6 hónap stoppal Latin Amerikában
Priskin Dóri vagyok, 22 éves, eredetileg Pécsről. Jelenleg egyetemista a Krakkói egyetem nyelvi szakán, ahol orosz, angol, spanyol, lengyel, és portugál nyelveket tanulok. Egyszerre. A Francia egyetemem csereprogramján belül. 🙂
Mellette dolgozom, kézműveskedem, ismerkedem a lengyel kultúrával, és tervezgetem a következő útjaim…
Nagy megtiszteltetés, hogy ilyen nagy utazókkal találkozhatok majd a fesztiválon, és oszthatom meg a saját tapasztalataim is, az eddigi egyik
legizgalmasabb utamról.
Egyedül indultam, rögtön az érettségi után. Franciaországi nyári munka után, 20 évesen Kanadába, aztán át az USA-n és irány Dél Amerika. Fiatalon, kíváncsian, naivan, (most 22 vagyok, még mindig kíváncsi és naiv) hátizsákkal, első állomás Kolumbia. Spanyol tudás és szinte pénz nélkül. Aztán kb. 6 hónap alatt mentem végig Kolumbia, Ecuador, Peru, Bolívia, Chile, Argentína, Brazília.
Nem csak spanyolul tanultam meg, hanem rengeteget az életről.
Ebből szeretnék majd megpróbálni valamit átadni az előadásomban.
Volt minden… stoppoltunk végig. Ott is ahol drágák a buszok, ott is ahol olcsók. Ott is ahol sok autó jár, és ott is ahol sok láma jár, és autó alig. Mindenféle dolgokat szállító kamionokkal, autókkal, lámákkal, motorokkal, rizszsákokon, csirkék között, kőkupac tetején, vagy sókupac tetején a só sivatagban, szekerekkel, platós autókkal, lószállítókkal, rendőr vagy mentő autókkal. Minden féle emberek és járművek segítették utamat. Jó darabig 2 kutyával is utaztunk.
Először egyedül, aztán csatlakoztak néha mások vagy couchsurferek, aztán lett egy barátom,
Ecuadori aki elkísért. Önkénteskedtem is, szállásért, ételért cserébe, farmokon, hostelben, sőt a Quitoi börtönben is, aztán utazva utcazene és kézműveskedés.
Gyalog jártam meg a Machu Picchu-t, 30 km séta az Inkák földjén. És részt vehettem (mert véletlenül belecsöppentem) egy Bolíviai kis falu Aymara évforduló ünnepén. Mindig a helyiekkel mozogtam, velük éltem, velük dolgoztam, velük zenéltem, táncoltam, velük pucoltam a krumplit, és raktam a tüzet. Ez volt a legjobb az egészben.
Aludtunk minden fele,óceánparton, hegyekben, út mellett, kamionokban, emberek kertjeiben,
benzinkutakon, falvakban, városokban és a legkülönbözőbb olcsó szállásokon általában a latin nénik padlásán pár pezóért… Ja meg egyszer egy Rio-i fabellában a helyi rendőrkapitány kertjében… Arról nem is beszélve miket ettünk… Szóval sok olyan dolog történt, amit előtte nem is képzeltem. És azt sem, hogy a tűrőképességünk nagyobb, mint hinnénk, és a határaink is feszegethetőek. Voltam a Quito-i börtönben is. Na nem mint rab, de erről is mesélek majd.
Azóta egyszer már sikerült visszatérnem Braziliába és a trópusokon végigdolgoznom a nyarat (ami ott tél, de melegebb mint az európai nyár). És alig várom, hogy újra útra kelljek, remélve, hogy sokan kedvet kapnak majd hasonlóan cselekedni, hisz leírhatatlan tapasztalat.
Témák, amikről még szívesen beszélek, s válaszolok a kérdésekre:
Azerbaidjan, Baku ; Montreal, a francofon Quebec központja ; kalandos nyár Brazíliában, avagy hogyan beszéljünk portugálul, ha muszáj 🙂 ; Dumpster Diving, a legolcsóbb kaja ; Franciaország keresztbe kasul (bár ez nem olyan egzotikus) ; és persze szívesen beszélek a sok sok couchsurfing élményről, stoppolás vagy önkénteskedés élményről, eselteg arról milyen arcokat vágnak az emberek távoli helyeken mikor azt mondom Magyar vagyok 😀
Olvassátok a blogomat: http://igyekszemleirnidenehalehetetlen.blogspot.hu/
