy
    a páciens felfogta és elfogadta a szimptómában manifesztálódott princípium érvényességét. Mindezt kizárólag akkor érhetjük el, ha „odafigyelünk”.
    Hogy a félreértéseket elkerüljük, még egyszer utalunk arra, hogy itt a betegség
    tartalmi szintjéről beszélünk, s a betegség funkcionális szintjét illetően semmiféle
    kezelési módot nem akarunk sem javallani, sem ellenjavallani. Azzal, hogy a szimptóma tartalmi jelentése után járunk, még egyáltalán nem tiltunk meg, nem akadályozunk és nem tartunk feleslegesnek bizonyos funkcionális intézkedéseket. A polaritással kapcsolatos álláspontunk remélhetően megvilágítja, hogy mi a „vagy-vagy”-ot az
    „ez is-az is”-sal helyettesítjük. Így például gyomorfekély esetén kérdésünk nem úgy
    hangzik, hogy „értelmezzünk vagy operáljunk?” Egyik sem teszi feleslegessé a másikat, sőt, egyik teszi a másikat értelmessé. Az operáció önmagában értelmetlen, ha a
    páciens nem fogta fel betegsége értelmét – s az értelmezés ugyanolyan értelmetlen,
    ha a páciens már halott. Másrészt ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szimptó-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 435
    mák jó része nem életveszélyes, s a funkcionális beavatkozás kérdése így kevésbé
    sürgető.
    A funkcionális beavatkozások a „gyógyulás” témáját sosem érintik, mindegy,
    hogy hatékonyak-e avagy sem. A gyógyulás folyamata csak tudatunkban történhet
    meg. Az egyes esetben mindig az a kérdéses, hogy sikerül-e a páciensnek őszintének
    lennie önmagával, vagy sem. Tapasztalataink növelik szkepticizmusunkat. Még az
    olyan emberek is figyelemre méltóan vakok bizonyos kérdéseket illetően, akik egész
    életükben a tudatosodásért és az önismeretért küszködtek. A könyvünk nyújtotta lehetőségek határai tehát, hogy ki milyen mértékben tudja az olvasottakat magára nézve sikerrel alkalmazni, szintén az egyes személy őszinteségétől, nyitottságától függnek.
    Gyakran költséges és mélyreható eljárásnak kell alávetnünk magunkat ahhoz, hogy
    szembesüljünk azzal, amit addig nem akartunk látni. Azt az eljárást, amellyel önnön
    vakságunkon áttörhetünk, manapság pszichoterápiának nevezik.
    Fontosnak tartjuk, hogy elejét vegyük annak a régi előítéletnek, miszerint a pszichoterápia a pszichésen zavart emberek, illetve a pszichés szimptómák kezelési módja. Erősen szimptómaérdekelt módszerek (mint például a viselkedésterápiák) esetében e felfogás bizonyos fokig érvényes, biztonsággal mondható azonban, hogy ér-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 436
    vénytelen minden mélypszichológiai, transzperszonális irányzat esetén. Mióta a
    pszichoanalízis megszületett, a pszichoterápia célja a tudattalan tartalmak tudatossá
    tétele, az önismeret. A pszichoterápia szemszögéből nem létezik „annyira egészséges” ember, akinek ne lenne sürgető szüksége a pszichoterápiára. Erving Polster, az
    alakterapeuta azt írja: „túl értékes a terápia ahhoz, hogy azt csak a betegek számára
    tartanánk fenn”. Ugyanez a véleményünk, csak még határozottabban, amikor azt
    mondjuk: „Az ember mint olyan: beteg.”
    Inkarnációnk egyetlen megtapasztalható értelme a tudatosodás. Csodálatra méltó,
    mily kevéssé törődik az emberiség nagy többsége élete egyetlen fontos témájával.
    Nem nélkülözi az iróniát az a tény, mennyi figyelmet szentelnek testüknek, mennyit
    ápolják az emberek azt, ami egy napon bizonyosan a férgek martaléka lesz. Nem ártana többet gondolni arra sem, hogy egy napon mindent (családot, pénzt, házat, dicsőséget) magunk mögött kell hagynunk. Tudatunk az egyetlen, ami a síron túl is
    kitart – s ezt a célt szolgálja az egész univerzum.
    Az emberek mindig is próbálkoztak olyan eszközök kifejlesztésével, melyek segítségükre vannak abban, hogy önmagukat megtalálják, a tudatosodás útján előrelépjenek. Gondoljunk csak a jógára, a zenére, a szúfizmusra, a kabbalára, a mágiára és
    más rendszerekre és lelkigyakorlatokra – melyek módszerei, gyakorlatai különbözők,
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 437
    céljuk azonban ugyanaz: az ember tökéletesítése és megszabadítása. Korunk nyugati,
    tudományosan orientált világszemléletéből fejlődött ki e szövetség legifjabb gyermeke, a pszichológia és a pszichoterápia. Kezdetben a pszichológia – elvakultan saját
    ifjúi arroganciájától – nem vette észre, hogy olyasmit kutat, amit más név alatt régóta
    és sokkal pontosabban ismerünk már. Ahogy azonban a fejlődés nem vehető el a
    gyermektől, a pszichológiának is meg kellett szereznie saját tapasztalatait, míg végre
    megtalálta helyét az emberi lélek nagy tanításainak közös áramában.
    Ebben úttörők a pszichoterapeuták, hiszen az elméleti egyoldalúságot a napi gyakorlati munka lényegesen hamarabb korrigálja, mint bármely statisztika vagy tesztelmélet. Így ma már a pszichoterápia felhasználása során kultúrák, irányzatok, korok
    ideáinak, módszereinek összefonódását éljük meg. A pszichoterápiában ma már az
    ősi tapasztalatok új szintézisét találjuk mindenütt. Senkit se bátortalanítson el, hogy
    az ilyen heves folyamatokban sok a hulladék is.
    Korunkban a pszichoterápia egyre több ember számára jelent megfelelő segítséget
    ahhoz, hogy tudati tapasztalatokat szerezzen, s ezzel jobban megismerje önmagát. A
    pszichoterápia nem produkál megvilágosultakat – erre azonban egyetlen technika
    sem képes. A tulajdonképpeni út, mely valóban a célhoz vezet, hosszú és nehézkes, s
    mindig kevesek számára járható. De minden lépés, melyet a nagyobb tudatosság irá-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 438
    nyába teszünk, előrehaladás, s a fejlődés törvényét szolgálja. Jobb, ha egyrészről nem
    esünk túlzásokba, ami a pszichoterápiával kapcsolatos elvárásokat illeti, másrészről
    látnunk kell, hogy manapság ez az egyik legjobb módszer arra, hogy tudatosabbak,
    őszintébbek legyünk.
    Ha pszichoterápiáról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy elsősorban ne abból a metodikából induljunk ki, melyet magunk használunk évek óta, s mely a „reinkarnációs
    terápia” nevet viseli. E fogalom első publikációja óta [Das Erlebnis der
    Wiedergeburt (Az újjászületés élménye) 1976] e megnevezést gyakran átveszik, s
    minden lehetséges terápiás vállalkozásban felhasználják; ez természetszerűleg a fogalom elhomályosodásához s a legsokszínűbb asszociációkhoz vezetett. Ezért tartjuk
    kívánatosnak, hogy néhány szóval tisztázzuk a reinkarnációs terápia fogalmát, bár
    nincs szándékunkban e terápia konkrét részletezésébe belemenni.
    Minden elképzelés, melyet a páciens bármely terápia kezdete előtt alkot, akadállyá
    lesz a terápiában. Az elképzelés mindig előtte áll az igazságnak, s eltorlaszolja a látványt. A terápia kockázat, és kockázatként is kell megélni. A terápia ki akarja vezetni
    az embert ijedt merevségéből s biztonsági törekvéseiből, és be akarja vezetni a változások folyamatába. Ezeken túl a terápiának nem is szabad szilárd sémával bírnia, ha
    nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy a páciens egyéniségét figyelmen
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 439
    kívül hagyva, a pácienst félrekezeli. Ezen okokból a reinkarnációs terápiáról kevés
    konkrét információnk van – nem beszélünk róla, hanem csináljuk. A sajnálatos csak
    az, hogy az ezáltal keletkező vákuumot olyan emberek elképzelései, elméletei és véleményei töltik ki, akiknek terápiánkról fogalma sincs.
    Könyvünk elméleti részéből kiderült már, hogy többek között mi nem a reinkarnációs terápia: nem keressük valamely szimptóma okát a korábbi életben. A reinkarnációs terápia nem valamely időben meghosszabbított pszichoanalízis vagy őskiáltásterápia. Ebből persze nem következik, hogy a reinkarnációs terápiában semmi olyan
    technika nem fordul elő, amelyet más terápiákban is felhasználnak. Ellenkezőleg, ez
    a módszer egy meglehetősen differenciált koncepción nyugszik, melyben helye van
    sok, a gyakorlatban bevált technikának. A technikai sokoldalúság a jó terapeuta magától értetődő fegyverzete, de még messze nem a terápia. A pszichoterápia több, mint
    a felhasznált technika; ezért aztán a pszichoterápia szinte nem is tanítható. A pszichoterápia lényege nem mutatható be. Nagyot tévedünk, ha azt hisszük, elegendő
    pontosan utánozni a dolgot külső lefolyásában, s ugyanazt az eredményt fogjuk elérni. A formák a tartalom hordozói – vannak azonban üres formák is. A pszichoterápia
    – mint persze minden ezoterikus technika – könnyen bohózattá válik, ha a formák
    között elvész a tartalom.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 440
    A reinkarnációs terápia nevét abból a tényből vezeti le, hogy terápiánkban tág tér
    nyílik elmúlt inkarnációk átélésére és tudatosítására. Mivel az inkarnációkkal történő
    munka az emberek többsége számára még mindig valami látványos dolog, sokan nem
    veszik észre, hogy az inkarnációk tudatosodása terápiánk technikai, formális részéhez
    tartozik, és semmiképpen sem öncél. Az inkarnációk megélése önmagában még nem
    terápia – éppoly kevéssé, mint ahogy a kiáltás sem terápia önmagában; mindkettő
    bevethető azonban terápiás céllal. Nem azért tudatosítjuk az inkarnációkat, mert
    fontosnak vagy izgalmasnak tartjuk, ki volt valaki régen, hanem azért használjuk az
    inkarnációkat, mert pillanatnyilag nem ismerünk jobb segédeszközt, mellyel terápiás
    célunkat elérhetnénk.
    Részletesen bemutattuk könyvünkben, hogy egy ember problémája mindig árnyékvilágban rejlik. Éppen ezért a reinkarnációs terápia centrális témája az árnyékvilágunkkal való találkozás és annak fokozatos asszimilációja. Technikánk mindenesetre lehetővé teszi, hogy nagy, karmikus árnyékvilágunkkal találkozzunk, mely ezen
    életünk biografikus árnyékvilágát bizonyos mértékben meghaladja. Az árnyékvilágunkkal való szembesülés valóban nem könnyű – viszont ez az egyetlen út, mely a
    szó tulajdonképpeni értelmében vett gyógyuláshoz vezet. Semmi értelme nem lenne
    többet beszélni az árnyékvilággal való találkozásról s arról, hogy azt hogyan tehetjük
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 441
    magunkévá, hiszen mélyebb lelki valóságok átélését szavakkal úgysem lehet visszaadni. Az inkarnációk más technikákkal nehezen pótolható lehetőséget kínálnak arra,
    hogy árnyékvilágunkat teljes azonosulással átéljük és integráljuk.
    Nem emlékekkel dolgozunk, az inkarnációk az átélés során jelenvalóvá lesznek.
    Ez azért lehetséges, mert az idő tudatunkon kívül nem létezik. Az idő csak az egyik
    lehetőség az események szemléletére. Tudjuk a fizikából, hogy az idő térré alakulhat
    át – a tér ugyanis a másik lehetőség az összefüggések szemléletére. Ha az idő térré
    alakulását az egymás után következő inkarnációkra alkalmazzuk, az egymásutániságból egymásmellettiség lesz, vagy más szavakkal: az életek időbeni láncolatából egyidejű térben-párhuzamos életek. Jegyezzük meg, az inkarnációk térbeli interpretációja sem nem helyesebb, sem nem tévesebb, mint az időbeli modell – mindkét szemléletmód az emberi tudat legitim, de szubjektív terméke (vö. a fény hullámrészecskéi). Valahányszor azonban megpróbáljuk átélni ezt a térben egyidejűt, a tér ismét
    idővé alakul át. Például: egy térben egyidejűleg, egymás mellett sok, különböző rádióprogram van. Ha azonban ezeket az egyidejűleg jelen lévő programokat meg
    akarjuk hallgatni, azonnal egymásutániság jön létre. Rádióvevőnket egymás után különböző frekvenciákra fogjuk beállítani, és a készülék, a különböző rezonanciamintáknak megfelelően, különböző programokkal fog összekapcsolni bennünket. Ha
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 442
    ebben a példában a rádióvevőt tudatunkkal helyettesítjük, abban a mindenkori rezonanciamintának megfelelő inkarnációk fognak manifesztálódni.
    A reinkarnációs terápiában hozzásegítjük páciensüket, hogy átmenetileg megváljon eddigi frekvenciájától (azaz eddigi rezonanciájától), hogy teret adhasson más
    rezonanciáknak. Ebben a pillanatban más inkarnációk fognak manifesztálódni, amelyeket az érintett személy ugyanolyan realitásérzéssel fog megélni, mint azt az életet,
    amellyel eddig azonosult. Mivel a „többi élet” vagy identifikáció párhuzamosan és
    egyidejűleg létezik, természetes, hogy érzékeinkkel érzékelhető is. A „harmadik
    program” nem távolibb, mint az „első” vagy a „második”; bár egyszerre csak egyet
    tudunk észlelni közülük, azonban tetszésünk szerint bármikor átkapcsolhatunk.
    Analóg módon átkapcsolhatunk tudati frekvenciáinkon is, s ezzel változtathatunk a
    beesési szögön és a rezonancián.
    A reinkarnációs terápiában tudatosan játszunk az idővel. Időt pumpálunk az egyes
    tudatstruktúrákba, miáltal azok felfúvódnak, mintegy láthatóvá válnak – majd leeresztjük ezt az időt, hogy megtapasztalható legyen: minden az Itt és Most része.
    Gyakran ér bennünket az a kritika, hogy a reinkarnációs terápia fölösleges keresgélés
    előző életeinkben, hiszen problémáinkat itt és most kell megoldanunk. Részünkről
    nem ismerünk más terápiát, amely ilyen kompromisszum-mentesen megvonná a pá-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 443
    cienstől a projekciós felületeket, s ezzel a felelősséget ugyanilyen kompromisszummentesen a páciensre hárítaná.
    A reinkarnációs terápia egy pszichés folyamatot próbál beindítani – s itt a folyamaton van a hangsúly, nem a történések intellektuális rendszerezésén vagy interpretációján. Azért beszélünk könyvünk végén egyáltalán a pszichoterápiáról, mert széles
    körben elterjedt az a vélemény, hogy a pszichoterápiával pszichés zavarokat és pszichés tüneteket gyógyítanak. Tisztán szomatikus tünetek esetén kevesen gondolnak a
    pszichoterápia lehetőségére. Tapasztalatunk és szemléletünk szerint azonban a pszichoterápia az egyetlen sikerrel kecsegtető módszer, amellyel a testi tünetek valóban
    meggyógyíthatók.
    Ez a tény itt már nem szorul további indokolásra. Aki a látását odáig fejlesztette,
    hogy észreveszi: minden testi jelenségben és tünetben pszichés történések fejeződnek
    ki, az azt is tudja, hogy a testben láthatóvá lett problémákat csak tudati folyamatok
    válthatják meg. Ezért a pszichoterápia esetében sem indikációt, sem ellenindikációt
    nem ismerünk el. Csak embereket ismerünk, akiket a betegségből az egészséghez kell
    hozzásegíteni. A pszichoterápia feladata az ember támogatása a fejlődés és a változás
    e folyamatában. A terápiában mi a beteg tünetével kötünk szövetséget, s támogatjuk
    célja elérésében – mert a testnek mindig igaza van. Az akadémikus orvostudomány
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 444
    ennek az ellenkezőjét teszi ő a pácienssel köt szövetséget a tünet ellenében. Mi mindig az árnyékvilág oldalán állunk, s őt segítjük abban, hogy napvilágra kerüljön. A
    betegség s tünetei ellen nem harcolunk, hanem fordulópontként próbáljuk felhasználni őket a gyógyulásban.
    A betegség az ember óriási esélye, megbecsülendő java. A betegség személyi tanítónk és vezetőnk az egészséghez vezető úton. E cél elérésére különböző utak kínálkoznak, ezek többnyire nehezek és bonyolultak – s az emberek mégsem veszik észre
    a betegséget, amely a legkézenfekvőbb és legindividuálisabb eszközünk lehet ezen az
    úton. A betegség a legkevésbé hajlamos az öncsalásra, az illúzióra. Ezért is gyűlölik
    annyira. Mind terápiánkban, mind könyvünkben arra törekedtünk, hogy a betegséget
    hétköznapi szűk szemléleti kereteiből kiemeljük, s valódi vonásait tegyük láthatóvá.
    Kényszerűen félreérti minden kijelentésünket az az olvasó, aki e másik vonatkoztató
    rendszerbe nem lép át velünk együtt. Aki azonban képes arra, hogy a betegségben az
    önmegismerés lehetőségét felismerje, az előtt egy új, belátásokkal teli világ nyílik
    meg. Viszonyunk a betegséghez nem teszi az életet sem egyszerűbbé, sem egészségesebbé, csak bátorságot akarunk kelteni az emberekben, hogy poláris világunk problémáival, konfliktusaival őszintén tudjanak szembesülni. Le akarjuk bontani a konf-
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 445
    liktusmentes világ illúzióját, mert az az őszintétlenség fundamentumán kívánja berendezni a földi paradicsomot.
    Hermann Hesse azt mondta: „A problémák nem azért vannak, hogy megoldjuk
    őket, a problémák azok a pólusok, amelyek megteremtik az élethez szükséges feszültséget.” A megoldás túl van a polaritáson; ahhoz, hogy oda elérjünk, a pólusokat
    egyesítenünk, az ellentéteket ki kell békítenünk egymással. Az ellentétek egységesítésének nehéz feladata csak annak sikerülhet, aki ismeri mindkét pólust. Ehhez késznek kell lennünk mindkét pólus bátor átélésére és integrálására. „Solve et coagola”,
    áll az ősi írásokban; oldj és köss. Először meg kell különböztetnünk, meg kell ismernünk az elválasztást és a hasadást, mielőtt a kémiai kézfogó nagy munkájához, az
    ellentétek egyesítéséhez fognánk. Így először mélyen le kell szállnunk anyagi világunk polaritásába, a testiség és a betegség, a bűn és a vétkek világába, hogy a lélek
    legsötétebb éjszakájában, a legmélyebb két-ségbeesésben találjuk meg a be-látás fényét, mely képessé tesz bennünket arra, hogy iróniával lássuk át a fájdalmak s szenvedések útját, s mely segítségünkre lesz abban, hogy ott találjuk magunkra ismét,
    ahol mindig is voltunk: az egységben.
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 446
    Ismertem jót és rosszat,
    bűnt és erényt, jogot s jogtalanságot;
    ítélkeztem s megítéltettem;
    átmentem születésen s halálon,
    örömön és szenvedésen, mennyen és poklon;
    s végül felismertem,
    hogy mindenben ott vagyok
    s bennem ott van minden.
    Hazrat Inayat Khan


    bőr ……………………………..lehatárolás, normák, kontaktus, gyengédség
    csontok ……………………….szilárdság, a normák betartása
    epe ……………………………..agresszió
    fogazat ………………………..agresszió, vitalitás
    foghús …………………………ősbizalom
    fül ………………………………engedelmesség
    genitáliák …………………….szexualitás
    gyomor ……………………….érzések, befogadóképesség
    haj ………………………………szabadság, hatalom
    hát ………………………………egyenesség, őszinteség
    hólyag …………………………nyomástól való megszabadulás
    hüvely …………………………odaadás
    izomzat ……………………….mozgékonyság, hajlékonyság, aktivitás
    kéz ……………………………..felfogás, cselekvőképesség
    Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 448
    kéz- és lábkörmök ………..agresszió
    láb ………………………………megértés, kitartás, alázat, gyökérverés
    máj ……………………………..értékelés, világnézet, vallás
    nyak ……………………………szorongás
    orr ………………………………hatalom, büszkeség, szexualitás
    pénisz …………………………hatalom
    száj …………………………….befogadóképesség
    szem …………………………..belátás
    szív …………………………….a szeretet képessége, emóciók
    térd …………………………….alázat
    tüdő …………………………….kontaktus, kommunikáció, szabadság
    vastagbél ……………………..tudattalan, érvényesülési vágy
    végtagok ……………………..mozgékonyság, hajlékonyság, aktivitás
    vékonybél ……………………feldolgozás, analízis
    vér ………………………………életerő, vitalitás

Tau — Benső úT-ikalauz könytárából ! http://www.Tau.hu

Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 3
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Thorwald Dethlefsen-Rüdiger Dahlke:
Krankheit als Weg. Deutung und
Bedeutung der Krankheitsbilder
© C. Bertelsmann Verlag GmbH, München, 1983
Hungarian translation © Hajós Gabriella, 1991
Alapkiadás: Arkánum Kiadó, Budapest, 1991
Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 4

Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez 449
Második, átdolgozott és bővített kiadás
Magyar Könyvklub, Budapest, 1995
Felelős kiadó: Dr. Kratochwill Balázs igazgató
Irodalmi vezető: Ambrus Éva
Felelős szerkesztő: Zsámboki Mária
Műszaki vezető: Szedlák György
Műszaki szerkesztő és a borítót tervezte: Kiss Zsuzsa
Megjelent 16,02 (A/5) ív terjedelemben Szedte: Omigraf Kft.
Nyomta a Graphischer Grossbetrieb Pössneck, Germany
ISBN 963 548 069 6

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*