Angola tájkép

Angola 2 – Déli végeken. Tombua

Angola, 2. nap

December 15. vasárnap

Reggel 6-kor ébredek és annak ellenére, hogy 2000 méter magasan voltam, nem is volt hideg éjszaka.  Angola az a hely egyébként, ahol állítólag a maláriát is megszűntették, majdnem.

Egy motorost stoppolok le, elvisz egy benzinkútig, onnan pedig elkezdek kérdezgetni arra haladókat. Fel is vesz egy bankár fickó, ugyan a semmi angolja miatt nem beszélgetünk sokat egymással, de haladok. Ez a Leban hegység, egy gyönyörű hely, talán mondhatom azt, hogy Angolának az egyik legszebb természeti helye, amit láttam. Elvisz még egy kilátó ponthoz is, s elmondhatom, hogy ez az előnye itt a stoppolásnak, hogy lelkesek országukat illetően.

Mivel forgalom alig, így tömegközlekedve megyek tovább kicsit. Itt is egyedülálló kép tárult a szemem elé, alant lent kanyargó utak, aztán 1500 métert esik a hegy, különböző gránithegyek, szorosok, leszakadások, vízesések. Tehát nagyon szép.

Tovább haladva látok útközben faszén égetőket, s mindenféle színes népeket az útszélén amint árulnak ezt-azt-amazt. Izzad a fejem, aztán ahogy lejjebb érünk a táj is kezd fakulni és egyre sivatagosodik. Ahogy megyünk tengerszintre egyre kevesebb eső jut oda. Elképesztő szépen látszanak a gyönyörű hegyformációk, dombok, völgyek jönnek-mennek, csak kapkodom a fejemet ezen a 100- 120 km-es szakaszon.

Közben Afrikához méltóan rengeteg járműroncs van az út szélén, ezek színesítik a táj képét. Ha valaki fölborul kocsijával, akkor valószínűleg elég hamar szétszedik a gépét és utána csak a karosszéria marad ott mementónak.

Namibe

No, ez a sofőröm bevitt Namibe-be, ahol gyors kis városnézést csinálok. Na, de egyelőre Namibe-ben vagyok, ez egy tengerparti kisváros, gyarmati múlttal.

Vasárnap van, az emberek székekkel vonulnak a templomokba. Szórják az igét a katolikusok, ugye portugál gyarmat volt. Kicsit holiday feelingem van. Tiszta, tágas város.

Mivel még reggel van, úgy döntök, hogy elmegyek Tombua nevezetű helyig, ami a tengerparton visszafele van 120 km-re, majdnem a Namíbiai határnál van. Ez mind a sivatagon keresztül.

A benzinkútnál csomagom nem maradhat, így zsákkal stoppolok tovább. Egy lajtos kocsi visz el a reptérig. Aztán onnan semmi forgalom, tényleg.

Úgy elemeztem ezt a helyet, hogy még egy százlábú vagy egy csiga is biztonsággal átkelhet az úton nagy eséllyel anélkül, hogy egy autó elütné. Leültem a csomagomra s irogatom naplómat addig. Már perzsel a nap, csak ülök a csomagomon a sivatagi úton. Ritkán jön egy egy kocsi, vagy teherautó, de azokat kínaiak vezetik, szóval azok nem vesznek föl.

Aztán szerencsémre egy Németországból hazatérő család vesz föl a platójára. Jöttek vissza tizenév után ismerkedni a saját országukkal. Vicces. Ami miatt érdekes ez a rész, hogy a tengerbe fut bele a sivatag, ami nagyon kevés helyen van a világon, talán Namíbia és Chile jut eszembe hírtelen.

Itt ismét láttam velvícsia növényeket, melyek nagyon különleges és érdekes növények, csak sivatagi körülmények között élnek, s ritkán láthatóak. Átlagosan 500-600 évet élnek, de egyes példányai 2000 évnél is idősebbek, s kvázi a ködből nyerik csak a nedvességet, mert eső gyakorlatilag nincs errefele.

Tombua

Tombua a tengerpartjáról híres. Előtte már találkoztam hasonló löszös képződményekkel, amelyek megszakították az egyhangú, kősivatagos tájat. Tombua egy hangulatosnak nem mondható halászváros – volt. Mára csak a virágzó múlt meg a kopott emlékei maradtak. Üres halfeldolgozó, kongó ipari épületek, lepusztuló tárolók, elsüllyedt és felborult hajók a parton, motorok kibelezve, egyszóval kosz és mocsok. Megvan a kis múltidézés.

Maradtak itt  – érthetetlen okból – emberek is, akiknek látszólag semmi dolguk, de biztos hogy  semmi munkájuk. Így fociznak a parti homokon, miközben valamelyik DJ-skedik a kapualjából, többiek ülnek az utcán és iszogatják a sörüket.

Újdonsült stoppos ismerőseim éttermet keresnek, – naivak –  kicsit reménytelenül. Végül találtak egyet, de láss csodát, halat nem lehet kapni ebben a tengerparti halász városkában.  Érdekes, vicces és egy kortünet. Az ipari halászat itt is tönkretette a helyieket.  Talán így már érthető,  hogy a Szomáliai kalózok miért is kezdtek el halászhajókat elrabolni.  De itt még erre is lusták.  Megértem, meleg van.   

Én itt elköszönök jótevőimtől, és gyalog elindulok a városból, de közben megállok és úszom egy picit, hogy lehűljek a tomboló hőségben. Fürdőzők is voltak köröttem, a gyerekek akik zsákba pakoltak műanyag palackokat, amit magukra kötöttek és így úszogattak a tengerbe. Biztos ami biztos.

Kisétálok a város peremére, itt már totál halott az egész környék. Stoppolok. Egy teherautó visz el egy 15 km-es szakaszon. Majd ahol az aszfalt megszűnt, onnantól kezdve már földút, senki nem áll meg nekem, pedig volt 1-2 autó.

Megint elkezdtem gyalogolni pár km-t, aztán a puszta közepén egy motoros vett föl 20 km-re, majd tett ki a sivatag közepén egy kereszteződésnél. 10 percenként ugyan jön egy-egy autó, de egyik sem áll meg. Tehát gyalogolok tovább a semmibe. Azt hiszem a legközelebbi város 40 km, de nincs más választásom.

Eléggé érdekes érzés ez a kiszolgáltatottság. A stoppolás alapérzése.  Ilyenkor felerősödik és tudatosul, hogy a szabadságnak megvan a súlya, az ára. Nem könnyű műfaj, kevesek is vállalják a világban. Kiszolgáltatottság, kivetettség. S mindezt 11 éven keresztül csináltam.  Erő kell hozzá. Még szerencse, hogy alig vagyok 40 éves, s még van kitartásom.  Mert ez is egy stoppos alapkövetelmény.  

Végül egy kamionos állt meg, vele megyek vissza Namibéig. A városkában leteszem a másik benzinkúton a csomagomat, bízva, hogy itt nem utasítanak el.

A város így délután fele már tele van élettel, a fiatalok a tengerparton korzóznak, fiuk csajoznak. A lányok azok egyébként nagyon szépek. Brazil feeling. A helyi árusok üdítőket és mindenféle csecsebecsét árulnak a fel le grasszálóknak.

Volt egy utcai kifőzdében hal 2 dollárért, krumpli 1 dollárért, hát végre eszem egy jót, rám fér. Így be is pótlom a kimaradt ebédem. Ugyanez egyébként egy étteremben úgy 20-30 dollár lenne lazán, hogy azért érezzük, hogy Angolában vagyunk, ami nagyon drága ország amúgy.

A parton vannak, mindenféle birkózok, akik bemutatókat tartanak és földhöz vágják egymást folyamatosan.

Sétálok még kicsit a koloniális épületek között. Látok régi mozit, tanácsházát, várat. Kicsit Kuba hangulatom támad most.

Miután kisétáltam magam, vissza a benzinkúthoz a csomagomért, északra folytatom utamat. Nagy nehezen kiderítem, hogy merrefele kell kijutni a városból, mert nem egyértelmű.  Kb. 10 km-t kell menni, mire egyértelműen ahhoz az úthoz kerülök, ami már egyenesen visz célom felé. Stopp, elvisznek egy benzinkútig és ott találkozom expatokkal, akik elvisznek az innen 20 km-re levő kereszteződésig, ami Lusera fele visz.

Ott a kereszteződésben a puszta közepén alszom. Nagyon kellemes és nagyon élvezem.

About the author

Világlátott, világjárt, jártas a világban, mert világot járt.
Alternatív világjárás, alternatív világlátás.
155 ország, sok élmény, rengeteg tanulság, és végeláthatatlan történetek. Itt a blogomban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Like Button for Dummies